A tündérkirálynő gonosz minisztere
Az idegen gyermek így folytatta:
- Talán nem is éreznétek olyan jól magatokat az én otthonomban, mint ahogy gondolnátok. Talán végzetessé is válhatna, ha ott lennétek. A bíbormadarak éneke, a túl merész száguldozás a szivárványon, az aranyfácán veszélyes is lehet. Anyám azt szeretné, ha a világ minden gyermeke élvezhetné a boldogságot, de ha sokan repülnek odáig olyanok, akik túl merészek vagy félénkek, mindenképpen gondot okoznak neki. Ezért engedi meg nekem, hogy elrepüljek és a gyermekeknek játékot vigyek.
- Én bizony - mondta Kriszti - nem bántanám a madarakat, a szivárványra meg föl se mennék.
- De bizony fölmennék én! - kiáltotta Félix. - Nem hozhatnád egyszer a szivárványt magaddal?
- Nem, azt nem lehet - válaszolta az idegen gyermek. - Különben is meg kell vallanom, hogy hozzátok csak titokban lopózhatom. Azelőtt mindenütt biztonságban voltam, de amióta anyám egy gonosz ellenségét száműzte országából, az szerte bolyong a világban, alattomos fondorlataitól sehol sem vagyok biztonságban.
- Azt szeretném én látni! - pattant föl Félix, és suhintott egyet a botjával. - Hol van, aki bántani merészel téged? Először én bánnék el vele, aztán apát hívnám segítségül. Ő biztosan megfogná, toronyba csukná!
- Amennyire ártalmatlan a mi országunkban ez az ellenség, annyira ártalmas országunkon kívül - válaszolta az idegen gyermek. - Túlságosan hatalmas, s nem használ ellene sem bot, sem torony.
- Micsoda rettenetes teremtmény lehet az, akitől így kell félni? - kérdezte Kriszti.
- Mondtam már nektek - kezdte az idegen gyermek az elbeszélést -, hogy anyám hatalmas királynő. Azt is tudjátok: a királynőknek és királyoknak udvartartásuk, minisztereik vannak.
- Igen - szólt Félix -, a grófi nagybácsim pont ilyen miniszter, és a mellén csillagot visel. A te anyád miniszterei nagyon fényes csillagot viselnek?
- Nem - válaszolta az idegen gyermek -, mert legtöbbjük maga is tündöklő csillag, a többinek meg nincs kabátja, amire rátűzhetné. Az anyám miniszterei a levegőben lebegnek, tűzben lobognak, vizekben laknak. Mindig mindenütt anyám parancsát teljesítik. Réges-régen történt, hogy megjelent nálunk Borongó, aki azt állította magáról: nagy tudós, és egymaga több és nagyobb csodát tud tenni, mint a többi miniszter együttvéve. De nem sokáig maradt rejtve alattomos és gonosz jelleme. Mindent meg akart rontani, amit más csinált, s különös élvezettel zavarta meg a gyerekek mulatságát. Azt hazudta a királynőnek, hogy vidámabbá és okosabbá változtatja őket, ehelyett mázsás súllyal nehezedett a fácánok farkára, s azok nem tudtak felrepülni. A rózsafákról leráncigálta a kicsikéket, de úgy, hogy beütötték az orrukat. Aki szabadon ugrálni szeretett volna, azt négykézlábra kényszerítette; az énekeseknek lezárta a csőrét, mert gyűlölte a dalt. A leggyalázatosabb azonban az volt, hogy a palota drágaköveit, a virágokat, a rózsalugasokat, de magát a ragyogó szivárványt is fekete folyadékkal rondította be, így eltűnt az országból a fény, minden szomorú, kihalt lett. Valahányszor rosszat tett, azt kiáltotta: így van jól minden, mert ő akarta így. Végül kijelentette: nem ismeri el anyámat királynőnek, hanem az övé minden hatalom. Akkor csúnya, óriási léggyé változott, és csúf dongással anyám trónjára ült. Ekkor vették csak észre, hogy az álnok miniszter, aki a szép Borongó nevet használja, nem más, mint Bors, a manókirály. Túlbecsülte azonban erejét és szolgái bátorságát. A légi miniszterek körülfogták a királynét, a tűz miniszterei meg lobogó lánggal föl-le sisteregtek. Az énekesek szabad csőrrel csattogták legszebb dalaikat, így királynő-anyám Borsot se nem látta, se nem hallotta. A fácánherceg fényes csőrébe kapta a gonoszt, de úgy, hogy az fájdalmában és mérgében hangosan visított, azután több mint háromezer rőfnyi magasságból földre pottyantotta. Ott lenn aztán moccanni vagy feltápászkodni sem tudott, míg vad sivítására oda nem cammogott nagynénje, a csúnya, nagy varangy, hátára vette és hazavitte. Ötszáz bátor, víg fiú jó erős légycsapót vett a kezébe, és sorra csapkodta a manókirály szolgáit, akik még körülöttük döngtek, és el akarták csúfítani a virágokat. Alig menekült el Bors, magától eltűnt a feketeség, ami már mindent elborított, és újra fénylett, ragyogott minden. Az alávaló Bors azóta nem merészkedik anyám birodalmába, de tudja, hogy én gyakran kirepülök, és szüntelenül a nyomomban van különböző alakban, így én gyakran azt sem tudom, hová bújjak, hová meneküljek. Azért is tűnök el néha oly hirtelen. Ha megpróbálnék hazarepülni veletek, a gonosz manókirály meglesne mindnyájunkat.
Kriszti keserves sírásra fakadt, úgy sajnálta az idegen gyermeket, akire ilyen veszedelem leshet, de Félix azt mondta:
- Ha ez az alávaló Bors egy óriási légy, ellátom a baját a légycsapóval. Ha rákoppantok egyet az orrára, még varangy nagynénje se viszi haza többé...