A megtisztelő látogatás története

A sovány von Brakel Ciprián édes unokaöccse volt von Brakel Taddeus úrnak, de sokkal előkelőbb nála. Elsősorban grófi címe miatt, ezenkívül minden ruháján, még a köntösén is aranycsillag lógott. Amikor tavaly egészen egyedül, kövérke felesége és gyermekei nélkül látogatta meg egy órára nagybátyját, von Brakel Taddeus urat, a kis Félix meg is kérdezte tőle:

 

- Mondja csak, méltóságos nagybácsikám, csak nem lett talán királyi felség?

 

Félix képeskönyvében ugyanis volt egy király, akinek a mellére ugyanilyen csillagot festettek, azt gondolta tehát, hogy a nagybácsi is király, mert csillagot visel. A nagybácsi ezen nagyot nevetett, és így felelt:

 

- Nem, fiacskám, nem vagyok király, csak a király leghívebb szolgája, minisztere, aki nagyon sok embernek parancsol. Talán te is kaphatnál valaha ilyen érdemrendet, mint az enyém, ha a von Brakelek grófi ágából származnál. Te viszont csak egyszerű nemes vagy, így nem viheted valami sokra.

 

Félix mindebből nem értett egyetlenegy szót sem, von Brakel Taddeus úr meg azt gondolta: ez valójában csöppet sem fontos.

 

A gróf úr most nevetve mesélte el kövérke asszonyának, hogy Félix királynak nézte őt. A méltóságos asszony kacagott.

 

- Ó, bájos, kedves, megható ártatlanság!

 

Félixnek és Krisztinek most elő kellett bújniuk a sarokból, ahol eddig nevetgéltek, és jóízűen majszolták a kalácsot. Anya letörülte szájukról a cukros morzsát, mazsolamaradványt, s a méltóságos nagybácsi és nagynéni elé tolta őket. Mondogatták egyre, és megcsókolták mind a két gyereket: - Ó, kedves, gyönyörű ártatlanság, falusi egyszerűség! - majd egy-egy hatalmas zacskót nyomtak a kezükbe.

 

Von Brakel Taddeus urat és feleségét könnyekig meghatotta az előkelő rokonok jósága.

 

Félix azonnal fölnyitotta a csomagját, és vígan ropogtatta a pompás édességet. Kriszti követte példáját.

 

- Fiacskám, fiacskám - intette őket a méltóságos nagybácsi -, a cukorkát nem szabad rágni, mert elrontja a fogaitokat. Csak szépen szopogassátok, amíg a szátokban elolvad.

 

Félix nevetett ezen, és így szólt:

 

- Ejnye, kedves méltóságos bácsikám, hát azt hiszed, hogy én még kisbaba vagyok? Nézd csak, milyen nagyszerű fogam van, hogy tudok rágni! - Ezzel szájába dugott egy cukrot, és akkorát harapott belé, hogy csak úgy recsegett-ropogott.

 

- Ó, bájos együgyűség! - kiáltott fel a kövérkés hölgy, s a nagybácsi helyeselt, Taddeus úrnak azonban veríték ütötte ki a homlokát. Roppantul szégyellte Félix illetlenségét, a mama pedig a fülébe súgta:

 

- Ne csikorgasd úgy a fogad, te neveletlen kölyök!

 

Szegény Félix ettől egészen elszontyolodott. Nem értette, mi rosszat követett el. A félig elrágott cukorkát visszatette a papírzacskóba, és átnyújtotta a nagybácsinak:

 

- Vedd csak vissza, ha nem szabad megenni!

 

Kriszti, aki mindig mindenben Félix példáját követte, ugyanígy tett.

 

Erre már felsóhajtott Taddeus úr is, mert ez több volt a soknál.

 

- Nagyon kérem, mélyen tisztelt méltóságos öcsémuram, ne vegye zokon az oktalan gyermekek modortalanságát. A falusi élet és szűkös viszonyaink butaságuk oka. Bárcsak olyan jól nevelt gyermekek lennének, mint méltóságos öcsémuraméi!

 

Ciprián önérzetesen és előkelően mosolygott, ahogy Hermannra és Adélra tekintett. Azok már régen elfogyasztották a kétszersültet, s nyugodtan, némán ültek székeiken, anélkül hogy izegtek-mozogtak vagy egyetlen arcizmukat megrándították volna. A kövérke hölgy szintén mosolygott, s azt suttogta:

 

- Igen, kedves rokon, mi leginkább a mi kedves gyermekeink nevelését viseljük szívünkön.

 

Intett Ciprián grófnak, aki Hermannhoz és Adélhoz fordult, majd mindenféle kérdést intézett hozzájuk. A gyerekek bámulatos gyorsasággal feleltek neki. Sok, állítólag sok ezer mérföldnyire fekvő és különös nevű városról, folyóról, hegyről esett szó. És mind a ketten pontosan le tudták írni a távoli ég alatt, vad vidékeken élő ismeretlen állatokat is. Aztán idegen növényekről, fákról, gyümölcsökről beszéltek, de olyan határozottsággal, mintha azokat maguk látták vagy kóstolták volna. Hermann egészen pontosan elmesélte egy háromszáz évvel ezelőtti ütközet történetét, s úgy beszélt a generálisokról, akik részt vettek benne, mintha mindet személyesen ismerte volna. Végezetül Adél a csillagokról szólt, s olyasmit mondott, hogy fönt az égen mindenféle csodálatos állatok és egyéb figurák ülnek. Félix egészen elrémült ettől, édesanyjához húzódott, s a fülébe súgta:

 

- Mamám, kedves mamám, mit fecsegnek, papolnak ezek itt?

 

- Hallgass, buta fiú - súgta vissza az anyja -, ezek a különféle tudományok.

 

Félix elnémult. Von Brakel úr egyre-másra azt ismételgette:

 

- Ez hihetetlen! Ez csodálatos! Ilyen zsenge korban ekkora tudás!

 

Von Brakelné asszony meg így fohászkodott:

 

- Ó, teremtőm, milyen angyali gyermekek! Ó, mi lesz a kicsinyeinkből ebben az elhagyatott faluban! Mi lesz?

 

Erre már von Brakel úr is panaszkodásba kezdett, de Ciprián gróf megvigasztalta őket, megígérte: rövid időn belül nagy tudású férfiút küld majd, aki egészen ingyen oktatni fogja gyermekeiket.

 

Eközben előállt a gyönyörű fogat. A vadász két nagy skatulyát hozott be, ezeket Adél és Hermann vette át, majd odanyújtották Krisztinek, Félixnek. Hermann finoman meghajolt Félix előtt, és így szólt:

 

- Szereti ön a játékokat, mon cher? Itt hoztam önnek néhány ritka és új játékot.

 

Félix lógó orral elszomorodott, s maga se tudta, miért. Tanácstalanul állt, kezében a skatulyával. Csak annyit motyogott:

 

- Én nem vagyok Monsör, hanem Félix, és nem mondják nekem azt, hogy ön, hanem te.

 

Kriszti is inkább sírni szeretett volna, mint nevetni, pedig az Adéltól kapott skatulya csak úgy illatozott a sokféle finom nyalánkságtól.

 

Félix jó barátja és kedvence, a hűséges Szultán szokása szerint az ajtóban ugrált és ugatott, de Hermann megijedt tőle, így visszaszaladt, és keserves sírásra fakadt.

 

- Nem bánt, nem bánt! - kiáltotta Félix. - Mit bőgsz, mit ordítasz úgy? Hiszen ez csak egy kutya, és te már a legborzalmasabb fenevadakat is láttad! És még ha megtámadna is, mire való a kardod?

 

Félix biztatása nem sokat használt. Hermann bőgött, amíg a vadász ölébe nem kapta, kocsiba nem tette.

 

Adélt bátyja fájdalma meghatotta - vagy talán valami más miatt? -, így ő is bőgésre zendített. Csak ez kellett a jószívű Krisztinek: nála is menten eltörött a mécses. Mind a hárman sírtak-ríttak; ilyen szép zeneszó mellett vonult ki Brakelheimből von Brakel Ciprián gróf úr és kiváló famíliája.

 

Így végződött az előkelő látogatás.

 

Tartalom