A MÉRGES AGYARAK

Mintha két tűzmadár úszna a Nobu tó derűs felszínén, olyan volt távolról a fáklya és tükörképe.

– Valaki jön – suttogta Matahacsi. – Rendben, erre megyünk. – Meghúzta a kötelet, amellyel összekötözte Ocút. – Gyere.

– Nem megyek sehova – tiltakozott Ocú sarkát megvetve.

– Állj föl! – Újra és újra a hátára csapott a kötél végével, de minden egyes ütés csak erősítette a lány ellenállását.

Matahacsi elszántsága elszállt. – Gyere már – könyörgött. – Kérlek!

De amikor a lány továbbra sem volt hajlandó felállni, haragja ismét feltámadt, s megragadta Ocú gallérját. – Jössz, akár tetszik neked, akár nem.

Ocú megpróbált a tóhoz szaladni és sikítani, de Matahacsi gyorsan betömte száját egy kéztörlővel. Végül sikerült a fűzfák közt megbújó kicsiny szentélyhez ráncigálnia.

Ocú szerette volna kiszabadítani kezeit, hogy megtámadhassa elrablóját. Csodálatos volna kígyóvá változni, olyanná, amelyet egyszer egy plakettre látott festve, gondolta. Az a kígyó egy fűzfára tekeredve sziszegett egy férfira, aki átkot szórt rá.

– Szerencsém volt. – Matahacsi megkönnyebbülten felsóhajtott, s belökte Ocút a szentélybe. Kívülről nekidőlt a rácsos ajtónak, s feszülten figyelte a kis csónakot, amely tőlük vagy négyszáz méternyire futott be az öbölbe.

Kimerítő napja volt. Amikor nyers erővel akarta magáévá tenni Ocút, az egyértelműen kifejezte, inkább meghal, mint hogy alávesse magát. A lány azzal fenyegetőzött, hogy leharapja nyelvét, s Matahacsi ismerte annyira, hogy tudja, nem üres fenyegetőzés. Tehetetlen kétségbeesésében már ott tartott, hogy gyilkosságot követ el, de a gondolattól elszállt az ereje és lecsillapodott a vágya.

Fel nem tudta fogni, Ocú miért Muszasit szereti helyette, amikor oly sokáig fordítva volt. Nem jobban szeretik őt a nők régi barátjánál? Nem így volt mindig is? Hát nem vonzódott hozzá Okó, mihelyt találkoztak? Dehogynem. Egyetlen lehetséges magyarázat volt. Muszasi nyilván csepüli a háta mögött. Addig rágódott ezen az áruláson, mígnem sikerült dühbe lovalnia magát.

Milyen hiszékeny bolond vagyok! Hogy hagyhattam, hogy így lóvá tegyen? Ha belegondolok, hogy könnyes szemmel hallgattam, mint papol örök barátságunkról, hogy milyen kincs ez a számára. Hah! Matahacsi szemrehányást tett magának, hogy nem törődött Szaszaki Kodzsiró figyelmeztetésével. Még mindig a fülébe csengett: „Megbánod, ha bízol abban a csirkefogó Muszasiban.”

Egészen a mai napig ingadozott, hogy kedveli-e vagy nem gyerekkori barátját. Most gyűlölte. S bár arra nem tudta rászánni magát, hogy hangot is adjon neki, szíve mélyén ünnepélyesen imádkozott azért, hogy Muszasi örökké átkozott legyen.

Mostanra már meg volt győződve arról, hogy Muszasi az ellensége, aki arra született, hogy minden létező alkalommal keresztbe tegyen neki, s végül tönkretegye. A nyavalyás szemforgató, gondolta. Olyan sok idő után találkozunk, rögtön papol nekem arról, milyen egy igazi emberi lény, hogy fel a fejjel, hogy mostantól kéz a kézben haladunk tovább, örökké barátok vagyunk. Minden egyes szóra emlékszem. Szinte látom magam előtt, olyan őszintén mondta. Rosszul leszek, ha belegondolok. Nyilván mindvégig halálra nevette magát közben.

Az úgynevezett derék emberek mind csalók ezen a világon, akárcsak Muszasi, bizonyítgatta magának. Most már keresztüllátok rajtuk, többé nem tesznek lóvá. Micsoda agyrém, hogy megtanuljak egy csomó buta könyvet és mindenféle nehézséget vállaljak csak azért, hogy belőlem is valami szemforgató legyen. Mostantól azt mondanak, amit csak akarnak. Ha gazemberré kell válnom, akkor is megakadályozom ezt a fattyút abban, hogy nevet szerezzen magának. Élete hátralévő részében az útjában állok.

Megfordult és berúgta a rácsajtót. Kiszedte a pecket Ocú szájából. – Még mindig sírsz? – kérdezte hűvösen.

A lány nem felelt.

– Válaszolj! Felelj, ha kérdezlek.

Feldühítette a lány hallgatása, belerúgott a padlón lévő sötét alakba. Ocú arrébb húzódott. – Nincs mit mondanom neked – mondta. – Ha meg akarsz ölni, tedd férfi módra.

– Ne beszélj bolondokat. Eldöntöttem, mit teszek. Te meg Muszasi tönkretettétek az életemet, és egyenlíteni fogok, bármeddig tartson is.

– Micsoda agyrém! Senki sem vezetett félre, csak te saját magad. Na persze, kaptál egy kis segítséget attól az Okó nevű nőszemélytől.

– Vigyázz a nyelvedre!

– Ó, te és az anyád! Mi baja a te családodnak? Miért kell mindig gyűlölnötök valakit?

– Túl sokat beszélsz. Azt akarom tudni, hozzám jössz-e vagy nem.

– Erre könnyen tudok válaszolni.

– Hát akkor válaszolj.

– Ebben az életben és az örök jövőben is egyetlen férfié a szívem, Mijamoto Muszasié. Hogy is érdekelhetne bárki más, nemhogy egy ilyen puhány alak, mint te. Gyűlöllek!

Remegés futott át Matahacsi testén. Kegyetlenül felnevetett. – Szóval gyűlölsz, mi? Hát sajnálhatod, mert ha tetszik, ha nem, a tested az enyém.

Ocú megrázkódott a haragtól.

– Szóval még mindig ellenállsz?

– Templomban nevelkedtem, sohasem láttam anyám vagy apám. A legkevésbé sem rémít meg a halál.

– Tréfálsz velem? – mordult Matahacsi. Levetette magát mellé a padlóra, arcát Ocúéhoz szorította. – Ki beszélt itt halálról? Semmi elégtételt nem adna nekem, ha megölnélek. Ezt teszem inkább. – Megragadta a vállát és a bal csuklóját és fogát mélyen belemélyesztette a ruhán keresztül Ocú karjába.

Ocú sikoltva, tekergőzve próbálta kiszabadítani magát, de Matahacsi annál erősebben szorította fogával. Akkor sem eresztette el, amikor már vér csorgott le a csuklóra, amelyet fogott.

Ocú arca falfehér volt, elájult a fájdalomtól. Matahacsi érezte, mint ernyed el a lány teste. Elengedte és gyorsan kinyitotta száját, hogy megbizonyosodjon arról, Ocú nem harapta le nyelvét. A lány arca izzadságban úszott.

– Ocú, bocsáss meg – nyüszítette Matahacsi. Addig rázta, míg Ocú magához nem tért.

Ocú abban a pillanatban, ahogy képes volt megszólalni, teljes hosszúságában kinyújtózott és hisztérikusan nyüszített.

– Fáj, fáj, nagyon fáj! Dzsótaró, Dzsótaró, segíts!

Matahacsi elsápadt. – Fájt? – zihálta. – Milyen kár. De még ha meggyógyul is, soká ott marad a fogam nyoma. Mit mondanak az emberek, amikor látják? Mit szól majd Muszasi? Odatettem jelnek, hogy mindenki tudhassa, valamikor hozzám tartozol majd. Fuss csak el, ha akarsz, de ez mindig rám fog emlékeztetni.

A poros sötét kis szentélyben csak Ocú zokogása törte meg a csendet.

– Hagyd abba a pityergést, az idegeimre megy. Hozzád sem érek, maradj már nyugton. Akarod, hogy hozzak egy kis vizet? – Fölvette az oltárról az agyagedényt és elindult kifele.

Meglepődött, amikor egy férfit pillantott meg odakint. A férfi befelé nézett, de most hirtelen sarkon fordult. Matahacsi kiugrott az ajtón és megragadta.

A férfi egy paraszt volt, aki a siodzsirii nagybani piacra tartott, lova hátán néhány zsák gabonával. Félelemtől remegve esett Matahacsi lába elé. – Nem csináltam semmit, csak hallottam, hogy egy nő sír, és benéztem, hogy mi történt.

– Valóban? Biztos? – Matahacsi olyan szigorú volt, mint egy bíró.

– Igen, esküszöm.

– Ebben az esetben életben hagylak. Vedd le azokat a zsákokat a lovad hátáról, s kötözd föl a nőt. Aztán velünk maradsz, amíg nem végeztem veled. – Ujjai fenyegetően játszottak kardja markolatával.

A paraszt túlságosan félt ahhoz, hogy ne engedelmeskedjen. Megtette, amit mondtak neki, aztán hármasban útnak indultak.

Matahacsi fölvett egy bambuszbotot, hogy ostornak használja. – Edóba megyünk és nem akarok útközben társaságot, úgyhogy maradjunk távol a főúttól – parancsolta. – Vezess olyan útra, ahol nem futunk senkibe.

– Nehéz lesz.

– Nem érdekel, mennyire nehéz. Keress mellékutat. Inába megyünk, onnan pedig Kósúba anélkül, hogy a főutat használnánk.

– Ez azt jelenti, hogy Ubagamitól a Gombei-hágó-hoz nagyon nehéz hegyi ösvényt kell megmásznunk.

– Na és, akkor mászunk. És meg ne próbálkozz valamivel, vagy kettévágom a koponyádat. Nincs különösebben szükségem rád, mindössze a lovadat akarom. Hálás lehetsz, hogy magammal viszlek.

A sötét ösvény minden lépéssel egyre meredekebbnek tűnt. Mire Ubagamiba értek, ami nagyjából félúton volt, mind az emberek, mind a ló majd összeestek. Lábuk alatt mint a tenger, hullámoztak a felhők. Halvány fénycsík jelent meg kelet felé az égbolton.

Ocú egész éjszaka szótlanul lovagolt, de amikor megpillantotta a nap sugarait, megszólalt:

– Matahacsi, kérlek engedd el ezt az embert, add vissza neki a lovát. Megígérem, nem futok el.

Matahacsi vonakodott, de amikor Ocú harmadszor és negyedszer is elismételte e kérését, megadta magát. A paraszt elment, Matahacsi pedig így szólt Ocúhoz:

– Most pedig gyere szépen és meg ne próbálj elszökni.

A lány sebesült karjára tette kezét, ajkába harapott.

– Nem próbálok – mondta. – Csak nem gondolod, hogy azt akarom, bárki is lássa rajtam mérges agyarad nyomát.