TALÁLKOZÓ A HOLDFÉNYBEN

Elmúlt már éjfél, amikor Muszasi megérkezett a kis fogadóba, Kitanótól északra, ahol először találkozott Dzsótaróval. A csodálkozó fogadós szívélyesen üdvözölte és gyorsan alvóhelyet készített a számára.

Muszasi kora reggel elment és késő este tért vissza egy zsák kuramai édes krumplival, megajándékozva az öreget. Mutatott neki egy vég fehérített narai gyapjút is, amelyet a közeli boltban vett, és megkérdezte, tudna-e belőle csináltatni alsóinget, haskötőt és ágyékkötőt.

A fogadós engedelmesen átvitte az anyagot a szomszéd varrónak és visszafelé jövet hozott egy kis szakét. Gulyást csinált az édes krumpliból és éjfélig beszélgetett Muszasival a gulyás és a szaké mellett, amikor is a varró megjött a ruhákkal. Muszasi szépen összehajtotta a ruhát és a párnája mellé tette, mielőtt lefeküdt volna.

Az öreg vízfröcsögésre ébredt hajnal előtt. Kinézett, s látta, hogy Muszasi a hideg kútvízben mosakszik. Új alsóneműjében áll a holdfényben, majd visszaveszi öreg kimonóját.

Muszasi megjegyezte, hogy egy kicsit beleunt Kiotóba és úgy döntött, Edóba megy, de megígérte, ha ismét Kiotóba látogat, három-négy éven belül, itt fog megszállni a fogadóban.

A fogadós megkötötte hátul az obiját, Muszasi pedig gyors léptekkel útnak indult.

A mezőkön átvezető keskeny ösvényen haladt a kitanói országút felé, óvatosan kerülgetve az ökörtrágyát. Az öreg szomorúan nézett utána, mint nyeli el a sötétség.

Muszasi agya kitisztult, mint felette az égbolt, fizikailag felfrissült, tele volt energiával.

– Értelmetlen ilyen gyorsan mennem – szólalt meg hangosan, s rövidített léptein. – Ha jól sejtem, ez lesz utolsó éjszakám az élők birodalmában. – Nem felháborodott kiáltás volt ez, nem is panasz, mindössze az ajkaira toluló állítás. Még egyszer sem érezte ennyire, hogy farkasszemet néz a halállal.

Az előző napot azzal töltötte, hogy a kuramai belső templomban meditált, egy fenyőfa alatt. Remélte, hogy eléri azt az áldott állapotot, amelyben test, lélek többé nem számít. De nem sikerült megszabadítania magát a halál gondolatától, s most szégyenkezett, hogy az idejét vesztegette.

Élénkítette az éjszakai levegő. Az éppen jóleső mennyiségű szaké, a rövid, de mély alvás, a frissítő kútvíz, az új ruha – egyszerűen nem érezte magát úgy, mint aki a halálra készül. Eszébe jutott az az éjszaka a tél közepén, amikor a Sas-hegy csúcsára kényszerítette magát. Akkor is szédítők voltak a csillagok, de a fákon jégcsapok lógtak. A jégcsapok azóta bimbózó virágoknak adták át helyüket.

Feje tele volt kósza gondolatokkal, nem volt képes a rá váró létfontosságú dolgokra koncentrálni. Mi értelme volna ebben a helyzetben olyan kérdéseken rágódni, mint a halál jelentősége, a haldoklás agóniája, s az utána következő élet? Ezeket évszázadnyi gondolkodás sem tudná megoldani.

A negyedet, amelyben járt, nemesek és hűbéreseik lakták. Egy csőrfuvola bánatos hangját hallotta egy sás szájharmonika lassú futamainak kíséretében. Lelki szemei előtt gyászolókat látott egy koporsó körül, amint a hajnalt várják. Lehet, hogy a gyászének eljutott füléig, mielőtt igazából tudatára ébredt volna? Talán tudat alatt ez ébresztette föl az isei táncoló szüzek és a Sashegy emlékét? Kétségek kezdték gyötörni.

Megállt, hogy elgondolkodjon. Látta, hogy elhaladt már a Sokokudzsi mellett és mindössze száz-méternyire van az ezüstös Kano folyótól. Az egyik földfalról visszaverődő fényben egy mozdulatlan, sötét alakot vett észre. A férfi elindult felé és egy kisebb árnyék, egy pórázon vezetett kutya követte. Muszasi megnyugodott az állat látványától. Ez az ember nem lehet az ellensége. Megnyugodva továbbindult.

A férfi néhány lépés után megfordult.

– Zavarhatom, uram?

– Engem?

– Igen, ha nem haragszik. – A kézművesek sapkáját és hakamáját viselte.

– Mi baj? – kérdezte Muszasi.

– Bocsássa meg a furcsa kérdést, de nem látott az úton valahol egy teljesen kivilágított házat?

– Nem nagyon figyeltem, de azt hiszem, nem láttam.

– Akkor úgy tűnik, ismét rossz utcában vagyok.

– Mit keres?

– Egy házat, ahol nemrég haláleset volt.

– Nem láttam a házat, de hallottam a szájharmonikát és a csőrfuvolát, úgy száz méterre innét.

– Az lesz a hely. A sintó pap nyilván előttem érkezett és megkezdte a virrasztást.

– A virrasztásra megy?

– Nem éppen. Koporsókészítő vagyok a Toribe-hegyről. Megkértek, hogy menjek el a Macuo-házba, ezért elmentem a Josida-hegyre, de már nem ott élnek.

– A Josida-hegyi Macuo család?

– Igen, de nem tudtam, hogy elköltöztek. Jókora utat tettem meg semmiért. Köszönöm.

– Várjon – mondta Muszasi. – Arról a Macuo Kanaméről volna szó, aki Konoe nagyúr szolgálatában áll?

– Így van. Mindössze tíz nappal ezelőtt betegedett meg és most meghalt.

Szóval meghalt a nagybátyám, gondolta Muszasi. Nem izgatta föl magát. Eszébe jutott, mint kuporgatott a nagybátyja, hogy félretehessen egy kis pénzt. Eszébe jutottak a rizssütemények, amelyeket a nagynénjétől kapott, s milyen jólestek neki újév reggelén a fagyos folyó partján. Eltűnődött, mihez kezd most a nagynénje, hogy egyedül maradt.

Megállt a felső Kamo partján és végignézett a Higasijama fölé magasodó harminchat hegyen. Mindegyik csúcs mintha ellenségesen meredt volna le rá. Aztán lefutott a hajóhídhoz. Ha az ember a város északi részétől jött, itt kellett átkelni a folyón, hogy elérje a Hiei-hegyhez vezető utat és az Omi tartományba vezető átjárót.

A híd közepén járt, amikor hangos, de érthetetlen hangot hallott. Megállt, figyelt. A gyors folyó kedélyesen csordogált alatta és hideg szél söpört végig a völgyön. Nem tudta kideríteni, honnan jön a kiáltás, de néhány lépés után ismét megállt, amikor hangot hallott. Amikor most sem volt képes megállapítani, honnan jön, átsietett a túlpartra. Alig lépett le a hídról, egy embert vett észre, aki felemelt karokkal rohant felé észak felől. Ismerősnek tűnt.

Az is volt. Szaszaki Kodzsiró volt az, a mindenütt jelen lévő cselszövő.

Amikor közelebb ért, túlságosan is barátságosan üdvözölte Muszasit. – Egyedül jöttél? – kérdezte, miután vetett egy pillantást a hídra.

– Természetesen.

– Remélem, hogy megbocsátasz a múltkori éjszakáért – mondta Kodzsiró. – Köszönöm, hogy nem sértődtél meg, amiért beleavatkoztam.

– Azt hiszem, nekem kell köszönetet mondanom – felelte Muszasi hasonló udvariassággal.

– A párbajra mégy?

– Igen.

– Teljesen egyedül? – kérdezte Kodzsiró ismét.

– Igen, természetesen.

– Hm. Azon tűnődöm, Muszasi, nem értetted-e félre a táblát, amit kitűztünk Jamagimacsinál.

– Nem hiszem.

– Teljesen felfogtad a feltételeket? Nem egyszerű küzdelem lesz két vívó között, mint Szeidzsúró vagy Densicsiró esetében.

– Tudom.

– Bár a csatát Gendzsiró nevében vívják, a Josioka-iskola tagjai segítik. Felfogtad, hogy a Josioka-iskola tagjai lehetnek tízen, százan vagy akár ezren is?

– Igen. Miért kérdezed?

– A gyengébbek közül néhányan megszöktek az iskolából, de az erősebbek és bátrabbak mind felmentek a nagy fenyőhöz. Megszállták az egész hegyoldalt, úgy várnak.

– Megnézted?

– Ühüm. Úgy döntöttem, visszajövök és figyelmeztetlek. Tudtam, hogy át kell jönnöd a hajóhídon, úgyhogy itt vártam. Úgy gondoltam, kötelességem, ha már egyszer én írtam a táblát.

– Nagyon gondos tőled.

– Hát, ez a helyzet. Csakugyan az a szándékod, hogy egyedül mégy, vagy jönnek segítőid más úton?

– Mindössze egyetlen társam van.

– Valóban? Hol van most?

– Itt – nevetett Muszasi, hogy fogai csillogtak a holdfényben. Árnyékára mutatott.

– Ez nem nevetséges – berzenkedett Kodzsiró.

– Nem is tréfának szántam.

– Úgy hangzott, mintha kinevetnéd a tanácsomat.

Muszasi még ünnepélyesebb lett, mint Kodzsiró, úgy vágott vissza.

– Gondolod, hogy Sinran, a nagy szent tréfálkozott, amikor azt mondta, hogy minden hívőben két ember ereje van, mert vele van Amida Buddha is?

Kodzsiró nem felelt.

– Minden jel arra mutat, a Josiokák vannak jobb helyzetben. Sokan vannak, én pedig egyedül. Nem kétséges, hogy feltételezed, le fognak győzni. De kérlek, ne aggódj miattam. Tegyük fel, tudom, hogy tízen vannak és magammal hozok tíz embert. Mi történik akkor? Húsz embert hoznak tíz helyett. Ha én is húszat hozok, ők harmincra vagy negyvenre növelik számukat és a csata még jobban megzavarja a közrendet. Sok ember fog meghalni vagy megsebesülni. Eredményeképp komolyan megsértjük a kormány alapelveit és cserébe semmit nem nyer a kardforgatás ügye. Más szavakkal, sokat lehet veszíteni, de keveset nyerni azzal, ha segítséget hozok.

– Lehet, hogy ez igaz, de nincs összhangban a Háború Művészetével, csatát kezdeni, ha az ember tudja, hogy veszíteni fog.

– Előfordulhat, hogy szükséges.

– Nem. Legalábbis a Háború Művészete szerint. A meggondolatlan cselekedettől óva int.

– Függetlenül attól, hogy összhangban van-e módszerem a Háború Művészetével, tudom, mire van szükségem.

– Felborítasz minden szabályt.

Muszasi felnevetett.

– Ha már megszeged a szabályokat – vitatkozott Kodzsiró –, miért nem valami olyasmit teszel, ami némi esélyt ad, hogy életben maradj?

– Az Ösvény, amelyet követek, az én utam, Út a teljesebb élet felé.

– Szerencsés leszel, ha nem egyenesen a pokolba vezet.

– Tudod, ez a folyó lehet a pokol háromágú folyója, ez az út lehet a kárhozat mérföldhosszú útja, a hegy, amelyet csakhamar megmászok, lehet a tűk hegye, ahol a kárhozottakat karóba húzzák. Mindazonáltal ez az egyetlen ösvény az igazi élet felé.

– Úgy beszélsz, mint akit máris megszállt a halál istene.

– Gondolj, amit csak akarsz. Vannak emberek, akik meghalnak, amikor életben maradnak, mások a halállal életre kelnek.

– Te szegény ördög – mondta Kodzsiró félig gúnyosan.

– Mondd csak, Kodzsiró, ha továbbmegyek az úton, hová jutok?

– Hananoki faluba, onnan Icsidzsódzsiba, a nagy fenyőhöz, amelyet halálod színhelyéül választottál.

– Milyen messze van?

– Mindössze két mérföld. Bőven van még időd.

– Köszönöm. Még találkozunk – mondta Muszasi könnyedén, elfordult, s elindult lefelé egy mellékútra.

– Nem ez az út.

Muszasi bólintott.

– Rossz irányba mész, mondom.

– Tudom.

Lement a lejtőn. A fák mögött az út két oldalán rizsföldek voltak, távolabb néhány zsúpfedelű tanyaház. Kodzsiró figyelte, amint Muszasi megáll, fölnéz a holdra, és mozdulatlanul áll egy ideig.

Nevetésben tört ki, amikor rádöbbent, hogy Muszasi vizel. Maga is fölnézett a holdra. Mielőtt lenyugszik, sokan halnak meg vagy fognak haldokolni, gondolta.

Muszasi nem jött vissza. Kodzsiró leült egy fa gyökerére és növekvő jókedvvel elmélkedett a közelgő harcon. Muszasi, nyugalmából ítélve, elszánta magát a halálra. De veszettül fog küzdeni. Minél többet vág le közülük, annál jobb mulatság lesz megnézni. Csakhogy a Josiokáknak repülő fegyvereik vannak. Ha az egyik eltalálja, rögtön vége a műsornak, mindent tönkretesz. Jobb lesz, ha figyelmeztetem.

Pára és hajnal előtti fagy érződött a levegőben.

Kodzsiró felállt. – Muszasi, mi tart oly soká? – szólalt meg. Úgy érezte, valami nincs a helyén és idegesség futott végig rajta. Gyorsan lement a lejtőn. Ismét kiáltott, de csak a vízikerék forgását hallotta.

A bolond fattyúja!

Visszaszaladt a főútra, alaposan körülnézett, de mindössze a Sirakava templom tetőit és erdőit látta a Higasijama lejtőin és a holdat. Arra a következtetésre jutott, hogy Muszasi elfutott. Haragudott magára, hogy nem látott át Muszasi nyugalmán és sietve megindult Icsidzsódzsi felé.

Muszasi vigyorogva bukkant elő egy fa mögül és megállt, ahol az előbb még Kodzsiró állt. Örült, hogy megszabadult tőle. Mi haszna lehet egy olyan emberből, aki abban leli örömét, hogy nézi, miként halnak meg mások, és közönyösen figyeli, mint teszik kockára emberek életüket olyan ügyért, amely nekik fontos. Kodzsiró nem ártatlan néző, akit csak a tudásvágy hajt. Csalárdul, számítón avatkozott be a dolgokba, mindig készen arra, hogy mindkét oldalnak lekötelezze magát, mindig úgy mutatkozva, mint a derék fickó, aki csak segíteni akar.

Talán Kodzsiró úgy képzelte, ha elmondja Muszasinak, milyen erős az ellenség, Muszasi térdre esve könyörög neki, hogy legyen a segédje. És valóban, ha Muszasi elsősorban arra gondolt volna, hogyan óvhatja meg a saját életét, örömmel fogadta volna a segítséget. De még mielőtt találkozott volna Kodzsiróval, elég információt szedett össze ahhoz, hogy tudja, vagy száz emberre számíthat.

Nem mintha elfelejtette volna a leckét, amelyre Takuan tanította; az igazán bátor ember szereti az életet, olyan kincsként dédelgeti, amelyet ha egyszer feláldoz, soha nem tudja visszaszerezni. Nagyon is jól tudta, hogy mennyivel több az élet a puszta túlélésnél. Az volt a kérdés, hogyan töltse meg jelentéssel, hogyan biztosítsa, hogy élete fényes sugárként világítson a jövőbe, még ha ehhez az kell is, hogy feláldozza egy ügyért. Ha ezt sikerül megtennie, életének hosszúsága – húsz év, vagy hetven – nem sokat számít. Egy életöltő mindössze jelentéktelen időtartam az idő végtelen folyásában.

Muszasi gondolkodásmódja szerint más életút várt az átlagos emberekre, és más a harcosokra. Létfontosságú volt számára, hogy szamurájként éljen és úgy is haljon meg. Nem volt visszaút az általa választott ösvényről. Még ha darabokra is tépik, az ellenség akkor sem győzheti le azt a tényt, hogy félelem nélkül és becsülettel válaszolt a kihívásra.

Számításba vette a rendelkezésre álló utakat. A legrövidebb, amellett a legszélesebb és legkönnyebben járható az volt, amelyet Kodzsiró választott. Egy másik, nem ilyen egyenes út, a Takano – a Kamo egyik mellékfolyója – mentén vezető ösvény volt, amely az oharai országútra, onnan a sugakói császári villánál Icsidzsódzsiba vezetett. A harmadik út egy ideig keletnek tartott, aztán északnak fordult, és egészen az Uriju-hegy lábáig kanyargott, ahonnan végül egy ösvény vezetett a faluba.

A három út a nagy fenyőnél találkozott, a távol-ságbeli különbség nem volt jelentős. Ám abból a nézőpontból, hogy egy kis erő támad egy jóval nagyobbat, a megközelítés létfontosságú. Győzelem vagy vereség múlhat a döntésen.

Ahelyett, hogy hosszan rágódott volna a kérdésen, egy pillanatnyi töprengés után Icsidzsódzsival szinte ellentétes irányban, futásnak eredt. Először átkelt a Kagura-hegy lábán és eljutott Go-Icsidzsó császár sírjához. Aztán áthaladt egy sűrű bambuszligeten, s a hegyi patakhoz ért, amely az északnyugatra fekvő falun folyik keresztül. Fölé magasodott a Daimondzsi-hegység északi nyúlványa. Csöndben mászni kezdett.

A fákon keresztül jobbra kertfalat látott, amely valószínűleg a Ginkakudzsihoz tartozott. Csaknem alatta jujube alakú medence vize fénylett tükörként a kertben. Ahogy följebb jutott, a medence elveszett a fák között, de megpillantotta a lágyan hullámzó Kamo folyót. Úgy érezte, mintha az egész várost a tenyerében tartaná.

Megállt egy pillanatra, hogy felmérje helyzetét. Ha sikerül átkelnie a négy hegylábon, eljut egy pontra, a nagy fenyő fölé és mögé, ahonnan madártávlatból láthatja az ellenség helyzetét. Akárcsak Oda Nobunaga az okehazamai ütközetben, előnyben részesítette a nehéz kerülőt a járható utakkal szemben.

– Ki az?

Muszasi megdermedt. Óvatos léptek közeledtek. Udvari nemes szolgálatában álló szamuráj öltözékét viselő férfi bukkant fel. Muszasi úgy döntött, nem tartozhat a Josioka-csapatba.

A férfi orrát összemaszatolta fáklyájának füstje, kimonója nyirkos, sárfoltos volt. Halkan felkiáltott a meglepetéstől.

Muszasi gyanakodva nézett rá.

– Nem Mijamoto Muszasi vagy? – kérdezte a férfi mélyen meghajolva. Szemében riadtság látszott.

Muszasi szeme fénylett a fáklya fényében.

– Mijamoto Muszasi vagy? – A szamuráj rémületében szinte megingott. Muszasi szemének vad pillantása nem is emberi lényre vallott.

– Ki vagy te? – kérdezte Muszasi mereven.

– …én… én…

– Ne dadogj!

– Én Karaszumaru Micuhiró nagyúr házából vagyok.

– Mijamoto Muszasi vagyok. De mit keres idefönt az éjszaka közepén Karaszumaru nagyúr egy hűbérese?

– Hát te vagy Muszasi? – A szamuráj megkönnyebbülten sóhajtott. A következő pillanatban nyaktörő sebességgel száguldott le a hegyről, fáklyája fénycsíkot húzott maga után. Muszasi megfordult és továbbhaladt át a hegyoldalon.

– Kúra, hol vagy? – kiáltotta a szamuráj, amikor leért Ginkakudzsihoz.

– Itt vagyunk. Hát te hol vagy? – Nem Kura hangja válaszolt, aki Karaszumaru egy másik hűbérese volt, hanem Dzsótaróé.

– Dzsótaró, te vagy az?

– Igen.

– Gyere ide gyorsan.

– Nem lehet, Ocú nem tud gyorsabban jönni.

A szamuráj halkan káromkodott, aztán felemelte a hangját. – Gyertek gyorsan, megtaláltam Muszasit. Ha nem siettek, elveszítjük.

Dzsótaró és Ocú úgy kétszáz méterrel lejjebb voltak az ösvényen, beletellett egy időbe, míg összegubancolódó két hosszú árnyékuk elért a szamurájig. Az fáklyájával integetett, hogy siessenek, s másodpercek múlva már hallotta is Ocú szapora légzését. A lány arca fehérebb volt, mint a hold, útifelszerelése durvának és abszurdnak tűnt sovány karjain, lábain. De amikor ráesett a fény, orcája vöröses színt vett fel.

– Igaz! – zihálta.

– Igen, most láttam. – Sürgetőbben folytatta: – Ha sietsz, utolérheted, de ha vesztegeted az időt…

– Merre? – kérdezte Dzsótaró a tehetetlenségtől kétségbeesetten a lelkes férfi és a beteg nő között.

Ocú fizikai állapota semmivel sem javult, de mihelyt Dzsótaró elárulta, milyen csata vár Muszasira, nem lehetett ágyban tartani, még akkor sem, ha az meghosszabbítja életét. Bárhogy könyörögtek neki, felkötötte haját, fölvette gyékénypapucsát és a szó szoros értelmében kibotorkált a kapun. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy lehetetlen megállítani, Karaszumaru nagyúr mindent megtett, hogy segítsen neki. Maga szervezte meg a hadműveletet, és mialatt Ocú lassan bicegett a Ginkakudzsi felé, Karaszumaru emberei végigportyázták az Icsidzsódzsi falu felé vezető utakat. Az emberek lejárták a lábukat és már ott tartottak, feladják, amikor megtalálták céljukat.

A szamuráj mutatta az utat, Ocú pedig eltökélten megindult fölfelé a hegyre.

Dzsótaró attól tartott, összeesik, lépésenként megkérdezte:

– Jól vagy? Bírod?

Ocú nem felelt. Az igazat megvallva, még csak meg sem hallotta. Testét mindössze egyetlen vágy hajtotta, hogy elérje Muszasit, bár szája kiszáradt, hideg izzadság gyöngyözött szürke homlokán.

– Erre kell menni – mondta Dzsótaró, remélve, hogy ezzel bátorítja a lányt. – Ez az út vezet a Hiei-hegyre. Itt már vége az emelkedőnek, nem kell tovább mászni. Nem akarsz pihenni egy kicsit?

Ocú szótlanul rázta a fejét, görcsösen kapaszkodott a botba, amelynek két végét fogták, úgy kapkodta a levegőt, mintha életét ebbe az útba zsúfolták volna.

Amikor sikerült csaknem egy mérföldet megtenniük, Dzsótaró kiabálni kezdett.

– Muszasi! Szenszei!

Erős hangja feltüzelte Ocú bátorságát, de ereje kisvártatva elfogyott.

– Dzsó-Dzsótaró – suttogta gyengén. Elengedte a botot és lerogyott az út menti fűbe. A talaj felé hajolt, finom ujjait a szája elé kapta, vállai megrázkódtak.

– Ocú, ez vér! Vért köpsz! Ó, Ocú! – Dzsótaró csaknem elsírta magát. Átkarolta Ocú derekát és tartotta. A lány lassan rázta a fejét. Dzsótaró pedig nem tudta, mi mást tehetne, gyengéden megpaskolta a hátát.

– Mit akarsz? – kérdezte.

Ocú nem tudott válaszolni.

– Tudom, vizet, ugye?

A lány bágyadtan bólintott.

– Várj itt, rögtön hozok. – Felállt és körülnézett. Egy pillanatig hallgatózott, aztán a közeli szakadékhoz ment, ahonnan vízcsobogást hallott. Némi nehézséggel megtalálta a sziklákból bugyogó forrást. Nekiállt vizet meríteni tenyerével, majd habozott, szemét az ősi medence alján lévő pici rákokra szegezte. A hold nem ragyogott a víztükrön, de az ég tükörképe még maguknál az ezüstfehér felhőknél is gyönyörűbb volt. Úgy döntött, iszik egy kortyot, mielőtt a dolgát végezné, néhány lépést oldalra húzódott, négykézlábra ereszkedett és mint egy kacsa, nyújtogatta nyakát.

Aztán elakadt a lélegzete, azt hitte, kísértetet lát. Olyan lett, mint a vadgesztenye szúrós héjában. A kis medencében csíkos mintaként tükröződtek a túloldali fák. És pont mellette Muszasi képe.

Dzsótaró úgy gondolta, a képzelete játszik vele, ugratja, s a kép rögtön eltűnik. De amikor nem így történt, lassan felemelte fejét.

– Hát itt vagy? – kiáltott föl. – Valóban itt vagy? – Az ég békés tükörképét sár váltotta föl, ahogy átgázolt a túloldalra, nyakáig benedvesítve kimonóját.

– Hát itt vagy? – Átkarolta Muszasi lábát. Muszasi halkan, csöndesen mondta: – Veszélyes itt, gyere vissza később.

– Nem. Most, hogy megtaláltalak, veled maradok.

– Maradj csendben. Hallottam a hangod és itt vártam. Vigyél Ocúnak vizet.

– Már sáros.

– Van egy másik patak is, ott. Látod? Tessék, vidd ezt magaddal. – Bambuszcsövet adott át.

– Nem – emelte fel Dzsótaró arcát. – Te vigyél neki.

Így álltak néhány másodpercig, aztán Muszasi bólintott, és a patakhoz ment. Megtöltötte a csövet és Ocúhoz vitte. Aztán gyengéden átkarolta a lányt és szájához tette a csövet.

Dzsótaró mellettük állt. – Látod, Ocú, Muszasi az. Hát nem érted, Muszasi?

Ocú kortyolt a hideg vízből, légzése kezdett egyenletesebbé válni, de még mindig ernyedten feküdt Muszasi karjában. Szeme mintha valahova a távolba meredt volna.

– Hát nem látod, Ocú. Nem én vagyok az, hanem Muszasi. Muszasi karol át, nem én.

Égő könnycseppek lepték el az üres szemeket, hogy végül üvegként ragyogtak. Két patak csordogált le Ocú arcán. A lány bólintott.

Dzsótaró magánkívül volt az örömtől. – Boldog vagy, ugye? Ezt akartad, nem? – Aztán Muszasihoz fordult. – Egyre csak azt mondta, hogy bármi történjen is, látnia kell téged. Senkire nem hallgatott. Kérlek, mondd el neki, ha továbbra is így viselkedik, belehal. Rám nem hallgat. De talán megteszi, amit te mondsz neki.

– Minden az én hibám – mondta Muszasi. – Bocsánatot kérek és megmondom, ügyeljen jobban magára. Dzsótaró…

– Igen.

– Megtennéd azt, hogy kettesben hagysz minket egy rövid időre?

– Miért? Miért nem maradhatok itt?

– Ne legyél ilyen, Dzsótaró – könyörgött Ocú. – Csak néhány perc. Kérlek!

– Hát, rendben. – Még ha nem is értette, nem tudta visszautasítani Ocút. – Fölmegyek a hegyre, hívjatok, ha végeztetek.

Ocú természetes szégyenlősségét felnagyította betegsége, nem tudta eldönteni, mit is mondjon.

Muszasi pedig zavartan elfordult tőle. Ocú hátat fordítva a férfinak a földre bámult. Muszasi felpillantott az égre.

Muszasi ösztönösen attól félt, hogy nincsenek szavak, amelyek leírhatnák, mi rejtőzik szívében. Átfutott agyában mindaz, ami azóta történt, hogy Ocú leszabadította a kriptomeriafáról, és rádöbbent, milyen tiszta szerelem késztette a lányt arra, hogy öt hosszú éven át kutasson utána.

Ki volt erősebb, ki szenvedett többet? Ocú a maga bonyolult, nehéz életével, akit úgy éget a szerelem, hogy nem tudja elrejteni? Vagy ő maga, aki kőmaszk mögé rejti érzéseit és hideg hamuréteggel borítja a szenvedély parazsát? Muszasi korábban és most is úgy gondolta, ez a fájdalmasabb. Mégis volt erő és bátorság Ocú kitartásában és a teher, amellyel született, a legtöbb férfinak is túl nehéz lett volna.

Csak egy kis ideig maradok, gondolta Muszasi.

A hold alacsonyan függött az égen, a fény fehérebb lett. Közeleg a hajnal, hamarosan a hold és ő maga is el fog tűnni a Halál Hegye mögött. A hátramaradó kevés időben el kell mondja Ocúnak az igazat. Ennyivel tartozik neki hűségéért és rajongásáért. De nem jöttek a szavak. Minél keményebben próbált beszélni, annál kevésbé engedelmeskedett a nyelve. Kétségbeesetten nézett föl az égre, mintha onnan várt volna segítséget.

Ocú a földre meredve sírt. A szívében szerelem lángolt, olyan erősen, hogy semmi másnak nem maradt hely. Elvek, vallás, az, hogy a saját jólétével törődött volna, büszkeség, minden elhalványult emellett a vad szenvedély mellett. Bizonyos fokig azt hitte, ennek a szerelemnek le kell győznie Muszasi ellenállását. Kell, hogy találjanak módot arra, hogy együtt éljenek, távol az átlagos emberek világától. De most, hogy vele volt, tanácstalannak bizonyult. Nem tudta rászánni magát, hogy leírja, milyen fájdalom nélküle élni, milyen nyomorúságos egyedül utazni át az életen, s micsoda gyötrelmet okoz neki Muszasi érzelmeinek hiánya. Bárcsak lenne anyja, akinek kiöntheti mindezt a bánatot.

A hosszú csöndet vadlibaraj kiabálása törte meg. A hajnal közeledtét érezve, a madarak a fák fölé emelkedtek és elrepültek a hegycsúcsok felé.

– Északnak repülnek – mondta Muszasi, tudván, mennyire lényegtelen ez most.

– Muszasi… – Szemük találkozott, tükröződött bennük a faluban együtt töltött évek emléke, amikor a vadkacsák minden ősszel és tavasszal magasan szálltak el a fejük fölött.

Minden olyan egyszerű volt akkor. Matahacsival jóban volt. Muszasit pedig nem kedvelte durvasága miatt, bár soha nem félt attól, hogy visszavágjon neki, amikor a fiú sértő dolgokat mondott. Mindketten a hegyre gondoltak, ahol a Sippodzsi áll és a Josino folyó partjára alant. És mindketten tudták, hogy értékes perceket herdálnak el, perceket, amelyek soha nem térnek vissza.

– Dzsótaró azt mondta, beteg vagy. Komoly?

– Nem érdekes.

– Jobban érzed magad?

– Igen, de nem fontos. Valóban arra készülsz, hogy megölnek ma?

– Sajnos.

– Ha meghalsz, én sem élhetek tovább. Talán ezért olyan könnyű nem törődni a betegségemmel.

Különös fény jelent meg a lány szemében és Muszasi azt érezte, milyen gyenge is az ő eltökéltsége Ocúéhoz képest. Sok éven keresztül tűnődött élet és halál kérdésén ahhoz, hogy bizonyos önuralmat elérjen. Életútjának minden állomásán fegyelmezte magát, kényszerítette, hogy alávesse magát a szamurájkiképzés szigorának. De ez a nő minden edzés és tudatos önfegyelem nélkül is képes arra, hogy a legkisebb habozás nélkül közölje, ő is felkészült a halálra. Arcáról tökéletes higgadtság tükröződik, szeméből látszik, nem hazudik, s nem hirtelen indulat mondatja vele a szavakat. Sőt inkább úgy látszik, szinte boldog a lehetőségtől, hogy követheti őt a halálba. Hogy lehetnek a nők ilyen erősek? – tűnődött Muszasi némi szégyenkezéssel.

– Ne légy bolond, Ocú! – tört ki hirtelen. – Semmi okod, hogy meghalj. – Magát is meglepte hangjának hevessége és érzelmei mélysége. – Egy dolog az, hogy én harcolok a Josiokákkal. Nemcsak joga a férfinak, aki karddal él, hogy kard által haljon meg. Kötelességem is emlékeztetnem ezeket a gyávákat a Szamuráj Útjára. Mélyen meghat, hogy hajlandó vagy követni a halálba, de mi haszna volna? Nem több, mint egy bogár szánalmas végének.

Látva, ahogy Ocú ismét könnyekre fakadt, azonnal megbánta szavai durvaságát.

– Megértem már, hogy hazudtam neked és hazudtam magamnak is éveken át. Nem akartalak becsapni, amikor elszöktünk a faluból, sem amikor a Hanada hídon láttalak. De megtettem – hidegnek és közömbösnek mutattam magam. Pedig nem így éreztem.

Kisvártatva meghalok. Elmondom most az igazat. Szeretlek, Ocú, s mindent elhajítanék és veled élném az életemet, ha…

Egy pillanatnyi szünet után erőteljesebben folytatta.

– El kell hinned minden egyes szót, mert nem lesz még egyszer módom elmondani neked mindezt. Nincs abban, amit mondok, se büszkeség, se tettetés. Voltak napok, amikor nem tudtam koncentrálni, mert rád gondoltam, éjszakák, amikor nem tudtam aludni, mert rólad álmodoztam. Forró, szenvedélyes álmokkal, Ocú, álmokkal, amelyek csaknem megőrjítettek. Gyakran takarómat öleltem magamhoz, úgy téve, mintha te volnál.

De még amikor így is éreztem, elővettem kardom, ránéztem és az őrület elszállt, vérem lehűlt.

Ocú a férfi felé fordult, arca könnyes volt, de sugárzott, mint a tavaszi reggel. Beszélni kezdett. De látva, mint süt Muszasi szeme, szavai elakadtak torkában, ismét a földre pillantott.

– A kard a menedékem. Ahányszor ott tartok, hogy legyűrjön a szenvedély, visszakényszerítem magam a kardforgatás világába. Ez a végzetem, Ocú. Szétszakadok a szerelem és az önfegyelem között. Úgy tűnik, mintha egyszerre két utat járnék. Ám amikor az ösvények eltérnek, mindig sikerül a helyes úton maradnom.

Jobban ismerem magam bárki másnál. Nem vagyok sem zseni, sem nagy ember.

Ismét elhallgatott. Bármennyire is szerette volna őszintén kifejezni érzelmeit, úgy érezte, mintha szavai elrejtenék az igazságot. Szíve azt mondta, legyen még nyíltabb.

– Efféle ember vagyok, mi mást mondhatnék. Ha a kardomra gondolok, eltűnsz agyam valami sötét szegletében. Nem, teljesen elpárologsz, nyomod sem marad. Ilyenkor vagyok a legboldogabb, a legelégedettebb az élettel. Megérted ezt? Olyan férfi miatt szenvedtél, kockáztattad az egészségedet ennyi időn keresztül, aki jobban szereti a kardját, mint téged. Meg fogok halni a kardom becsületéért, de nem halnék meg egy nő szerelme miatt. A tiedért sem. És bármennyire szeretném térdre hullva kérni bocsánatodat, nem tudom.

Érezte, hogy a lány érzékeny ujjai megfeszülnek csuklóján. Ocú abbahagyta a sírást.

– De hisz mindezt tudom – mondta ünnepélyesen. – Ha nem tudnám, nem is szeretnélek annyira.

– De nem látod, milyen bolondság volna meghalnod miattam? Ebben a percben tied vagyok testestől-lelkestől. De mihelyt itt hagytalak… Nem szabad meghalnod egy ilyen férfi szerelme miatt. Kell, hogy meglegyen a helyénvaló, megfelelő módja, hogyan éljen egy ilyen nő, mint te, Ocú. Meg kell keresned. Éljél boldogan. Nem tudok mást mondani. Ideje, hogy induljak. – Gyengéden kivette csuklóját Ocú kezéből és fölállt. De a lány elkapta ruhaujját.

– Muszasi, csak egy perc még! – kiáltotta.

Annyi minden volt, amit szeretett volna elmondani neki, hogy nem érdekli, ha Muszasi elfeledkezik róla, s nincs vele, nem bánja, ha jelentéktelennek nevezi, hogy nem ringatta magát ábrándokba, amikor beleszeretett. Ismét elkapta ruhaujját, a szemébe nézett, próbálta megnyújtani ezt az utolsó pillanatot. Nem akarta, hogy véget érjen.

Muszasit csaknem legyőzte a csendes könyörgés. Volt valami szépség még ebben a gyengeségben is, amely Ocút megakadályozta, hogy beszéljen. Saját gyengeségét és félelmét legyőzve úgy érezte magát, mint egy törékeny gyökerű fa, amelyet vad szélvihar fenyeget. Lehet, hogy tiszta eltökéltsége a Kard Útja mellett földcsuszamlásszerűen fog felmorzsolódni Ocú könnyeinek súlya alatt.

– Megértetted? – kérdezte, hogy megtörje a csendet.

– Igen – mondta Ocú halkan. – Tökéletesen értelek, de ha te meghalsz, én is. Halálomnak van jelentősége a számomra, akár a tiédnek a te számodra. Ha te képes vagy nyugodtan szembenézni a véggel, hát én is. Nem olyan leszek, mint egy bogár, amelyre rátaposnak, s nem a hirtelen gyász fog megfojtani. Magamnak kell dönteni, senki más nem teheti meg helyettem, még te sem.

Tökéletes nyugalommal, hatalmas erővel folytatta.

– Ha a szíved mélyén a menyasszonyodnak tekintesz, ennyi elég nekem. Olyan öröm és áldás, amellyel a világ összes asszonya közül csak én bírok. Azt mondtad, nem akartál boldogtalanná tenni. Biztosíthatlak, hogy nem a boldogtalanságtól fogok meghalni. Vannak emberek, akik szerencsétlennek tartanak. De én egyáltalán nem így érzem magam. Örömmel várom a napot, amikor meghalok. Olyan lesz, mint egy madárcsicsergéssel teli, csodálatos reggel. Olyan boldog leszek, mintha az esküvőmre mennék.

Mellén keresztbe tette karjait és olyan elégedetten nézett föl, mint akit gyönyörű álom ejtett rabul.

A hold gyorsan süllyedt, bár még mindig nem hajnalodott. Pára kezdett emelkedni a fák között.

Rémisztő sikoly rázta meg a csendet, mint egy mitikus madár rikácsolása. A szikla felől hangzott, amelyre Dzsótaró mászott fel az előbb. Ocú felriadt álmodozásából, felpillantott a sziklára.

Muszasi ezt a pillanatot választotta, hogy távozzon. Szó nélkül hátrahúzódott és elindult, hogy találkozzon a halállal.

Ocú visszafojtva sírását, néhány lépést utána futott.

Muszasi előrefutott, aztán megfordulva így szólt:

– Megértem, mit érzel Ocú, de kérlek, ne halj gyáva halált. Ne, mert bánatod teszi, hogy mélyre süllyedj a halál völgyébe és puhány módjára megadd magad. Először legyél jól, aztán gondolkodj el rajta. Én nem haszontalan ok miatt dobom el életemet. Azért választottam, hogy így tegyek, mert halálommal örök életet nyerek. Testem lehet, hogy porrá válik, de ettől még élni fogok.

Figyelsz rám? Ha megkísérelsz követni a halálba, rájössz, hogy egyedül halsz meg. Kereshetsz a túlvilágon és rájössz, hogy nem vagyok ott. Én száz évig vagy ezer évig szándékozok élni honfitársaim szívében és a japán kardforgatás szellemében.

S mire Ocú megszólalhatott volna, már el is tűnt. A lány úgy érezte, mintha a lelkét tépték volna ki, de nem úgy gondolt erre, mintha elválnának. Sokkal inkább mintha élet és halál hatalmas hulláma nyelte volna el őket.

Föld és kavicsdarabok tömege gurult le a szikláról, majd rögtön utána megjelent Dzsótaró is, arcán a groteszk maszkkal, amit a narai özvegytől kapott.

– Életemben nem lepődtem még így meg – tárta szét a kezét.

– Mi történt? – suttogta Ocú. Még mindig nem tért teljesen magához a döbbenettől a maszk láttán.

– Nem hallottad? Sejtelmem sincs, miért, de hirtelen felharsant ez a szörnyű sikoly.

– Hol voltál? Miért vetted föl a maszkot?

– A szikla fölött. Van egy ösvény odafönt, körülbelül olyan széles, mint ez. Fölmásztam rajta, találtam egy szép, nagy sziklát, aztán csak ott üldögéltem, s néztem a holdat.

– A maszk rajtad volt?

– Igen. Hallottam a rókákat nyüszíteni és borz, vagy talán valami más neszezett mellettem. Gondoltam, a maszk elijeszti őket. Aztán meghallottam ezt a sikolyt. Olyan vérfagyasztó volt, mintha a pokol valamelyik ördöge lett volna.