A KISZÓI HARCOS

Muszasi nem jutott még messze, amikor egy utazó rákiáltott. – Hé, nem te voltál egy fiatal nővel, meg egy fiúval?

Muszasi azonnal megtorpant. – De igen – mondta, s összeszorult a gyomra. – Történt valami velük? – Nyilvánvalóan ő volt az egyetlen ember, aki még nem hallotta a történetet, amelyet pedig végigpletykáltak az országút mentén.

– Egy fiatalember elrabolta a lányt, látták, amint ostorozza a tehenet… lehajtja egy mellékútra a sorompó közelében. – Az utazó még be sem fejezte a történetet, Muszasi már úton is volt.

Teljes sebességgel rohant, így is egy órájába tellett, hogy elérte a sorompót, amely hatkor bezárt. Két oldalán teaboltok sorakoztak. Muszasi zaklatottan lépett oda az öreghez, aki ülőkéket rakott ki boltja elé.

– Mi van, uram, elvesztett valamit?

– Nem, egy fiatal nőt és egy fiút keresek, akik néhány órával ezelőtt jártak erre.

– Az a lány volna az, aki úgy nézett ki, mint Fugen egy tehénen?

– Ő az – felelte Muszasi gondolkodás nélkül. – Azt mondták, egy rónin elvitte valahova. Nem tudja, merre ment?

– Én magam nem láttam, mi történt, de hallottam, hogy letértek a főútról annál a halomnál, ahol a fej-temető van. Az az út a Nobu tóhoz viszi őket.

Muszasi el nem tudta képzelni, ki rabolhatta el Ocút és miért. Matahacsi neve fel sem merült az agyában. Úgy gondolta, valami semmirekellő rónin lehet abból a fajtából, akikkel Narában tűzött össze. Vagy talán egy útonálló, állítólag bőven van belőlük a környékbeli erdőkben. Csak abban bízott, hogy valami kis csirkefogó lehet és nem valamelyik olyan gazember, aki iparszerűen rabol el nőket, hogy aztán eladja őket. Az ilyenek köztudomásúan erőszakosak, alkalmanként.

Továbbrohant, keresgélte a Nobu tavat. Miután a nap lenyugodott, alig látta, hová lép, bár a csillagok fényesen ragyogtak. Az út emelkedni kezdett, s Muszasi úgy sejtette, a Koma-hegy nyúlványain jár.

Nem látott semmit, ami tóra emlékeztette volna, s attól tartott, rossz útra tévedt. Megállt, körülnézett. A sűrű sötétségben mindössze egy magányos tanyaházat tudott kivenni, a szélfogó fákat és a sötéten föléjük magasodó hegyet.

Amikor közelebb ért, látta, hogy a ház meglehetősen nagy és masszív építésű, bár moha nőtt a szalmatetőn és a szalma maga is rohadt. Fény volt odakint, nem tudta volna megmondani, tűz vagy fáklya fénye, és a tűzhely közelében egy tehenet pillantott meg. Biztos volt benne, hogy ez az állat, amelyen Ocú lovagolt.

Az árnyékban maradva, közelebb lopakodott. Amikor elég közel volt már ahhoz, hogy belásson a konyhába, hangos férfihangot hallott a pajtából, a tűzifa és gyékényrakások túloldaláról.

– Hagyd már abba a munkát, Anya – mondta a férfi. – Mindig panaszkodsz, milyen rossz a szemed, de még a sötétben is dolgozol.

Tűz égett a kályhaszobában a konyha mellett, s Muszasi rokka pergését vélte hallani. Kisvártatva a hang abbamaradt, s valaki közeledett.

A férfi előjött a pajtából és becsukta az ajtót maga mögött. – Csak megmosom a lábam és már jövök is – szólt be a házba. – Felrakhatod a vacsorát.

A konyha mögött folyó patak mellett egy kőre tette szandálját. A vízben áztatva lábát, üldögélt, a tehén pedig a válla mellé hajtotta fejét. A férfi megvakargatta az orrát.

– Anya – szólt be –, gyere egy pillanatra. Nézd, mit találtam. Mit szólsz hozzá, egy tehenet, mégpedig elég szépet.

Muszasi halkan elhaladt a ház ajtaja előtt. Lekuporodott egy kőre az ablak alatt és bekukkantott. Mint kiderült, a kályhaszobába. Az első tárgy, amelyet megpillantott, egy lándzsa volt. A fal tetején lévő megfeketedett állványról lógott le. Szép fegyver volt, látszott, hogy sűrűn csiszolják és szeretettel gondozzák. Aranydarabkák ragyogtak tompán hüvelyének bőrén. Muszasi nem tudta, mire vélje, efféle holmit nemigen talál az ember parasztházban. A parasztoknak tilos a fegyverviselés, még ha meg is engedhetnék maguknak.

A férfi feje feltűnt egy pillanatra a kinti tűz fényében. Muszasi az első pillantásra látta rajta, hogy nem átlagos paraszt; a szeme túlságosan is csillog, s túlságosan éber. Térdig érő kimonót és sáros lábbelit viselt, arca kerek volt, bozontos haját hátul két vagy három szalmadarabbal fogta össze. Bár alacsony volt, masszív felépítésű, széles mellkasú. Biztos, határozott léptekkel járt.

Füst ömlött ki az ablakon. Muszasi gyorsan arca elé emelte ruhaujját, de elkésett vele. Bőven belélegzett a füstből és nem tudta visszatartani a köhögést.

– Ki az? – szólt ki a vénasszony a konyhából. Bejött a konyhaszobába. – Gonnoszuke, becsuktad a pajtát? Tolvaj bujkál odakint, hallottam a köhögését.

Muszasi sietve otthagyta az ablakot és elrejtőzött a szélfogó fák között.

– Hol? – kiáltotta Gonnoszuke, s elősietett a ház mögül.

A vénasszony feltűnt a kisablaknál. – Valahol itt kell lennie, innen hallottam a köhögését.

– Biztos vagy benne, hogy nem a füled tréfált meg?

– A fülemnek semmi baja. És biztos vagyok benne, hogy egy arcot is láttam az ablaknál. Biztos a füst miatt köhögött.

Gonnoszuke lassan, gyanakodva előrejött tizenöt vagy húsz lépést, elővigyázatosan nézett jobbra, balra, erődöt őrző őrszem módján. – Lehet, hogy igazad van – mondta. – Érzem a szagot, hogy járt itt valaki.

Muszasi Gonnoszuke szemét figyelve várta a megfelelő pillanatot. Volt valami a férfi tartásában, ami figyelmeztette, jó lesz vigyázni vele. Mintha derékból picit előrehajolt volna. Muszasi nem tudta kivenni, miféle fegyver van nála, de amikor megfordult, látszott, hogy egy több mint másfél méteres bot van a háta mögött. Nem akármilyen rúd volt, látszott rajta a sokat használt fegyver ragyogása és az, hogy szerves része a férfi testének. Nem is volt kérdéses Muszasi számára, hogy a fegyver a férfival van éjjel-nappal, aki tökéletesen tudja azt is, hogyan használja.

Muszasi előlépett. – Te, akárki legyél is! A társaimért jöttem.

Gonnoszuke csöndben meredt rá.

– Add vissza a nőt és a fiút, akit elraboltál az országúton. Ha nem esett bajuk, ennyiben marad a dolog. De ha bántottad őket, felelsz tettedért.

A megolvadt hó, amely táplálta a környék patakjait, csípőssé tette a szelet. Ettől a csend valahogy még fenyegetőbbé vált.

– Azonnal add vissza őket! – Muszasi hangja még élesebben hangzott a szélben.

Gonnoszuke az úgynevezett fordított fogással tartotta botját. Haja égnek meredt, mint a sündisznó tüskéje, s ő maga teljes magasságában kiegyenesedett. – Te lótrágya! Ki vagy te, hogy engem rablónak nevezel?

– Nyilván láttad, hogy a gyerek és az asszony egyedül vannak, ezért elraboltad őket és idehoztad. Azonnal hozd őket elő!

A bot olyan gyorsan hagyta el Gonnoszuke oldalát, hogy Muszasi meg sem tudta mondani, hol végződik a férfi karja, hol kezdődik a fegyver.

Muszasi oldalra ugrott. – Ne tégy olyat, amit később megbánnál – figyelmeztette; néhány lépéssel hátrébb húzódott.

– Mit gondolsz, ki vagy te, őrült fattyú? – köpött ki Gonnoszuke válaszul. Gyorsan ismét akcióba lendült, láthatóan nem akart egy pillanatnyi nyugalmat sem hagyni Muszasinak. Amikor Muszasi tíz lépést hátracsusszant, ugyanabban a tempóban tette meg ugyanazt a távolságot.

Muszasi jobb keze kétszer is megindult kardja markolata felé, de mindkét alkalommal megállt. Abban a pillanatban, amikor megragadja kardját, könyöke kiszolgáltatott lesz. Látta Gonnoszuke botjának fürgeségét és tudta, hogy nem lenne ideje befejezni a mozdulatot. Azt is látta, hogy bajban lesz, ha megengedi magának, hogy lebecsülje köpcös ellenfelét. És ha nem őrzi meg nyugalmát, még egy rossz lélegzetvétel is veszélybe sodorja.

Muszasi mostanra felbecsülte ellenfelét. Az fölvette az Elpusztíthatatlan-Tökéletes állást. Muszasi kezdte gyanítani, hogy ennek a parasztnak a technikája magasabb rendű, mint bármelyik vívóé, akivel eddig találkozott. És pillantásából ítélve elsajátította az Utat, amelyet Muszasi örökké keresett.

De nem sok ideje maradt a latolgatásra. Csapás csapást követett, szinte másodpercenként, s közben folyamatosan ömlöttek az átkok Gonnoszuke szájából. Időnként két kezét használta, máskor csak egyet, egyenletes ügyességgel hajtotta végre a felső csapást, a vízszintes csapást, a döfést és forgatást. A kardnak, amely pengéből és markolatból állt, mindössze egyetlen vége van. De a bot mindkét vége fenyegető lehet. Gonnoszuke egy bűvész ügyességével elforgatta botját, egyszer hosszú volt, másszor rövid, aztán láthatatlan, majd magas, alacsony, mintha egyszerre ott lett volna mindenütt.

A vénasszony az ablakban óvatosságra intette fiát. – Gonnoszuke, nem átlagos szamurájnak tűnik! – Olyan volt, mintha legalább annyira részt venne a harcban, mint a fia.

– Csak ne aggódj! – A tudat, hogy anyja figyeli, láthatóan tovább tüzelte Gonnoszuke küzdőszellemét.

Ebben a pillanatban Muszasi lebukott egy, a vállára mért csapás elől, ugyanakkor közelebb is csusszant Gonnoszukéhoz és megragadta a csuklóját. A következő pillanatban a paraszt elterült a hátán, lába az égnek meredt.

– Várj! – kiáltotta az anyja. Izgalmában kitörte az ablakrácsot. Haja összekócolódott, mintha villám csapott volna belé a látványtól, hogy fia elterült.

Arca olyan vad volt, hogy Muszasi nem tette meg a következő logikus lépést, ami az lett volna, hogy előrántja kardját és végez Gonnoszukéval. – Rendben, várok – kiáltotta. Gonnoszuke mellére állt és a földhöz szorította.

Gonnoszuke vadul küzdött, hogy kiszabaduljon. Lábai, amelyeket Muszasi nem tudott leszorítani, vadul rúgkapáltak, majd a földre csaptak, amikor megpróbálta hátát felfeszíteni. Muszasinak minden erejére szüksége volt, hogy leszorítsa.

Az anya szitkokat visítozva rohant ki a konyhaajtón. – Most nézd meg magad! Hogy kerülhettél ilyen helyzetbe? – Aztán hozzátette: – Ne add föl! Jövök, segítek.

Mivel ő kérte Muszasit, hogy várjon, az joggal vélte, hogy a vénasszony térdre hullva könyörög majd neki, hogy ne ölje meg a fiát. De egy pillantás elég volt, hogy lássa, mekkorát téved. A vénasszony a hüvelyéből kirántott karddal szaladt elő. Maga mögé rejtette, de Muszasi látta a penge csillanását és szinte érezte, hogy égeti hátát a vénasszony tekintete.

– Koszos rónin! – kiáltott fel. – A sunyi dobásod. Azt hiszed, hogy mi csak hülye parasztok vagyunk, mi?

Muszasi nem tudott megfordulni, hogy elhárítsa a hátulról jövő támadást, mert Gonnoszuke még jobban izgett-mozgott, hogy olyan helyzetbe hozza, ami anyjának kedvező.

– Ne aggódj, Anya! – kiáltotta. – Elintézem, ne gyere túl közel.

– Maradj nyugodtan – figyelmeztette az anyja. – Nem kaphatsz ki egy ilyentől. Ne felejtsd az őseid! Mi történt a vérrel, amit a nagy Kakumijótól örököltél, attól, aki Kiszó tábornokának oldalán harcolt?

– Nem felejtem el – kiáltotta Gonnoszuke. Alig mondta ki, sikerült felemelnie a fejét, fogát mélyen belemélyesztette Muszasi combjába. A következő pillanatban elengedte botját és két kézzel ütni kezdte Muszasit. A vénasszony ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy Muszasi hátára szegezze a lándzsát.

– Várj! – kiáltotta Muszasi.

Eljutottak odáig, amikor láthatólag nem maradt más megoldás, mint hogy egyiküknek meg kell halnia. Muszasi tovább erőltette volna a harcot, ha teljesen biztos abban, hogy a győzelemmel megszabadítja Ocút és Dzsótarót. De most vitézi tettnek tűnt megálljt kiáltani és átbeszélni a dolgot. A vénasszony felé fordult felsőtestével és rászólt, hogy tegye le a lándzsát.

– Mit tegyek, fiam?

Gonnoszuke még mindig a földhöz volt szorítva. Az ő fejében is megfordult, hogy téved. Lehet, hogy ez a rónin jó okkal hiszi azt, hogy társai itt vannak. Nem volt értelme egy félreértés miatt kockáztatni a halált.

Mihelyt eltávolodtak egymástól, perceken belül sikerült tisztázni, hogy félreértés az egész. Mindhárman visszatértek a házba a lobogó tűzhöz. Az anya letérdelt a kályha mellé. – Veszélyes helyzet volt. És ha belegondolok, hogy eleve nem volt értelme a harcnak…

Gonnoszuke helyet akart foglalni mellette, de a vénasszony a fejét rázta. – Mielőtt leülsz, vidd végig a szamurájt a házon, hogy megbizonyosodhasson, nincsenek itt a barátai. – Aztán Muszasihoz fordult. – Azt akarom, hogy jól nézz körül és magad lásd.

– Jó ötlet – helyeselt Gonnoszuke. – Jöjjön velem, uram. Vizsgálja át a házat a pincétől a padlásig. Nem szeretem, ha emberrablással gyanúsítanak.

Muszasi közben letelepedett, s visszautasította az ajánlatot. – Nem szükséges. Annak alapján, amit elmondott, biztos vagyok benne, hogy semmi köze az emberrabláshoz. Bocsásson meg a vádaskodásért.

– Részint az én hibám – mentegetőzött Gonnoszuke. – Meg kellett volna tudakolnom, miről beszél, mielőtt elvesztem a fejem.

Muszasi azután némileg habozva kérdezett a tehénről, s elmagyarázta, egészen biztos abban, hogy ez az, amelyet ő Szetában bérelt.

– Egyszerűen találtam – felelte Gonnoszuke. – Este lent voltam a Nobu tónál, csíkra halásztam és hazafelé jövet megpillantottam ezt a tehenet. Egyik lába belesüppedt a sárba. Elég mocsaras arrafelé. Minél jobban küszködött, annál mélyebbre süllyedt. Éktelenül bőgött, így aztán kihúztam. Amikor a környéken kérdezősködtem, úgy tűnt, nem tartozik senkihez, így aztán arra gondoltam, egy tolvaj ellophatta, aztán később otthagyta.

– Egy tehén ér annyit, mint egy fél ember egy tanyán, és ez ráadásul jó, fiatal a tőgye – nevetett Gonnoszuke. – Úgy gondoltam, az ég küldte nekem, mert szegény vagyok és nem tudok többet nyújtani anyámnak egy kis természetfölötti segítség nélkül. Nem bánom, ha vissza kell adnom az állatot a tulajdonosának, de nem tudtam, ki az.

Muszasi látta, hogy Gonnoszuke egyenesen és természetesen mondta el történetét, mint aki vidéken született és nevelkedett.

– Biztos vagyok benne, hogy ez a rónin aggódik a barátai miatt – mondta anyja együtt érzően. – Edd meg a vacsorád, aztán menj vele és segíts neki megkeresni őket. Csak abban bízok, hogy valahol a tó környékén vannak. Ezek a hegyek nem valók idegeneknek. Tele vannak banditákkal, akik mindent ellopnak, lovakat, növényeket, bármit. Ez az egész az ő művüknek tűnik.

Suttogásként indult a szellő, majd vad széllökés lett belőle. Keresztülsüvített a fákon és tarolt a kisebb növények között.

Aztán átmeneti nyugalom támadt és a csillagok fenyegető csendje alatt Gonnoszuke magasra emelve fáklyáját, megvárta, hogy Muszasi utolérje.

– Sajnálom – mondta –, de úgy tűnik, senki nem tud róluk. Már csak egy ház van a tóig, azok mögött a fák mögött. A tulajdonosa javarészt gazdálkodik, de vadászik is. Ha ő sem tud segíteni, nincs mit tenni.

- Köszönöm, hogy így fárasztja magát miattam. Már eddig is több mint tíz házban jártunk, s feltételezem, nem sok reményem van, hogy erre legyenek. Ha semmit nem találunk a következő házban, adjuk föl és menjünk vissza.

Elmúlt már éjfél. Muszasi abban bízott, hogy legalább Dzsótarónak nyomára bukkannak, de senki nem látta a fiút. Amikor Ocút írta le, üres tekintettel néztek rá, s hosszú, vidékies hallgatás volt a válasz.

– Ha a gyaloglásra gondol, nekem semmiség, egész éjszaka gyalogolhatok. Az a nő és a fiú a szolgája? Öccse és húga?

– Az a két ember, aki a legközelebb áll hozzám. Mindkettő szívesen kérdezett volna többet is a másikról, de Gonnoszuke elhallgatott, s egy-két lépéssel elöl haladva vezette Muszasit a Nobu tóhoz vivő keskeny ösvényen.

Muszasit lenyűgözte Gonnoszuke ügyessége a bottal, kíváncsi volt, honnan szerezte tudását, de nem tartotta illendőnek megkérdezni. Bár balszerencse és saját nyersesége miatt különbözött össze vele, végtelen hálát érzett. Milyen kár lett volna, ha nem látja ennek a nagy harcosnak a szédítő technikáját.

Gonnoszuke megállt. – Jobb lesz, ha itt vár. Ezek az emberek valószínűleg alszanak már, ne ijesszük meg őket. Egyedül megyek és meglátom, megtudok-e valamit.

A fák közt megbúvó szalmatetejű házra mutatott. Bambusz susogása kísérte futó lépteit. Muszasi kisvártatva hallotta, hogy hangosan kopog az ajtón.

Néhány perc múlva visszatért. Úgy látszott, hogy megtalálták az első valódi nyomot. Egy kis időbe tellett, mire Gonnoszuke felébresztette a gazdát és feleségét, megértette velük, mi járatban van, de végül a feleség elmondott neki valamit, ami ma délután esett meg vele.

Nem sokkal napnyugta előtt éppen hazafelé tartott a vásárlásból, amikor egy fiút látott Jabuhara felé szaladni. A gyerek arcát, kezét sár borította, obijába hosszú fakard volt tűzve. Az asszony megállította és megkérdezte, mi baj, mire a gyerek válaszul azt tudakolta, merre van a sógun képviselőjének irodája. Azt is elmondta, hogy egy rossz ember elrabolta azt a személyt, akivel utazott. Az asszony azt tanácsolta, hogy ne vesztegesse az időt, mert a sógun tisztviselője soha nem veszi a fáradságot, hogy felkutasson egy jelentéktelen személyt. Ha fontos vagy jelentőségteljes személyről lenne szó, vagy ha fentről kapnának parancsot, mindent felforgatna, a lótrágyától az utolsó porszemig. De közember esetén semmi hasznukat nem venni. Különben is, semmi szokatlan nincs abban, hogy egy nőt elrabolnak, vagy egy utazót kirabolnak az útonállók. Megtörténik ilyesmi reggel, délben, este.

Azt tanácsolta a fiúnak, menjen el Jabuhara mellett egy Narai nevű helyre. Ott egy kereszteződésnél – könnyű rábukkanni – talál egy nagykereskedést, amely füveket árul. Egy Daizó nevű ember a tulajdonosa, aki minden bizonnyal meghallgatja történetét és az is valószínű, hogy segít neki. A hatóságokkal ellentétben Daizó nemcsak hogy együtt érez a gyengékkel, de mindent meg is tesz, hogy segítse őket, ha ügyüket érdemesnek találja.

– Nekem úgy hangzik, hogy ez a fiú Dzsótaró volt – fejezte be Gonnoszuke. – Mit gondol?

– Biztos vagyok benne – mondta Muszasi. – Azt hiszem, az a leghelyesebb, ha én is Naraiba megyek, amilyen gyorsan csak lehet és megkeresem azt a Daizót. Köszönöm a segítséget. Most már legalább van elképzelésem, mit tegyek.

– Miért nem tölti az éjszakát a házamban? Kora reggel, miután megreggelizett, útnak indulhat.

– Nem zavarok?

– Dehogy. Ha a Nobu tavon átvágunk, feleannyi idő alatt otthon vagyunk, mint amennyi idő alatt ideértünk. Megkérdeztem a gazdát és azt mondta, használhatjuk a csónakot.

Lementek egy lejtőn, aztán ott is voltak a tavacskánál, amely egy hatalmas dobra emlékeztetett. Ezerkétszáz, ezerháromszáz méter lehetett az átmérője és bíbor fűzfák vették körül. Az égen szanaszét szórt csillagok és a Koma-hegy sötét árnyéka tükröződött a vízen.

Muszasi tartotta a fáklyát, Gonnoszuke hajtotta rúddal a csónakot. Csendesen siklottak a tavacska közepe felé. Fáklyájuk fénye vörösen tükröződött a sima vízfelületen.