Mi történt az erdőben, amikor Tintamester sétálni ment a gyerekekkel?
- Nos, nem tetszik az erdőnk, nevelő úr? - kérdezte Félix, amint sétáltak a zizegő lombok alatt. Tintamester savanyú arcot vágott, és így szólt:
- Buta beszéd! Sehol egy rendes út! Az ember csak eltépi a harisnyáját, s értelmes szót se szólhat az ostoba madarak rikácsolásától.
Félix nevetett.
- Úgy látom, Tintamester, nem érted a madarak énekét, és azt sem hallod, ha a reggeli szellő a lombokkal beszél, s a vén patak meséket mesél.
Kriszti a szavába vágott:
- Mondd csak, nevelő úr, te talán az erdei virágokat se szereted?
Tintamester barnáspiros ábrázata még sötétebb lett, dühösen rázta az öklét, és ordított:
- Micsoda ostobaságokat fecsegtek? Ki tömte tele a fejeteket ezzel a sok sületlenséggel? Még csak az kellene, hogy erdő és patak egymással társalogjanak! A madarak éneke meg nem olyan nagy dolog! A virágot szeretem, ha cserépben van. Úgy legalább megtakaríthatjuk a szobafüstölőt. Különben az erdőben nem is nő virág.
- De mester - mondta Kriszti -, nem látod a kedves gyöngyvirágot?
- Mit, mit? - rikácsolta a mester. - A virág kedves? Kedves, mondhatom! Haszontalan jószág a gyöngyvirág! Szaga sincs.
Ezzel lehajolt a földre, gyökerestül kitépett egy csokorra való gyöngyvirágot és elhajította.
A gyermekek úgy érezték: panaszosan jajdul föl az erdő; Kriszti csöndesen sírdogált, Félix meg dühösen összeszorította a fogát.
Ekkor egy kis csíz repült el éppen Tintamester orra előtt, s felült egy ágra, jókedvű dalba kezdett.
- Mi az? - kiáltotta a mester. - Azt hiszem, ez a haszontalan csúfolódik velem.
Hirtelen felkapott egy éles követ, célba vette a csízt és úgy eltalálta, hogy az némán bukott alá az ágról.
- Ej, te szívtelen, rossz Tintamester! - kiáltotta Félix haragosan. - Mit vétett neked ez a szegény kis madár? Hol vagy, te kedves idegen gyermek? Gyere, gyere, veled akarunk repülni! Nem maradunk tovább ennél a kegyetlen embernél!
Kriszti sírva, zokogva ismételte:
- Gyere, gyere hozzánk, ments meg minket... Ments meg... Minket is megöl Tintamester, mint a virágokat és madarat.
- Micsoda dolog ez? Ki az az idegen gyermek? - ordította a mester.
De ebben a pillanatban hangosabban susogott a bokor, s ebben a suttogásban olyan fájdalmas hangok hallatszottak, mint a távoli, tompa harangzúgás. Fényes felhő ereszkedett alá, egészen mellettük lebegett, de egykori vidám játszótársuk szelíd szeméből most folydogáltak a könnyek.
- Ó - suttogta az idegen gyermek -, nem jöhetek többé hozzátok... Bors, a gonosz manókirály parancsolgat nektek!
Ezzel felemelkedett a levegőbe, s eltűnt a szemük elől. Félix és Kriszti mögött hirtelen zúgás, zizegés, zümmögés, dongás hallatszott. Tintamester léggyé változott. Még utálatosabbá tette, hogy megmaradt az emberi ábrázata is, és a ruhája is rajta fityegett. Nehézkesen és lassan magasba emelkedett, az idegen gyermeket vette üldözőbe.
A gyerekek kétségbeesve rohantak ki az erdőből, s csak akkor mertek feltekinteni, amikor a mezőre értek. A felhők közt valami nagy fényesség ragyogott, egyre lejjebb szállt, mint valami tündöklő hullócsillag!
- Ez az idegen gyermek! - kiáltotta Kriszti.
A csillag mind nagyobb lett, s mintha messziről ezer trombita harsogna... Nemsokára látták: a csillag nem más, mint egy aranytollú, díszes nagy madár. Csattogott a szárnya, s gyönyörű dallal ereszkedett alá.
- Hahó! - kiáltotta Félix. - Itt a fácánherceg! Megmenekült az idegen gyermek és mi is vele együtt! Gyere, Kriszti, szaladjunk gyorsan haza. Meséljük el apusnak azt, ami történt...