TÚL SOK KODZSIRÓ

A külvárosi kis ivóban égő fa és fövő étel szaga töltötte meg a levegőt. Padlótlan kunyhó volt, mindössze egy deszka szolgált asztal gyanánt, mellette szétszórva néhány zsámoly. Odakint a lenyugvó nap utolsó sugaraiban látszott, hogy valahol távol egy épület ég, s a Tódzsi pagoda fölött köröző varjúk a lángokból szálló fekete pernyére emlékeztettek.

Három-négy boltos és egy kolduló szerzetes üldögélt a szedett-vedett asztalnál, míg az egyik sarokban munkások játszottak italban. Egy rézérmét pörgettek, közepébe lyuk volt fúrva, amelybe egy botot dugtak.

– Josioka Szeidzsúró most igazán bajban van – mondta az egyik boltos. – Én a magam részéről nem is lehetnék boldogabb. Igyunk rá!

– Erre bizony iszom – mondta egy másik.

– Még szakét! – kiáltotta egy harmadik a kocsmárosnak. A boltosok gyorsan, keményen ittak. Nemsokára alig szűrődött be némi fény a függönyön keresztül; egyikük felüvöltött:

– Azt sem látom, hogy az orromhoz, vagy a számhoz emelem a poharamat, olyan sötét van itt. Hozz egy kis világot!

– Egy perc, máris – mondta fáradtan a kocsmáros. Kisvártatva lángok lobogtak a nyitott kőtűzhelyen.

Minél sötétebb lett odakint, annál vörösebben táncoltak.

– Dühös vagyok, ha csak rá gondolok – szólalt meg ismét az első boltos. – Mi pénzzel tartoznak nekem ezek az emberek, halért és faszénért! Mondhatom, szép összeg. Gondoljatok csak bele, mekkora az iskola. Megfogadtam, hogy év végén behajtom. És mi történt, amikor odamentem? Azok a pökhendi Josioka-emberek elállták a bejáratot, hetvenkedtek, fenyegetőztek. Volt képük kidobni mindenkit, aki számláért ment, tisztes boltosokat, akik éveken át hiteleztek nekik.

– Kár már ezen siránkozni, ami történt, megtörtént. Különben is, a rendaidzsii párbaj után nekik van több okuk sírni, nem nekünk.

– Ó, már nem is haragszom. Rászolgáltak arra, ami velük történt.

– Képzeljétek csak, Szeidzsúró teljesen tehetetlen volt.

– Láttad?

– Nem, de olyan mesélte, aki látta. Muszasi egyetlen csapással leterítette, ráadásul fakarddal. Egy életre megnyomorította.

– Mi lesz az iskolával?

– Rosszul áll a szénája. A diákok életre-halálra keresik Muszasit. Ha nem ölik meg, teljesen elvesztik a tekintélyüket és a Josioka névnek befellegzett. De Muszasi olyan erős, hogy mindenki szerint egyetlen ember van csak, aki megverheti, mégpedig Densicsiró, a fiatalabb testvér. Mindenütt keresik.

– Nem is tudtam, hogy van egy fiatalabb testvér.

– Nem sokan tudják, de annak alapján, amit hallottam, ő a jobbik vívó, és ő a család fekete báránya. Csak akkor mutatkozik az iskolában, ha pénzre van szüksége. Mással sem törődik, csak az evéssel, ivással. Lejmol azoktól, akik tisztelték az apját.

– Szép kis páros! Hogyan lehet olyan kiváló férfiúnak, mint Josioka Kempó, két ilyen fia?

– Ez is azt mutatja, hogy a vér nem minden.

A tűzhely mellett egy rónin aludt. Jó ideje gubbasztott már ott, és a kocsmáros békén is hagyta, de most fölébresztette. – Uram, kérem, húzódjon hátrébb egy kicsit, mert megégetheti a kimonóját – szólt hozzá, miközben fát tett a tűzre.

Matahacsi szakétól vörös szeme lassan kinyílt. – Tudom, tudom, csak hagyj békén.

Nem ez a szakébolt volt az egyetlen hely, ahol Matahacsi a rendaidzsii párbajról hallott. Mindenki erről beszélt, és minél híresebbé vált Muszasi, annál nyomorultabbul érezte magát áruló barátja.

– Hé, hozz még egy pohárral! – szólt a kocsmárosnak. – Nem kell megmelegíteni, csak öntsd a csészémbe.

– Jól van, uram? Rémesen sápadt az arca.

– Mi közöd hozzá, az én arcom, nem?

Ismét a falnak dőlt, karját összefonta mellén.

Egyszer majd megmutatom, gondolta. Nem a kardforgatás az egyetlen út a siker felé. Kit érdekel, hogyan jutsz el a csúcsra; gazdag vagy, címed van, vagy gengszter lettél. Muszasi is, én is huszonhárom évesek vagyunk. A legtöbben nem sokra jutnak, akik ilyen fiatalon szereznek nevet maguknak. Harmincéves korukra öregek lesznek. Nincs szörnyebb, mint az öregedő csodagyerek.

A rendaidzsii párbaj híre Oszakába is eljutott és Matahacsit azonnal Kiotóba csábította. Nem mintha bármi szándéka lett volna, de Muszasi győzelme olyan súllyal telepedett szellemére, hogy saját szemével kellett látnia, mi a helyzet. Magasra jutott, annál nagyobbat fog zuhanni, gondolta Matahacsi rosszindulatúan. Sok kitűnő ember van a Josioka-iskolában, a Tíz Kardforgató, Densicsiró és mások is. Alig várta a napot, amikor Muszasi megkapja, ami jár neki. Addig is, talán őrá mosolyog a szerencse.

– Szomjas vagyok – szólalt meg hangosan. A falnak támaszkodva sikerült felállnia. A sarokban álló vizeshordó fölé hajolt, szinte belehajtotta fejét, nagyokat kortyolt a merítőkanálból. Majd félrelökte a merítőkanalat, elhúzta a függönyt és kibotorkált.

A kocsmáros hamar úrrá lett meglepetésén és a dülöngélő alak után rohant. – Uram, még nem fizetett! – kiáltotta.

– Mi baj? – motyogta Matahacsi.

– Azt hiszem, elfelejtett valamit, uram.

– Nem felejtettem el semmit.

– A szaké árára gondolok, ha-ha.

– Csakugyan?

– Elnézést, hogy zaklatom.

– Nincs pénzem.

– Nincs pénze?

– Aha, semmim sincs. Néhány nappal ezelőtt még volt, de…

– Úgy érti, úgy ült be és ivott itt, hogy… Nahát, maga…

– Fogd be! – Matahacsi kimonójába túrt, előhúzta a halott szamuráj orvosságos dobozát és hozzávágta. – Ne csinálj olyan nagy hűhót, szamuráj vagyok két karddal. Magad is látod, nem? Nem süllyedtem olyan mélyre, hogy fizetés nélkül meglógjak. Ez többet ér, mint a szaké, amit ittam. Nem kell visszaadnod az árából.

Az orvosságos doboz arcon találta a férfit. Az felvisított fájdalmában, kezét szeméhez kapta. A többi vendég, aki a függöny résein kukucskálva nézte a jelenetet, méltatlankodva kiáltott fel. Mint a legtöbb részeg, rossz néven vették, hogy valaki a fajtájukból nem fizeti ki a számláját.

– A fattyú!

– Rohadt csirkefogó!

– Tanítsuk móresre!

Kirohantak és körbefogták Matahacsit.

– Fizess, te fattyú! Ezt nem úszod meg!

– Csaló! Nyilván ez a módszere. Ha nem tudsz fizetni, a nyakadnál fogva akasztunk fel.

Matahacsi a kardjára tette kezét, hogy elijessze őket.

– Gondoljátok, hogy sikerülne? – vicsorgott. – Az lenne ám a mulatság. Próbáljátok csak meg! Tudjátok, ki vagyok?

– Csak azt tudjuk, mi vagy, egy koszos rónin a szemétdombról, akiben annyi büszkeség sincs, mint egy koldusban, de pofátlanabb egy tolvajnál.

– Ti akartátok! – kiáltott föl Matahacsi. Bőszen összevonta szemöldökét, úgy meredt rájuk. – Egész másképp fogtok beszélni, ha megtudjátok a nevem.

– A neved? Mi olyan különös benne?

– Szaszaki Kodzsiró vagyok, Itoszai tanulótársa, a Csúdzsó-iskola mestere. Biztos hallottatok már rólam.

– Ne nevettess, ki törődik a nagy nevekkel! Egyszerűen, fizess!

Az egyik férfi kinyújtotta karját, hogy megragadja Matahacsit, az pedig felkiáltott: – Ha a dobozka nem elég, adok egy keveset a kardomból is. – Gyorsan kirántotta a fegyvert, lecsapott a férfi kezére és simán le is vágta.

A többiek látták, hogy alábecsülték ellenfelüket és úgy reagáltak, mintha az ő vérük folyt volna, szanaszét szaladtak a sötétben.

Matahacsi győzedelmes arckifejezéssel kiáltott utánuk: – Gyertek csak vissza, patkányok, majd megmutatom nektek, hogy használja Kodzsiró a kardját, ha megharagszik. Gyertek csak, levágom a fejeteket.

Kuncogva nézett fel az égre, fehér foga csillogott a sötétben. Aztán kedve hirtelen megváltozott. Szomorúság öntötte el arcát, könnyek tolultak a szemébe. Nehézkesen visszatuszkolta kardját hüvelyébe, bizonytalanul elindult.

Az orvosságos dobozka a földön csillogott a csillagok alatt. Fekete szantálfából készült, kagylóberakással. Nem látszott értékesnek, de a kék gyöngyház gyenge fénye, mint néhány szentjánosbogár, rejtett szépséget kölcsönzött neki.

A kolduló szerzetes kijött a kunyhóból, megpillantotta a dobozkát és fölvette. Továbbindult, aztán visszament és megállt a bolt eresze alatt. A fal hasadékán kiszüremkedő gyenge fény világánál gondosan megvizsgálta a mintát és a zsinórt. Hm, gondolta, ez határozottan a mesteré. Vele kellett, hogy legyen, amikor megölték Fusimi váránál. Igen, itt a neve, az alján. Tenki.

A szerzetes Matahacsi után sietett. – Szaszaki! – kiáltotta. – Szaszaki Kodzsiró!

Matahacsi hallotta a nevet, de olyan kába volt, hogy nem kapcsolt. A Kilencedik sugárútról továbbbotorkált, fel a Horikava utcán.

A szerzetes utolérte és megragadta kardhüvelyét. – Kodzsiró, várj – mondta –, várj egy pillanatra!

– He? – csuklott Matahacsi. – Rám gondolsz?

– Te vagy Szaszaki Kodzsiró, nem? – Zord fény csillant a szerzetes szemében.

Matahacsi kezdett kijózanodni. – Igen, én vagyok Kodzsiró. Mi közöd hozzá?

– Kérdezni akarok valamit.

– Nos, mi az?

– Honnan szerezted ezt az orvosságos dobozkát?

– Dobozkát? – kérdezte kifejezéstelenül Matahacsi.

– Igen. Honnan szerezted? Csak ezt akarom tudni. Hogy került a birtokodba? – A szerzetes formális udvariassággal beszélt. Fiatal volt, úgy huszonhat éves lehetett, és nem emlékeztetett a szellemtelen kolduló szerzetesekre, akik templomról templomra járva könyörületből éltek. Egyik kezében majd kétméteres kerek tölgyfa botot tartott.

– Különben is, ki vagy te? – kérdezte Matahacsi, és aggodalom jelent meg arcán.

– Nem számít. Inkább mondd el, honnan van ez a dobozka.

– Nincs sehonnan, az enyém és mindig is az volt.

– Hazudsz! Mondd el az igazat.

– Már elmondtam.

– Hát nem vagy hajlandó bevallani?

– Mit vallják be? – kérdezte Matahacsi ártatlanul.

– Hogy nem Kodzsiró vagy. – A szerzetes kezében lévő bot keresztülzúgott a levegőn.

Matahacsi ösztönösen hátrahúzódott, de túlságosan kába volt ahhoz, hogy gyorsan reagáljon. Az ütés talált és Matahacsi fájdalmában felkiáltva, tizenöt-húsz lépést is hátrabotorkált, majd elterült. Mihelyt felállt, már futott is.

A szerzetes űzőbe vette és néhány lépés után utána hajította a tölgyfa botot. Matahacsi hallotta, amint közeledik, és behúzta fejét. A bot elzúgott a füle mellett. Matahacsi rémületében még gyorsabban futott.

A szerzetes elérte a fegyvert, felkapta a földről, gondosan célzott és ismét elhajította, de Matahacsinak újból sikerült lebuknia.

Matahacsi jó egy mérföldet futott teljes sebességgel, elhaladt a Hatodik sugárút mellett és az Ötödikhez közelített, amikor úgy döntött, most már lerázta üldözőjét és megállt. – Ez a bot szörnyű fegyver – zihálta. – Vigyázni kell manapság.

Mostanra teljesen kijózanodott, de szörnyű szomjúság gyötörte. Nekilátott kutat keresni. Talált is egyet egy kis sikátor túlsó végén. Felhúzta a vödröt, teleitta magát, aztán a földre tette a vödröt és vizet lötykölt izzadt arcára.

– Hát ez meg ki lehetett? – tűnődött. – És mit akart tőlem? – De mihelyt kezdte ismét jobban érezni magát, rátelepedett a csüggedtség. Lelki szemei előtt ismét látta azt a szenvedő, áll nélküli holttestet Fusimiban.

Bántotta a lelkiismeretét, hogy elköltötte a halott pénzét és nemegyszer gondolt már arra, hogy lakolnia kell bűneiért. – Ha pénzhez jutok, első dolgom lesz, hogy visszafizessem, amit kölcsön vettem – esküdözött. – Talán ha befutottam, még emlékkövet is állítok neki.

Mindössze az oklevél maradt, talán meg kéne szabadulnom attól is. Bajba kerülhetek, ha valaki, akinek nem kéne, megtudja, hogy nálam van. – Kimonójába nyúlt, megérintette a tekercset, amelyet gondosan becsomagolva mindig obija alatt tartott, még ha ez kényelmetlen is volt.

Még ha nem is tudja pénzre váltani, talán megnyithat néhány ajtót a siker felé vezető hosszú úton. Akakabe Jaszumával való kellemetlen élménye nem gyógyította ki álmodozásából.

Az oklevél eddig is jól jött néhányszor. Rájött, hogy ha névtelen kis dodzsókban mutogatja, vagy ártatlan polgároknak büszkélkedik vele, akik vágyat éreznek arra, hogy kardvívást tanuljanak, nemcsak a tiszteletüket nyeri el, de potyaételhez és alvóhelyhez is juthat. Nagyjából ebből élt az elmúlt fél évben.

– Nincs okom, hogy eldobjam. Mi ütött belém? Úgy látszik, egyre félénkebb vagyok. Talán épp ez tart vissza attól, hogy a világ fölibe kerekedjek. Mostantól elég ebből! Vakmerő leszek, mint Muszasi. Majd én megmutatom nekik.

Körülnézett a kutat körülvevő kunyhókon. Még az itt élőket is irigylésre méltónak találta hirtelen. Házuk rogyadozott a tetőn lévő sár és gyomok alatt, de legalább volt tető a fejük felett. Szánalmasan bekukucskált némelyikbe. Az egyikben férjet, feleséget látott, egymással szemben ültek, közöttük egyetlen edény, benne soványka vacsorájuk. Mellettük fiuk, lányuk és egy nagymama tettek-vettek.

Bármennyire is hiányában voltak a világi javaknak, érezhető volt a családi egység szelleme, az a kincs, amelyet még olyan nagy embereknek is hiányolniuk kellett, mint Hidejosi és Iejaszu. Minél jobban sújtja őket a szegénység, annál erősebb bennük a kölcsönös szeretet, elmélkedett Matahacsi. Még a szegény is érezheti, milyen öröm embernek lenni.

Némi bűntudattal emlékezett a vitára, amelynek eredményeképpen dühösen otthagyta anyját Szumijosiban. Nem kellett volna ezt tennem, gondolta. Bármilyen hibái legyenek is, soha senki nem fog úgy szeretni, mint ő.

Az alatt az egy hét alatt, amelyet együtt töltöttek és Matahacsi bosszankodva járt templomról templomra és szentélyről szentélyre, Oszugi újra és újra elmondta neki, milyen csodálatos hatalma van a kijo-mizuderai Kannonnak. Nincs boddhiszatva a világon, aki különb csodákra volna képes, biztosította fiát. – Nem egészen három héttel azután, hogy oda mentem imádkozni, Kannon hozzám vezette Takezót, egyenesen a templomhoz irányította. Tudom, hogy nem törődsz a vallással, de jobban tennéd, ha hinnél Kannonban.

Most, hogy belegondolt, eszébe jutott, anyja említette, úgy tervezi, hogy újév után Kijomizuba megy és Kannon védelmét kéri a Hon’iden családnak. Ő is oda megy. Úgysincs hol aludnia ma este, a verandán tölti majd az éjszakát, és ha szerencséje van, ismét találkozik anyjával.

Megindult a sötét utcákon az Ötödik sugárút felé, s egyszer csak egy csapat ugató, kóbor korcs kutya vette körül, sajnos nem abból a fajtából, amit el lehet hallgattatni azzal, ha az ember hozzájuk vág egy-két követ. De Matahacsi hozzászokott, hogy a kutyák megugatják, cseppet sem zavarta, amikor vicsorogva, fogaikat villogtatva közeledtek.

Macubaránál, az Ötödik sugárút közelében lévő fenyőfáknál egy másik kutyacsapatot pillantott meg az egyik fa körül. Az őt kísérők is odaügettek. Annyian voltak, hogy meg sem tudta számolni, hatalmas volt a hangzavar, némelyikük több mint egy méter magasra is felugrott a fa törzse mellett. Matahacsi közelebb ment megnézni és látta, hogy egy lány kuporog remegve az egyik ágon. Legalábbis majdnem biztos volt benne, hogy egy lány az.

Öklét rázva kiáltozott, hogy elkergesse a kutyákat. Amikor ez nem használt, köveket vágott hozzájuk, szintén eredménytelenül. Aztán eszébe jutott, egyszer hallotta, hogyan lehet elijeszteni kutyákat; úgy, hogy négykézlábra állt és hangosan morogni kezdett. De ez sem vált be, talán mert olyan sokan voltak. Úgy ugráltak, mint halak a hálóban, farkukat csóválták, kaparászták a fa törzsét és gonoszul vonyítottak.

Hirtelen rádöbbent, milyen nevetségesnek tűnhet egy nő szemében, hogy egy fiatalember két karddal, négykézláb morogjon, mint egy állat. Káromkodva felpattant. A következő pillanatban az egyik kutya még egy utolsót nyüszített, aztán kimúlt. Amikor a többiek látták Matahacsi véres kardját a tetem felett, közelebb húzódtak egymáshoz, csontos hátuk úgy emelkedett-süllyedt zihálva, mint az óceán hullámai.

– Többet akartok, mi?

A kutyák megijedtek a fenyegetéstől, szétszóródtak.

– Hé, te odafönt – kiáltott föl Matahacsi –, most már lejöhetsz.

Bájos kis fémes csilingelés hallatszott a tűlevelek közül. Ez Akemi, döbbent meg Matahacsi. – Akemi, te vagy az?

És valóban, Akemi hangja válaszolt: – Hát te ki vagy?

– Matahacsi. Nem ismerted meg a hangom?

– Lehetetlen! Matahacsit mondtál?

– Mit csinálsz odafönt? Nem az a fajta vagy, aki megijed a kutyáktól.

– Nem a kutyák miatt vagyok itt.

– Hát akárkitől bujkálsz is, gyere le.

Akemi a faágról körbekukucskált a csöndes sötétségbe. – Matahacsi, menj innen – mondta sürgetően. – Azt hiszem, keres engem.

– Ki? Ki keres?

– Most nincs idő megbeszélni. Egy férfi. A múlt év végén ajánlotta fel, hogy segít nekem, de vadállat. Először azt hittem, hogy rendes, de mindenféle kegyetlen dolgot csinált velem. Ma módom volt megszökni.

– Nem Okó üldöz?

– Nem, nem Anya. Egy férfi.

– Talán Gión Tódzsi?

– Ne légy nevetséges, tőle nem félek… Jaj, jaj, már jön is. Ha itt maradsz, megtalál. Valami szörnyűt fog tenni veled is. Gyorsan bújj el.

– Csak nem gondolod, hogy elfutok, mert valami férfi felbukkant? – Bizonytalanul izgett-mozgott. Félig már elszánta magát, hogy vitézi tettet hajt végre, végül is férfi és itt egy nő, aki veszélyben van. Szerette volna valamivel feledtetni a megaláztatást, hogy négykézláb próbálta elijeszteni a kutyákat. Minél jobban sürgette Akemi, hogy rejtőzzön el, annál inkább akarta bizonygatni férfiasságát mind Akemi-nak, mind magának.

– Ki az?

Matahacsi és Kodzsiró egyszerre szólalt meg. Kodzsiró Matahacsi vértől csöpögő kardjára pillantott. – Ki vagy? – kérdezte harciasan.

Matahacsi csöndben maradt. Kihallotta a félelmet Akemi hangjából és idegei megfeszültek. De miután jobban megnézte Kodzsirót, elernyedt. Az idegen magas volt, jó felépítésű, de nem öregebb, mint ő maga. Fiús hajviselete, ruhája alapján alacsony rangú udvaroncnak vélte és megvetés jelent meg szemében. A szerzetes jól ráijesztett, de abban biztos volt, hogy nem kapna ki ettől a fiatal piperkőctől.

– Ez lenne az a vadállat, aki Akemit kínozza? – tűnődött. – Nekem zöldfülűnek tűnik. Még nem hallottam, miről van szó, de ha sok zűrt kavart, azt hiszem, móresre tanítom.

– Ki vagy? – kérdezte Kodzsiró ismét. Hangja erősen csendült a sötétben.

– Én? – felelte Matahacsi csúfondárosan. – Pusztán egy emberi lény. – Pimaszul vigyorgott.

Kodzsiró arcát elöntötte a vér. – Szóval, nincs neved. Vagy talán szégyelled?

Matahacsinak eszébe sem jutott megijedni a provokációtól. – Nem tudom, miért mondanám meg a nevem egy idegennek, aki feltehetőleg különben sem ismerné.

– Vigyázz a nyelvedre! – csattant Kodzsiró. – De a veled való harcot későbbre hagyhatom. Lehozom azt a lányt a fáról és visszaviszem a helyére. Te csak várj meg itt.

– Ne beszélj bolondokat. Miből gondolod, hogy hagyom, hogy elvidd?

– Mi közöd hozzá?

– A lány anyja a feleségem volt és nem engedem, hogy bántódása essék. Darabokra váglak, ha egy ujjal is hozzányúlsz.

– Hát ez aztán érdekes! Úgy tűnik, szamurájnak képzeled magad, bár mondhatom, ilyen ösztövért nagyon rég láttam utoljára. De muszáj figyelmeztesselek, a Zászlórúd a hátamon alszik álmában, mert amióta családi örökségként hozzám került, nem kapta meg a véradagját. Kicsit rozsdás, úgyhogy azt hiszem, megtisztítom ösztövér csontvázadon. Meg ne próbálj elfutni!

Matahacsi nem érezte meg, hogy ez nem puszta fenyegetőzés, mogorván válaszolt: – Ne nagyképűsködj, még meggondolhatod magad. Jobban teszed, ha mész, amíg látod, hová. Megkímélem az életedet.

– Én is a tiédet, de ide figyelj, te derék emberi lény! Nagyképűsködtél, hogy túl jó a neved ahhoz, hogy a magamfajtának megemlítsd. Könyörgök, áruld el, mi ez a csodálatos név. A küzdelem illemtanához hozzátartozik a bemutatkozás. Vagy ezt sem tudod?

– Nem bánom, elmondom, de meg ne ijedj a hallatán.

– Megacélozom magam minden meglepetés ellen. De először is mondd, a kardforgatás melyik stílusát tanultad?

Matahacsi úgy képzelte, hogy aki így fecseg, nem lehet valami nagy vívó és még kevesebbre becsülte ellenfelét. – A Csúdzsó-iskolában kaptam oklevelet, amelyik Toda Szeigen stílusának egyik elágazása – közölte Kodzsiróval.

Kodzsirónak döbbenetében tátva maradt a szája.

Matahacsi úgy vélte, előnyhöz jutott, és bolond lenne, ha nem használná ki. – Most pedig elárulnád a te stílusodat? – utánozta kérdezőjét. – Hozzátartozik a harc illemtanához. Vagy nem?

– Majd később. Mégis, kitől tanultad a Csúdzsó-stílust?

– Természetesen Kanemaki Dzsiszaitól – hazudta Matahacsi folyékonyan. – Ki mástól?

– Ó! – tört ki Kodzsiróból. Most már valóban zavarban volt. – És ismered Itó Ittószait?

– Természetesen. – Matahacsi úgy értelmezte Kodzsiró kérdéseit, hogy hatott, amit mondott. Biztos volt benne, hogy az ifjú hamarosan egyezséget ajánl.

Rátett hát még egy lapáttal. – Azt hiszem, nincs oka, hogy elrejtsem kapcsolatomat Itó Ittószaival – mondta. – Az elődöm, úgy értem, mindketten Kanemaki Dzsiszaitól tanultunk. Miért kérdezed?

Kodzsiró ügyet se vetett a kérdésre. – Szabad hát ismét kérdeznem, ki vagy?

– Szaszaki Kodzsiró.

– Mondd még egyszer.

– Szaszaki Kodzsiró vagyok – felelte Matahacsi udvariasan.

Egy pillanatnyi döbbent csend után Kodzsiró halkan füttyentett, majd arcán megjelentek a gödröcskék.

Matahacsi haragosan nézett rá. – Miért nézel így? Talán meglepődsz a nevemtől?

– Mondhatom, igen.

– Nagyon helyes. Akkor mehetsz is – utasította Matahacsi fenyegetően, állát fölemelve.

– Ha-ha-ha! Ó, ha-ha-ha! – Kodzsiró gyomrára szorított kézzel fetrengett a nevetéstől. Amikor végre összeszedte magát, megszólalt: – Utazásaim során sok emberrel találkoztam, de ehhez hasonlót még soha nem hallottam. Nos, Szaszaki Kodzsiró, volnál olyan kedves megmondani, hogy én ki vagyok?

– Honnan tudnám?

– De hát tudnod kell! Remélem, nem tűnök udvariatlannak, de csak hogy biztos legyek benne, jól hallottalak, megmondanád még egyszer a neved?

– Talán süket vagy? Szaszaki Kodzsiró vagyok.

– Én pedig…?

– Feltételezem, egy másik emberi lény.

– Ez nem kérdéses, de mi a nevem?

– Ide figyelj, te fattyú, tréfát űzöl belőlem?

– Dehogyis, egészen komolyan mondom. Soha nem voltam még komolyabb. Mondd meg nekem, Kodzsiró, ki vagyok én.

– Miért bosszantasz? Te felelj a kérdésedre.

– Rendben. Megkérdezem magamtól, hogy hívnak és aztán vállalom a kockázatot, hogy szemtelennek tűnök, megmondom neked.

– Helyes, essünk túl rajta.

– Meg ne ijedj.

– Hülye.

– Kösz. Szaszaki Kodzsiró vagyok, más néven Ganrijú.

– Mi… micsoda?

– Családom mindig is Ivakuniban élt. A Kodzsiró nevet pedig a szüleimtől kaptam. A kardforgatók pedig Ganrijúnak emlegetnek. Mégis, mit gondolsz, hogy lehet, hogy két Szaszaki Kodzsiró van a világon?

– Akkor te… te…

– Igen? És bár jó páran járják az országot, te vagy az első, akivel valaha is találkoztam, aki az én nevemet viseli. A legelső. Hát nem különös véletlen hozott minket össze?

Matahacsi gyorsan gondolkodott.

– Mi baj? Úgy látom, remegsz.

Matahacsi összehúzta magát.

Kodzsiró közelebb lépett, vállon veregette. – Legyünk barátok.

Matahacsi falfehéren hátrébb rándult, nyüszített.

– Ha szaladni próbálsz, megöllek. – Kodzsiró hangja mint lándzsa vágódott Matahacsi arcába.

A Zászlórúd ezüst kígyóként csapódott elő Kodzsiró válláról. Mindössze egyetlen csapás. Matahacsi egyetlen ugrással vagy tíz lépést távolodott, mint a levélről lefújt bogár, vagy három bukfencet vetett, majd eszméletlenül elterült.

Kodzsiró még csak felé sem nézett. A hosszú kard – csepp vér sem volt rajta – visszacsusszant hüvelyébe.

– Akemi – szólt föl Kodzsiró –, gyere le. – Többé nem teszem azt a dolgot, úgyhogy gyere velem vissza a fogadóba. Ja, leütöttem a barátodat, de nem tettem kárt benne. Gyere le, és viseld gondját.

Nem kapott választ. Nem is látott alakot a sötét ágak között. Kodzsiró fölmászott a fára és látta, egyedül van. Akemi ismét megszökött előle.

Lágyan fújt a szél a tűlevelek között. Kodzsiró csöndesen leült az egyik ágra. Vajon hová repült kis fecskéje, kérdezte magától. Fel nem tudta fogni, miért fél tőle a lány. Hát nem mutatta ki szerelmét, amennyire csak tudta? Azt is hajlandó lett volna bevallani, hogy a szeretet kimutatásának kicsit durva módja ez, de azt már nem, mennyire különbözik ez attól, ahogy más emberek szeretnek.

Jobban megértjük viselkedését, ha látjuk, hogyan állt hozzá a víváshoz. Amikor gyerekkorában belépett Kanamaki Dzsiszai iskolájába, nagy tehetséget mutatott és csodagyerekként kezelték. Egészen rendkívüli módon bánt a karddal. Még különlegesebb volt makacssága. Egyszerűen nem volt hajlandó feladni. Minél erősebb volt az ellenfél, annál inkább le akarta győzni.

Ebben a korban csak a győzelem számított és nem az, miként sikerült a harcosnak ezt elérni. Senki nem kérdőjelezte meg módszereit és nem tekintették tisztességtelen küzdelemnek azt, ahogy Kodzsiró mindent megtett azért, hogy végül diadalmaskodjon. Voltak ellenfelek, akik panaszkodtak, mások egyszerűen bevallották vereségüket, de senki nem tekintette módszereit férfihoz méltatlannak.

Egyszer, még gyerekkorában egy csoport idősebb diák, akiket nyíltan megvetett, eszméletlenre verte fakardjával. Egyik támadója megsajnálta, vizet adott neki és vele maradt, míg észhez nem tért. Ekkor Kodzsiró megragadta jótevője fakardját és halálra verte vele.

Ha elvesztett egy összecsapást, soha nem felejtette el. Addig várt, míg ellensége nem figyelt oda, aztán teljes erőből támadott rá valami sötét helyen, vagy amikor az az ágyban aludt, vagy akár a mellékhelyiségben is. Ha valaki legyőzte Kodzsirót, kérlelhetetlen ellenségre tett szert.

Ahogy növekedett, kezdett mint zseniről beszélni magáról. Mindez nem puszta hencegés volt, hiszen mind Dzsiszai, mind Itoszai elismerte igazát. Mint ahogy az is igaz volt, amikor azt állította, megtanulta reptében lekaszabolni a fecskét, és hogy megalakította saját stílusát. A környékbeliek ezért kezdték „varázslóként” emlegetni, s ezzel mélyen egyetértett.

Senki nem tudhatta, miként működik ez az eltökélt uralkodni vágyás, ha Kodzsiró beleszeret egy nőbe. De az nem volt kétséges, hogy a maga módján. Ő azonban semmi összefüggést nem látott vívása és szerelme között. Azt sem értette, miért nem kedveli Akemi, hiszen ő annyira szereti a lányt.

Ezen rágódott, amikor egy alakot vett észre a fa alatt.

– Nahát, itt fekszik valaki – mondta az idegen. Közelebbről is szemügyre vette. – Ez az a csirkefogó a szakéboltból – tört ki belőle.

A kolduló szerzetes volt. Levette hátáról táskáját. – Nem látok rajta sebet – elmélkedett. – A teste meleg. – Megkereste a zsinórt Matahacsi obija alatt, kibogozta és a háta mögött összekötötte Matahacsi kezeit. Aztán térdét Matahacsi hátába bökve hátrafeszítette vállait, hogy a gyomorszáj megfeszült. Matahacsi fojtott nyögéssel magához tért. A szerzetes, mint valami krumpliszsákot, a fához vitte és a törzsnek döntötte.

– Állj föl! – szólt rá élesen, s egy rúgással adott nyomatékot szavainak. – Talpra!

Matahacsi lassan kezdett észhez térni, de még nem egészen fogta föl, mi történik vele. Kábán feltápászkodott.

– Helyes – közölte a szerzetes. – Maradj csak így. – A fához kötözte Matahacsi lábát és mellkasát.

Matahacsi résnyire nyitotta szemét és meglepetésében felkiáltott.

– Na, te hazug, sokáig kellett üldözzelek, de végre megvagy – mondta foglyulejtője. Lassan kezdte megdolgozni Matahacsit. Többször is homlokára csapott, hogy feje nekiütődött a fának. – Honnan szerezted azt az orvosságos dobozkát? – kérdezte. – Mondd el az igazat, azonnal válaszolj!

Matahacsi nem felelt.

– Szóval azt hiszed, nem bírok veled, mi?

A szerzetes dühödten hüvelykujja és mutatóujja közé kapta Matahacsi orrát, és előre-hátra rázta a fejét.

Matahacsi levegőért kapkodott, s mivel úgy tűnt, beszélni akar, a szerzetes elengedte az orrát.

– Beszélek – mondta Matahacsi kétségbeesetten. – Elmondok mindent. – Könnyek csordultak ki szeméből. – A múlt nyáron történt… – kezdte, aztán elmondta az egész történetet, s végül könyörgéssel fejezte be. – Nem tudom most rögtön visszafizetni a pénzt, de megígérem, keményen dolgozok és egy nap megadom, ha nem ölsz meg. írásban megígérem, aláírom, lepecsételem.

Olyan volt a gyónás, mintha a gennyet eresztenék ki egy üszkös sebből. Nem volt már mit rejtegetni, nem volt mitől félnie.

– Ez a teljes igazság? – kérdezte a szerzetes.

– Igen – hajtotta le fejét Matahacsi bűnbánóan.

A szerzetes néhány másodpercig csöndben elmélkedett, aztán kihúzta rövid kardját és Matahacsi arcához szegezte.

Matahacsi gyorsan félrefordította fejét. – Meg akarsz ölni?

– Igen, azt hiszem, meg kell halnod.

– De mindent őszintén elmondtam neked. Visszaadtam a dobozkát, odaadom az oklevelet. Valamikor megadom a pénzt is, esküszöm rá. Miért kéne megölnöd?

– Hiszek neked, de nehéz helyzetben vagyok. Simonidában élek, Kozukeban és Kuszanagi Tenki egyik hűbérese voltam. Ő az a szamuráj, aki meghalt a Fusimi várnál. Bár szerzetesnek öltöztem, valójában szamuráj vagyok. Icsinomija Gempacsinak hívnak.

De Matahacsi csak fészkelődött, hogy szabaduljon, nem igazán hallotta. – Bocsánatot kérek – mondta szánalmasan. – Tudom, hogy rosszat tettem, de nem akartam lopni. Az volt a szándékom, hogy mindent elvigyek a családjának. Aztán, szóval, kifogytam a pénzből és tudom, hogy nem kellett volna, de felhasználtam. Elnézésed kérem, ahogy akarod, de kérlek, ne ölj meg.

– Jobb szeretném, ha nem kérnél elnézést – mondta Gempacsi, akin látszott, hogy komolyan küzd magával. Szomorúan csóválta a fejét. – Elmentem Fusimiba, hogy megtudjam, mi történt. Minden megegyezik azzal, amit elmondtál. Mégis, tennem kell valamit, amivel megvigasztalom Tenki családját. Nem a pénzre gondolok. Szükségem van valamire, ami mutatja, hogy bosszút álltam. De nincs tettes. Nem egyetlen ember ölte meg Tenkit. Hogyan tudnám elvinni nekik a gyilkos fejét?

– Én… én… nem… öltem meg. Ne ess tévedésbe.

– Tudom, hogy nem te tetted, de a családja és a barátai nem is sejtik, hogy közönséges munkások gyilkolták meg. Nem is válna dicsőségére efféle történet. Nem szívesen mondanám el nekik az igazat, így bármennyire is sajnállak, azt hiszem, neked kell lenned az áldozatnak. Könnyebb lenne, ha belenyugodnál, hogy megöllek.

Matahacsi nekifeszült a köteleknek. – Engedj el! – kiáltotta. – Nem akarok meghalni!

– Teljesen természetes, de ne így nézd. A szakét sem tudtad kifizetni, amit ittál, ami azt jelenti, nem vagy képes ellátni magad. Hát nem volna jobb békében nyugodni egy másik világban és szégyentelenül élni, mint ebben a kegyetlenben éhezni? Ha a pénz miatt aggódsz, nekem van egy kevés, szívesen elküldöm szüleidnek temetési ajándékként. Vagy ha neked jobban tetszik, őseid templomához küldöm ajándékul. Biztosítalak, hogy meg fogják kapni.

– Ez őrület! Nem pénzt akarok, hanem élni… Segítség!

– Mindent alaposan elmagyaráztam. Akár beleegyezel, akár nem, sajnos neked kell lenned gazdám gyilkosának. Add föl, barátom, tekintsd a végzet szavának. – Megragadta kardját, hátralépett, hogy legyen helye a csapáshoz.

– Várj, Gempacsi – szólt le Kodzsiró. Gempacsi felnézett.

– Ki van ott?

– Szaszaki Kodzsiró.

Gempacsi lassan, gyanakodva ismételte a nevet. Még egy ál-Kodzsiró pottyant le az égből? De túlságosan is emberi volt a hang ahhoz, hogy kísértete legyen. Arrébb ugrott és az ég felé emelte kardját.

– Ez abszurd! – nevetett. – Úgy tűnik, manapság mindenki Szaszaki Kodzsirónak hívja magát. Itt lent is van egy, és elég szomorúnak látszik. Aha, kezdem érteni! A barátja vagy, nem?

– Nem, tényleg Kodzsiró vagyok. Ide figyelj, Gempacsi, készen állsz rá, hogy levágj abban a pillanatban, ahogy földet érek, nem?

– De mennyire! Jöhet annyi ál-Kodzsiró, ahány csak akar, minddel elbánok.

– Nagyon helyes. Ha levágsz, tudni fogod, hogy nem a valódi voltam. De ha meghalsz, biztos lehetsz benne, hogy én vagyok az igazi Kodzsiró. Lemegyek és figyelmeztetlek, ha nem vágsz ketté addig, amíg a levegőben vagyok, Zászlórúd úgy vág el, mint egy bambuszdarabot.

– Várj! Ismerősnek tűnik a hangod és ha a kardod a híres Zászlórúd, csakis Kodzsiró lehetsz.

– Most már hiszel?

– Igen, de mit csinálsz odafönt?

– Majd később megbeszéljük.

Kodzsiró megjelent Gempacsi felfelé bámuló arca fölött, majd tűlevéleső közepette földet ért mögötte. Gempacsit megdöbbentette a változás. Kodzsiróra mint sötét bőrű, nyakigláb fiúra emlékezett Dzsiszai iskolájából, akire mindössze a vízhordást bízták és aki – tekintve, mennyire szerette Dzsiszai az egyszerűséget – csak egyszerű ruhákat hordott.

Kodzsiró letelepedett a fa lábánál és maga mellé invitálta Gempacsit is. Gempacsi pedig elmesélte, hogy hitték Tenkit oszakai kémnek, kövezték halálra és miként került az oklevél Matahacsi kezébe. Kodzsirót határozottan szórakoztatta, hogyan tett szert névrokonra, de közölte, semmi értelme megölni egy embert, aki ennyire híján van az erőnek. Más módon is meg lehet büntetni Matahacsit. Ha Gempacsi Tenki családja, vagy hírneve miatt aggódik, ő, Kodzsiró, maga fog elmenni Kozukéba és gondoskodik, hogy Gempacsi gazdáját bátor, tiszteletre méltó harcosként ismerjék el. – Teljesen szükségtelen feláldozni Matahacsit.

– Nem értesz egyet, Gempacsi? – kérdezte végül Kodzsiró.

– De, van benne valami.

– Hát akkor rendben van, de most mennem kell. És azt hiszem, te jobb, ha visszatérsz Kozukéba.

– Igen, egyenesen oda megyek.

– Az igazat megvallva, eléggé sietek. Meg akarok találni egy lányt, aki hirtelen otthagyott.

– Nem felejtettél el valamit?

– Tudomásom szerint nem.

– Mi van az oklevéllel?

– Ja, az oklevél!

Gempacsi benyúlt Matahacsi kimonója alá és kivette a tekercset. Matahacsi könnyűnek érezte magát, mint aki nagy súlytól szabadult. Most, hogy életét – úgy tűnik – megkímélik, örült, hogy megszabadul az oklevéltől.

– Hm – hümmögött Gempacsi. – Ha belegondolok, lehet, hogy ezt a mai találkozást Dzsiszai és Tenki szellemei segítették, hogy visszaszerezhessem az oklevelet és odaadhassam neked.

– Nem kívánom – mondta Kodzsiró.

– Miért? – hitetlenkedett Gempacsi.

– Nincs rá szükségem.

– Nem értem.

– Semmi hasznom egy ilyen papírdarabból.

– Hogy mondhatsz ilyet? Hát nem érzel hálát tanárod iránt? Dzsiszai évekig töprengett, adjon-e neked oklevelet. Csak a halálos ágyán sikerült döntenie. Tenkire bízta, hogy juttassa el hozzád, és nézd, mi történt Tenkivel. Szégyelld magad.

– Dzsiszai dolga, mit csinált. Nekem megvan a magam célja.

– Nem lehet így beszélni.

– Ne érts félre.

– Megsérted azt, aki tanított?

– Természetesen nem, de nemcsak hogy több tehetséggel születtem, mint Dzsiszai, de el is tökéltem, hogy tovább jutok nála. Nem az az életcélom, hogy ismeretlen vívó legyek valahol vidéken.

– Komolyan gondolod?

– Minden egyes szót. – Kodzsiró egyáltalán nem bánta, hogy így fel kell fednie céljait, bármilyen felháborítónak tűntek is átlagos mértékkel. – Hálás vagyok Dzsiszainak, de több kárt okozna, ha hozzá lennék kötve egy kevéssé ismert vidéki iskola okleveléhez, mint amennyi hasznom volna belőle. Itó Ittószai elfogadta az oklevelet, de nem folytatta a Csúdzsó-iskolát, hanem saját stílust alakított. Én is ezt szándékozom tenni. A Ganrijú-iskola érdekel, nem a Csúdzsó-iskola. Eljön majd a nap, amikor a Ganrijú név híres lesz, úgyhogy megértheted, semmit nem jelent nekem ez az irat. Vidd vissza Kozukéba és kérd meg a templomot, hogy őrizzék meg a születési és halálozási feljegyzésekkel együtt. – Szerénységnek, alázatnak nyoma sem volt benne.

Gempacsi megvetően nézett rá.

– Kérlek, add át üdvözletemet a Koszanagi családnak – mondta Kodzsiró udvariasan. – Biztosak lehetnek benne, hogy valamikor Keletre megyek és meglátogatom őket. – Széles mosollyal bocsátotta el Gempacsit.

Gempacsi lekezelőnek érezte ezt az udvariaskodást. Komolyan gondolkodott azon, hogy szigorúan megrója Kodzsirót, amiért ilyen hálátlan és tiszteletlen Dzsiszaival szemben, de némi gondolkodás után rájött, csak az időt vesztegetné. Zsákjához lépett, berakta az oklevelet, röviden elköszönt és távozott.

Miután elment, Kodzsiró felnevetett. – Ez aztán dühös volt, mi? Ha ha ha! – Majd Matahacsihoz fordult. – Most pedig, mit tudsz felhozni a mentségedre, te mihaszna csaló?

Matahacsinak természetesen nem volt mit mondania. – Felelj nekem. Bevallod, hogy nekem adtad ki magad?

– Igen.

– Azt már tudom, hogy Matahacsinak hívnak, de mi a teljes neved?

– Hon’iden Matahacsi.

– Rónin vagy?

– Igen.

– Megtanítalak valamire, te gerinctelen csirkefogó. Láttad, hogy visszaadtam azt az oklevelet, ugye? Ha az emberben nincs annyi büszkeség, hogy ilyet tegyen, soha nem lesz képes arra, hogy bármit is elérjen. De nézd meg magad! Egy másik ember nevét használod, ellopod az oklevelét, az ő hírnevén élősködsz. Mi lehetne megvetnivalóbb? De talán most megtanulod a leckét: a házimacska hiába bújik tigrisbőrbe, attól még házimacska marad.

– Megfontoltabb leszek a jövőben.

– Nem öllek meg, de azt hiszem, itt hagylak, szabadulj meg, ahogy tudsz. – Hirtelen ötlettel előkapta tőrét és kezdte lekaparni a faágat Matahacsi feje fölött, hogy Matahacsi nyakába hullott a forgács. – Kell valami, amivel írhatok – morogta Kodzsiró.

– Az obimban van írókészlet, ecsettel és tintatartóval – szólalt meg Matahacsi engedelmesen.

– Helyes, kölcsönkérem egy percre.

Kodzsiró megnedvesítette az ecsetet és írni kezdett a fatörzsre ott, ahol lekaparta róla a kérget. Aztán hátralépett és megcsodálta munkáját. Az írás így szólt: „Ez az ember csaló, aki nevemet felhasználva járta az országot és vitt végbe szégyentelen tetteket. Elfogtam és itt hagyom, hogy mindenki nevethessen rajta. Nevem, amivel születtem és amit a vívók közt kaptam, s ami csak az enyém, senki másé, Szaszaki Kodzsiró, Ganrijú.”

– Ez megteszi – mondta Kodzsiró elégedetten.

A sötét erdőben kísértetiesen süvített a szél. Kodzsiró félretolta fejében a céljait és a jövőt, s a közvetlen tennivalókon gondolkodott. Szeme felcsillant, s mint egy leopárd, tűnt el a fák között.