Az idegen gyermek országa
Az erdő legkiesebb zugában, suttogó lombok közt, a patakhoz közel gyönyörű sátrat épített az idegen gyermek, magas, karcsú liliomokból, égő rózsákból és tarka tulipánokból. Benne üldögélt Félix és Kriszti is, és együtt hallgatták, milyen mesét mesél az erdei patak.
- Azért nem egészen értem a beszédét - mondta Félix. - Azt hiszem, kedves barátom, te jobban el tudnád nekem mondani, mit mormog odalent. És különben is már régen kérdezni szeretném, honnan jöttél, hová tűnsz el mindig?
- Tudod-e - vágott közbe Kriszti -, hogy anyus azt hiszi, te az iskolamester fia vagy?
- Ugyan hallgass! - kiáltotta Félix. - Anyus sohasem látta őt, különben sohasem gondolt volna erre. De mondd meg gyorsan, hol laksz, hogy elmehessünk hozzád, ha majd a hó esik és fúj a téli szél.
- Igen, igen - mondta Kriszti is. - Mondd meg, hol laksz, kik a szüleid, hogy hívnak téged.
Az idegen gyermek komoran, szinte szomorúan nézett maga elé, és sóhajtott. Kissé elgondolkodott, majd így szólt:
- Miért kérditek, hogy hol lakom? Nem elég, hogy nap mint nap hozzátok jövök és játszom veletek? De azért megmondom. A kék hegyen túl van az én hazám, az elfoszló, távoli felhők mögött. Ha hosszú, hosszú napokon át egyre mennétek is, akkor sem érnétek el soha. S ha odaérnétek is, messze újabb hegyeket látnátok, s ha elérnétek, ismét újakat pillanthatnátok meg. És ez így lenne a végtelenségig, csak az én otthonomba nem érnétek el soha.
- Ó - siránkozott Kriszti -, akkor te sok száz mérföldnyire laksz innen, s csak látogatóba jársz a mi vidékünkre...
- Ha szívből és igazán kívánod, kedves Kriszti - mondta az idegen gyermek -, akkor mindig mindjárt nálad termek.
Elhozom az összes játékomat, a csodákat. Meglátjátok, az ugyanolyan jó, mintha nálam lennénk és játszanánk.
- Az nem úgy van - vágott közbe Félix -, mert a te otthonod bizonyára pompásabb világ, mint ez. Hiába mondod, hogy fáradságos az út, én mégis megpróbálom, és útra kelek. Vad erdőkön, úttalan utakon, hegyeken, patakokon, meredek sziklán, tüskebozóton át. Ez az igazi vadászmesterség. Megpróbálom!
- El is jutsz hozzám - mondta az idegen gyermek boldogan. - Ha nagyon erősen akarsz valamit, akkor az már olyan, mintha a tiéd lenne. Az az ország, ahol én lakom, valóban gyönyörű, csodás világ. Nem is tudom leírni, milyen. Anyám, a királynő fényben és pompában uralkodik rajta.
- Hiszen akkor herceg vagy!
- Hiszen akkor hercegkisasszony vagy! - kiáltották egyszerre megdöbbenve és ijedten a gyermekek.
- Igen - válaszolta az idegen gyermek.
- Akkor bizonyosan szép palotában laksz - folytatta Félix.
- Igen - felelte az idegen gyermek. - Anyám palotája szebb, mint azok a fényes várak a felhőkben. A karcsú oszlopok átlátszó kristályok, s olyan magasak, hogy a kék égbe nyúlnak. Rajtuk nyugszik az égbolt, mint tető. Alatta fényes aranyfelhők, s bíborszárnyon száll le-föl a hajnal, az alkonyat, és táncot járnak a ragyogó csillagok. Ti hallottatok már a tündérekről, akik csodát is tudnak tenni? Ilyen tündér az én anyám is, mégpedig a leghatalmasabb a világon. Trónusa tündöklő, mint a tiszta gyémánt és illatos, mint a liliom, a szegfű és a rózsa. Amint anyám a trónra lép, megpendülnek az aranyhárfák, és madarak énekelnek. Ezek nagyobbak, mint a sasok, a tollazatúk bíbor. Amint a zene megkezdődik, megelevenedik és hangos a palota, az erdő és a kert. Sok ezer gyermek özönlik elő, és virágokkal dobálják egymást. Felkúsznak a fákra, ahol a szellő hintáztatja őket, édes és jóízű aranyalmát szednek, föl-le száguldoznak a szivárványon; mint vakmerő lovasok aranyfácánokon lovagolnak, s ezek felrepülnek velük a felhők közé.
- Ó, milyen szép lehet, milyen gyönyörű! Vigyél el minket az országodba! - kiáltotta Félix és Kriszti, de az idegen gyermek csak ennyit mondott:
- Az én országomba nem jöhettek el. Túlontúl messze van, s nem tudtok olyan jól repülni, mint én...
Félix és Kriszti elszomorodtak. Némán sütötték le a szemüket.