KÓBOR LUDAK

– Várj meg, Matahacsi! Miért kell olyan gyorsan menned? – Oszugi messze lemaradva, teljesen kimerülve megfeledkezett mind a türelemről, mind a büszkeségéről.

Matahacsi direkt olyan hangosan morogta, hogy hallható legyen. – Mennyire sietett, amikor eljöttünk a fogadóból és tessék, most mit csinál? Jobban beszél, mint ahogy gyalogol.

A Daimondzsi-hegység lábáig az icsidzsódzsii úton haladtak, de most mélyen a hegyek között eltévedtek.

Oszugi nem adta föl. – Úgy piszkálsz, hogy bárki azt hinné, rettenetesen gyűlölöd a saját anyádat – De mire letörölte az izzadságot ráncos arcáról, Matahacsi ismét előresietett.

– Nem lassítanál? – kiáltott föl Oszugi. – Üljünk le egy kis időre.

– Ha minden tíz lépés után megállunk, nem érünk oda napkeltéig.

– A nap még sokáig nem kel fel. Általában nem okoz nekem gondot egy ilyen hegyi út, de meg vagyok fázva.

– Soha be nem vallanád, ha tévedtél, ugye? Most is, amikor felébresztettem a fogadóst, hogy nyugodtan pihenhess, egy perc nyugtod nem maradt. Nem akartál inni semmit, aztán engem nyaggattál, mennyire el fogunk késni. Még két kortyot se ihattam, máris kiráncigáltál. Tudom, hogy az anyám vagy, de nehéz téged elviselni.

– Hah! Még mindig durcás vagy, mert nem hagytam, hogy hülyére idd magad. Erről van szó, ugye? Miért nem tudod egy kicsit visszafogni magad? Fontos dolgunk van.

– Ne tégy úgy, mintha elő kéne rántanunk kardunkat és magunknak elvégezni a dolgot. Mindössze egy tincset kell szereznünk Muszasi hajából, vagy valamit a testéről. Egyáltalán nem olyan kemény feladat.

– Legyen, ahogy akarod. Nincs értelme, hogy így veszekedjünk egymással. Menjünk.

Újra útnak indultak, és Matahacsi tovább morgott magában. – Az egész dolog kész őrület! Vissza viszünk egy tincs hajat a faluba bizonyítékként, hogy életünk nagy küldetését elvégeztük. Azok a bunkók még soha nem voltak a hegyeken túl, így aztán le is lesznek nyűgözve. Ó, mennyire gyűlölöm ezt a falut!

Nemcsak hogy változatlanul szerette a jó nadai szakét, a csinos kiotói lányokat és jó néhány egyéb dolgot, még mindig hitt abban, hogy a város az a hely, ahol megcsinálhatja szerencséjét. Ki tagadhatná, hogy itt az ember bármikor arra ébredhet, hogy aznap mindent megszerez, amit csak akar. Sohasem megyek vissza abba a nyavalyás faluba, fogadkozott magában.

Oszugi ismét alaposan lemaradt, szélnek eresztette méltóságát. – Matahacsi, vegyél a hátadra – nyöszörgött. – Kérlek, csak egy rövid időre.

Matahacsi a homlokát ráncolta. Egy szót sem szólt, megállt, hogy anyja utolérje. De amikor Oszugi odaért hozzá, hirtelen megcsapta fülüket a rémisztő sikoly, amely megriasztotta Ocút és Dzsótarót is. Kíváncsian, mozdulatlanul álltak, feszülten figyeltek. A következő pillanatban Oszugi bosszankodva felkiáltott, amikor Matahacsi hirtelen a szikla széléhez futott. – Ho… hová mész?

– Ott kell lennie lent. – Matahacsi eltűnt a szikla mögött. – Maradj ott, ahol vagy. Már látom is.

Oszugi pillanatok alatt összeszedte magát. – Te bolond – kiáltotta –, hova mégy?

– Süket vagy, nem hallottad sikoltani?

– Mi közöd hozzá? Gyere vissza, azonnal gyere ide! Matahacsi ügyet se vetve rá, fagyökerekre hágva, fürgén haladt a kis szakadék aljába.

– Bolond! – kiabálta az anyja, de akár a holddal is veszekedhetett volna. Matahacsi visszakiáltott, hogy maradjon, ahol van, de olyan mélyen lent járt már, hogy Oszugi alig hallotta. Most mi legyen, gondolkodott Matahacsi. Kezdte megbánni hirtelenségét. Ha tévedett és nem onnan jött a kiáltás, mint ahonnan hiszi, csak az időt és az energiát vesztegeti.

Bár a holdfény nem sütött át a lombsátron, szeme lassan hozzászokott a homályhoz. A Kiotótól keletre lévő hegyekben Szakamotó és Ocu felé vezető sok kis ösvény egyikére bukkant. Piciny vízesésekkel teli, zugokkal tarkított patak partján haladt, s egy kunyhóra bukkant, valószínűleg hegyi pisztrángra lándzsával halászók menedékére. Túl kicsiny volt ahhoz, hogy egy embernél több elférjen benne és láthatóan üres is, de mögötte Matahacsi kuporgó alakot pillantott meg. Arca, keze fehéren világítottak.

Egy nő, gondolta Matahacsi elégedetten és elrejtőzött egy nagy szikla mögé. Néhány perc múlva a nő előkúszott a kunyhó mögül, a patakhoz ment, s egy kis vizet mert, hogy igyon. Matahacsi egy lépést előrelépett. A lány, mintha állati ösztön figyelmeztette volna, lopva körülnézett és menekülni akart.

– Akemi!

– Ó, megijesztettél – de megkönnyebbülés csendült hangjában. Lenyelte a torkában rekedt vizet és nagyot sóhajtott.

Matahacsi alaposan végigmérte. – Mi történt? – kérdezte. – Mit keresel itt ilyenkor útiruhában?

– Hol van anyád?

– Odafönt. – Fölfele intett.

– Gondolom, dühös.

– A pénz miatt?

– Igen. Ne haragudj, Matahacsi. Sietve kellett távoznom és nem volt elég pénzem, hogy kifizessem a számlát és továbbutazzak. Tudom, hogy rosszat tettem, de pánikba estem. Kérlek, bocsáss meg. Ne vigyél vissza! Megígérem, hogy majd valamikor visszaadom. – Könnyekre fakadt.

– Miért mentegetőzöl? Ó, értem már, azt hiszed, hogy miattad jöttünk ide.

– Nem hibáztatlak. Igaz, hogy hirtelen, meggondolatlanul tettem, de elszöktem a pénzetekkel. Ha elfogtok és tolvajként kezeltek, nem panaszkodhatok.

– Anya valóban így látja, de én nem olyan vagyok, mint ő. Különben sem nagy összeg. Neked nagyobb szükséged van rá és boldogan odaadtam volna. Nem haragszom. Sokkal inkább érdekel, miért távoztál olyan hirtelen, s mit csinálsz itt.

– Hallottam, amint anyáddal beszéltél az este.

– Ó, Muszasiról?

– Igen.

– És hirtelen elhatároztad, hogy Icsidzsódzsiba mész?

A lány nem felelt.

– El is felejtettem – tört ki Matahacsi. Eszébe jutott, mi célból jött le a szakadékba. – Te sikítottál akkorát néhány perccel ezelőtt?

A lány bólintott, aztán gyors, riadt pillantást vetett az emelkedőre fölöttük. Megnyugodva, hogy senki nincs ott, elmondta, hogy átment a patakon, felmászott a meredeken, s amikor felnézett, hihetetlen ördögi külsejű kísértetet pillantott meg az egyik sziklán, amint épp a holdra bámult. Törpe teste volt, kísérteties színű női arca fehérebb a fehérnél is, szája egyik oldalon a füléig felhasítva. Mintha groteszkül nevetett volna rajta. Teljesen megrémisztette. Mire Akemi észbe kapott, már vissza is csúszott a szakadékba.

Akármilyen abszurdnak is hangzott, halálos komolyan mondta. Matahacsi próbálta udvariasan hallgatni, de hamar úrrá lett rajta a nevetés.

– Ha ha ha! Kitalálod az egészet. Te ijesztetted meg a kísértetet. Ugyan már, te csatamezőkön kószáltál és még azt sem vártad meg, hogy a holtak szelleme távozzon, mielőtt levetkőztetted volna a testeket.

– Akkor még gyerek voltam, nem tudtam annyit, hogy féljek.

– Egyáltalán nem voltál olyan fiatal… Nyilván még mindig Muszasiról ábrándozol.

– Nem… ő volt az első szerelmem, de…

– Akkor miért mégy Icsidzsódzsiba?

– Magam sem igazán tudom. Csak gondoltam, ha oda megyek, talán láthatom.

– Csak az idődet vesztegeted – mondta Matahacsi nyomatékosan, aztán elmondta, hogy Muszasinak szemernyi esélye sincs, hogy élve kerüljön ki a csatából.

Akemi hiába gondolt Muszasira, nem volt képes felidézni a boldog képeket, amelyeket valamikor elképzelt a férfiról és magáról. Azután Szeidzsúró és Kodzsiró kezei közé került. Nem sikerült meghalnia, nem tudott megfelelő életet találni, elveszett léleknek érezte magát, mint a lúd, amely lemaradt a rajtól és eltévedt.

Matahacsi nézte az arcát és megdöbbent, micsoda hasonlóság van kettejük helyzete között. Mindkettőjüket durván elszakították gyökereiktől, leolvasta a lány púderezett arcáról, hogy társat keres.

Átkarolta, arcát Akemiéhoz dörzsölte. – Akemi, menjünk Edóba – suttogta.

– Edóba? Tréfálsz velem – mondta a lány, de felrázta az ötlet. Matahacsi jobban megszorította a vállát. – Nem muszáj, hogy Edó legyen, de mindenki azt mondja, az a jövő városa – mondta. – Oszaka és Kiotó elöregedtek, talán ezért is épít a sógun új fővárost. Ott biztos bőven akad munka, még az ilyen kóbor vadludaknak is, mint te meg én. Rajta, Akemi, mondd, hogy velem jössz. – Felbátorította, hogy látta az érdeklődést felcsillanni a lány arcán. Még hevesebben folytatta:

– Jól érezhetnénk magunkat, Akemi. Azt tehetnénk, amit akarunk. Miért is élünk, ha nem élhetünk kedvünkre? Fiatalok vagyunk. Meg kell tanulnunk vakmerőnek és okosnak lenni. Egyikünk sem nyer vele, ha továbbra is puhányként viselkedünk. Minél inkább megpróbálsz derék, tisztességes, lelkiismeretes lenni, annál keményebbeket rúg beléd a végzet és nevet rajtad. A végén hiába sírsz, mit segít az rajtad.

Látod, mindig is így jártál, ugye? Sohasem tettél mást, mint hagytad, hogy az anyád, meg néhány durva férfi kihasználjon. Mostantól legyél te, aki másokat kihasznál. Ameddig képes vagy rá.

Akemi kezdett megingani. Anyja teaháza kalitka volt, amelyből mindketten megszöktek. Azóta mást sem látott a világból, csak kegyetlenséget. Úgy érezte, Matahacsi erősebb és jobban helytáll az életben, mint ő. Mégiscsak férfi.

– Velem jössz? – kérdezte Matahacsi.

Bár Akemi tudta, olyan, mintha egy leégett házat hamuból akarna újjáépíteni, némi erőfeszítésébe tellett, hogy megszabaduljon elbűvölő álmaitól, amelyben Muszasi az övé volt, csakis az övé, de végül szótlanul bólintott.

– Akkor megbeszéltük. Menjünk hát.

– Mi lesz anyáddal?

– Vele? – horkantott. Felnézett a sziklára. – Ha sikerül megkaparintania valamit, amivel bizonyítani tudja, hogy Muszasi halott, visszamegy a faluba. Nem kétséges, mérges lesz, mint egy darázs, amikor rájön, hogy nem tartok vele. Szinte hallom is, hogy mindenkinek panaszkodik, mint hagytam magára a hegyekben, hogy meghaljon, ahogy az ország egynéhány részén kirakják meghalni a vénasszonyokat. De ha sikert érek el, az mindenért kárpótol. Különben is, eldöntöttük már. Menjünk.

Előreindult, de Akemi hátramaradt. – Matahacsi, ne haragudj, de…

– Miért?

– Ismét el kell mennünk a mellett a szikla mellett.

– Ha ha ha! És látunk egy női arcú törpét? Felejtsd el, most már veled vagyok. Hallgass csak! Nem anyám hangja az? Siessünk, mielőtt lejön, hogy megkeressen. Sokkal rosszabb, mint bármely ijesztő arcú kísértet.