A LÁNYRABLÁS

A hágó mögött a hó lándzsaszerű csíkokban csillogott a Koma-hegyen, míg az Ontake-hegyen, amely ide látszott a fák halványpiros virágain keresztül, szétszórt foltokban hevert. Az új évszakot hirdető világoszöld színek mintegy remegni látszottak a földeken és az országút mentén.

Ocú álmodozott. Dzsótaró olyan, mint egy fejlődő növény; makacs és szívós. Nem lenne könnyű eltiporni, gátolni fejlődését. Gyorsan nőtt mostanában. Ocú időnként úgy gondolta, már látszik rajta, milyen férfi lesz egykoron.

A házsártosság nem azonos a szemtelenséggel, de még ha tekintetbe is vesszük a fiú szokatlan neveltetését, Ocút egyre jobban aggasztotta Dzsótaró viselkedése. A fiú egyre követelőzött, főleg ételt akart. Ahányszor csak élelmiszerbolthoz értek, megtorpant és nem volt hajlandó elmozdulni, amíg Ocú nem vett neki valamit.

– Ez volt a legutolsó – fogadta meg Ocú, amikor rizskekszet vett Szuharában. De alig haladtak egy mérföldet, a kekszek már elfogytak és Dzsótaró állította, hogy majd éhen hal. A következő krízist alig sikerült elkerülni azzal, hogy megálltak korai ebédre Nezaméban, egy teázóban, de mire a következő hágóhoz értek, Dzsótarónak ismét kopogott a szeme az éhségtől.

– Nézd csak, Ocú, abban a boltban van szárított datolya. Ne vegyünk egy kicsit, csak hogy legyen nálunk? – Ocú úgy tett, mint aki meg sem hallja, továbbhajtott.

Jócskán bennejártak már a délutánban, amikor Fukusimába értek, Sinano tartományban. A hely híres volt az élelmiszerek bőségéről és sokféleségéről. És általában ilyentájt szoktak bekapni valamit.

– Pihenjünk egy kicsit – nyüszített a fiú –, kérlek. Ocú ügyet sem vetett rá. – Ugyan, Ocú, vegyünk egy kicsit abból a szójabablisztbe forgatott rizslepényből. Híres, ahogy itt csinálják. Te nem kívánod? – Mivel ő fogta a tehén kötelét, Ocú sejtette, hogy nehéz lesz elhaladni a bolt mellett.

– Hát nem ettél még eleget? – bosszankodott. A tehén mintha titokban szövetséget kötött volna Dzsótaróval, megtorpant és legelészni kezdte az út menti füvet.

– Hát rendben – csattant föl Ocú. – Ha így viselkedsz, előremegyek és megmondalak Muszasinak. – Úgy tett, mint aki le akar szállni a tehénről, Dzsótaró pedig nevetésben tört ki. Tökéletesen tudta, hogy a lány nem váltja be a fenyegetést.

Most, hogy a blöff nem sikerült, Ocú beletörődve leszállt a tehénről és együtt léptek be a bolt elején lévő nyitott részbe.

Dzsótaró két ételt rendelt, aztán kiment kipányvázni a tehenet.

– Nem kellett volna nekem is rendelned, nem vagyok éhes – mondta Ocú, amikor kiért.

– Semmit nem akarsz enni?

– Nem. Aki túl sokat eszik, ostoba disznóvá válik.

– Hát jó, akkor nekem kell megennem a tiédet is.

– Te szégyentelen!

Dzsótaró szája túlságosan teli volt ahhoz, hogy a füle bármit is meghalljon. Csak annyi szünetet tartott, hogy fakardját hátára vesse, ahol nincs útban. Újra enni kezdett, de egyszer csak szájába gyömöszölte a maradék rizslepényt és a kijárathoz ugrott.

– Már végeztél? – szólt utána Ocú. Pénzt tett az asztalra és utánaindult, de a fiú visszaszaladt és durván belökte.

– Várj! – kiáltott izgatottan. – Épp most láttam Matahacsit.

– Lehetetlen – sápadt el Ocú. – Mit keresne itt?

– Sejtelmem sincs. Te nem láttad? Szalmakalap volt a fején, és egyenesen ránk nézett.

– El sem hiszem.

– Akarod, hogy idehozzam, akkor elhiszed?

– Eszedbe ne jusson.

– Ne aggódj, bármi történjen, hívom Muszasit. Ocú szíve hevesen vert, de rájött, minél tovább maradnak itt, annál jobban eltávolodik Muszasi. Felült a tehénre.

– Nem értem a dolgot – mondta Dzsótaró, miután elindultak. – Egészen a magoméi vízesésig semmi baj nem volt köztünk. Azóta Muszasi alig szól egy szót, és te sem beszélsz vele. Mi baj van?

Amikor Ocú nem felelt, folytatta: – Miért előttünk megy? Miért alszunk most külön szobákban? Összevesztetek valamin?

Ocú nem volt képes őszinte választ adni, hiszen magának sem tudta megfelelni. Vajon minden férfi úgy bánik a nőkkel, ahogy Muszasi vele, nyíltan próbálva ráerőszakolni szerelmét? És vajon ő miért utasította el ilyen hevesen? Zavara és rossz érzése bizonyos fokig fájdalmasabb volt, mint a betegség, amelyből nemrégiben felgyógyult. A szerelem kútja, amely éveken át vigasza volt, hirtelen dühöngő vízeséssé változott.

Még ott zúgott fülében annak a másik vízesésnek az emléke, saját fájdalmas kiáltásával és Muszasi dühös tiltakozásával együtt.

Vajon így megy örökké, kérdezte magától. Soha nem fogják megérteni egymást? Még számára is értelmetlennek tűnt, miért követi így a férfit, próbálja nem veszteni szem elől. Bár zavarukban nem közeledtek egymáshoz és ritkán is szóltak a másikhoz, Muszasi láthatóan nem akarta megszegni ígéretét és vele megy Edóba.

Kózendzsinél egy másik útra fordultak. Az első hegy csúcsán sorompó volt. Ocú hallotta, hogy a szekigaharai ütközet óta a kormányzati tisztviselők ezen az úton alaposan megvizsgálják az utazókat, különösen a nőket. De Karaszumaru nagyúr ajánlóleveleinek bűvhatása volt, nehézség nélkül haladtak át az ellenőrző ponton.

Amikor a sorompó túloldalánál lévő utolsó teabolthoz értek, Dzsótaró megkérdezte: – Ocú, mit jelent az, hogy „Fugen”.

– Fugen?

– Igen. Az előbb a teázó előtt egy pap rád mutatott és azt mondta: „Hát nem olyan, mint Fugen egy tehénen?” Mit jelentsen ez?

– Feltételezem, hogy Boddhiszatva Fugenre gondolt.

– Ez az a boddhiszatva, aki elefánton lovagol, nem? Ez esetben én vagyok Boddhiszatva Mondzsu, hiszen mindig együtt vannak.

– Mondhatom, meglehetősen falánk egy Mondzsu vagy.

– Ez is jó egy ilyen sírómasina Fugenhez.

– Hogy mondhatsz ilyet?

– Miért vannak Fugen és Mondzsu mindig együtt? Nem férj és feleség?

Szándékosan-e vagy sem, ismét Ocú elevenébe vágott a kérdés. A lány épp eleget hallott ezekről a dolgokról, amikor a Sippodzsiban élt, részletesen is válaszolhatott volna, ehelyett egyszerűen így felelt: – Mondzsu jelképezi a bölcsességet, Fugen a ragaszkodást.

– Megállj! – Matahacsi hangja harsant mögülük.

Ocú szinte rosszul volt a hirtelen hangulatváltozástól. A gyáva, gondolta. Megfordult, fagyos tekintettel nézett rá.

Matahacsi állta a pillantását. Érzései még zavarosabbak voltak, mint valaha, Nakacumagában tiszta féltékenység volt, amit érzett, de azóta tovább kémkedett Muszasi és Ocú után. Amikor látta, hogy külön utaznak, úgy értelmezte, hogy megpróbálják leplezni az igazságot és mindenféle botrányos jelenetet képzelt el, mi történhet, amikor kettesben vannak.

– Szállj le – utasította.

Ocú képtelen volt megszólalni, a tehén fejére meredt. Nem érzett már mást Matahacsi iránt, mint gyűlöletet és megvetést.

– Gyerünk, asszony, szállj le!

Bár szinte égette a sértettség, hidegen szólalt meg:

– Miért? Nincs dolgom veled.

– Valóban? – mordult fenyegetően Matahacsi, megragadva ruhaujját. – Lehet, hogy nincs dolgod velem, de nekem van dolgom veled. Szállj le!

Dzsótaró elengedte a kötelet. – Hagyd békén! – kiáltotta. – Miért szállna le, ha nem akar? – Kinyújtva karját, mellbe vágta Matahacsit.

– Mégis, hogy képzeled ezt, te kis fattyú? – Matahacsi elvesztette egyensúlyát, majd megigazította lábait szandáljában, fenyegetően megemelte vállait.

– Mintha már láttam volna valahol azt a randa képed. Te vagy az a csavargó a kitanui szakéboltból.

– Aha, és most már tudom, miért ittad hülyére magad. Valami vén szukával éltél és nem volt annyi bátorságod, hogy szembeszállj vele. Ez az igazság, nem?

Fájóbb pontot nem is találhatott volna.

– Te szemtelen taknyos! – Matahacsi el akarta kapni a gallérját, de Dzsótaró lebukott és a tehén másik oldalán bukkant föl.

– És te mi vagy? Egy taknyos bunkó. Megijedsz egy nőtől.

Matahacsi meg akarta kerülni a tehenet, de Dzsótaró ismét átcsusszant az állat hasa alatt és a másik oldalon állt föl. Három vagy négyszer is eljátszották ezt, mire Matahacsinak sikerült végre megragadnia a fiú gallérját.

– Rendben, mondd akkor még egyszer.

– Taknyos bunkó, megijedsz egy nőtől. Dzsótarónak sikerült félig kirántania fakardját, de Matahacsi addigra keményen megragadta és elhajította, le az útról, a bambuszok közé. Dzsótaró a hátára puffant egy kis patakba, elkábult, alig volt magánál.

Mire összeszedte magát annyira, hogy mint egy angolna, visszamásszon az útra, késő volt. A tehén nehézkesen ügetett az úton, Ocú még mindig rajta ült, Matahacsi pedig előtte futott kötéllel a kezében.

– Fattyú! – nyögte Dzsótaró. Kínozta saját tehetetlensége. Túlságosan kába volt ahhoz, hogy felálljon. Dühöngve, átkozódva feküdt.

Muszasi úgy egy mérföldre előttük a dombtetőn pihentette lábait és lustán nézegette a felhőket, mozognak-e vagy mozdulatlanul lógnak Koma-hegy és az alanti széles hegylábak között.

Felriadt, mintha valami szótlan üzenetet kapott volna, megrázta magát, kiegyenesedett.

Gondolatai valójában Ocú körül jártak és minél többet gondolkodott, annál haragosabb lett. A vízesés elmosta mind szégyenét, mind neheztelését, de ahogy a napok múltak, kezdtek visszatérni kétségei. Gonosz dolog volt-e tőle, hogy felfedte magát a lány előtt? Miért utasította vissza Ocú, húzódott el tőle, mintha megvetné?

– Hagyd békén – mondta hangosan, de közben tudta, csak becsapja magát. Megmondta Ocúnak, hogy amikor Edóba érnek, a lány tanulni fog, ami a legjobb neki, ő pedig a saját útját járja ezalatt. Kimondatlanul is benne volt ebben a távolabbi jövő ígérete. Együtt jöttek el Kiotóból, felelősséggel tartozik neki.

Mi történik velem? Mi történik kardommal, ha ketten vagyunk? Szemét a hegyre emelte, majd nyelvébe harapott. Szégyellte magát kicsinysége miatt. Megalázó volt a hatalmas csúcsra nézni.

Aztán elgondolkozott, mi tarthatja vissza őket és felállt. Látta jó egy mérföldnyire az erdőt, de sehol egy lelket. Lehet, hogy feltartották őket a sorompónál?

A nap hamarosan lenyugszik, rég utol kellett volna érniük.

Hirtelen rémület öntötte el. Valami történhetett. Mire észbe kapott, már száguldott is lefelé a dombról, olyan gyorsan, hogy a mezőn lévő állatok minden irányba szétszóródtak.