A NAGY FENYŐFA

Szél süvített a bambuszok között, s a madarak, bár még túl sötét volt ahhoz, hogy repüljenek, ébren voltak és hangosan csiripeltek.

– Ne támadjatok, én vagyok az, Kodzsiró. – Mint egy démon futott több mint egy mérföldön keresztül és vadul zihált, mire a nagy fenyőfához ért.

Emberek bukkantak elő rejtekhelyükről, s vették körül, arcuk zsibbadt volt a várakozástól.

– Megtaláltad? – kérdezte Genzaemon türelmetlenül.

– Igen, megtaláltam – felelte Kodzsiró olyan hangon, hogy minden szem felé fordult. Hűvösen körülnézett. – Megtaláltam és egy ideig együtt jöttünk fölfele a Takano folyó mellett, de akkor…

– Elszaladt – tört ki Miike Dzsurózaemon.

– Nem – mondta Kodzsiró nyomatékosan. – Annak alapján, amilyen nyugodt volt és amit mondott, nem hiszem. Először nekem is így tűnt, de amikor belegondoltam, rájöttem, hogy csak meg akart szabadulni tőlem. Valószínűleg el akarta rejteni előlem, milyen stratégiát eszelt ki. Jól teszitek, ha készen álltok.

– Stratégiát? Miféle stratégiát?

Közelebb húzódtak, hogy tisztán halljanak minden egyes szót.

– Sejtelmem szerint szerzett néhány segítőt. Valószínűleg úton volt, hogy találkozzon velük és majd egyszerre támadnak.

– Ez valószínűnek tűnik – nyögte Genzaemon. – És azt is jelenti, hogy nemsokára ideérnek.

Dzsúrózaemon elhúzódott és visszarendelte embereit a helyükre. – Ha Muszasi akkor támad, amikor épp szét vagyunk szóródva, elveszthetjük az első összecsapást – figyelmeztette őket. – Nem tudjuk, hány ember lesz vele, de nem lehet nagyon sok. Maradjunk az eredeti tervnél.

– Kodzsirónak igaza van, nem lehetünk figyelmetlenek.

– Könnyű hibázni, amikor az ember belefáradt a várakozásba. Legyetek óvatosak.

– Menjetek a helyetekre.

Fokozatosan szétszóródtak. A muskétás ismét elhelyezkedett a fenyőfa felső ágai közt.

Gendzsiró mereven állt, hátát a fatörzsnek vetve.

– Álmos vagy? – kérdezte Kodzsiró.

– Nem – felelte a fiú elszántan.

Kodzsiró megpaskolta a fejét. – Teljesen elkékült az ajkad, biztos fázol – mondta a Josioka-ház képviselőjének. – Bátornak és erősnek kell lenned. Még egy kicsit várj és nemsokára érdekes dolgokat látsz. – Otthagyta a gyereket. – Most már csak magamnak kell egy jó helyet találnom – tette hozzá.

A hold együtt haladt Muszasival a Siga- és az Uriju-hegy közti mélyedésben, ahol Ocút hagyta. Majd a hegyek közé süllyedt és a harminchat csúcs körül gomolygó felhőkön látszott, hogy a világ hamarosan új napot kezd.

Muszasi gyorsított léptein. Egyenesen alatta templomtető bukkant föl. Már nem vagyok messze, gondolta. Felnézett és azon elmélkedett, hogy egy rövid időn belül – néhány lélegzetvétel – szelleme csatlakozik az ég felé kavargó felhőkhöz. A világegyetemnek egy ember halála aligha bír nagyobb jelentőséggel, mint egy pillangóé, de az emberek birodalmában egyetlen halál mindent megváltoztathat; jobbá vagy rosszabbá tehet. Muszasi egyedül azzal törődött, hogyan haljon nemes halált.

Üdítő vízcsobogás ütötte meg a fülét. Megállt, letérdelt a magas szikla lábainál, vizet merített a patakból és gyorsan ivott. Nyelve sajgott a hűs víztől. Remélte, annak a jele ez, hogy szelleme nyugodt, összefogott, és hogy nem hagyta cserben bátorsága.

Egy pillanatra megpihent, s mintha hangokat hallott volna, amelyek őt hívják. Ocú? Dzsótaró? Tudta, hogy téved. Ocú nem az a fajta, aki ne tudna annyira uralkodni magán, hogy ilyen helyzetben utána rohanjon. Annál jobban ismeri. Mégsem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy hívja valaki. Többször is hátrapillantott, remélve, hogy lát valakit. Idegesítő volt a gondolat, hogy esetleg hallucinál.

De nem engedhette meg magának, hogy tovább várakozzon. Ha késik, nemcsak ígéretét szegi meg, de jelentős hátrányba is kerül. Ha egy magányos harcos kísérel meg hadseregnyi ellenség ellen küzdeni, a legjobb időpont az a rövid időszak, amikor a hold már lement, de az ég még nem világosodott ki.

Eszébe jutott a régi mondás: „Könnyű szétzúznod az ellenséget, ha rajtad kívül van, de lehetetlen legyőzni, ha belül.” Megfogadta, hogy száműzi Ocút a gondolataiból, meg is mondta neki ezt, amikor a lány a ruhaujjába csimpaszkodott. Mégsem volt képes kiverni hangját a fejéből.

– Úgy viselkedem, mint egy nő – szitkozódott halkan. – Egy férfi, akinek férfias küldetése van, ne gondoljon olyan frivol dolgokra, mint a szerelem.

Továbbsietett, olyan gyorsan futott, ahogyan csak tudott. Aztán egyszer csak megpillantotta az Icsidzsódzsira vezető egyik utat, amely fehér szalagként emelkedett a hegy lábától a bambuszligeteken, fákon és mezőkön keresztül. Mindössze négyszáz méterre volt attól a ponttól, ahol a másik két úttal találkozik. A tejszerű pára ellenére is ki tudta venni a nagy fenyő felső ágait.

Térdre borult, teste megfeszült. Mintha a fák körülötte mind ellenséget rejtegethetnének. Fürgén, mint egy gyík, letért az ösvényről és eljutott egyenesen a fa fölé. Hideg szélroham söpört le a hegyoldalról, hatalmas hullámban görgette a ködöt a bambuszok és fenyőfák fölött. A hatalmas fenyő ágai megremegtek, mintha a közelgő szerencsétlenségre figyelmeztetnék a világot.

Szemét meresztve nehezen kivette a fenyőfa körül mozdulatlanul álló tíz lándzsás férfi alakját. A többieket nem látta, de jelenlétüket mindenütt érezte a hegyen. Muszasi tudta, hogy belépett a halál birodalmába. A tisztelettől libabőrös lett még a kézháta is, de légzése még egyenletes maradt. Egészen kisujjáig elöntötte a tettrekészség. Lassan lopakodott előre és lábujjai, mintha kézujjak volnának, erősen és biztonsággal kapaszkodtak a talajba.

Egy kőfal húzódott a közelben, valaha erődítmény lehetett. Hirtelen ötlettel a sziklák közti magaslatra ment, s megállt. Kőtoriit talált ott, amely egyenesen a nagy fenyőre nézett. Mögötte volt a magas örökzöldek őrizetében a szent körzet, a fák között a szentély épülete látszott.

Bár Muszasinak sejtelme sem volt arról, melyik istenséget imádták itt, keresztülfutott a ligeten a szentély kapujához és letérdelt elé. A halál közelségében nem tudta megállni, hogy szíve meg ne remegjen a szent jelenlét gondolatára. A szentélyben sötét volt, csak szent lámpa világított a szélben himbálózva. Egy pillanatig úgy látszott, kimerül, aztán csodálatos módon újra fényre kapott. „Hacsidai-szentély”, állt az ajtó fölötti táblán.

Muszasinak vigaszt nyújtott a gondolat, hogy erős szövetségesre akadt és ha rohamra indul a hegyoldalban, mögötte lesz a háború istene. Tudta, hogy az istenek mindig azt támogatják, akinek az oldalán az igazság. Eszébe jutott, hogy a nagy Nobunaga is megállt útban az okehazavai ütközetbe, hogy tiszteletét tegye az Acuta-szentélynél. Valóban szerencsésnek tűnt, hogy erre a szent helyre bukkant.

A kapun belül kőmedence volt, ahol a könyörgök imádkozás előtt tisztálkodhattak. Muszasi kiöblítette száját, aztán újra megtöltötte és vizet permetezett kardjának markolatára és szandáljának zsinórjára. Miután megtisztult, bőrszíjjal felkötötte ruhaujját és pamut hajpántot erősített fejére. Ruganyos léptekkel a szentély lépcsőjéhez ment és megragadta a bejárat fölötti gombról lelógó kötelet. Ősi szokás szerint meg akarta kondítani a gongot és imát mondani az istenséghez.

De gyorsan visszarántotta kezét. Mit csinálok?, gondolta rémülten. A kötél, amelyben vörös és fehér gyapjúzsinór futott, szinte hívogatta, hogy ragadja meg, kondítsa meg a gongot és könyörögjön. Rámeredt. Miért könyörögjek?, kérdezte magától. Mi szükségem van az istenek segítségére? Hát nem vagyok máris egy a világegyetemmel? Hát nem mondtam, mint mindig is, hogy bármikor készen kell állnom, szembenézni a halállal? Hát nem azt tanultam, hogy nyugodtan és önbizalommal nézzek szembe a halállal?

Megdöbbent. Elfeledve évek edzését és önfegyelmét, ott tartott, hogy a természetfölötti segítségét kérje. Valami baj lehet vele, hiszen a szíve mélyén tudja, hogy a szamuráj igazi szövetségese nem az istenek, hanem maga a halál. Tegnap este, és ma, korábban, teli volt önbizalommal, hogy megbékélt sorsával. És mégis, mindössze egyetlen hajszál választotta el attól, hogy mindent elfelejtsen, amit valaha tanult és egy istenség segítségéért rimánkodjon. Szégyenkezve horgasztotta le fejét. Mereven állt, mint egy kődarab.

Milyen bolond vagyok! Azt hittem, elértem a tisztaságot és a megvilágosodást. De még mindig van bennem valami, ami arra vágyik, hogy tovább éljek. Valami oda nem illő, amelyet az kavart fel, hogy Ocúra vagy a nővéremre gondoltam. Hamis remény, amely arra késztet, hogy minden szalmaszálat megragadjak. Ördögi vágy okozza, hogy elfeledkezzek magamról, és megkísért, hogy az istenekhez imádkozzak segítségért.

Undorította, elkeserítette testét-lelkét, hogy nem volt képes az Út igazi mesterévé lenni. Könnyei, amelyeket Ocú jelenlétében visszatartott, most ömleni kezdtek.

Mindez tudat alatt történt – gondolta –, nem állt szándékomban imádkozni, még csak arra sem gondoltam, miért imádkoznék. De ha tudat alatt teszek dolgokat, annál rosszabb.

Kétségek töltötték el, bolondnak, alkalmatlannak érezte magát. Megvolt benne valaha is a képesség, hogy harcos legyen egyáltalán? Ha elérte volna a nyugalomnak azt a fokát, amelyre vágyott, még tudat alatt sem volna szüksége arra, hogy imádkozzon vagy könyörögjön. Mindössze percekkel a csata előtt fedezte fel szívében a vereség igazi csíráit. Most már lehetetlen volt közelgő halálát a Szamuráj Életének betetőzéseként tekinteni.

A következő lélegzettel hálaérzés öntötte el. Átölelte az istenség jelenléte és nagylelkűsége. A csata még el sem kezdődött, a valódi próba előtte áll. Időben figyelmeztették. Felismerve tévedését, úrrá lett rajta. Eltűntek a kétségek. Az istenség vezette erre a helyre, hogy megtanítsa erre.

Bár őszintén hitt az istenekben, úgy tartotta, nem része a Szamuráj Útjának, hogy az ember a segítségüket kérje. Az Út a végső igazság. Meghaladja az isteneket és buddhákat. Hátralépett egy lépést. Összekulcsolta kezét és ahelyett, hogy védelmet kért volna, megköszönte az isteneknek, hogy időben figyelmeztették.

Gyorsan meghajolt, aztán kisietett a szentélyből, le a keskeny, meredek ösvényen. Az a fajta ösvény volt, amelyet a kiadós zápor hamar rohanó patakká változtat. Kavicsok és laza földdarabok hullottak le sarkainál, megtörve a csendet. Amikor ismét felbukkant a nagy fenyő, az ösvényről a bokrok közé vetette magát és lekuporodott. Még egy csepp harmat sem esett le a levelekről és térde, melle csakhamar átnedvesedett. A fenyőfa nem egészen negyven méterre alatta volt. Látta ágai között a muskétást.

Felizzott a haragja. – Gyávák! – szólalt meg csaknem hangosan. – Mindezt egyetlen ember ellen?

Bizonyos fokig még sajnálta is ellenségét, hogy ilyen túlzásokra kell ragadtatnia magát, bár számított ilyesmire és amennyire lehetséges, fel is készült rá. Nyilván feltételezték, nem egyedül lesz. Az elővigyázatosság azt követeli, hogy legalább egy, de inkább több repülő fegyverük legyen. Ha rövid nyilakat is használnak, az íjászok valószínűleg sziklák mögé bújtak.

Muszasinak egy nagy előnye volt, hogy mind a fán gubbasztó ember, mind az alatta lévők háttal voltak neki. Olyan mélyre kuporodott, hogy kardjának markolata feje fölé emelkedett, így lopakodott, szinte kúszott előre. Aztán húsz lépést teljes sebességgel futott.

A muskétás feléje fordult, észrevette. – Ott van! – kiáltotta.

Muszasi még tíz lépést futott, tudta, hogy a másiknak még meg kell fordulnia, céloznia és csak azután tüzelhet.

– Hol? – kiáltották a fa mellett állók.

– Mögöttetek – hangzott a fülhasogató válasz.

A muskétás Muszasi fejét vette célba fegyverével. Szikrázott a gyújtózsinór. Muszasi jobb könyöke pedig körívet írt le a levegőben. A kő, amelyet elhajított, hatalmas erővel csapódott a gyújtózsinórnak. A muskétás sikoltása törő ágak reccsenésével keveredett, ahogy a férfi a földre zuhant.

A következő pillanatban mindenki Muszasi nevét emlegette. Arra senki sem vette a fáradságot, hogy végiggondolja a helyzetet, mint ejtette módját annak, hogy megtámadja a központi erőt. Teljes volt a zűrzavar. Kapkodva próbáltak új alakzatot fölvenni, összeütköztek, fegyvereik összeakadtak, megbotlottak egymás lándzsájában, általában teljes volt a zűrzavar, közben megállás nélkül kiabáltak egymással, hogy ne hagyják Muszasit elmenekülni.

S amint nagyjából elrendezték magukat, s kezdtek félkör alakzatot fölvenni, ellenségük kihívta őket.

– Mijamoto Muszasi vagyok, Simmen Muniszai fia, Mimaszaka tartományból. Tegnapelőtt Jamagi-macsiban tett ígéretem alapján jöttem ide.

– Gendzsiró, ott vagy? Kérlek, ne légy olyan meggondolatlan, mint Szeidzsúró és Densicsiró voltak előtted. Tudomásul veszem, hogy ifjúságod miatt több tucat ember is támogat. Én, Muszasi, egyedül jöttem. Embereid támadhatnak egyenként, csoportosan is, ahogy óhajtják.

És most küzdjetek.

Újabb teljes döbbenet: senki nem várta volna, hogy Muszasi az etikett szerint kihívja őket. Még azokból is, akik kétségbeesetten szerettek volna hasonképp válaszolni, hiányzott a szükséges tartás.

– Muszasi, elkéstél – kiáltotta egy rekedt hang.

Sokakat felbátorított Muszasi kijelentése, hogy egyedül jött, de Genzaemon és Dzsúrózaemon úgy gondolták, csak mondta, elrejtett kísérőket kerestek.

Hangos pattanás hallatszott oldalról, s még annak a másodpercnek egy töredékében Muszasi kardja megvillant a levegőben. Az arcára célzott nyíl kettétört, egyik fele Muszasi válla mögé esett, a másik fele leeresztett kardja hegye mellé.

Vagyis inkább oda, ahol kardja az előbb volt, mert Muszasi már mozdult is. Haja felborzolódott, mint az oroszlán sörénye, úgy haladt hatalmas ugrásokkal a hatalmas fenyő mögött lévő alak felé.

Gendzsiró a fatörzsbe kapaszkodott. – Segítség, félek! – sikoltott.

Genzaemon előreugrott, felnyüszített, mintha íj-vessző találta volna, de elkésett. Muszasi kardja hatvancentis csíkot hámozott le a fatörzsről, s az Gendzsiró véres fejével együtt esett a földre.

Dühöngő démon cselekszik ilyet. Muszasi ügyet se vetett a többiekre, egyenesen a fiúra támadt. És úgy látszott, eleitől fogva ez járt az agyában.

A támadás értelmetlen kegyetlenség volt. Gendzsiró halála a legcsekélyebb mértékben sem csökkentette a Josiokák küzdőképességét. Az előbbi ideges izgalom gyilkos dühvé változott.

– Vadállat! – sikoltott föl Genzaemon, arcát eltorzította a fájdalom és harag. Muszasira rontott, kardja túl nehéznek tűnt korához képest. Muszasi úgy egy lábbal hátracsúsztatta jobb sarkát, oldalt hajolt, fölfele csapott, kardjának hegyével súrolva Genzaemon könyökét és arcát. Lehetetlen volt megmondani, ki nyüszített, mert ebben a pillanatban a férfi, aki hátulról támadott Muszasira egy lándzsával, előrebotorkált és az öregre esett. A következő pillanatban egy harmadik vívó, aki elölről támadott, vállától köldökéig fel lett hasítva. Lekókadt fejjel, petyhüdt karokkal cipelte még lába élettelen testét néhány lépésen át.

A többiek a fa körül üvöltöttek, ahogy tüdejükből kifért, de segélykiáltásaik elvesztek a szélben, a fák között. Társaik túl messze voltak ahhoz, hogy hallják és akkor sem látták volna, mi történik, ha a fenyő felé néznek és nem az utat figyelik.

A hatalmas fa több száz éve állt már ott. Tanúja volt, hogy vonultak vissza a legyőzött Taira-csapatok Kiotóból Ómiba, a tizenkettedik századi háborúkban, megszámlálhatatlan alkalommal látta a Hiei-hegy harcos szerzeteseit leereszkedni a fővárosba, hogy nyomást gyakoroljanak a császári udvarra. Hálából-e, mert friss vér öntözi gyökereit, vagy gyötrelmében a vérontás miatt, ágai megmozdultak a fagyos szélben, hideg harmattal szórva be az alatta állókat. A feltámadó szél hangok egyvelegét csalta ki az ágakból, a himbálózó bambuszból, a magas fűből.

Muszasi a fának vetette hátát, amelynek törzsét két kinyújtott karú férfi alig érte át. A fa ideális volt arra, hogy védje hátát, de Muszasi kockázatosnak találta, hogy sokáig maradjon. Szeme végigfutott kardjának élén, majd ellenségeire tapadt, agya végigfutott a terepen, jobb helyzetet keresett.

– Menjetek a nagy fenyőfához, ott van a harc. – A kiáltás az emelkedő tetejéről harsant, amelyet Szaszaki Kodzsiró választott, hogy onnan szemlélje a látványosságot. Aztán fülsiketítően dördült a muskéta és a Josioka-ház szamurájai végre felfogták, mi történik. Méhekként rajzva otthagyták rejtekhelyüket és rohantak a keresztút felé.

Muszasi fürgén oldalt lépett. A golyó centikre a fejétől csapódott a fatörzsbe. Az a hét férfi, aki körülvette, odébb húzódott, hogy kövesse a helyzetváltoztatását.

Muszasi minden figyelmeztetés nélkül a bal oldal legszélén álló férfi felé rohant, kardját szemmagasságban tartotta. A férfit – Kobasi Kuranadót, a Josioka-tízek egyikét – teljesen meglepetésként érte. Halk, zavart kiáltással megperdült egyik lábán, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy kikerülje az oldalára irányzott vágást. Muszasi még mindig előrenyújtott karral továbbrohant.

– Ne engedjétek elmenekülni!

A másik hat utánaszáguldott. De a támadás ismét csak összezavarta őket, elveszett minden koordináció.

Muszasi egy szempillantás alatt megperdült és átlósan lecsapott a legközelebbi támadóra, Miike Dzsúrózaemonra. Dzsúrózaemon gyakorlott vívó volt, megérezte és képes volt gyorsan hátramozdulni. Muszasi kardjának hegye alig súrolta mellkasát.

Muszasi másképp használta fegyverét, mint korának átlagos vívója. A megszokott technikák szerint ha az első csapás nem talált, a kard lendülete elszállt a levegőbe. Vissza kellett húzniuk a pengét, hogy újra lecsaphassanak. Muszasinak ez túl lassú volt. Ahányszor átlósan csapott, volt egy visszacsapás is. Egy jobbra irányuló vágást a balra irányuló ellenvágás követett. Pengéje két fénycsíkot húzott, valami olyasmi volt, mint két, egyik végénél összetapadó fenyőtű.

A váratlan, felfelé irányuló visszacsapás keresztülvágott Dzsúrózaemon arcán, fejét hatalmas vörös paradicsommá változtatta.

Muszasi többször is hátrányosnak találta, hogy nem tanártól tanult, de voltak alkalmak, amikor hasznát vette. Egyik erőssége éppen az volt, hogy sohasem kényszerítették egyik iskola öntőformájába sem. Ortodox nézőpontból stílusának nem volt megkülönböztethető formája, sem szabálya, sem titkos technikája. A saját képzelete és saját szükségletei alakították, nehéz volt meghatározni vagy kategorizálni. Bizonyos fokig hatékonyan lehetett küzdeni ellene hagyományos stílusokat használva, ha az ellenfél kellően ügyes volt. Dzsúrózaemon nem sejtette előre, mire készül Muszasi. De valószínűleg ugyanilyen váratlanul ért volna bárkit, aki elsajátította a Josioka-iskolát, vagy ami azt illeti, bármelyik másik kiotói stílust.

Ha a Dzsúrózaemonra mért végzetes csapás után Muszasi nekitámadt volna a fa körül maradt megzavart csoportnak, valószínűleg rövid idő alatt többet is lemészárolhatott volna közülük. Ehelyett a keresztutak felé rohant. De amikor azt hitték, szökni akart, hirtelen megfordult és ismét támadott. Mire összehúzódtak, hogy védjék magukat, eltűnt.

– Muszasi!

– Gyáva! Küzdjél férfiként.

– Még nem végeztünk veled.

A szokásos sértések harsogtak a levegőben, a dühös szemek csaknem kiestek a helyükről, úgy figyeltek. Az embereket megrészegítette a vér szaga és látványa, legalább annyira, mintha egy raktárnyi szakét megittak volna. A vér látványa lehűti a bátor embert, ellentétes hatással van a gyávákra. Mint egy vértóból előbukkanó koboldok, olyanok voltak ezek az emberek.

Muszasi maga mögött hagyva a kiáltásokat elérte a keresztutat, és a három kijárat közül azon nyomban a legkeskenyebbre vetette magát. Abba, amelyik Sugakuin felé vezet. Vele szemben fejetlenül rohantak azok, akik az út mentén rejtőzködtek eddig. Még negyven lépést sem tett meg, amikor megpillantotta közülük az elsőt. A fizika törvényei szerint be kellett volna szoruljon közéjük és azok közé, akik üldözték. Ám amikor a két csapat találkozott, ő már nem volt ott.

– Muszasi, merre vagy?

– Erre jött, láttam.

– Itt kell lennie.

– De nincs itt.

– Itt vagyok – vágott keresztül Muszasi hangja a zűrzavaron.

Egy szikla árnyéka mögül ugrott az út közepére a visszatérő szamurájok mögé úgy, hogy mind egy irányban voltak tőle. A Josioka-csapatot megdöbbentette ez a villámgyors helyzetváltoztatás. Amilyen sietve csak tudtak, felé indultak, de a keskeny ösvényen nem tudták erőiket koncentrálni. Tekintve, mennyi hely szükséges egy kardcsapáshoz, még két vívónak is veszélyes lett volna egymás mellett előrenyomulni.

A Muszasihoz legközelebbi támadó hátrabotorkált, a közeledő csoportba tolva a mögötte lévőt. Egy időre reménytelenül összegabalyodtak, lábuk ügyetlenül összeakadt. De a csőcselék nem egykönnyen adja föl. Bár megrémisztette őket Muszasi gyorsasága és vadsága, hamar megjött az önbizalmuk attól, hogy együtt vannak. Felmordulva előreindultak, meg voltak győződve arról, hogy egy magányos vívó nem lehet ellenfél nekik.

Muszasi úgy harcolt, ahogy az úszó küzd a hatalmas hullámokkal. Egyszer lesújtott, aztán két vagy három lépést hátrált, jobban ügyelt a védekezésre, mint a támadásra. Még azt is megállta, hogy ne vágja le azokat, akik ütőtávolságába botorkálva könnyű prédának látszottak, mert nem sokat nyerne vele és mert ha nem talál, kiszolgáltathatja magát az ellenség lándzsadöféseinek. A kard hatósugarát pontosan meg lehet ítélni, de a lándzsáét nem.

Lassan vonult vissza, támadói pedig könyörtelenül nyomultak előre. Arca kékesfehér volt, elképzelhetetlennek tűnt, hogy megfelelően lélegzik. A Josiokák remélték, hogy végül megbotlik egy fagyökérben, vagy egy kőben. Ugyanakkor egyikük sem lelkesedett, hogy túl közel kerüljön valakihez, aki kétségbeesetten küzd az életéért. A hozzá legközelebb érő kard- és lándzsahegyek is legalább öt-tíz centire voltak céljuktól.

A hangzavarhoz egy málhás ló nyerítése csatlakozott. Az emberek ébredeztek a közeli falucskában. A korán kelő papok ebben az időben szoktak elhaladni erre a Hiei-hegy felé, magas fapapucsokban kopogtak lépteik, büszkén kihúzták vállukat. Ahogy a csata előrehaladt, favágók és parasztok csatlakoztak az út mentén a papokhoz, s nézték az út mellől a látványosságot. Izgatott kiáltásaikra a falu csirkéi és lovai válaszoltak. Járókelők tömege gyűlt össze a szentély körül, ahol Muszasi a csatára készült. A szél elállt, és sűrű, fehér fátyolként ereszkedett alá a köd, amely aztán hirtelen megemelkedett, és a nézők tisztán láthattak.

A néhány perces küzdelem során Muszasi külseje teljesen megváltozott. Haja nyirkos és véres volt, a vérrel keveredett izzadság rózsaszínre festette haj-pántját. Az ördög megtestesítőjének látszott, mintha egyenesen a pokolból érkezett volna. Egész testével lélegzett, domború mellkasa mint egy vulkán, fújtatott. A hakamáján lévő szakadáson keresztül látszott a seb a bal térdén. Fehér ínszalagok látszottak a vágás alján, mint magvak egy kettévágott gránátalmában. Volt egy vágás az alkarján is, bár nem volt komoly seb, vér fröcsögött belőle mellére egész az obijában lévő kis kardig. Egész kimonóját mintha bíbormintákkal festették volna tele. A bámészkodók rémülten fedték el szemüket.

Még kísértetiesebb volt a sebesültek és halottak látványa a nyomában. Folytatta taktikai visszavonulását az ösvényen, s végül egy tisztásra ért, ahol üldözői előrevetették magukat, hogy egyszerre támadjanak. Másodperceken belül négy vagy öt embert vágott le. Nagy területen szétszórva feküdtek, haldokló bizonyítékaként, milyen sebességgel csap le és halad tovább Muszasi. Mintha egyszerre mindenütt ott lett volna.

De bármilyen fürgén is változtatott helyet és hajolt el Muszasi, konokul ragaszkodott egy stratégiai alapelvhez. Sohasem támadott egy csoportot szemből vagy oldalról, kizárólag a gyenge sarkokon. Ahányszor egy csapat szamuráj szemből közeledett, valahogy sikerült villámsebesen úgy mozdulnia, hogy az alakzat sarkához kerüljön, ahol egyszerre csak egy vagy két ellenféllel kell törődnie. így sikerült nagyjából ugyanabban a helyzetben tartani őket. De elkerülhetetlennek látszott a vég. Ellenfelei előbb-utóbb megtalálják ellenszerét módszerének. Hogy megtegyék, két nagyobb csapatra kell oszlaniuk előtte és mögötte. Akkor még nagyobb veszélyben lesz. Muszasinak minden ügyességére szüksége volt, hogy ezt megakadályozza.

Muszasi egyszer csak előrántotta kisebb kardját is és két kézzel folytatta a küzdelmet. A jobb kezében a nagy kard vérben úszott markolatig, a kis kard a bal kezében tiszta volt. És bár az első alkalommal, ahogy használta, húsba vágott már, vérszomjasán tovább csillogott. Muszasi maga nem is volt teljesen tudatában annak, hogy előrántotta, bár ugyanolyan fürgén forgatta, mint a nagy kardot.

Amikor épp nem csapott le vele, a bal kardot egyenesen az ellenség szemének szegezte. A jobb kardot oldalra nyújtotta, széles, vízszintes félkört írt le könyökével és vállával, s a fegyver nagyrészt kívül esett az ellenség látóterén. Ha az ellenfél Muszasi jobb oldala felé mozdult, a jobb kardot használta. Ha a támadó a másik irányba mozgott, Muszasi a baljában lévő kis kardot használta, és az ellenség csapdába került a két kard között. Előredöfve, a helyére szegezte ellenfelét a kis karddal, majd mielőtt annak ideje lett volna lebukni, támadott a naggyal.

Évekkel később a módszer hivatalosan is ismert lett, mint a Nagy Erő Elleni Kétkardos Technika. De ebben a pillanatban Muszasi ösztönösen harcolt.

Egyetlen elfogadott mérce szerint sem volt remek technikájú vívó. Iskolák, stílusok, elméletek, hagyományok semmit nem jelentettek a számára. Küzdelme teljesen gyakorlatias volt. Csak azt tudta, amit a gyakorlatban megtanult. Nem az elméletet helyezte át a gyakorlatba, először küzdött, aztán fogalmazta meg az elméletet.

A Josioka-embereknek a Tíz Kardforgatótól lefele a Kijohacsi-iskola minden elméletét alaposan a fejébe verték. Némelyikük még saját formai variációkat is létrehozott. Bár jól képzett, fegyelmezett harcosok voltak, nem tudtak mit kezdeni egy olyan vívóval, mint Muszasi, aki aszkétaként élt a hegyekben, kitéve magát a természettől és az emberektől várható veszélyeknek. A Josioka-emberek számára érthetetlennek tűnt, hogy Muszasi szabálytalan légzésével, szürke arcával, izzadságtól ködös szemmel, vér borította testtel még képes két kardot forgatni, azzal fenyegetve mindenkit, hogy rövid úton elbánik vele, ha közelebb jön. Csak harcolt tovább, mint a tűz és a harag istene. Ők maguk hullafáradtak voltak és egyre hisztérikusabban próbálták meg legyűrni ezt a véres alakot. A hangzavar egyszer csak növekedni kezdett.

– Fuss! – kiáltotta ezer hang.

– Te, aki egyedül harcolsz, fussál!

– Fuss, amíg tudsz!

A hegyekből, a fákból, a fehér felhőkből hallatszott a kiáltás. A körben álló nézők látták, hogy a Josioka-erők bezárulnak Muszasi körül. A növekvő veszedelem arra indította őket, hogy megmentsék, ha mással nem, hát hangjukkal.

De hiába figyelmeztették. Muszasi azt sem vette volna észre, ha a föld kettéválik, vagy az ég rogyik rájuk villámlás és mennydörgés közepette. A moraj magasra hágott, mintha földrengés rázta volna meg a harminchat csúcsot. A nézők és a tolongó Josioka-szamurájok egyaránt üvöltöttek.

Muszasi végre egy vaddisznó sebességével rontott a hegyoldalra. Öten vagy hatan azon nyomban a sarkában voltak, kétségbeesetten próbálták elérni.

Muszasi vad üvöltéssel hirtelen megperdült, lekuporodott és sípcsontmagasságban meglendítette kardját. Az emberek rögtön megtorpantak. Egyikük fentről lesújtott lándzsájával, de azt a levegőben ütötte félre a hatalmas ellencsapás. Hátraugrottak. Muszasi vadul kicsapott a bal karddal, aztán jobbal, majd ismét a ballal. Mint a tűz és a víz furcsa elegye, úgy mozgott, s megszédítette ellenségeit. Támolyogtak, botladoztak a nyomában.

Aztán ismét eltűnt. A nyílt mezőről, amelyen a csata dúlt, bevetette magát az alanti zöld árpaföldbe.

– Állj meg!

– Gyere vissza és küzdj!

Két üldözője vakon utána ugrott. Egy másodperc múlva két halálsikoly hallatszott, két lándzsa repült át a levegőben és puffant le a mező közepére. Muszasi hatalmas sárgolyóként száguldott a mező túl-vége felé. Máris vagy száz méterre volt, és a távolság gyorsan nőtt.

– A faluba megy.

– A főút felé tart.

Ezzel szemben gyorsan és láthatatlanul felkúszott a mező túlvégére és elrejtőzött a fenti fák között. Onnan figyelte, üldözői hogyan oszlanak szét és folytatják különböző irányokban a hajszát.

Nappal volt már, fényes reggel, mint annyi más reggel.