Az idegen gyermek Félix és Kriszti játszótársa
- Messziről hallottam a sírásotokat, zokogásotokat - szólt az idegen gyermek -, és nagyon megsajnáltalak titeket. Mi a bajotok?
- Mi magunk se tudjuk - válaszolta Félix -, de most úgy érzem, te hiányoztál csak.
- Igaz - vágott közbe Kriszti is -, most, hogy itt vagy, jókedvű vagyok. Miért hagytál minket eddig egyedül?
Valóban úgy érezték mind a ketten, hogy az idegen régi ismerősük, valamikor már játszottak vele. Mintha minden bánatuk azért lenne, mert a kedves játszótársukat elvesztették.
- Játékaink nekünk nincsenek - vallotta be Félix -, mert amit a bő nadrágos unokaöcsénk hozott, azt tegnap bolond fejjel elrontottuk és eldobtuk... De azért mégis játszhatnánk valamit...
- Ó, Félix - mondta az idegen gyermek, és hangosan nevetett -, miért szidod magad? Az a játék, amit eldobtál, biztosan nem ért semmit, hiszen itt körülöttetek sokkal szebb játékok vannak.
- Hol, hol? - kérdezte Kriszti és Félix.
- Nézzetek csak körül - mondta az idegen gyermek.
És Félix és Kriszti látták: a zöld pázsit, a lágy moha közül gyönyörű virágok néznek rájuk fényes szemmel. Csillogó, színes kavicsok, kristályos kagylók között aranybogárkák táncolnak föl s alá, közben halk dalocskákat zümmögnek.
- Építsünk palotát! Segítsetek a köveket hordani! - indítványozta az idegen gyermek. Nyomban le is hajolt a színes kavicsokért. Kriszti és Félix segítettek neki, de a kis idegen ügyesebb volt náluk, így nemsokára magas oszlopok emelkedtek. Úgy csillogtak a napban, mint az érc, s fölöttük aranytető fénylett.
Ekkor az idegen gyermek megérintette a fűből előkukucskáló virágokat, hát azok menten megnőttek, és szelíden, szeretettel fonódtak egymásba, illatos lugasokká tekerődztek, ahol a gyermekek boldogan ujjongva szaladgálhattak.
Az idegen gyermek tapsolt.
A palota aranybogarak szárnyaiból szőtt aranyteteje elszállt. Az oszlopok ezüstös, csobogó patakká foszlottak, partjára telepedtek a sokszínű virágok, s kíváncsian bámultak bele a habokba. Ide-oda ingatták fejüket, és hallgatták a hullámok csevegését.
Az idegen gyermek most fűszálakat tépett, apró ágacskákat tört le a fákról, s Félix és Kriszti lába elé dobta. A fűszálak azonnal gyönyörű babákká váltak, az ágacskák kedves kis vadászokká. A babák körültáncolták Krisztit, ölébe bújtak, és finom, halk hangon azt suttogták:
- Szeress minket, szeress minket, kedves Kriszti!
A vadászok sürögtek-forogtak, oldalukon fegyver csörgött és harsogott a kürt:
- Halihó! Halihó!
Nosza, nyulak ugráltak erre elő a bokrokból, a kutyák mind utánuk vágtattak, a vadászok meg puskákat sütögettek.
Ez volt csak az igazi gyönyörűség!
Hirtelen minden eltűnt.
- Hol vannak a babák, a vadászok? - kiáltotta Kriszti és Félix.
Az idegen gyermek így válaszolt:
- Ó, ezek amikor csak akarjátok, rendelkezésetekre állnak, de nem szaladgálnánk most inkább egy kicsit?
- De igen, de igen - felelték egyszerre mind a ketten.
Az idegen gyermek kézen fogta és vezette őket.
- Gyertek, gyertek!
Rajta, megkezdődött a futás! De nem is futás volt ez, hanem repülés. Lebegő szárnyakon siklottak tova erdőn és mezőn, s tarka madarak röpködtek körülöttük dalolva, csattogva. Már fönt voltak, fönt a kék levegőégben.
- Jó reggelt, jó reggelt, Félix koma! - kelepelte a gólya, amint elsuhantak mellette.
- Ne bántsatok, ne bántsatok, nem eszem meg a kis fiókáitokat! - rikácsolta a saskeselyű, és rémülten menekült a gyermekek elől.
Félix ujjongott, de Kriszti félt.
- Ó, eláll a lélegzetem, leesem! - nyögte.
Ebben a szempillantásban ismét leereszkedett velük az idegen gyermek, és így szólt:
- Most búcsúzóul eléneklem nektek a vadászdalt, de holnap újra jövök. Azzal elővett egy kis vadászkürtöt. Aranyos ívelése olyan volt, mint valami tündökletes virágfüzér, s olyan gyönyörűen fújta, hogy az egész erdő visszhangzott a csodálatos, édes hangtól. A fülemüléket odacsalogatta a kürt szava, letelepedtek a gyermekek köré, és legszebb dalaikkal kísérték a muzsikát. De mind távolabbról és távolabbról hangzott a zene, már csak a bokrok halk suttogása hallatszott, s az idegen gyermek eltűnt.
- Holnap, holnap eljövök újra! - kiáltotta vissza távolról, és a gyermekek egymásra tekintettek, mert ilyen boldog gyönyörűséget sohasem éreztek.
- Bárcsak már holnap lenne! - mondták mind a ketten, és futva igyekeztek haza, hogy mielőbb elbeszélhessék szüleiknek, mi történt velük az erdőn.