ANYAI FIGYELMEZTETÉS

– Anya, túl messzire mész – mondta Gonnoszuke. – Nem látod, hogy én is föl vagyok zaklatva? – Sírt és löketekben préselte ki magából a szavakat.

– Pszt, felébreszted. – Anyja hangja lágy volt, de szigorú. Mintha csak egy kisgyereket korholt volna.

– Ha olyan rosszul érzed magad, nem tehetsz mást, mint hogy keményebben fogod magad és teljes szíveddel követed az Utat. A sírás semmire nem vezet. Különben sem illik hozzád, hogy így sírj. Töröld meg az arcod.

– Előbb ígérd meg, hogy megbocsátod a tegnapi szégyenteljes teljesítményemet.

– Hát, nem tudtam megállni, hogy meg ne mossam a fejed, de végül is feltételezem, hogy az egész ügyesség dolga. Azt mondják, minél tovább nem kell szembenéznie egy férfinak kihívással, annál gyengébbé válik. Természetes, hogy vesztettél.

– Ahogy hallak, annál rosszabbul érzem magam. Annyit bátorítottál és mégis veszítettem! Már látom, nincs meg bennem a tehetség vagy a szellem, hogy igazi harcos legyek. Fel kell adjam a harcművészeteket és megelégednem azzal, hogy paraszt vagyok. Többet tehetek érted a kapával, mint a botommal.

Muszasi időközben felébredt. Felült. Egészen megdöbbentette, hogy ez a fiatalember és az anyja ilyen komolyan veszik ezt a kis összecsapást. Ő maga már lesöpörte magáról, úgy vette, hogy ő is, Gonnoszuke is hibázott. Micsoda becsületérzék, morogta magában. Halkan belopakodott a másik szobába. A szoba túlvégébe ment és a sodzsitáblák közti repedésekre tapasztotta szemét.

A felkelő nap halványan megvilágította Gonnoszuke anyját, aki a buddhista oltárnak háttal ült. Gonnoszuke lesütött szemmel, könnycsíkos arccal, jámborul térdelt előtte.

A vénasszony megragadta Gonnoszuke gallérját. – Mit mondtál? – szólt rá haragosan. – Mi ez, hogy parasztként élheted az életedet? – közelebb húzta a férfit, amíg annak feje meg nem pihent a térdén. Aztán felháborodottan folytatta: – Egyetlen dolog tartotta bennem az erőt hosszú éveken keresztül, a remény, hogy szamurájt tudok faragni belőled, és helyreállíthatom családunk jó hírét. Elolvastattam veled mindazokat a könyveket és harcművészetre taníttattalak. Ezért voltam hajlandó annyi éven át oly kevésből élni. És most… most azt mondod, hogy mindezt elhajítod.

Ő is zokogni kezdett. – Ha már egyszer hagytad, hogy föléd kerekedjen, arra kell gondolnod, hogyan hozhatnád helyre a dolgot. Még mindig itt van. Amikor felébredt, hívd ki egy másik mérkőzésre. Ez az egyetlen módja annak, hogy visszanyerd önbizalmadat.

Gonnoszuke fölemelte fejét. – Ha képes volnék rá, Anya, nem így érezném magam – mondta szomorúan.

– Mi baj van veled? Úgy viselkedsz, mintha nem volnál önmagad. Hova tűnt a szellemed?

– Tegnap este, amikor lementem a tóhoz, nyitva tartottam a szemem, hátha módom lesz megtámadni, de nem tudtam rászánni magam. Csak egy névtelen rónin, mondogattam magamban. Mégis amikor jobban megnéztem, a karom nem volt hajlandó mozdulni.

– Azért, mert gyávaként gondolkodsz.

– Mitől? Nézd, tudom, hogy kisui szamuráj vére van bennem. Nem felejtettem el, mint imádkoztam huszonegy napig Ontake isten előtt.

– Tán nem fogadtad meg Ontake isten előtt, hogy botoddal saját iskolát teremtesz?

– Igen, de azt hiszem, túlságosan is elbíztam magam. Nem vettem tekintetbe, mások is tudják, miként kell küzdeni. Ha olyan éretlen vagyok, mint amilyennek tegnap bizonyultam, hogyan alapíthatnék saját iskolát? Ahelyett, hogy szegénységben élnénk, és lássam, mint éhezel, inkább kettétöröm a botom és elfelejtkezem róla.

– Még soha nem veszítettél, pedig jó néhány küzdelmed volt. Talán Ontake isten szándékosan intézte a tegnapi vereséget, hogy megleckéztessen. Talán ez a büntetése a túlzott önbizalmadért. Nem azzal teszel boldoggá, ha feladod a botvívást és jobban törődsz velem. Hívd ki ezt a rónint, ha felébred. S ha ismét veszítesz, itt az ideje, hogy eltörd botod és megfeledkezz vágyaidról.

Muszasi visszament szobájába és átgondolta a dolgot. Ha Gonnoszuke kihívja, harcolnia kell. És tudta, ha harcol, győzni fog. Gonnoszuke összetörik, anyjának megszakad a szíve.

Nincs más hátra, el kell kerülni, vonta le a következtetést. Nesztelenül kinyitotta a verandára vezető ajtót és kiment. A reggeli nap fehéres fényben fürdette a fákat. Az utca sarkában egy raktárház mellett állt a tehén, élvezte az új napot és a lábainál növő füvet. Muszasi csendben búcsút mondott az állatnak, átment a szélfogón és nekiindult a mezőn kanyargó ösvénynek.

Ma a tetejéig látható volt a Koma-hegy. Megszámlálhatatlan vattaszerű kis felhő volt az égen, mindegyiknek más alakja volt, s mind vidáman lebegett a szellő szárnyán.

Dzsótaró fiatal, Ocú törékeny, mondta Muszasi magában. De vannak emberek, akiknek jóság lakik a szívében és gondját viselik a fiataloknak és törékenyeknek. Valami erő a világegyetemben eldönti, megtalálom-e őket vagy nem. Szelleme, az óta a nap óta a vízesésnél, nem szabadult a nyugtalanságtól, s már az a veszély fenyegette, hogy elveszti útját. Most visszatért az ösvényre, amelyet követnie kell. Egy ilyen reggelen, mint ez, rövidlátónak tűnt, hogy mindössze Ocúra és Dzsótaróra gondoljon, bármilyen fontosak is voltak számára. Nem szabad megfeledkezni az Útról, amelyet megesküdött, hogy követ ebben az életben, s a következőben is.

Narai, ahová nem sokkal dél után érkezett, lüktető kis városka volt. Az egyik bolt mellett mindenféle szőrök voltak kirakva. A másik kiszói fésűkre szakosodott.

Muszasi azzal a szándékkal, hogy érdeklődjön, bedugta fejét egy boltba, amely medveepéből készített orvosságot árult. A „Nagy Medve”, hirdette odakint a tábla és a bejáratnál ketrecben lévő hatalmas medve.

A tulajdonos háttal állt neki, épp teát öntött magának. – Segíthetek? – kérdezte.

– Meg tudná mondani, hol találom meg a boltot, amely egy Daizó nevű emberé?

– Daizó? Lejjebb van a következő keresztútnál. – A férfi előjött, s teáscsészéjét kezében tartva lefelé mutatott az úton. Aztán megpillantotta segédjét, akit valahova elküldött, s épp most ért vissza. Rákiáltott. – Ez az úriember Daizó boltját keresi. Lehet, hogy nem ismeri fel. Jobb lesz, ha elkíséred.

A segéd, akinek feje le volt borotválva, csak elöl és hátul hagyott egy-egy tincs hajat, középen semmit, elindult, s Muszasi követte. A vívó hálás volt a kedvességért és azon elmélkedett, hogy Daizót igencsak tisztelhetik polgártársai.

– Ott ni – mondta a fiú. Egy bal oldalon álló ház felé mutatott és már távozott is.

Muszasi azt várta, ez a bolt is olyan lesz, mint a többi, amelyik az utazókat szolgálja ki. Meglepődött. Tizennyolc láb hosszú volt a rácsos kirakat és a bolt mögött két raktárépület is volt. A ház nagy volt, úgy tűnt, hosszan hátranyúlik a telepet körbevevő magas fal mögött. Impozáns bejárata volt.

Muszasi habozva nyitotta ki az ajtót és szólt be. – Jó napot! – A nagy, homályos belső rész szakéfőzde belsejére emlékeztette. A földpadló miatt a levegő kellemesen hűvös volt.

Az iroda egy tatamival borított padlójú szoba volt. Egy férfi állt a könyvelőszekrényke mellett.

Muszasi behúzta maga mögött az ajtót, s elmagyarázta, mit óhajt. Még be sem fejezte, a tisztviselő máris bólintott. – Értem, szóval a fiúért jött. – Meghajolt és párnával kínálta Muszasit. – Sajnálattal mondom, de elkerülték egymást. A gyerek éjfél körül bukkant fel, miközben a gazda útját készítettük elő. Úgy tűnik, a nőt, akivel utazott, elrabolták és azt akarta, hogy a gazda segítsen megtalálni. A gazdám megmondta neki, hogy örömmel megpróbálja, de nem garantálhat semmit. Ha környékbeli bandita vagy útonálló rabolta el, nem lesz probléma. Ám úgy tűnik, egy másik utazó volt a tettes és minden bizonnyal elkerüli a főutakat.

– Ma reggel gazdám embereket küldött szét, de nem találtak nyomot. Ezt hallva a gyerek teljesen összetört, ezért a gazdám azt javasolta, hogy tartson vele. így útközben is kereshetik a lányt, vagy talán önnel is összefutnak. A fiú lelkesnek tűnt és nem sokkal ezután el is indultak. Azt hiszem, úgy négy órája lehetett ennek. Milyen kár, hogy elkerülték egymást!

Muszasi csalódott volt, bár akkor sem ért volna ide idejében, ha korábban indul és gyorsabban halad. Azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy mindig van holnap.

– Hová megy Daizó? – kérdezte.

– Nehéz megmondani. A mi üzletünk nem olyan, mint egy szabályos bolt. A füveket a hegyekben szedik, onnan hozzák ide. Évente kétszer, tavasszal és ősszel a kereskedők felpakolnak itt és útnak indulnak. Mivel a gazdánkat nem nagyon foglalja le a dolog, gyakran utazgat, néha templomokba, szentélyekbe, máskor hőforrásokhoz, valamikor olyan helyekre, amelyek a kilátásuk miatt híresek. Úgy gyanítom, ez alkalommal Zenkódzsiba megy, Ecsigo körül utazgat egy kis ideig, aztán Edóba tart. De ez csak egy megérzés, nekem nem említette, mi a szándéka. - Nem inna egy kis teát? – Muszasi türelmetlenül várt. Kényelmetlenül érezte magát ebben a környezetben, míg a konyhában elkészítették a friss teát. Mikor a tea megérkezett, megkérdezte, hogy néz ki Daizó.

– Ó, ha látja, azonnal fel fogja ismerni. Ötvenkét éves, elég robusztus, erősnek is tűnik. Szögletes, pirospozsgás arca van néhány himlőhellyel, a jobb homlokánál kopaszodik.

– Milyen magas?

– Úgy átlagosnak mondanám.

– Hogyan öltözik?

– Most, hogy kérdezi, azt hiszem, így a legkönnyebb megismerni. Csíkos kínai gyapjúkimonót visel, amelyet direkt erre az útra rendelt Szakaiból. Nagyon szokatlan anyag, kétlem, hogy bárki más is viselne hasonlót.

Muszasinak volt már némi elképzelése a férfi jelleméről, valamint megjelenéséről. Udvariasságból időzött annyi ideig, hogy befejezhesse teáját. Napnyugta előtt nem éri utol őket, de úgy számolta, ha éjszaka is úton van, hajnalra a Siodzsiri-hágónál lesz és ott várhatja őket.

Mire a hágó aljához ért, a nap eltűnt, és esti köd ereszkedett lágyan az országútra. Késő tavasz volt, az út menti házakban égő fények csak kihangsúlyozták a hegyek magányosságát. Még öt mérföld volt a csúcsig. Muszasi felmászott, nem állt meg pihenni, amíg el nem érte Inodzsigaharát, egy fennsíkot a hágó mellett. Ott lefeküdt a csillagok között és hagyta, hogy gondolatai elbóklásszanak. Nemsokára mélyen aludt.

A kicsiny Szengen-szentély jelölte a fennsíkból kiálló sziklatornyocskánál, hogy ez a Siodzsiri legmagasabb pontja.

Muszasi álmát hangok zavarták meg.

– Gyertek föl! – kiáltotta egy férfi. – Látszik a Fudzsi-hegy.

Muszasi felült, körülnézett, de senkit nem látott. Szédítő volt a reggeli fény. A Fudzsi-hegy vörös kúpja lebegett a felhők tengerén. Még mindig téli hókö-pönyegét viselte. A látvány gyerekes, elragadtatott kiáltást csalt Muszasi ajkára. Festményen látta már a híres hegyet és gondolatban el is képzelte, de ez volt az első alkalom, hogy valóban látta is. Csaknem száz-mérföldnyire volt tőle, de úgy tűnt, egy magasságban vannak.

– Csodálatos – sóhajtotta. Eszébe sem jutott, hogy letörölje a könnyeket.

Megrémisztette saját kicsinysége, elszomorította a gondolat, milyen jelentéktelen a világegyetem nagyságához képest. A nagy fenyőnél elért győzelme óta titokban arra gondolt, hogy kevés ember akad, ha akad egyáltalán, akit ugyanolyan joggal lehet nagy vívónak nevezni, mint őt. De az ő földi élete rövid, behatárolt, a Fudzsi-hegy szépsége, ragyogása pedig végtelen. Kicsit nyomasztotta is a látvány, bosszankodva kérdezte magától, hogy is tulajdoníthat bármi jelentőséget kardjával elért sikereinek.

Volt valami elkerülhetetlen abban, ahogy a természet fenségesen és szigorúan fölé emelkedett. A dolgok rendje volt ez, ő arra ítéltetett, hogy alulmaradjon. Térdre esett a hegység előtt, remélte, megbocsátanak orcátlanságáért, kezét imára kulcsolta. Imádkozott anyja örök pihenőjéért és Ocú meg Dzsótaró biztonságáért. Köszönetet mondott és könyörgött, engedtessék meg neki, hogy nagy legyen, még ha meg sem közelítheti a természet nagyságát.

De miközben térdelt, máris egészen más gondolatok ötlöttek agyába. Miből képzeli, hogy az ember kicsiny? Hiszen a természet is csak az ember szemében visszatükröződve nagy. Hisz az istenek maguk is csak akkor kezdtek létezni, amikor kapcsolatba léptek a halandók szívével. Az emberek – élő, lelkes lények és nem halott sziklák – hajtották végre a nagy tetteket.

Mint ember, nem vagyok oly távol az istenektől és a világegyetemtől, mondta magának. Megérinthetem őket egy méter hosszú kardommal. De addig nem, amíg úgy érzem, hogy különbség van természet és emberiség között. Addig nem, ameddig el nem jutok a Valódi Mester, a teljesen kifejlődött ember birodalmába.

Elmélkedését kereskedők fecsegése szakította félbe, akik felmásztak közelébe és onnan meredtek a csúcsra.

– Igazuk volt, látni innen.

– De nem gyakran hajolhatsz meg innen a szent hegy előtt.

Mint hangyák, mozogtak mindkét irányból az utazók, megrakva tarkabarka holmijaikkal. Előbb vagy utóbb Dzsótaró vagy Daizó feljön a hegyre. Ha úgy adódna, hogy valamiért nem veszi észre őket a többi utazó között, nekik minden bizonnyal feltűnik a tábla, amelyet a szikla aljánál hagyott: „A narai Daizó-nak. Szeretném látni, ha erre halad. A fenti szentélynél várakozok. Muszasi, Dzsótaró tanítója.”

A nap mostanra már magasan állt. Muszasi sólyomként figyelte az utat, de nyomát sem látta Daizónak. A hágó másik oldalán az út háromfelé ágazott. Az egyik Kósún keresztül egyenest Edóba tartott. A másik, a főútvonal az Uszui hágón keresztül haladva északról jutott el Edóba. A harmadik elkanyarodott az északi tartományok felé. Daizónak ezen a hágón kell áthaladni, akár északnak tart Zenkodzsiba, akár keletnek Edo felé. Ám mint Muszasi rájött, az emberek nem mindig azt teszik, amit elvárnak tőlük. A nagykereskedő letérhetett valahol a járt útról, de az is lehet, hogy még egy éjszakát tölt a hegy lábánál. Muszasi végül úgy döntött, nem lenne butaság visszamenni és kérdezősködni Daizó után.

Amikor elindult a szikla oldalába vágott ösvényen, ismerős rekedtes hangot hallott.

– Ott van, odafönt!

Azon nyomban eszébe jutott a bot, amely tegnapelőtt este súrolta testét.

– Gyere le onnan! – kiáltotta Gonnoszuke. Bottal a kezében meredt Muszasira. – Elrohantál! Rájöttél, hogy ki akarlak hívni és menekültél. Gyere le, küzdjünk meg még egyszer.

Muszasi megállt két szikla között, egyiküknek támaszkodva. Szótlanul meredt Gonnoszukéra.

Gonnoszuke úgy értelmezte ezt, hogy nem akar lejönni. Anyjához fordult.

– Te várj meg itt, én fölmegyek és lehajítom, csak figyelj.

– Megállj! – förmedt rá az anyja, aki a tehénen lovagolt. – Ez a baj veled, túl türelmetlen vagy. Meg kell tanulnod olvasnod ellenséged gondolataiban, mielőtt beleveted magad a harcba. Tegyük fel, hogy hozzád vág egy nagy sziklát onnan fentről. Akkor mit csinálsz?

Muszasi hallotta hangjukat, de a szavak nem voltak tiszták. Ami őt illette, már diadalmaskodott, megértette, hogyan használja Gonnoszuke a botját. Inkább keserűségük és bosszúvágyuk zaklatta fel. Ha Gonnoszuke ismét veszít, még jobban neheztel majd. A Josioka-házzal való tapasztalatából tudta, hogy az ilyen párbajok őrülete még nagyobb ellenségeskedéshez vezet. Aztán ott volt az anyja is, akiben Muszasi egy második Oszugit látott, olyan asszonyt, aki vakon szereti a fiát és örök haragot érez bárkivel szemben, aki ártana neki.

Megfordult és mászni kezdett.

– Várj!

Visszatartotta a vénasszony hangjának ereje. Megállt és megfordult.

A vénasszony leszállt a tehénről és a szikla lábához ment. Amikor megbizonyosodott arról, hogy Muszasi figyel rá, letérdelt, mindkét kezét a talajra téve mélyen meghajolt.

Muszasi semmi olyat nem tett, amiért a vénasszonynak meg kellett volna alázkodnia előtte, mindenesetre amennyire tudott a sziklás ösvényen, ő is meghajolt. Kezét kinyújtotta, mintha csak fel akarná segíteni.

– Derék szamuráj – kiáltotta a vénasszony. – Röstellem, hogy így mutatkozom előtted. Biztos vagyok benne, hogy csakis rossz szemmel nézheted makacsságomat. De nem harag, ellenszenv vagy rosszakarat hajt. Arra kérlek, szánd meg fiamat. Tíz éve teljesen egyedül gyakorol, se tanára, se barátai, se igazán méltó ellenfele nincs. Könyörgök, adjál neki még egy leckét a Harc Művészetéből.

Muszasi szótlanul figyelt.

– Szörnyű volna látni, hogy így itt hagysz minket – folytatta érzelemtől túlfűtött hangon az anya. – Fiam csapnivalóan harcolt két nappal ezelőtt. Ha nem tesz valamit, hogy bizonyítsa tudását, sem ő, sem én nem leszünk képesek őseink szemébe nézni. Most nem több, mint egy paraszt, aki elvesztett egy harcot. Ha már a jó szerencséje úgy hozta, hogy találkozott egy ilyen tudású harcossal, mint te, szégyen volna számára, ha nem aknázná ki a lehetőséget. Ezért hoztam ide. Könyörgök, hallgasd meg kérésem és fogadd el a kihívást.

Amikor befejezte, ismét meghajolt, mintha csak Muszasi lábánál imádkozna.

Muszasi lement a hegyről, kézen fogta és felsegítette a tehénre. – Gonnoszuke, fogd a kötelet – mondta. – Beszéljük ezt át, menet közben. Meggondolom, hogy küzdjek-e veled vagy sem.

Valamivel előttük ment, s bár azt javasolta, beszéljék meg a dolgot, egyetlen szót sem szólt. Gonnoszuke le nem vette hátáról gyanakvó tekintetét. Időről időre szórakozottan a tehénre csapott pálcájával. Anyja idegesnek, aggódónak tűnt.

Körülbelül egy kilométert haladtak, amikor Muszasi felmordult, aztán sarkon fordult. – Megküzdök veled – mondta.

Gonnoszuke azonnal elejtette a kötelet. – Készen állsz? – Körülnézett, hogy ellenőrizze helyzetét, mintha ő készen állna arra, hogy akkor és ott túlessenek a dolgon.

Muszasi ügyet se vetett rá, anyjához fordult. – Felkészült a legrosszabbra is? Az ilyen párbaj cseppet sem különbözik az életre-halálra folyó küzdelemtől, még ha mások is a fegyverek.

A vénasszony most először fölnevetett. – Nem is kell mondanod. Ha kikap egy ilyen fiatalabb férfitól, mint te, akár fel is adhatja a harcművészeteket és ha ezt megteszi, nincs értelme, hogy tovább éljünk. Ha így hozza a sors, sem fogok neheztelni rád.

– Hát ha így érez, rendben van. – Muszasi felkapta a kötelet, amelyet Gonnoszuke ledobott. – Ha az úton maradunk, útban lesznek az emberek. Kötözzük ki a tehenet, aztán addig küzdök, ameddig csak óhajtják.

A fennsíknak, amelyen álltak, a kellős közepén volt egy hatalmas vörösfenyő. Muszasi arra mutatott és odavezette őket.

– Tedd meg az előkészületeket, Gonnoszuke – mondta nyugodtan.

Gonnoszukét nem kellett biztatnia. Egy pillanat alatt Muszasi előtt termett, botja a föld felé mutatott.

Muszasi üres kézzel, ellazított vállal és karokkal állt.

– Nincs szükséged előkészületekre? – kérdezte Gonnoszuke.

– Mire?

Gonnoszuke haragja fellángolt. – Fogj valamit, amivel küzdhetsz, amit csak akarsz.

– Készen állok.

– Fegyver nélkül?

– Itt van a fegyverem – felelte Muszasi és bal kezét kardja markolatára tette.

– Karddal küzdesz?

Muszasi nem felelt, mindössze egy féloldalas kis mosoly jelent meg a szája szegletében. Eljutottak arra a pontra, ahol nem engedheti már meg magának, hogy beszéddel vesztegesse a lélegzetet.

Gonnoszuke anyja, mint egy Buddha-szobor, ült a vörösfenyő alatt. – Még ne küzdjetek, várjatok – mondta.

A két férfi egymásra meredt, mozdulatlanul álltak, úgy tűnt, nem hallották. Gonnoszuke botja a karja alatt várta a lehetőséget, hogy lesújtson. Mintha minden levegőt magába szívott volna a fennsíkon és készen állna arra, hogy egyetlen hatalmas megsemmisítő csapással kilélegezzen. Muszasi keze kardja markolatának aljára tapadt. Szeme szinte égette Gonnoszuke testét. Belül a csata már meg is kezdődött, mivel a szem nagyobb kárt okozhat egy emberben, mint a kard vagy a bot. Ha a kezdő vágás már megtörtént a szemmel, a kard vagy a bot erőlködés nélkül behatol.

– Várjatok! – kiáltott ismét Gonnoszuke anyja.

– Mi az? – kérdezte Muszasi, négy vagy öt lépést hátraugrott, hogy biztonságban legyen.

– Valódi karddal küzdesz?

– Úgy, ahogy én küzdök, egyáltalán nem számít, hogy fakardot használok vagy valódit.

– Nem is akarlak megállítani.

– Biztos akarok lenni abban, hogy megérti. A kard ha fa, ha acél, abszolút. Valódi küzdelemben nincsenek félmegoldások. Csak egyetlen módon lehet elkerülni a kockázatot, ha elfut az ember.

– Tökéletesen igazad van, de eszembe jutott, hogy egy ilyen fontos küzdelemben be kéne mutatkoznod. Mindketten olyan ellenféllel találkoztok, amilyennel csak ritkán kerülhettek szembe. A küzdelem után már késő lesz.

– Igaz.

– Gonnoszuke, te kezdd!

Gonnoszuke udvariasan meghajolt Muszasi felé.

– Távoli ősünk állítólag Kakumijo, aki a nagy kisói harcos, Minamoto No Josinaka zászlaja alatt harcolt. Josinaka halála után Kakumijo a szent Hónén követője lett és lehetséges, hogy ugyanabból a családból származunk, mint ő. Őseink évszázadok óta élnek ezen a környéken, de apám generációja idején elvesztettük becsületünket, hogy mily módon, azt inkább nem mondom el. Kétségbeesett helyzetemben anyámmal az Ontake-szentélybe mentem, s ott írásban megesküdtem rá, hogy követem a Szamuráj Útját és ezzel helyreállítom tisztes nevünket. Az Ontake-szentély istene előtt tettem szert botvívó technikámra, Muszó-stílusnak hívom. Ez a Látomás Stílusa, mert kinyilatkoztatásszerűen kaptam a szentélyben. Az emberek Műszó Gonnoszukénak hívnak.

Muszasi viszonozta a meghajlást.

– Családom Hirata Sógentől származik, akinek háza a harimai Akamacuk egy elágazása. Simmen Muniszai egyetlen fia vagyok, aki Mimaszakában élt, Mijamoto falujában. A Mijamoto Muszasi nevet kaptam. Nincsenek közeli rokonaim és a Kard Útjának szenteltem életem. Ha leterítesz botoddal, nem kell izgatnod magad, mi legyen maradványaimmal.

Újra fölvette a küzdőtartást. – Védd magad! – kiáltotta.

– Védd magad!

A vénasszony levegőt is alig vett. Nemhogy elkerülte volna a fiát és őt fenyegető veszedelmet, ő maga kereste. Szándékosan küldte fiát Muszasi csillogó kardja elé. Elképzelhetetlen lett volna, hogy egy átlagos anya ilyet tegyen, de ő biztos volt abban, hogy amit tesz, helyes. Most a formális stílusban ült, vállai enyhén előredőltek, kezeit kimérten egymásra tette a térdein. Teste kicsinynek és aszottnak tűnt, nehéz volt elhinni, hogy több gyereket is szült, egy kivételével mindegyiket eltemette, és elmondhatatlan nehézségeket állt ki, hogy a magányos túlélőből harcost neveljen.

Szeme úgy villogott, mintha a kozmosz istenei és boddhiszatvái mind összegyűltek volna benne, hogy tanúi legyenek a harcnak.

Abban a pillanatban, hogy Muszasi előhúzta kardját, Gonnoszuke úgy érezte, borzongás fut át a testén. Ösztönösen érezte, hogy sorsa meg van pecsételve, ki van szolgáltatva Muszasi kardjának, mert aki most állt előtte, nem az az ember volt, akit eddig látott. Két nappal ezelőtt folyékony, hajlékony Muszasit látott, amelyet leginkább a folyóírásos kalligráfia lágy, folyó vonalaihoz lehet hasonlítani.

Nem készült fel arra az emberre, aki most nézett vele farkasszemet. Maga a szigorú egyszerűség, mint egy szögletes, tökéletesen rajzolt betű, amelyben minden vonal és pont a helyén van.

Rájött, milyen rosszul ítélte meg ellenfelét. Rádöbbent, hogy képtelen olyan vadul támadni, mint korábban. Botja erőtlenül várakozott a feje fölött.

A két férfi szótlanul állt egymással szemben és közben kitisztult a maradék reggeli köd. Madár repült lustán köztük és a távolban a ködbe merülő hegyek között. Aztán egyszer csak kiáltás hasította át a levegőt, mintha a madár a földbe csapódott volna. Lehetetlen lett volna megmondani, a kardból vagy a botból jött-e a hang. Valótlan volt, akárcsak egyetlen tenyér tapsa, amelyről a Zen követői beszélnek.

A két küzdő teste, tökéletes összhangban fegyvereikkel, pozíciót változtatott.

Az egész kevesebb időt vett igénybe, mint ami ahhoz kell, hogy egy kép a szemtől eljusson az agyig. Gonnoszuke elhibázta a csapást. Muszasi védekezően kifordította alkarját és fölcsapott Gonnoszuke oldala mellől a feje fölé, s alig hibázta el jobb vállát és halántékát. Utána következett a mesteri visszacsapás, amely előzőleg gyászt hozott minden ellenfelére, de Gonnoszuke egyik végénél két kézre fogva a botot, saját feje fölött hárította a kardot.

Gonnoszuke fegyvere kétségkívül kettéhasadt volna, ha a kard nem rézsútosan találkozik a fával. Gonnoszuke mozdult, előrelökte bal könyökét, felemelte a jobb könyökét, az volt a szándéka, hogy gyomorszájon vágja Muszasit, de amikor a találatnak be kellett volna következnie, botjának vége még jó egy centire volt Muszasi testétől.

A kard és a bot Gonnoszuke feje fölött keresztezte egymást, egyikük sem tudott támadni vagy visszavonulni. Mindketten tudták, a hirtelen halálhoz elég egyetlen rossz mozdulat. A pozíció hasonló volt ahhoz a döntetlenhez, amikor két kard feszül egymásnak közel a markolathoz. De Muszasi nagyon is tudatában volt a bot és a kard közti különbségnek. A botnak látszólag nincs pengéje, hegye, markolata, kézvédője. De egy ilyen mester kezében, mint Gonnoszuke, a másfél méteres fegyver bármelyik része lehet penge, hegy vagy markolat. Mivel a bot sokkal sokoldalúbb, mint a kard, akkor még rövid lándzsaként is használható.

Mivel nem tudta megjósolni Gonnoszuke reakcióját, Muszasi nem húzhatta vissza fegyverét. Ezzel szemben Gonnoszuke még veszélyesebb helyzetben volt, fegyvere passzív szerepet játszott azzal, hogy elállta Muszasi pengéjének útját. Elég, hogy egy pillanatig meginogjon és a kard kettéhasítja fejét.

Gonnoszuke elsápadt, az alsó ajkába harapott. Olajos izzadságcseppek ragyogtak szemének fölfelé kunkorodó sarkaiban. Az egymásnak feszülő fegyverek remegni kezdtek, légzése nehézkesebbé vált.

– Gonnoszuke! – kiáltotta az anyja. Arca sápadtabb volt, mint a fiáé. Kihúzta magát, csípőjére csapott. – A csípőd túl magasan van – kiáltotta, aztán előreesett, mintha elájult volna. Hangja úgy hangzott, mintha vért köpne.

Úgy látszott, kard és bot összekulcsolódik, amíg a küzdők kővé nem válnak. De a vénasszony kiáltásának hangjára elváltak egymástól, még rémisztőbb erővel, mint ahogy összecsaptak.

Muszasi megvetve sarkát a talajon, jó hétlábnyit ugrott hátra. A távolságot egy villanás alatt áthidalta Gonnoszuke és botjának hossza. Muszasinak alig sikerült félreugrani. Ám mivel élet vagy halál támadása nem sikerült, Gonnoszuke kibillent egyensúlyából, pár lépést előrebotorkált, háta védtelen volt. Muszasi a zsákmányára lecsapó sólyom sebességével mozdult. S egy vékony, felvillanó fénycsík ért ellenfelének hátizmaihoz, aki valami bégető hangot adott ki, mint egy rémült borjú, előretántorgott és hasra vágódott.

Muszasi lehuppant a fűre, a gyomrára szorította kezét.

– Feladom – kiáltotta.

Gonnoszuke egy hangot sem hallatott. Anyja is túlságosan megdöbbent, hogy szóljon. Dermedten meredt az elterült alakra.

– A kardlapot használtam csak – fordult felé Muszasi. De úgy tűnt, a vénasszony nem fogja föl, mit mond. – Hozzon neki egy kis vizet, nincs nagy baja – szólt rá.

– Tessék? – kiáltotta hitetlenkedve az. Látta, hogy fia teste nem véres, mellébotorkált, s átkarolta. Szólongatta, vizet hozott neki, aztán addig rázta, míg az észhez nem tért.

Gonnoszuke néhány pillanatig kifejezéstelen arccal tekintett Muszasira, aztán odalépett hozzá, homlokát a földhöz érintette. – Ne haragudj – mondta egyszerűen –, túl jó vagy hozzám.

Muszasi mintha transzból ébredt volna. Megragadta Gonnoszuke kezét. – Miért mondod ezt? – kérdezte. – Nem veszítettél. Én veszítettem. – Kinyitotta kimonója elejét. – Nézz ide. – A vörös pontra mutatott, ahol a bot megütötte. – Csak egy kicsit több és meghaltam volna. – A döbbenettől remegett a hangja, mert az volt az igazság, még mindig nem jött rá, mikor és hogyan sérült meg.

Gonnoszuke és az anyja szótlanul meredt a vörös csíkra.

Muszasi összehúzta kimonóját, majd megkérdezte a vénasszonyt, miért figyelmeztette fiát a csípőjére. Netán valami hibásat vagy veszélyeset figyelt meg az állásában?

– Nos, én nem vagyok szakértő az ilyesmiben, de láttam, minden erejét arra használja föl, hogy távol tartsa a kardodat. Úgy tűnt nekem, mintha kihagyna egy lehetőséget. Nem tudott támadni, nem tudott visszavonulni és túl izgatott volt. De láttam, ahogyan a kezét tartja, elég ha egyszerűen süllyeszti a csípőjét és botjának vége magától a melledre csap. Mindez egy pillanat alatt történt. Nem is voltam igazából tudatában annak, mit mondtam.

Muszasi bólintott. Szerencsésnek tartotta magát, hogy ilyen hasznos leckét kapott, s nem kellett életével fizetnie érte. Gonnoszuke is alázatosan figyelt, nem kétséges, hogy ő is egész új szemmel nézett dolgokat. Amit most átélt, nem múlékony kinyilatkoztatás volt, hanem utazás élet és halál határvonalára. Anyja, aki megérezte, hogy a vereség szélén áll, leckét adott neki túlélésből.

Évek múltán, miután Gonnoszuke megteremtette saját stílusát és messze földön híressé vált, feljegyezte a technikát, amelyet anyja ez alkalommal fedezett föl. Bár hosszan írt anyja áhítatáról és Muszasival való összecsapásáról, tartózkodott attól, hogy arról is beszéljen, ki győzött. Épp ellenkezőleg, élete végéig mindenkinek azt mondta, veszített, és hogy ez a vereség felbecsülhetetlen lecke volt a számára.

Muszasi minden jót kívánt anyának és fiának, majd Inodzsigaharából továbbhaladt Kamiszuvába. Mit sem sejtette, hogy egy szamuráj követi, aki a lóállomások lovászaitól, valamint az összes utazótól érdeklődik, látták-e Muszasit az úton.

 

(folytatás a negyedik könyvben)