HARMINCKETTEDIK FEJEZET

A FŰLEMBEN DOBOG A SZÍVEM.

Mindent, mindent visszavonok, amit eddig gondoltam a Blaine Álcájában rejlő valódi Blaine megmentéséről. Mert az Álca nem a valódi énünk. Csak másolat, csak tükörkép. nem pedig én. Dögöljön meg! Bár sose létezett volna!

Fölemeli ökölbe szorított kezét, mire egy kisebb – minden bizonnyal Álcákból álló – hadsereg özönlik elő a helikopterből a hóra. Sokszínű csapat, mindenféle magasságú, felépítésű és bőrszínű emberek. Többnyire férfiak, de akadnak bőven nők is.

Az Álcám rémisztő, rideg tekintettel végigméri a csapatot. Enyhén fölszegi az állát, és úgy mereszti rám a szemét. Természetesen felismer, és biccentéssel üdvözöl.

Egy pillanatra átsuhan rajtam a gondolat, hogy segíteni fog. Hogy mindannyian segíteni fognak. De ők, Jacksonnal ellentétben, nem látták a Falat. Nem másztak át rajta, nem érintették. Elszálltak fölötte, és ha észre is vették az építményt a sötétben, számukra csak egy elmosódott tereptárgy volt. Ezek az Álcák nem fognak összeomlani és fellázadni. Akármennyire szeretném is, nem fognak átállni a mi oldalunkra.

Mintha olvasna a gondolataimban, az Álcám ajka körül halvány mosoly játszadozik. Ránk fogja pisztolyát, és megszólal:

– Üdv, Gray!

A távoli moraj mostanra dübörgéssé erősödött, tehát gyorsan érkezik az erősítés. Innen nincs kiút.

– Mit tegyünk? – kiált rám Sammy, de én képtelen vagyok válaszolni, egyszerűen csak magamhoz szorítom Bree-t.

– Bocsáss meg. – motyogja az ingembe.

– Te is bocsáss meg.

Álca-én ekkor utasítást ad:

– Fegyvert vállhoz!

A katonái engedelmeskednek. A közeledő ellenség zaja egyre fülsüketítőbb.

– Célozz!

Sammy újból felém fordul:

– Gray! Mit tegyünk?

Én Bree fejére hajtom az államat, és lehunyom a szemem, mert erre nincs válasz. Legyőztek minket.

– Tű.

Vakító robbanás, és a talaj kicsúszik a lábam alól. Elcsendesül a világ.

Meghaltam.

Meghaltam. Meghaltam. Meghaltam.

De érzek, és érzem a fájdalmat.

Mindenütt.

Nagy nehezen kinyitom a szemem. Az egyik helikopter romokban, fémdarabjai szerteszét hevernek. Körülötte felperzselődött a föld, és foltokban, szanaszét elolvadt a hó. Hullák fekszenek mindenhol, és sötét, véres húscafatokat látok. A túlélők fedezéket keresve rohangálnak, de én nem hallom őket. Semmit sem hallok, csak üres visszhangot.

Tűz, füst és égő hús szaga terjeng, fentről pedig hatalmas tárgyak vetnek rémisztő árnyékot a hóra. Újabb vakító robbanás.

Ami másodszorra is elhajít, mintha tollpihéből lennék. Karomat a fejemre tapasztva próbálom védeni magam a záporozó fémrepeszektől. Mikor felpillantok, még két helikopter roncsait látom.

Aztán a szemem sarkából észreveszem a felém kúszó Bree-t. Tátog, de nem hallom, mit mond. Nem messze tőlem Jackson fölrántja Búst a földről. Ők is kiáltoznak, de azt sem hallom. Talpra állnék, de elvesztem az egyensúlyomat.

Lassan térnek vissza a hangok.

Előbb egy felettünk elsüvítő, menekülő gép robaja, amit a Rendtagok eszeveszett üvöltözése követ. És végül Bree ordítása.

– Gray! – tompán szól, mintha víz alatt lennék. – Térj észhez, Gray!

Hirtelen, mikor csuklón ragad, minden megvilágosodik előttem. Valahogy talpra állok, és érzem, hogy a lábamba hasít a fájdalom. Félek, hogy elesem. A felettünk köröző gépek robaja egyre hangosabb lesz.

– Gyorsan! – üvöltöm a többieknek. – Gyorsan, mielőtt visszajönnek!

Sammy az égre pillant, és tudom, hogy ő is összerakta a dolgokat. Szike vészjelzésére nemcsak a Rend válaszolt: NyugatAmban meghallották a segélykérést, és a hírhedt Száműzöttek most eljöttek, itt köröznek a fejünk felett, és lehetővé teszik, hogy elszökjünk. Persze, közben simán kinyírhatnak.

Jackson fölsegíti a földről Szikét, akinek csupa vér a válla, kész csoda, hogy magánál van. Rohanni kezdünk. Minden lépésnél lángol a testem. Két helikopter égő roncsai közt sietünk át, de Bree közben még felkapja az egyik hulla elejtett puskáját. Mindenütt emberi végtagok hevernek, katonák darabjai, akiket szétszaggatott a robbanás, mintha papírból lettek volna. Talpunk alatt a vörös ezer árnyalatában pompázik a hó. Lihegve igyekszem tartani a tempót.

Amint a még ép helikopterek fénye halványulni kezd mögöttünk, egy harmadik vakító robbanás rázza meg az eget. Mennydörgésnek hat, még így, a távolból is. A sötétség leple alatt menekülünk, és Burgba érkezésem óta először örülök, hogy sötétség vesz körül. Láthatatlanná váltunk egy időre. De dübörgő lépteket hallok magunk mögül. A Rend! Vagy még rosszabb, és az Álcák vannak a nyomunkban.

A Falhoz érve megtorpanunk. Ma éjjel különösen magasnak tűnik. Bús leveszi az összetekert kötelet a válláról, és a kampós végét átlendíti rajta. A horog beakad. Aztán gondosan ellenőrzi, biztonságosan tart-e.

– Nahát! Házilag gyártott csáklya?? – kapja el Sammy, és jól megrángatja. – Zseniális! – És már kúszik is rajta fölfelé, talpát a Falhoz támasztva.

– Siker! – szól le pár mordulással később, és bár nem látom, biztosan sikerült a Fal tetejére felhúzódzkodnia. – Kössetek lasszóhurkot az aljára, és felhúzlak titeket! Az gyorsabb, mint a mászás.

Bree-hez fordulok. Ő habozik.

– Menj te előbb!

– Bree, nincs vita!

Még a sötétben is magamon érzem szúrós pillantását, de karon fogom, és a kötél felé húzom. Beleteszi a lábát a Bús által kötött hurokba, Sammy pedig húzni kezdi. Szike következik, akinek olyan a válla, mint egy feltrancsírozott húsdarab. Életemben nem láttam még ilyen iszonyú sebet okozó fegyvert. Azt sem tudom, a helikopter darabkái roncsolták-e szét a vállát, vagy a robbantó fegyver maga. Ám a fiú hősiesen küzd az ájulás ellen, és Sammy őt is ügyesen felhúzza.

– Most te jössz! – fordulok Búshoz. – Ha visszaindulnál a népedhez, még azelőtt megölnének, hogy a város határához érnél.

A sötétben nem látom az arckifejezését, de megragadja a kötelet. Eközben a nyomunkban lévő Álcák kiáltozása egyre közelebbről hallatszik, és tengernyi reflektor imbolyog föl-le, amelyek csillogva tükröződnek a Fal sima felületén.

Végül intek Jacksonnak.

– Nem. Menj te! – ingatja a fejét.

Már a sarkunkban vannak a fények, egyetlen emberre is alig van idő. De szövetséget kötöttünk. Nem hagyhatom itt!

– Közülük való vagyok, Gray, és alig van idő – mondja, mintha olvasna a gondolataimban. – Talán elég lesz. Most menj, kérlek! Mielőtt úgy alakulna, hogy hiába volt minden.

A sötétben kitapogatom a kötelet, és belecsúsztatom a hurokba a jobb lábam. Vállam oda-odacsapódik a Falhoz, miközben felfelé húznak, és bár igyekszem a sebesült lábammal távolabb tartani magam, de nagyon fáj. A következő másodpercben már fent vagyok a Fal tetején.

Lepillantok. Pont akkor, amikor a fények Jacksonra lelnek.

És bár ő megadón felemeli kezét, az Álcák hada nem lassít. Legalább tucatnyian vannak, és az én Álcám vezeti őket. Csupán egylépésnyire van már Jacksontól, amikor hatalmas ütést mér rá.

De ekkor látom, hogy valami volt a kezében: egy fényes, csillogó pengéjű tőr.

Jackson a torkához kap.

És holtan esik össze a hóban.