Előkelő vendégek
Egy szép napon von Brakelné asszony nagyon korán kelt. Olyan kalácsot sütött, amilyet még húsvétra se dagasztott soha. Nem takarékoskodott a mandulával és mazsolával.
Von Brakel úr ezalatt a zöld kabátot, piros mellényt porolta, kefélgette. A gyermekekre is - akik ketten voltak: Félix és Kriszti - legeslegszebb ünneplőjüket adták.
- Ma ne futkározzatok az erdőben - mondta édesapa -, hanem maradjatok szépen a szobában. Legyetek tiszták, csinosak, ha a méltóságos nagybácsi megérkezik.
A nap fényesen és barátságosan bukkant elő a felhők mögül, s aranyosan ragyogott be az ablakon. A kis erdőben reggeli szellő susogott, pinty, csíz, fülemüle víg nótát fütyörészett, s csattogott összevissza. Kriszti csöndesen, elmélázva ült az asztal mellett, meg-megigazította piros szalagjait, majd kézimunkázott, de sehogy sem haladt. Félixnek apa gyönyörű képeskönyvet nyomott a kezébe, de a fiú elnézett fölötte a nyírfaligetbe, ahol máskor minden reggel néhány óra hosszat kedvére ugrálhatott.
"Jaj, de jó volna kint!" - sóhajtott magában.
Az okos Szultán kutya csaholt és morgott s ugrált az ablak előtt, nekiiramodott az erdőnek, vissza-visszaszaladt és ugatott, vakkantott, mintha csak Félixet csalogatta volna:
- No, mi lesz már? Miért nem jössz? Mit ülsz ebben a dohos szobában?
Ez aztán már több volt a soknál!
- Anyuskám, kérem - könyörgött Félix -, csak pár percre hadd mehessek az erdőbe! Csak pár percre...
- Nem, nem. Maradj csak szépen idebent - felelte von Brakelné asszony. - Ismerlek titeket! Ha te kimész, Kriszti is utánad szalad, aztán illa berek, nádak, erek, föl a fára, be a bokrok közé, és mire hazajöttök, izzadtak és piszkosak lesztek. A nagybácsi meg ugyancsak megdöbbenne: micsoda neveletlen parasztgyerekek ezek! A von Brakelek, akár nagyok, akár kicsinyek, bizony nem mások!
Félix türelmetlenül csapta be a könyvet, s így szólt könnyes szemmel és félénken:
- Ha a méltóságos nagybácsi azt mondja, hogy a parasztgyerekek neveletlenek, akkor sohasem látott parasztgyereket! Hát van a világon rendesebb, mint akármelyik itt a faluban?
- Bizony - mondta Kriszti is -, csak nincs ilyen piros szalagjuk, mint nekem.
- Ne locsogjatok annyi bolondságot - szólt rájuk bosszúsan anyuska. - Nem értitek ti azt meg soha, mire gondol a ti bácsikátok.
Hiába rimánkodtak, hiába mondták: milyen gyönyörű éppen ma az erdő, továbbra is a szobában kellett kuksolniuk. Ez pedig ugyancsak nehezükre esett, mert az asztalon étvágygerjesztőén illatozott a pompás kalács, és nem vághatták föl addig, amíg a vendégek nem érkeznek meg.
- Ó, csak jönnének már! Csak lennének itt végre! - kiáltozták a gyerekek türelmetlenül, és majdnem sírtak.
Egyszerre erős lódobogás hallatszott és fényes, arannyal gazdagon díszített hintó állt meg a ház előtt. A gyermekek a szájukat látottak: ilyen szépet még sohasem láttak. A bakról egy vadász ugrott le, kinyitotta a hintó ajtaját, s hosszú, sovány urát a földre segítette. Az úr egyenesen von Brakel Taddeus ölelő karjába sietett. Arcát kétszer arcára hajtotta, és csöndesen susogta:
- Bon jour, kedves rokon. Csak semmi teketóriát, kérem.
A vadász ezalatt még egy pirospozsgás, kicsi, kövér hölgyet, egy kislányt és egy kisfiút segített gyorsan és ügyesen a kocsiból a földre lépni. Amikor mindnyájan kiszálltak, Félix és Kriszti, apa és anya parancsa szerint, odamentek a hosszú, sovány úrhoz, kezet csókoltak neki, és azt mondták:
- Üdvözöljük a kedves, méltóságos nagybácsit!
Aztán a kicsi, kövér hölgynek csókoltak kezet és mondták:
- Üdvözöljük a kedves, méltóságos nagynénit!
Amikor a gyerekekhez szaladtak volna, megdöbbenve álltak meg, mert ilyen furcsa gyerekeket még sohase láttak. A fiú hosszúnadrágot viselt, aranyzsinórokkal gazdagon díszített bíborvörös kabátkát, oldalán ragyogó kis karddal, fején furcsa, fehér tollas piros sapkát. A sapka alól ijedt, homályos, álmos szemű, sápadt, sárga arc kandikált elő. A kislánynak fehér ruhácskája volt, akárcsak Krisztinek, de borzasztó sok szalag, csipke lógott rajta. Haját egészen különösen fonták be, és hegyes kontyban tűzték a feje búbjára, legfelül meg csillogó koronácska fénylett. Amikor Kriszti meglepetéséből felocsúdott, és szívélyesen meg akarta fogni a kezét, az olyan gyorsan húzta vissza, és olyan mérges, sírós arcot vágott, hogy a kislány valósággal megijedt tőle. Inkább békén hagyta.
Félix egy kicsit közelebbről szerette volna látni a fiú gyönyörűséges kardját, de alig nyúlt hozzá, a gyerek éktelen visításba tört ki:
- A kardom, a kardom! El akarja venni a kardomat!
Ezzel a sovány úrhoz szaladt és elbújt mögéje. Félix ettől elpirult, és önérzetesen azt mondta:
- De hiszen én nem is akartam elvenni a kardodat, buta fiú!
Az utolsó szavakat csak a fogai közt mormogta, ám von Brakel úr valószínűleg meghallotta és látszott rajta: nagy zavarban van. Mellényét gombolgatta, és azt mondta:
- Ejnye, ejnye, Félix!
A kövér hölgy sipogott:
- Adél, Hermann! A gyerekek nem akarnak bántani titeket! Ne legyetek ilyen ostobák!
A sovány úr azt susogta:
- Majd összebarátkoznak! - ezzel karját nyújtotta von Brakelné asszonynak, és bevezette a házba. A kövér hölgy von Brakel úrba karolt, s gyermekei az uszályába kapaszkodtak.
Kriszti és Félix utánuk kullogott.
- Most vágják föl a kalácsot! - súgta Félix a húga fülébe.
- Ó, igen, ó, igen - bólintott rá Kriszti boldogan.
- Aztán megszökünk itthonról, és futunk az erdőbe... - tette hozzá Félix.
- És nem törődünk az idegenek ostobaságaival - fejezte be Kriszti.
Félix nagyot ugrott, így léptek be a szobába.
Adél és Hermann nem ehettek a kalácsból, mert - mint a szülők mondták - az megterhelné a gyomrukat, ezért a vadász behozott egy kicsi skatulyát, ebből kettejüknek apróka kis kétszersültet adtak.
Félix és Kriszti nekiláttak a hatalmas kalácsszeleteknek, amit a jó mama nyújtott át nekik, s abban a pillanatban máris jobb kedvük kerekedett.