AZ ÖCS

A legmagasabb osztályokhoz tartozók ősidők óta utaztak gyaloghintón, de a palankinok egyszerűsített változata csak az utóbbi időben vált hozzáférhetővé az átlagos emberek számára. Ez alig volt több egy, a vízszintes tartórúdról lelógó nagy, alacsony oldalú kosárnál. Az utasok, ha nem akartak kiesni, keményen kellett, hogy kapaszkodjanak. A hordozók, akik ritmusra énekeltek, hogy könnyebben tartsák a lépést, hajlamosak voltak arra, hogy utasaikat egyszerűen rakománynak tekintsék. Így azoknak, akik az utazásnak ezt a formáját választották, tanácsos volt lélegzetüket a palankinhordozók ritmusához igazítani, különösen, amikor azok futottak.

A gyaloghintót, amely gyorsan haladt az Ötödik sugárút fenyőfái felé, hét vagy nyolc férfi is kísérte. A hordárok, akár a többiek, úgy ziháltak, mintha ki akarnák köpni a tüdejüket.

– Az Ötödik sugárúton vagyunk.

– Ez itt nem Macubara?

– Már nincs messze. – Bár lámpásaikon az oszakai engedélyezett örömnegyed kurtizánjainak címerét hordták, az utas nem kéjhölgy volt.

– Densicsiró – szólalt meg elöl az egyik kísérő. – Mindjárt a Negyedik sugárúton vagyunk.

Densicsiró nem hallotta. Aludt, feje úgy himbálódzott, mint egy papírtigrisé. Aztán a kosár megingott, a hordár kinyújtotta kezét, hogy utasa ki ne boruljon a földre.

Densicsiró kinyitotta egyik nagy szemét. – Szomjas vagyok – szólalt meg. – Adjatok szakét.

A hordárok megkönnyebbülten megálltak, letették a palankint és kis törlőkendőkkel dörzsölgették izzadt arcukat, szőrös mellkasukat.

– Nem sok szaké maradt – nyújtotta át az egyik szolga a bambuszcsövet Densicsirónak.

Az egyetlen kortyintással kiürítette. – Hideg – panaszkodott –, megfájdítja a fogamat. – De azért annyira fölébredt, hogy megjegyezze, sötét van még. – Hamar ideértünk,

– Ami a bátyádat illeti, nem olyan hamar. Annyira vár, hogy minden perc egy évnek tűnik neki.

– Remélem, életben van még.

– Az orvosok szerint megmarad. De nyugtalan és a sebe vérzik, veszélyes lehet.

Densicsiró ajkaihoz emelte az üres csövet és lefelé fordította. – Muszasi! – köpte undorodva, s elhajította a csövet. – Menjünk! – kiáltott föl. – Siessetek!

Densicsiró nagyivó volt, még nagyobb harcos, hirtelen haragú ember. Bátyjának szinte tökéletes ellentéte. Voltak néhányan, még Kempó életében is, akik olyan arcátlanok voltak, hogy azt állították róla, még az apjánál is tehetségesebb. A fiatalember mindenesetre egyetértett velük. Amíg apjuk élt, a két testvér együtt dolgozott a dodzsóban és valahogy sikerült is kijönniük egymással, de mihelyt Kempó meghalt, Densicsiró nem vett részt többé az iskola munkájában, egészen odáig elment, hogy Szeidzsúró arcába mondja, visszavonul és mindent ráhagy.

Azóta, hogy tavaly Isébe ment, nem látták és a pletyka szerint Jamato tartományban múlatta az időt. Csak a rendaidzsii szerencsétlenség után küldtek embereket keresésére. Densicsiró bármennyire is nem kedvelte Szeidzsúrót, azonnal visszatért. Annyira keményen hajszolta a palankinhordárokat, hogy háromszor vagy négyszer is cserélni kellett őket. De arra talált időt, hogy az országúton minden egyes állomáson megálljon szakét venni. Talán ahhoz kellett az alkohol, hogy megnyugtassa idegeit, mivel határozottan zaklatott volt.

Már épp indulni akartak, amikor vad ugatásra figyeltek fel a fák felől.

– Mit gondoltok, mi történik?

– Semmi, csak egy csapat kóbor kutya.

A város tele volt kóbor kutyákkal, sokan közülük egészen messziről vándoroltak ide most, hogy nem voltak többé csaták, amelyek emberi hússal táplálhatták őket.

Densicsiró dühösen rájuk kiáltott, hogy ne vesztegessék az időt.

– Várj, valami furcsa történik ott – felelte az egyik tanítvány.

– Menj, nézd meg, mi az – utasította Densicsiró, majd kiszállt és maga is arra indult.

Kodzsiró távozása után a kutyák visszamerészkedtek. Három-négy körben vették körül Matahacsit és éktelen hangzavart csináltak. Ha a kutyák képesek lennének magasabb érzelmekre, még azt hinnénk, hogy társuk haláláért akartak bosszút állni. Sokkal valószínűbb azonban, hogy mindössze kínozták áldozatukat, akiről érezték, hogy reménytelen helyzetben van. Mindannyian farkaséhesek voltak, hasuk beesett, csontjaik élesen kiálltak. Fogukat vicsorgatva várták, hogy megtölthessék bendőjüket.

Matahacsi sokkal jobban félt tőlük, mint előzőleg Kodzsirótól és Gempacsitól. Karját és lábát nem használhatta, mindössze arca és hangja maradt fegyverül.

Először naivul próbált barátkozni az állatokkal, majd taktikát változtatott, vadállatként morgott. A kutyák pedig megszeppentek és kicsit hátrahúzódtak. Aztán Matahacsi orra folyni kezdett, ami lerombolta a hatást.

Matahacsi ekkor olyan tágra nyitotta száját és szemét, amennyire csak tudta, úgy meredt rájuk. Valahogy megállta azt is, hogy ne pislogjon. Összeráncolta arcát és annyira kidugta nyelvét, hogy majdnem megérintette az orra hegyét, de ettől csak gyorsan kimerült. Törte a fejét, mit tehetne még, s megint csak nem talált ki jobbat annál, mint hogy úgy tesz, ő is egyike a csordának és semmi baja a többiekkel. Ugatott, még azt is elképzelte, hogy a farkát csóválja.

A nyüszítés hangosabb lett, a hozzá legközelebb lévő kutyák a fogukat vicsorgatták, lábát nyalogatták.

Próbálta zenével lecsillapítani őket, énekelni kezdett egy híres részletet a Heike meséiből, utánozta a bárdokat, akik lantkísérettel idézik föl a történetet.

„Aztán a kolostorba zárt császár
úgy döntött a második év tavaszán,
hogy elmegy a hegyekbe Ohara mellé,
a kenleimon'ini nyaralóba,
de a második és a harmadik hónap során
heves volt a szél, maradt a hideg
s a hegycsúcsokon sem olvadt el a fehér hó.”

Matahacsi szemét behunyva, arcát fájdalmas grimaszba ráncolva olyan hangosan énekelt, hogy csaknem belesüketült.

Akkor is énekelt, amikor Densicsiró és társai érkezésétől a kutyák szanaszét futottak.

Matahacsi túl volt azon, hogy méltóságával törődjön. – Segítség! – kiabált. – Mentsetek meg!

– Láttam ezt a fickót a Jomodzsiban – mondta az egyik szamuráj.

– Igen, ez Okó férje.

– A férje? Hiszen nem is volt férje!

– Legalábbis ezt mondta Tódzsinak.

Densicsiró megszánta Matahacsit, rájuk szólt, hogy ne pletykálkodjanak, inkább szabadítsák ki.

Kérdéseikre válaszul Matahacsi kitalált egy történetet, amely igencsak kidomborította jó tulajdonságait, a rosszakról pedig nem esett szó. Kellőképp kihasználta, hogy Josioka-házbeliekkel beszél, úgyhogy felhozta Muszasi nevét.

Muszasi gyerekkori barátja, vallotta be, ám elcsábította menyasszonyát és elmondhatatlan szégyent hozott a családra. Vitéz anyja megesküdött, hogy nem tér haza, amíg bosszút nem áll, mind az anyja, mind ő maga eltökélték, hogy megtalálják Muszasit és elpusztítják. Ami pedig azt illeti, hogy ő Okó férje lenne, ez távol áll az igazságtól. Nem azért tartózkodott olyan hosszú ideig a Jomodzsi teaházban, mert bármi személyes kapcsolata lett volna a tulajdonosnővel. Az is bizonyítja ezt, hogy Okó beleszeretett Gion Tódzsiba.

Aztán elmagyarázta, miért volt a fához kötve. Rablók támadták meg, s rabolták el a pénzét. Természetesen nem állt ellent nekik, hiszen ügyelnie kell, meg ne sebesüljön, ezzel tartozik anyjának.

Remélte, beveszik a mesét.

– Köszönöm – mondta végül. – Úgy érzem, a sors hozott minket össze. Ugyanazt az embert tekintjük ellenségünknek, olyan ellenségnek, aki nem élhet velünk egy égbolt alatt. Ma este a legjobbkor bukkantatok fel. Örökké hálás leszek. Kinézete alapján úgy gondolom, uram, ön lehet Densicsiró. Biztos vagyok benne, hogy le akar számolni Muszasival. Nem tudom megmondani, melyikünk öli meg előbb, de remélem, lehetőségem lesz még találkozni önnel.

Esélyt sem akart adni nekik, hogy kérdéseket tegyenek föl. Sietve folytatta:

– Oszugi, az anyám, zarándokúton van a Kijo-mizuderában, hogy imádkozzon Muszasi elleni csatánk sikeréért. Máris indulok hozzá, de hamarosan tiszteletemet teszem önöknél a Negyedik sugárúti házban. Addig is hadd kérjek bocsánatot, amiért feltartottam önöket most, amikor így sietnek.

Azzal már ment is, hallgatósága pedig nem tudta eldönteni, mennyi igazság van a hallottakban.

– Ki a fene volt ez a bohóc? – horkantott Densicsiró, majd ciccegett. Rengeteg időt elvesztegettek.

Úgy volt, ahogy az orvosok mondták, az első néhány nap volt a legrosszabb. A negyedik napon Szeidzsúró kezdte egy kicsit jobban érezni magát. Lassan kinyitotta a szemét.

– Nappal, vagy éjszaka lehet? – tűnődött. A papírral fedett lámpa párnája mellett már alig pislákolt. A szomszéd szobából horkolás hallatszott. Az őt őrző embereket elnyomta az álom.

Hát élek, gondolta Szeidzsúró. Élek, de micsoda szégyenben. Remegő ujjakkal húzta arca fölé a takarót. Hogy nézhetek ezek után bárkinek is a szemébe. Nagyokat nyelt, hogy elfojtsa könnyeit. – Vége – nyögte. – Végem van, s velem a Josioka-háznak is.

Kakas kukorékolt, a lámpa lobbant még egyet, aztán kialudt. A hajnal sápadt fénye beszűrődött a szobába, s Szeidzsúró gondolatban Rendaidzsiin volt azon a reggelen. Az a pillantás Muszasi szemében! Megborzongott az emléktől. Be kellett vallania, nem volt ellenfél Muszasinak. Miért is nem dobta el inkább fakardját, vallotta be, hogy veszített, s próbálta volna valahogy megmenteni a család hírnevét.

– Túl nagy véleménnyel voltam magamról – nyögte. – Azon kívül, hogy Josioka Kempó fiának születtem, semmit nem tettem, amivel kitüntettem volna magam.

Neki is rá kellett jönnie, hogy előbb vagy utóbb akkor is lehanyatlott volna a Josioka-ház, ha mindez nem történik. Annyi minden változott körötte, hogy nem virágozhatott tovább.

Összecsapásom Muszasival csak meggyorsította a véget. Miért is nem haltam meg ott, miért kellett életben maradnom?

Összehúzta szemöldökét. Karja helyén válla lüktetett a fájdalomtól.

Dörömbölés hallatszott a kapun, másodpercek múlva felébresztették a szomszéd szobában alvó szamurájokat.

– Densicsiró? – kiáltotta egy izgatott hang.

– Igen, most érkezett. – Ketten elérohantak, egy másik Szeidzsúróhoz futott.

– Jó hírek, ifjú mester, Densicsiró megjött.

Kinyitották a spalettát, faszenet tettek a kályhára, párnát a padlóra. Kisvártatva Densicsiró hangja hallatszott a sodzsi mögül.

– Odabent van a bátyám?

Milyen rég láttam, gondolta Szeidzsúró nosztalgiával. Bár ő küldött Densicsiróért, szégyellte, hogy ilyen állapotban lássák, akár az öccse is – főleg az öccse. Bágyadtan nézett fel, amikor Densicsiró belépett, sikertelenül próbált mosolyogni.

– Látod? – mondta Densicsiró kedélyesen. Felnevetett. – Amikor bajban vagy, semmirekellő öcséd rögtön a segítségedre siet. Otthagytam csapot-papot, jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Oszakában megálltunk élelemért, majd egész éjjel utaztunk. Itt vagyok, ne aggódj. Történjék bármi is, nem engedem, hogy egy ujjal is bántsák az iskolát.

– Mi ez? – fordult mogorván a teát hozó szolgához. – Nem kell nekem tea. Menj, hozz egy kis szakét. – Aztán kikiáltott a szomszéd szobába: – Mind megőrültetek, hát nem látjátok, hogy a bátyám fázik?

Leült, a kályha fölé hajolt, csendesen nézte a beteg arcát. – Mégis, milyen állást vettél fel a harcban? – kérdezte végül. – Miért veszítettél? Lehet, hogy ez a Mijamoto Muszasi kezd nevet szerezni, de mégiscsak egy kezdő, nem? Hogy engedhetted meg, hogy meglepjen egy ilyen senki, mint ő?

Az ajtóból az egyik tanítvány szólította.

– Mit akarsz?

– Kész a szaké.

– Hozzátok be.

– A másik szobában terítettem. Gondolom, először fürödni akarsz.

– Nem akarok fürödni. Hozzátok be a szakét!

– Egyenesen az ifjú mester ágya mellé?

– Miért is ne. Hónapok óta nem láttam és beszélni akarok vele. Sokat veszekedtünk, de semmi nem ér annyit a bajban, mint egy testvér. Itt iszom vele.

Töltött magának egy csészével, majd egy újabbal, végül egy harmadikkal is.

– Ez aztán a jó. Ha jól lennél, öntenék neked is. Szeidzsúró néhány percig elviselte, aztán felemelte szemét.

– Megtennéd, hogy nem iszol itt?

– He?

– Kellemetlen emlékeket idéz.

– Mi?

– Apánkra gondolok. Egyáltalán nem tetszene neki, ahogy te meg én viselkedtünk. Látod, mire vezetett.

– Mi baj van veled?

– Talán te nem veszed észre. Nekem most, hogy itt fekszem, módom volt megbánnom, hogy így elvesztegettem az életemet.

– Csak magadról beszélj – nevetett Densicsiró. – Mindig is ideges, érzékeny alkat voltál, ezért nem lett belőled igazi vívó. Ha az igazat akarod hallani, szerintem hiba volt, hogy kiálltál Muszasival, nem mintha nagy különbség lenne, hogy Muszasi volt, vagy valaki más. Nincs a véredben a harc. Legyen ez a vereség lecke a számodra és felejtsd el a kardforgatást. Rég megmondtam, hogy vissza kéne vonulnod. Még mindig irányíthatod a Josioka-házat, és ha valaki mindenáron ki akar hívni és nem tudsz kitérni előle, megküzdök helyetted. Mostantól hagyd rám a dodzsót, majd megmutatom, hogy jóval sikeresebbé teszem, mint amilyen apánk idejében volt. Ha megfeledkezel a gyanúsítgatásaidról, hogy megpróbálom elvenni az iskoládat, megmutatom, mire vagyok képes.

Kiöntötte a maradék szakét is.

– Densicsiró! – kiáltotta Szeidzsúró, megpróbált felemelkedni, de még annyi ereje sem volt, hogy a takarót félretolja. Visszaesett, kinyúlt, megragadta öccse csuklóját.

– Vigyázz – dühöngött Densicsiró –, még a végén kiöntöm. – Átvette a csészét a másik kezébe.

– Densicsiró, szívesen átadom az iskolát, de vele együtt vedd át a helyemet is a ház élén.

– Rendben van, ha így akarod.

– Nem kéne olyan könnyedén venned a terhet, jobban teszed, ha elgondolkozol rajta. Én inkább… bezárnám az iskolát, mintsem hogy hagyjam, hogy elkövesd ugyanazt a hibát, amit én és még nagyobb szégyent hozzál apánk nevére.

– Ne légy nevetséges, nem olyan vagyok, mint te!

– Ígéred hát, hogy megjavulsz?

– Állj le. Iszom, ha megkívánom, ha így érted.

– Nem érdekel, ha iszol, ha nem viszed túlzásba. Végül is a hibának, amit elkövettem, nem igazán a szaké volt az oka.

– Aha, lefogadom, a nők. Mindig is túlzottan szeretted őket. Helyesen tennéd, ha megnősülnél és letelepednél, amikor jobban leszel.

– Nem, leteszem a kardot, de nincs idő asszonyon gondolkodni. Van valaki, akiért meg kell tegyek valamit. Nincs más célom, csak hogy tudjam, ő boldog. Magam szívesen élek egy erdei kunyhóban és…

– Ki az a nő?

– Ne törődj vele, nem rád tartozik. Mint szamuráj, úgy érzem, folytatnom kéne, megpróbálni jóvátenni a hibámat, de inkább lenyelem a büszkeségem, ha átveszed az iskolát.

– Meg is teszem, megígérem neked. Arra is megesküszöm, hogy hamarosan lemosom a gyalázatot nevünkről. Hol van most ez a Muszasi?

– Muszasi? – fuldoklott Szeidzsúró. – Csak nem akarsz megküzdeni vele? Most figyelmeztettelek, hogy ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, amiket én.

– Mégis, mi másra gondolhatnék? Hát nem ezért küldtél értem? Meg kell találnunk Muszasit, mielőtt megszökik, különben mi értelme lett volna, hogy ilyen gyorsan hazajöttem.

– Nem tudod, miről beszélsz – csóválta a fejét Szeidzsúró. – Megtiltom, hogy megküzdj Muszasival!

Densicsiró hangjából megvetés sugárzott. Mindig is bosszantotta, amikor a bátyja a parancsolgatott.

– Ugyan miért?

Halvány pír jelent meg Szeidzsúró sápadt arcán. – Mert nem nyerhetsz – vetette oda.

– Ki nem nyerhet? – Densicsiró arca megélénkült.

– Te. Muszasi ellen nem.

– És miért nem?

– Mert nem vagy elég jó.

– Ugyan már. – Densicsiró szándékosan hahotázni kezdett, vállai csak úgy rázkódtak. Kihúzta kezét Szeidzsúróéból és lehajtotta a maradék szakét. – Valaki hozzon szakét – üvöltött föl –, mind elfogyott!

Mire az egyik tanítvány meghozta a szakét, Densicsiró már nem volt a szobában, Szeidzsúró pedig arcát a takaró alá temetve feküdt. A tanítvány eligazította a párnát, rátette a fejét. Szeidzsúró halkan megszólalt:

– Hívd vissza, mondanom kell még neki valamit.

A tanítvány megkönnyebbült, hogy az ifjú mester tisztán beszél, rohant Densicsiró után. A dodzsóban találta, Ueda Rjóhei, Miike Dzsurózaemon, Nampo Joicsibej, Otaguró Jószuke és néhány más vezető tanítvány társaságában.

– Beszéltél az ifjú mesterrel? – kérdezte egyikük.

– Ühüm, tőle jövök.

– Örülhetett, hogy láthatott.

– Nem tűnt túl boldognak. Amíg be nem léptem szobájába, alig vártam, hogy lássam, de csüggedt és haragos volt, én pedig megmondtam a véleményem. Szokás szerint veszekedtünk.

– Veszekedtél vele? Nem lett volna szabad. Még csak most kezdi összeszedni magát.

– Várj csak, míg nem hallod az egészet.

Densicsiró és a vezető tanítványok régi cimborák voltak. Densicsiró megragadta Rjóhei vállát és barátian megrázta.

– Hallgass ide, mit mondott a bátyám – kezdte. – Szerinte meg sem szabadna próbálnom lemosni a szégyent nevünkről azzal, hogy megküzdök Muszasival, mert nem nyerhetek. És a vereségem esetén vége a Josioka-háznak. Azt mondta, visszavonul és maga vállalja a teljes felelősséget a gyalázatért. Nem vár tőlem mást, mint hogy vezessem a dodzsót és keményen dolgozzak, hogy az iskola lábra álljon.

– Értem.

– Mit értesz ezalatt?

Rjóhei nem válaszolt.

Csendben üldögéltek, amikor a tanítvány bejött és közölte Densicsiróval, az ifjú mester azt kívánja, hogy menjen vissza a szobájába.

– Mi történt a szakéval? – nézett rá mogorván Densicsiró.

– Szeidzsúró szobájában hagytam.

– Hát hozd ide.

– És a bátyja?

– Vacog a foga, attól szenved. Tedd, amit mondok. – A többiek hiába tiltakoztak, hogy nem kívánnak szakét, nincs itt az idő az ivásra, Densicsiró csak bosszankodott. – Mi bajotok van? – vetette oda nekik. – Ti is féltek Muszasitól?

Döbbenet, fájdalom, keserűség látszott az arcukon. A haláluk napjáig nem fogják elfelejteni, mint nyomorította meg mesterüket valaki fakardjának egyetlen csapásával és hozott szégyent az iskolára. Mégsem voltak képesek megegyezni, mit tegyenek; az elmúlt három nap során, ahányszor csak nekiültek megbeszélni, mindig két részre oszlottak. Egyik felük annak a híve volt, hogy újból hívják ki Muszasit, a többiek vitatták, hisz így is elég baj történt. Az öregebbek közül néhányan helyeslően pillantottak Densicsiróra, de a többiek, beleértve Rjóheit is, inkább legyőzött mesterükkel értettek egyet. Sajnos Szeidzsúró hiába biztatta őket béketűrésre, a tanítványok nehezen fogadták meg, különösen a forrófejű ifjabb Josioka jelenlétében.

Densicsiró érezte, hogy haboznak. – Még ha a bátyám meg is sebesült, nincs joga gyáván viselkedni – jelentette ki. – Siránkozik, mint egy nő. Ne is várjátok, hogy meghallgassam, nemhogy egyetértsek vele.

Behozták a szakét, mindegyiküknek töltött egy csészével. Most, hogy ő fogja irányítani a dolgokat, ideje a maga képére formálni őket. Igazi férfiak gyülekezőhelye lesz ez.

– Megmondom, mit teszek – jelentette be. – Megküzdök Muszasival és legyőzöm. Nem számít, mit mond a bátyám. Ha azt hiszi, hagynunk kell, hogy ez az ember megússza, amit tett, nem csoda, hogy kikapott. Egyikőtök se kövesse el a hibát, hogy azt hiszi, ugyanolyan betoji vagyok, mint ő.

Nampo Joicsibej szólalt meg:

– Senki nem kérdőjelezi meg tudásodat, bízunk benned, de…

– Mi az, hogy de? Mi jár az eszedben?

– Nos, a bátyádnak, úgy tűnik, az a véleménye, hogy Muszasi nem olyan fontos. Igaza van, nem? Gondolj csak a kockázatra…

– Kockázatra? – mordult fel Densicsiró.

– Nem úgy értettem, visszavonom – dadogott Joicsibej, de a baj már megtörtént. Densicsiró felpattant, megragadta nyakát és vadul a falhoz vágta.

– Tűnj innen, te gyáva!

– Csak nyelvbotlás volt, nem akartam…

– Fogd be a szád, kifelé! Nyavalygók ne igyanak velem. – Joicsibej elsápadt, majd nyugodtan letérdelt a többiekkel szemben.

– Köszönöm, hogy ilyen sokáig köztetek lehettem – mondta egyszerűen. A szoba végében lévő kis sintó szentélyhez ment, meghajolt és távozott.

Densicsiró még csak felé sem nézett. – Most már igyunk! Utána keressétek meg nekem Muszasit, nem hiszem, hogy távozott Kiotóból, valószínűleg az egész városban szanaszét henceg győzelmével.

– Még valami. Nincs élet ebben a dodzsóban. Azt akarom, hogy mindannyian keményen eddzetek és ügyeljetek rá, hogy a többi tanítvány is ezt tegye. Mihelyt pihentem, magam is munkába állok. És ne feledjétek, én nem vagyok olyan puhány, mint a bátyám. Azt akarom, hogy még a legkezdőbb tanítvány is megkapja, ami jár neki.

Pontosan egy hét elteltével az egyik alacsonyabb beosztású tanítvány rohant be a dodzsóba a hírrel. – Megtaláltam!

Densicsiró állta a szavát. Nap mint nap kérlelhetetlenül gyakorolt, láthatóan kimeríthetetlen energiája meglepte a tanítványokat, akiknek egy csoportja most ámulattal nézte, mint bánik el Otaguróval, az egyik leggyakorlottabbal közülük, úgy, mintha az gyerek volna.

– Abbahagyjuk – mondta Densicsiró. Visszahúzta kardját és leült a gyakorlótér szélére. – Azt mondod, megtaláltad?

– Igen. – A tanítvány letérdelt Densicsiró elé.

– Hol?

– Dzsiszointól keletre, a Hon’ami-közben. Muszasi Hon’ami Kóecu házában tartózkodik, biztos vagyok benne.

– Különös. Honnan ismerne egy ilyen vidéki, mint Muszasi egy olyan embert, mint Kóecu.

– Nem tudom, de ott lakik.

– Rendben, akkor azonnal induljunk – vakkantotta Densicsiró. Elviharzott, hogy felkészüljön. Otaguró és Ueda utána rohantak, próbálták lebeszélni.

– Ha meglepetésszerűen rajtaütünk, közönséges verekedésnek tűnik. Mindenkinek rossz véleménye lenne rólunk.

– Ne törődjetek vele, az etikett csak a dodzsóban érvényes. Az igazi küzdelemben aki nyer, nyer.

– Igaz, de ez a bunkó sem így verte meg a bátyádat. Nem gondolod, sokkal inkább kardforgatóhoz illő volna levelet küldeni neki, megadva az időt és a helyet, aztán tisztességesen megverni?

– Hm, lehet, hogy igazatok van. Hát jó, csináljuk így. Addig is nem akarom, hogy a bátyám meggyőzzön benneteket és próbáljatok lebeszélni. Megküzdök Muszasival, bármit mond Szeidzsúró, vagy akárki más.

– Megszabadultunk mindenkitől, aki nem értett egyet veled, akárcsak a hálátlanoktól, akik távozni akartak.

– Helyes, annyival erősebbek vagyunk. Nincs szükségünk a Gion Tódzsi-szerű csirkefogókra, vagy a Nampo Joicsibej-féle félénk lelkekre.

– Szóljunk a bátyádnak, mielőtt elküldjük a levelet?

– Majd én magam.

Elment Szeidzsúró szobája felé, a többiek pedig imádkoztak, ne legyen újabb összetűzés köztük. A két testvér egyike sem hátrált egy centit sem Muszasi kérdésében. Amikor kis idő elteltével nem hallatszott ki veszekedés, a tanítványok azon kezdtek tűnődni, mikor és hol legyen a második összetűzés halálos ellenségükkel.

Aztán Densicsiró hangja csendült: – Ueda! Miike! Otaguró… mindannyian, gyertek ide!

Densicsiró a szoba közepén állt, komor volt az arca, könnyek csillogtak a szemében. Még soha nem látta senki ilyennek.

– Nézzétek meg mindannyian.

Egy hosszú, hosszú levelet mutatott föl. – Nézzétek, mit tett ez az idióta bátyám – mondta tettetett haraggal. – Újra el kellett mondania a véleményét, aztán végleg elment. Azt sem mondta, hová.