Mi történt az erdőben Tintamester elűzetése után?
Félix és Kriszti föllélegeztek, mintha mázsás kő esett volna le róluk. Boldogok voltak, mert arra gondoltak, az idegen gyermek most újra visszatér, és ismét úgy fog játszani velük, mint régen, amikor a manó nem volt még náluk. Reménykedve siettek az erdőbe, de minden csöndes, kihalt volt. Elnémult a csíz, a pinty, nem hangzott vidám énekük, és nem suttogott a lomb, és nem locsogott a patak. Mély, keserves sóhaj tört elő az erdőből, a nap sugarai erőtlenül törtek át a borús égen. Fekete felhők tornyosultak, üvöltött a szélvész, a távolból tompa dörgés hallatszott, recsegtek-ropogtak a hatalmas fenyők. Kriszti reszketve simult Félixhez.
- Miért félsz úgy, Kriszti? - próbálta Félix nyugtatni a húgát. - Zivatar kerekedik, siessünk haza!
Futni kezdtek, de csodálatosképpen mindig mélyebbre és mélyebbre tévedtek. Egyre sötétebb, sötétebb lett az erdő, kövér cseppekben esett az eső, villám cikázott jobbra-balra. A gyerekek egy terebélyes, sűrű bokorhoz értek.
- Kriszti - mondta Félix -, húzódjunk meg itt a bokor alatt. Úgyse tarthat már soká a vihar.
Kriszti sírt, de azért úgy tett, ahogy Félix mondta. Ám alig telepedtek le, ijesztő, rikácsoló hangok szólaltak meg mögöttük:
- Ostobák! Buta népség! Nem tudtátok, hogy bánjatok velünk, most már nincsenek játékaitok!
Félix hátranézett.
Rémülten látta a bokorból lassan kiemelkedő, eldobott vadászt és hárfás embert. Mereven néztek a gyerekekre, kezük a magasba emelkedett. A hárfás ember húrjába csapott - rémes, ijesztő muzsika szólt -, a vadász Félixre emelte fegyverét. Mind a ketten ezt süvöltötték:
- Várj csak, várj csak, ostoba fiú! Mi Tintamester tanítványai vagyunk! Várjatok csak, mindjárt itt terem ő is. Akkor lesz csak haddelhadd, meglátjátok!
Most már nem törődtek a gyermekek sem a szakadó esővel, sem a dübörgő mennydörgéssel. Fölugrottak és szaladtak, amíg csak a tó partjára nem értek. De alig jutottak ide, Kriszti nagy babája emelkedett ki a nád közül, és ijesztő hangon azt sivította:
- Ostoba, buta népség! Nem tudtátok, hogy bánjatok velem! Várj csak, várj, ostoba lány! Én Tintamester tanítványa vagyok! Várjatok csak, mindjárt itt terem ő is! Akkor lesz csak haddelhadd, meglátjátok!
Ezzel a baba a szegény gyerekekre vödörszámra zúdította a vizet. Félix és Kriszti tovább futottak, amíg az erdő közepén össze nem roskadtak a fáradtságtól. Ekkor borzalmas zümmögés, dongás hangzott a hátuk mögött.
- Tintamester jön! - kiáltott fel Félix, de ebben a pillanatban a zivatar elmúlt, a nap barátságosan kisütött. Csodálkozva látták: ruhájuk egészen száraz. Nem fáztak és nem is dideregtek.
Félix így szólt:
- Az idegen gyermek mentett meg bennünket!
Mind a ketten azt kiáltották:
- Gyere vissza! Nem tudunk nélküled élni!
És visszhangzott az erdő:
- Gyere vissza! Nem tudunk nélküled élni!
Hirtelen vakító sugár suhant a bokrokon végig, de hiába rimánkodtak a gyerekek, a kedves játszótársuk nem jelent meg.
Szomorúan sompolyogtak haza. Szüleik már igen aggódtak miattuk, hogy nem történt-e bajuk a zivatarban.
- Nagyon örülök - szólt von Brakel úr -, hogy itthon vagytok. Az igazat megvallva, féltettelek benneteket Tintamester bosszújától is. Hátha még itt bujkál az erdőben valahol.
Félix elmesélte, hogyan jártak a viharban, de anyus azt felelte rá:
- Ez mind buta képzelődés. Ha ilyesmiket álmodtok az erdőn, nem engedlek ki többé titeket. Üljetek csak szépen a szobában.
De anya, természetesen nem váltotta be a fenyegetést, mert valahányszor a gyerekek kérték, azt mondta nekik:
- Menjetek csak, de okosak legyetek. Jöjjetek majd haza nemsokára.
Rövid idő múlva a gyerekek már nem is kívánkoztak az erdőbe. Az idegen gyermek nem kereste meg őket, s alig merészkedtek egy kicsit a sűrűbe, a nádas közelébe, tüstént előállt a vadász, a hárfás ember, a baba, és csúfolódtak:
- Ostoba, buta népség! Most nincs játékotok! Nem tudtatok bánni velünk, a jól neveltekkel, illedelmesekkel! Ostoba gyerekek! Buta népség!
Ezt már a gyerekek nem tudták hallgatni, így inkább otthon is maradtak.