ÖSSZEGABALYODÓ ÁGAK

– Ocú, megjöttem – rohant be Dzsótaró kiabálva a rusztikus kapun.

Ocú a verandán üldögélt, karját az alacsony íróasztalra támasztva nézte az eget már reggel óta. A ház orma alatt fatábla volt, rajta fehér betűkkel a felirat. „Holdhegyi remetelak”. A kis kunyhót, amely a Ginkakudzsi egyik tisztségviselőjének tulajdona volt, Karaszumaru nagyúr kérésére bocsátották Ocú rendelkezésére.

Dzsótaró végiggázolt egy csomó virágzó violán, lábával fröcskölni kezdett a patakban, hogy lemossa a sarat. A víz, amely a Ginkakudzsi kertjéből folyt, tisztább volt, mint a friss hó. – Jéghideg a víz – jegyezte meg homlokát ráncolva. De a föld meleg volt és a fiút elöntötte a boldogság, hogy életben van és hogy ezen a gyönyörű helyen lehet. Fecskék daloltak, mintha ők is boldogok lennének, s élveznék ezt a napot.

Felemelkedett, megtörölte a lábát a fűben és a verandához ment. – Nem unod magad? – kérdezte.

– Nem, sok mindenen gondolkodom.

– Nem érdekelnek a legújabb hírek?

– Milyen hírek?

– Muszasiról. Úgy hallottam, nem messze van innét.

– Hol?

– Napokig kóboroltam kérdezősködve, tudja-e valaki, merre van, s ma megtudtam, hogy a Hiei-hegyi Mudódzsiban lakik.

– Ebben az esetben gondolom, jól van. – Valószínűleg, de azt hiszem, rögtön oda kéne mennünk, mielőtt elindul valahova. Éhes vagyok. Készülj, addig én eszem valamit.

– Van egy kis levelekbe csomagolt rizsgombóc abban a háromrekeszes dobozban, ott ni, szolgáld ki magad.

Dzsótaró végzett a gombócokkal, de Ocú nem mozdult az asztaltól.

– Mi baj van? – nézte a fiút gyanakodva.

– Nem hiszem, hogy mennünk kéne.

– Ezek a buta nők és te a… Az egyik percben majd meghalsz, hogy lásd Muszasit, a következőben úgy teszel, mintha nem akarnád.

– Nem érted? Tudja, hogy érzek. Akkor éjszaka, amikor a hegyen találkoztunk, elmondtam neki mindent, mindent, ami csak elmondható. Azt hittük, soha többé nem látjuk egymást életben.

– Nahát, újra láthatod, akkor mire vársz?

– Nem tudom, mire gondol. Elégedett-e győzelmével, vagy csak távol tartja magát a veszélytől. Amikor otthagyott, belenyugodtam, hogy soha többé nem leszek vele ebben az életben. Nem hiszem, hogy mennem kell, hacsak értem nem küld.

– És mi lesz, ha évekig nem küld érted?

– Azt fogom tenni, amit most.

– Itt ülsz és nézed az eget?

– Nem érted, de nem is érdekes.

– Mit nem értek?

– Muszasi érzéseit. Valóban úgy hiszem, hogy most bízhatok benne. Eddig is szerettem a szívét, lelkét, de nem hiszem, hogy teljesen bíztam is benne. Most már igen, minden megváltozott.

Közelebb vagyunk egymáshoz, mint ugyanazon fának az ágai, még ha el is válunk egymástól. Sőt, ha meg is halunk, együtt leszünk. így hát bármi is történjen, nem vagyok többé magányos. Most csak azért imádkozom, találja meg az Utat, amit keres.

– Hazudsz! – tört ki Dzsótaróból. – Miért nem tudják a nők bevallani az igazat? – kiabálta. – Ha ez az óhajod, hát viselkedj így, de többé ne is mondd nekem, mennyire vágysz arra, hogy lásd Muszasit. Sírd ki a szemed, nekem mindegy. – Mennyit fáradt, hogy megtudja, hova ment Muszasi Icsidzsódzsiból és tessék!

Nem törődött Ocúval, egy szót se szólt hozzá egész nap.

Nem sokkal napnyugta után vörös fáklyafény vonult át a kerten és Karaszumaru nagyúr egyik szamurája kopogtatott az ajtón. Egy levelet nyújtott át Dzsótarónak. – Muszasi küldi Ocúnak – mondta. – Uram üzeni, hogy Ocú vigyázzon magára. – Megfordult és távozott.

Ez Muszasi kézírása, gondolta Dzsótaró. Életben kell hogy legyen. Aztán egy kicsit sértetten: „Ocúnak címezte, nem nekem.”

Ocú előbukkant a kunyhó mögül. – Ez a szamuráj Muszasitól hozott levelet, nem?

– Igen, de gondolom, nem érdekel – felelte Dzsótaró duzzogva, a háta mögé dugva a levelet.

– Jaj, hagyd abba, Dzsótaró. Mutasd! – könyörgött Ocú.

A fiú egy ideig ellenállt, de a könnyek első jelére a kezébe nyomta a borítékot. – Ha ha ha – kárörvendezett. – Úgy teszel, mintha nem akarnád látni, de alig várod, hogy elolvasd a levelét.

Ocú lekuporodott a lámpa mellé, a papír remegett fehér ujjai között. A lángok mintha vidámsággal teltek volna meg, mintha boldogságot és szerencsés jövőt ígértek volna.

A tinta szivárványként csillogott, s mint gyémántok, úgy ragyogtak a könnycseppek Ocú szemében. A lány hirtelen egy olyan világba csöppent, amelyről nem is merte remélni, hogy létezik. Eszébe jutott az a rajongó részlet Po Csü-i versében, ahol Jang Kuei-fei örvendett elhunyt császára szerelmi üzenetének.

Elolvasta a rövid üzenetet, majd még egyszer. Ebben a pillanatban is vár, sietnem kell. Bár azt hitte, hangosan mondta, egy árva hangot nem ejtett ki.

Hirtelen tettre készen köszönőlevelet írt a kunyhó tulajdonosának, a Ginkakudzsi többi papjának és mindazoknak, akik kedvesek voltak vele, amíg itt tartózkodott. Összegyűjtötte holmiját, felkötötte szandálját és már kint is volt a kertben, amikor észrevette, hogy Dzsótaró még sértődötten duzzog odabent.

– Rajta, Dzsótaró, siess.

– Mész valahova?

– Még mindig dühös vagy?

– Ki nem volna? Soha nem gondolsz senkire, csak magadra. Valami olyan titok van Muszasi levelében, hogy még meg sem mutatod nekem?

– Ne haragudj – kért bocsánatot Ocú. – Nincs oka, hogy ne láthasd.

– Felejtsd el, már nem érdekel.

– Ne bánts, szeretném, ha elolvasnád. Csodálatos levél, az első, amelyet valaha is küldött nekem. És most először kéri, hogy menjek és csatlakozzam hozzá. Soha életemben nem voltam ilyen boldog. Ne duzzogj, gyere velem Szetába, kérlek.

Útközben a Siga-hágón át Dzsótaró végig mogorván hallgatott, ám később mégiscsak letépett egy levelet és azon keresztül néhány népszerű dallamot fütyörészett, hogy elűzze az éjszaka csendjét. Végül Ocú is rászánta magát a békeajánlatra.

– Maradt egy kis édesség abban a dobozban, amit Karaszumaru nagyúr küldött tegnapelőtt.

De hajnalodott már és a felhők a hágón túl rózsaszínbe hajlottak, mire a fiú visszanyerte szokásos kedélyét.

– Jól vagy, Ocú, nem vagy fáradt?

– Egy kicsit, egész végig fölfelé jöttünk.

– Most könnyebb lesz. Nézz oda, látni a tavat.

– Igen, a Biva-tót. Hol van Szeta?

– Abban az irányban. Ilyen korán még nem lesz fönt Muszasi, mit gondolsz?

– Nem tudom. Jó fél nap, mire odaérünk. Ne pihenjünk?

– Rendben – felelte Dzsótaró jókedvűen. – Üljünk le az alá a két fa alá.

A kora reggeli főzőtüzek füstje csíkokban emelkedett az ég felé, mint pára egy csatamezőről. Feltűntek Ocu utcái a tótól egész Isijama városáig nyújtózó ködön keresztül. Muszasi szemét eltakarva a nap elől, körülnézett. Örült, hogy újra emberek között van.

Miidera mellett, amikor fölfelé indult a Bizodzsi lejtőn, eltűnődött, vajon melyik utat választja Ocú. Korábban arról ábrándozott, útközben talán találkozik vele, de később rájött, hogy ez nem valószínű. Az asszony, aki Kiotóba vitte levelét, közölte vele, hogy bár Ocú nincs többé a Karaszumaru palotában, levelét kézbesítik neki. Mivel csak késő este kapja meg a levelet és nyilván rengeteg dolga van, mielőtt útnak indulna, valószínűnek tűnt, hogy csak reggel ered útnak.

Elhaladt egy templom mellett, ahol egy szép, öreg cseresznyefasor volt. Nem kétséges, hogy híres virágzásáról, gondolta. Egy halmon álló kő emlékművet pillantott meg. Bár csak futólag látta a ráírt verset, mire néhány száz métert megtett az úton, eszébe jutott, mi az. A Taiheiki egyik részlete. Eszébe jutott, hogy a vers kapcsolatban van egy mesével, amit valamikor könyv nélkül megtanult. Lassan kezdte elmondani magában.

„Siga templomának egy tiszteletre méltó papja olyan öreg volt, hogy fehér szemöldöke fagyos csúcsban nőtt össze homlokán. Két méter hosszú botjára támaszodva elmélkedett Kannon szépségén a tó vizében, amikor a sors úgy hozta, hogy megpillantotta a császári ágyast Kiogokuból. A lány úton volt Shigából, ahol nagy virágmező volt, s amikor a pap meglátta, úrrá lett rajta a szenvedély. Elhagyta mindaz az erény, amelyet oly szorgosan gyűjtögetett az évek során. Elnyelte a vágy égő háza és…”

Hogy is van tovább? Azt hiszem, elfelejtettem egy részét. Aha.

„…és visszatért fából összetákolt kunyhójába, és imád-kozott Buddha előtt, de az asszony képe makacsul vele maradt. Bár Buddha nevét szólította, hangja úgy hangzott, mint a csalás lehelete. Alkonyatkor a hegyek fölött lebegő felhőkben a lány hajában lévő fésűket látta. Elszomorította a dolog. Amikor felpillantott a magányos holdra, a lány arca mosolygott le rá. Zavarban volt és szégyellte magát.

Attól tartott, hogy ezek a gondolatok meggátolják abban, hogy a paradicsomba jusson halála után. Eltökélte, hogy találkozik a hölggyel és megvallja neki érzéseit. Remélte, hogy ily módon békés halála lesz.

Így aztán elment a Császári Palotába. Keményen megvetette lábát és egy álló nap és éjszaka várt a labdarúgópályán…”

– Bocsásson meg, uram, maga ott, a tehénen. A férfi napszámosnak tűnt, abból a fajtából, akit nagykereskedések környékén látni. Megkerülte a tehenet, megpaskolta az állat orrát és feje fölött lovasára nézett. – Nyilván a Mudódzsiból jön – mondta.

– Ami azt illeti, igen. Honnan tudod?

– Én kölcsönöztem ezt a tehenet egy kereskedőnek. Gondolom, ott hagyhatta. Bérbe szoktam adni, úgyhogy meg kell, hogy kérjem, fizessen a használatáért.

– Boldogan fizetek. De mondd csak, meddig vihetem?

– Ameddig megfizeti, tőlem oda viszi, ahová csak akarja. Csak annyit kell tennie, hogy eljuttatja egy nagykereskedőhöz a legközelebbi városban, amerre megy. Ott majd kibérli valaki más. Előbb vagy utóbb visszajut ide.

– Mennyibe kerülne, ha Edóba vinném?

– Utána kell néznem az istállóban, pont útba esik. Ha úgy dönt, hogy kibérli, meg kell adnia nevét az irodában.

A nagykereskedői negyed közel volt az ucside-gahamai gázlóhoz. Mivel sok utazó jött arra, Muszasi úgy gondolta, a legmegfelelőbb hely lesz, hogy felfrissítse magát és megvásárolja a szükséges dolgokat.

Elrendezte a tehén bérletét, kényelmesen megreggelizett, majd nekiindult Szeta felé. Ízlelgette a kilátást, hogy ismét láthatja Ocút. Többé nem tartott a lánytól. Egész addig, ameddig nem találkoztak a hegyen, Ocú mindig ébresztett benne némi félelmet. De ez alkalommal nem. Hatott rá a lány tisztasága, intelligenciája és rajongása. Bizalma benne mélyebb volt, mint szerelme.

De nemcsak hogy bízott Ocúban, tudta, hogy Ocú is bízik benne. Megesküdött neki, hogy egyszer együtt lesznek, és nem tagad meg tőle semmit. Feltéve természetesen, hogy nem veszélyezteti kardforgatói pályáját. Attól tartott csak, ha megengedi magának, hogy szerelmes legyen, kardja kicsorbul. Mint a mese öreg papja, elveszti az Utat. De az már nyilvánvaló volt, hogy a lány fegyelmezett. Sohasem akadályozná, nem tartaná vissza. Már csak az a probléma, miként lehet biztos abban, hogy ő maga nem fullad bele a szerelem mély tavába.

Amikor Edóba érek, gondom lesz rá, hogy megkapja azt a fajta nevelést, amelyre egy nőnek szüksége van, gondolta. Amíg ő tanul, magammal viszem Dzsótarót és együtt jutunk el a fegyelem magasabb szintjére. Aztán egy nap, amikor eljön az idő… A tóról visszaverődő napsugarak lágyan remegő fényben fürdették arcát.

A Kara híd két részét – az egyik kilencvenhat oszlop, a másik huszonhárom oszlop távú volt –, egy kis sziget kapcsolta össze. A szigeten egy ősi fűzfa állt, az utazók jól ismert irányjelzője. A hidat magát is gyakran hívták Fűzfa hídnak.

– Jön! – kiáltotta Dzsótaró. Kirohant a teaházból a híd rövidebbik részére, ott megállt, egyik kezével Muszasinak integetett, a másikkal a teaboltra mutatott. – Ott van, látod. Ocú? Egy tehénen lovagol. – Ugrabugrálni kezdett. Hamarosan Ocú is mellette állt, integetett, Muszasi pedig szalmakalapjával visszaintett. A férfi szélesen elmosolyodott, amikor közelebb ért.

A fűzfához kötözte a tehenet, aztán mindhárman beléptek a teaboltba. Bár Ocú vadul kiabált Muszasinak, amíg az a híd túlvégén volt, most, hogy mellette állt, egy szót sem tudott kinyögni. Sugárzott a boldogságtól, de Dzsótaróra hagyta a beszédet.

– Begyógyult a sebed – fecsegett a fiú szinte összefüggéstelenül. – Amikor megláttalak a tehénen, azt hittem, talán nem is tudsz járni. De így is előbb értünk ide, ugye? Mihelyt Ocú megkapta a leveledet, máris készen állt, hogy induljon.

Muszasi mosolygott, bólogatott, helyeslően mormogott, de kényelmetlenül érezte magát attól, hogy Dzsótaró idegenek előtt Ocúról és szerelméről beszél. Annyira erősködött, hogy hátramentek a kis verandára, amelyet egy akáclugas árnyékolt. Ocú túl szégyenlős volt, hogy beszéljen, Muszasi pedig egyre hallgatagabb lett. De Dzsótaró ügyet sem vetett erre, pergő fecsegése összekeveredett a méhek döngicsélésével és a bögölyök zúgásával.

A tulajdonos hangja szakította félbe. – Jobban tennék, ha bejönnének, vihar közeledik. Nézzék csak, milyen sötét az ég Isijamadera fölött.

Sietve gyékényrolókat rakott föl és fa esővédőket tett ki a veranda széleire. A folyó szürkére változott. A széllökések vadul mozgatták a levendulaszínű akácvirágokat. Egyszerre csak fénycsík villant az égen, nagy löketekben vadul zuhogni kezdett az eső.

– Villám! – kiáltott Dzsótaró. – Az első idén. Siess be, Ocú, bőrig ázol. Siess, Szenszei! Ó, a legjobbkor jön az eső, tökéletes. – De ha a zápor „tökéletes” is volt Dzsótarónak, zavarba hozta Muszasit és Ocút, hiszen attól, hogy együtt bemennek, csillogó szemű szerelmeseknek érezték magukat. Muszasi hátramaradt, Ocú pedig elpirulva megállt a veranda szélén. Semmivel nem volt jobban védve az elemektől, mint az akácvirágok.

A férfi, aki a fején egy gyékényszövettel rohant a sűrű esőben, leginkább egy nagy önmeghajtásos esernyőre emlékeztetett. Berohant egy szentély kapujának eresze alá, lesimította nedves, kócos haját és kíváncsi pillantást vetett a gyorsan mozgó felhőkre. – Mintha nyár közepe lenne – morogta. Az esőcseppek kopogása minden hangot elnyomott, de amikor hirtelen fény villant, Matahacsi füléhez kapta kezeit. Remegve kuporgott a viharisten szobra közelében, amely a kapu mellett állt.

Aztán az eső amilyen hirtelen kezdődött, el is állt. Szétváltak a fekete felhők, felbukkant a nap, és az utca kisvártatva szokásos képét mutatta. Valahonnan a távolból egy samiszen cincogása hallatszott. Matahacsi épp indulni készült, amikor egy gésának öltözött nő jött át az utcán és lépett oda mellé.

– Matahacsinak hívják, ugye? – kérdezte.

– Igen – felelte gyanakodva. – Honnan tudja?

– Egy barátja épp a mi boltunkban tartózkodik. Meglátta az ablakból és mondta, hívjam oda.

Matahacsi körülpillantott és látta, hogy több bolt is van a szomszédságban. Bár habozott, a nő sürgette, hogy menjen csak vele. – Ha más dolga van, nem kell soká maradnia.

Amikor belépett, a lányok szinte a nyakába ugrottak, ledöntötték lábáról, levették nedves kimonóját és erősködtek, menjen föl a fönti szalonba. Amikor megkérdezte, ki az a barátja, nevetve annyit válaszoltak, hogy hamarosan megtudja.

– Hát, alaposan eláztam az esőben, maradok, amíg a ruháim megszáradnak, de ne is próbáljatok tovább visszatartani – mondta Matahacsi. – Valaki vár rám a szetai hídnál.

A nők kuncogva megígérték, hogy akkor megy el, amikor akar és közben szinte feltolták a lépcsőn.

A szalon küszöbén egy férfihang üdvözölte. – Nahát, nahát, kit látok, ha nem az én Inugami szenszei barátomat!

Matahacsi egy pillanatig azt hitte, összetévesztik valakivel, de amikor bekukkantott a szobába, ismerősnek találta azt az arcot.

– Hát te ki vagy?

– Elfelejtetted Szaszaki Kodzsirót?

– Nem – felelte Matahacsi gyorsan. – De miért hívsz engem Inugaminak. Hon’iden a nevem, Hon’iden Matahacsi.

– Tudom, de mindig eszembe jut, milyen voltál ott akkor éjszaka, az Ötödik sugárúton, mint fintorogtál egy csapat kóbor kutyára. Azt hiszem, Inugami, a kutyák istene, jó név a számodra.

– Hagyd abba, nincs miről tréfálkoznod. Szörnyű volt az az éjszaka, hála neked.

– Nem kétlem. Pont azért küldtem érted most, mert cserébe kárpótolni akarlak. Gyere, foglalj helyet. Adjatok neki egy kis szakét, lányok.

– Nem maradhatok, találkoznom kell valakivel Szetában. Nem engedhetem meg magamnak, hogy berúgjak ma.

– Kivel találkozol?

– Egy Mijamoto nevű emberrel. Gyerekkori barátom és…

– Mijamoto Muszasival? Találkozót beszéltél meg vele odafönt a fogadóban a hágón?

– Honnan tudod?

– Ó, mindent hallottam rólad és Muszasiról. Találkoztam anyáddal a Hiei-hegység központi csarnokában. Oszugi, ugye? Elmondta, mi mindenen ment keresztül.

– Beszéltél anyámmal?

– Ragyogó asszony. Mélységesen csodálom, akárcsak a Hiei-hegy szerzetesei. Próbáltam bátorítani. – Poharát kiöblítette egy edénykében, s Matahacsi felé kínálta. – Tessék, igyunk együtt és mossuk el régi ellenségeskedésünket. Nem kell aggódnod Muszasi miatt most, hogy Szaszaki Kodzsiró az oldaladon áll.

Matahacsi visszautasította.

– Miért nem iszol?

– Nem lehet, mennem kell. – Fel akart állni, de Kodzsiró megragadta a csuklóját.

– De Muszasi vár.

– Ne légy bolond! Ha egyedül támadod meg, azonnal megöl.

– Teljesen félreérted. Megígérte, hogy segít nekem. Edóba megyek és új életet kezdek.

– Úgy érted, megbízol egy ilyen emberben, mint Muszasi?

– Ó, tudom, sokan mondják, hogy nem jó ember, de csak azért, mert anyám mindenütt befeketíti. De anyám téved, mindig is tévedett, tudom, most hogy beszéltem vele. Biztosabb vagyok benne, mint valaha. A barátom és tanulni fogok tőle, hogy valamire vigyem az életben én is, még ha egy kicsit késve kezdem is.

Kodzsiró fetrengett a nevetéstől, kezével csapkodta a tatamit. – Hogy lehetsz ilyen ártatlan? Anyád mondta, hogy szokatlanul naiv vagy, de hogy így átverjenek!

– Nem igaz, Muszasi…

– Hallgass, figyelj rám. Először is, hogy gondolhatsz arra, hogy eláruld anyád és szövetkezzél az ellenségével? Embertelen! Még engem, egy idegent is meghatott ez a bátor, öreg hölgy és megesküdtem, hogy mindenben támogatom.

– Nem érdekel, mit gondolsz. Találkozni fogok Muszasival, ne is próbálj megállítani. Te lány, hozd a kimonómat, mostanra már biztos megszáradt.

Kodzsiró részegen felcsattant. – Hozzá ne érj, amíg nem mondom. Ide figyelj, Matahacsi, ha úgy tervezed, hogy találkozol Muszasival, előbb legalább beszélj anyáddal.

– Edóba megyek Muszasival. Ha valamire viszem, az egész probléma magától megoldódik.

– Ez pont úgy hangzik, mintha Muszasi mondta volna. Le merném fogadni, az ő szavait visszhangozod. Különben is, várj holnapig, akkor elmegyek veled, megkeressük együtt anyád. Hallgasd meg a véleményét, mielőtt bármit is teszel. Addig is érezzük jól magunkat. Ha tetszik, ha nem, velem maradsz és együtt iszunk.

Tekintve, hogy egy bordélyban voltak és Kodzsiró volt a fizető vendég, a nők mind a segítségére siettek. Matahacsi kimonója nem került elő és néhány ital múlva már nem is kérte.

Józanul Matahacsi nem volt ellenfél Kodzsirónak, részegen már fenyegető lehetett. Mire a nap estébe fordult, kellőképp bemutatta mindenkinek, mennyit tud inni, egyre többet kívánt, olyasmiket mondott, amiket nem kéne, minden rosszallását megszellőztette, röviden, teljesen lehetetlenül viselkedett. Hajnal lett, mire kinyúlt és délre már magához is tért.

Az előző délutáni eső miatt úgy tűnt, még fényesebben süt a nap. Muszasi szavai visszhangoztak a fejében. Matahacsi legszívesebben minden kortyot, amelyet megivott, kiokádott volna. Szerencsére Kodzsiró mélyen aludt a másik szobában. Matahacsi lelopakodott, elkérte a nőktől kimonóját és futva indult Szeta felé.

A híd alatti sáros, vörös vizet bőségesen ellepték Isijamadera lehullott cseresznyevirágai. A vihar letörte az akácindákat és sárga kerriavirágokkal szórt tele mindent.

Matahacsi hosszas keresgélés után eljutott a teaboltba, ahol megtudta, hogy egy férfi egy tehénnel addig várt itt, amíg a bolt tegnap be nem zárt, aztán elment egy fogadóba. Reggel visszatért, de mivel nem találta barátját, üzenetet kötözött egy fűzfaághoz.

A levél, amely nagy, fehér lepkéhez hasonlított, így szólt: „Sajnálom, nem tudtam tovább várni. Érj utol útközben. Majd kereslek.”

Matahacsi gyorsan haladt a Nakaszendón, a Kiszón keresztül Edóba vezető országúton, de amikor Kuszacuba ért, még mindig nem találkozott barátjával. Miután áthaladt Hikonén és Torümoton, kezdte gyanítani, hogy elkerülte útközben, és amikor a Szuribacsi-hágóhoz ért, fél napig várt, le nem véve szemét az útról.

Csak amikor a minói útra ért, jutottak eszébe Kodzsiró szavai.

Mégis átvertek?, kérdezte magától. Muszasinak nem is állt szándékában velem jönni?

Többször visszafordult, kérdezősködött a mellékutakon, s végül Nakacugava városa mellett megpillantotta Muszasit. Először öröm töltötte el, de amikor olyan közel ért, hogy felismerte a tehénen ülő lányt, azonnal úrrá lett rajta a féltékenység.

Micsoda bolond voltam, mordult fel. Attól a naptól fogva, hogy ez a fattyú rábeszélt, hogy Szekigaharába menjek, egészen eddig a percig. De nem hagyom, hogy örökké így taposson rajtam. Valahogy egyenlítek – és nem sokára.