Befejezés
Egy napon von Brakel úr így szólt a feleségéhez:
- Nem tudom, mi történt velem, de mostanában egészen különösen érzem magam. Amióta rávágtam arra a gonosz Tintamesterre a légycsapóval, mintha ólomsúly nehezedne minden tagomra.
Valóban, napról napra sápadtabb, bágyadtabb lett. Nem ment a mezőre, nem tett és vett, nem zsémbelődött már a háza táján, hanem óraszámra csöndesen ült, gondolataiba mélyedve. Gyakran odahívta magához Félixet, Krisztit, és újra meg újra elmondatta az idegen gyermek történetét, s ha rajongva beszéltek a csodatételekről, fényes országáról, ő fájdalmasan mosolygott, könnyezett.
Egy verőfényes, gyönyörű reggelen von Brakel úr így szólt a gyerekekhez:
- Gyertek, kedveseim. Kisétálok az erdőbe veletek, így bizonyosan nem bukkannak fel majd Tintamester tanítványai.
Ezzel kézen fogta őket, és elindultak.
Az erdő régen volt ilyen szép és ragyogó, madárdallal és jó illattal teli. Amikor letelepedtek a puha pázsitra az illatozó virágok közé, megszólalt von Brakel úr:
- El akarom mondani nektek, ami régóta nyomja a szívemet. Valaha én is találkoztam az idegen gyermekkel, aki annyi csodát mutatott nektek. Amikor annyi idős voltam, mint ti, hozzám is eljárogatott. Arra már nem emlékszem, mikor és hogyan hagyott el, és magam is csodálom, hogy ennyire elfelejtettem. Amikor beszéltetek róla, eleinte nem hittem nektek, csak később kezdett derengeni bennem az emlék, néhány nap óta azonban olyan elevenen él bennem az ifjúságom képe, mint még soha. Újra látom a szelíd, bűvös gyermeket, olyan fényben és pompával, mint legutoljára. Tudom, többé nem ülök veletek a fák és bokrok alatt, mert nemsokára elhagylak titeket. Szeressétek az idegen gyermeket akkor is, ha én már nem leszek.
Félix és Kriszti így rimánkodott:
- Maradj velünk még... Játsszál velünk és az idegen gyermekkel!
De von Brakel úr már másnap betegen feküdt. Egy hosszú, sovány ember megfogta pulzusát, és azt mondta:
- Majd jobban lesz!
De bizony nem lett jobban.
Harmadnapra meghalt.
Von Brakelné asszony zokogott, a gyerekek sírtak:
- Jaj, apus, drága jó apuskánk!
Nemsokára emberek jöttek, akik majdnem olyan csúnyák voltak, mint Tintamester. Tudatták von Brakelné asszonnyal, hogy a kis birtokot és minden hozzá tartozó ingóságát lefoglalják, mert a megboldogult mindezzel, sőt még sokkal többel is tartozik von Brakel Ciprián grófnak, aki most mind visszaköveteli azt, ami az övé.
A jó von Brakelné asszony koldusszegényen hagyta el a kedves Brakelheimet. Batyuba kötötte megmaradt cókmókját, s a gyerekekkel kivonult a házból. Egy rokonukhoz készültek, aki nem messze lakott.
Amikor az erdei patak hídján mentek át, a habok zúgtak, s a patak zúgása lágy zenévé vált.
A bokrok hívogatóan susogtak, s nemsokára vakító fényben tündöklött az erdő.
Von Brakelné úgy érezte, ideje lenne lepihenni, s alig húzódtak az árnyékba, megjelent az idegen gyermek.
- Ne keseregjetek, kedves barátaim - mondta a gyerekeknek -, hiszen sohasem tudnálak elhagyni titeket. Ha nem is láttok engem, mindig mellettetek leszek, csak gondoljatok rám hűséges szívvel. Ha így tesztek, akkor meglátjátok: a gonosz Borsnak nem lesz hatalma fölöttetek.
Az idegen gyermek eltűnt, s magával vitte szomorúságukat.
Von Brakelné asszony a gyerekekre nézett, és így szólt:
- Különös álmot láttam... Azt álmodtam: megvigasztalt valami csodás látomás... Gyertek, menjünk tovább az úton...
A rokonok szívesen fogadták őket, s minden úgy lett, ahogy az idegen gyermek mondta.
Félix és Kriszti boldogan éltek anyjukkal együtt.
Álmukban még sokkal később is meg-meglátogatta őket az idegen gyermek, s elhozta nekik országa legnagyobb csodáit.