Mint vélekedett von Brakel úr és von Brakelné asszony az idegen gyermekről, és mi történt másnap?
- Talán álmodtak a gyerekek - mondta von Brakel Taddeus úr a feleségének.
Bizony Félix és Kriszti nem győztek eleget mesélni az idegen gyermekről, magasztalták szelíd szépségét, bűbájos énekét, csodálatos játékait.
- De mégsem lehet, hogy mind a ketten egyszerre álmodták ugyanezt - folytatta von Brakel úr. - Igazán nem tudom, mire is gondoljak.
- Sose törd a fejedet, apus - jegyezte meg a felesége. - Fogadni mernék, az idegen gyermek senki más, mint a szomszéd falubeli tanító fia. Az jött át és beszélte tele a gyerekek fejét mindenféle butasággal, de gondom lesz rá, hogy többet ilyesmi ne forduljon elő.
Von Brakel úr nem osztotta a felesége véleményét, s mert mégis nagyon szerette volna tudni, hogyan áll ez a dolog, ezért behívatta Félixet és Krisztit, s kikérdezte őket az idegen gyermek külsejéről, ruházatáról és sok minden másról. Ami az idegen gyermek külsejét illeti, mind a ketten egybehangzóan azt válaszolták, hogy a bőre fehér, orcája rózsaszín; fényes, kék a szeme, haja aranyos fürtökben omlik alá és kimondhatatlanul szép. A ruhájáról csak annyit tudtak, hogy semmi esetre sem volt rajta kékcsíkos kabát, nadrág és fekete bőrsapka, mint a tanító fián. Minden egyéb, amit öltözetéről meséltek, egészen hihetetlenül és zavarosan hangzott. Kriszti azt állította: rózsalevelekből szőtt, gyönyörű, ragyogó, könnyű ruhácska volt rajta; Félix viszont úgy látta, az csillogó aranyoszöld színű, mint a tavaszi lomb a napsütésben.
- Lehetetlen - vélte Félix -, hogy valami tanító fia legyen, mert nagyszerűen ért a vadászathoz. Bizonyos, hogy erdőben, vadászok között nőtt fel, és ha nagy lesz, ő is híres, nevezetes vadász lesz majd.
- Ugyan, Félix - vágott közbe Kriszti -, hogy mondhatsz már ilyet, hogy ebből a kedves kislányból vadász lesz valaha? Akárhogy ért is a vadászathoz, a háztartásban sokkal ügyesebb. A babákat gyönyörűen öltöztette, és a főzőcskéhez is pompásan értett.
Félix azt bizonygatta: az idegen gyermek fiú, Kriszti meg azt, hogy kislány, és ebben nem tudtak megegyezni.
- Nem is érdemes annyi szót vesztegetni a gyermekek bolondságaira - mondta von Brakelné, von Brakel úr azonban így szólt:
- Csak utánuk kellene menni az erdőbe, és meglesni, hogy ki az a csodálatos gyermek, aki játszik velük, de úgy érzem, ezzel elrontanám az örömüket.
Másnap, amikor Félix és Kriszti rendes időben az erdőbe értek, az idegen gyermek már várta őket. Még nagyszerűbb, még csodálatosabb játékokat játszott velük, mint előző nap, így vége-hossza nem volt az ujjongásnak és boldogságnak. Játék közben az idegen gyermek ügyesen és kedvesen beszélgetett a fákkal, bokrokkal, virágokkal, de még az erdei patakkal is. Mind olyan tisztán feleltek neki, hogy Félix és Kriszti mindent megértett. Bekiáltott a juharfalombok közé:
- Fecsegők, mit csevegtek, csacsogtok annyit?
A juharfa erősebben rázta az ágait, nevetett és suttogott:
- Örülök, mert érdekes dolgokat mesélt ma a hajnali szellő, amikor a kék hegyekről erre szállt, megelőzve a napsugarat. Üdvözletet hozott Aranykirálynőtől és egy szárnycsapásnyi jó szagú, hegyi levegőt.
- Ó, hallgassatok, hallgassatok - szóltak a virágok. - Ne is beszéljetek arról a csapodárról! Csak a tőlünk álnokul elrabolt illatokkal büszkélkedik ő. De hadd suttogjanak és zsongjanak a lombok, nézzetek inkább miránk, ránk figyeljetek, mert mi úgy szeretünk titeket, hogy napról napra pompásabb, ragyogóbb színt öltünk.
Kriszti letérdelt a földre, kitárta karját, mintha magához akarná ölelni a virágokat.
- Ó, Istenem! - kiáltotta, és Félix így szólt:
- Én is szeretlek titeket, tarka virágok, de a zöld lombot, a cserjét, fákat, az erdőt nálatok is jobban szeretem. Azok vigyáznak rátok, óvnak titeket, sokszínű bimbók!
Nosza felzúgott erre a magas, fekete fenyő:
- Igazad van, derék fiú! Ne is félj tőlünk, ha zivatar koma jön, és mi talán egy kicsit hangosabban pörlekedünk a goromba fickóval!
- Hej! - kiáltotta Félix. - Recsegjetek, ropogjatok, zúgjatok kedvetekre, hatalmas óriások. A vadász szíve hangosabban dobog ilyenkor örömében!
- Helyes, helyes - csobogta-locsogta az erdei patak. - De minek mindig rohanni vad viharban, zivatarban? Üljetek ide mellém a fűre, és hallgassatok rám. Messze, messze földről, mély barlangból jöttem, minden hullámom szép mesét hoz, új mesét. Arcomba nézzetek: az ég kékje csillog benne, liget, erdő, virág és a ti arcotok...
- Félix, Kriszti! - szólt az idegen gyermek, és csodálatos szelídséggel nézett rájuk. - Látjátok, hogy szeret minket minden? De már fölkel a hegyek mögül a piros alkony, és a fülemüle hívó szava is szólít...
- Hadd repüljünk egy kicsit! - rimánkodott Félix.
- Csak ne olyan magasan, mint tegnap. Úgy szédülök - kérte ekkor Kriszti.
Az idegen gyermek kézen fogta a kislányt és kisfiút, és máris fönt lebegtek az alkony arányló bíborában. Vidám, tarka madársereg szállt, lármázott köröttük. A fényes felhők olyanok voltak, mint a lángok. Félix csodálatos palotákat látott csupa rubinból, csillogó drágakőből.
- Nézd, nézd, Kriszti - kiáltotta -, milyen remek, nagyszerű házak. Repüljünk oda gyorsan!
Kriszti is látta a palotákat, és elfelejtett mindent. Nem tekintett többé lefelé, hanem mindig föl, előre.
- Ezek az én kedves légváraim - mondta az idegen gyermek -, de ma már nem jutunk oda...
Félix és Kriszti úgy érezte, mintha álmodnának. Maguk sem tudták, mi történt velük. Egyszerre odahaza voltak, apánál és anyánál.