HUSZONKETTEDIK FEJEZET

LEESIK AZ ÁLLAM. Szörnyű kegyetlenség történt: most már összeáll a kép! Megmagyarázza, hogy sokan túlélték, és rettegve bujdosnak mostanáig.

– A néped fellázadt ellenük – szalad ki a számon. – Kitört a háború. Biztosan azok bújtak el a föld alatt, akik nem akartak részt venni a vérontásban. A többiek folytatták a küzdelmet odafent a nyílt terepen, hónapokon át. Aztán. – felidézem Titus szavait, ahogyan a Rendről beszélt –, aztán érkeztek a Kaszások...

– Nocsak, hát mégis emlékszel? Akkor még egyszer fölteszem a kérdést: ezúttal mit akartok?

– Mi nem ők vagyunk! Azok a. Kaszások Frank Rendjének emberei, Dimitri Octavius Franket szolgálják. Ő az ellenség, nem a csapatom! Ő zárt titeket a Falon belülre, és amikor úgy érezte, kicsúsztak a keze közül a dolgok, úgy döntött, hogy tisztogatást végez, és legyilkolta a népedet.

– Gyanúsan sokat tudsz a történelmünkről – jegyzi meg sandán. – Túlságosan is sokat.

– Mert olyanok vagyunk, mint ti. Én is egy Falon belül nőttem fel.

Erre kétkedőn felmordul.

– Hazudsz.

– Miért hazudnék? Mert ha valaki átmászik a Falon, szénné égett hullaként végzi? Mert lehetetlenség ezeken a Falakon átjutni?

Rám pillant.

– Még szép, hogy tudod! Ezt minden Kaszás tudja!

– Én nem vagyok Kaszás. A csapatom távolabb már nem is állhatna a Rendtől.

Oldalra dönti a fejét, és nagyokat pislog rám véreres szemével. Az a rossz érzésem támad, hogy a beszélgetés végén megpecsételődik a sorsom, és hogy egészen idáig egy szavamat sem hitte el.

– Azt mondtad, válaszokat követelsz. Én tudom a válaszokat – mondom kétségbeesve. – Elmagyarázom, miért van itt a csapat, de csak akkor, ha láthatom Bree-t, és megbizonyosodhatom felőle, hogy jól van.

Eltűnődik, és a végén bólint, hogy folytassam. Elé tárom az igazságot úgy, ahogyan egykor nekem elmondták.

– Ez a hely, az otthonotok. egy kísérlet része. A Laicos-kísérleté.

És mindent elmondok.

Elmesélem, hogy Frank öt tesztcsoportot helyezett el KeletAm-szerte, és kényszerítette a mesterségesen kialakított körülmények közt élő társadalmakat az ő hadseregének kinevelésére. A fiúkat tizennyolc, a sósvízi lányokat pedig tizenhat évesen ragadta el. Beszélek az Álcákról, Franknek arról a tervéről, hogy megsokszorozza eltüntetett alattvalóit, és így toborozzon katonákat a NyugatAm elleni harcához. Hogy a végtelenségig sokszorosítható harcos kifejlesztését tűzte ki célul. sőt, tartok tőle, hogy meg is valósította. Azzal fejezem be, hogy mivel Frank vezérlőtermében a Lázadóknak feltűnt az A csoport felvételein látható mozgás, úgy döntöttünk, utánajárunk.

– Segíteni akarunk, hogy újra legyen itt áram. Utána felvehetnénk a kapcsolatot a mi keleten maradt embereinkkel, és két oldalról csaphatnánk le Frankre. Segíthetnétek nekünk. De el is mehettek innen, a Falon átmászva új életet kezdhettek máshol. Vagy amit akartok. A lényeg, hogy nem kell többé így élnetek. A Lázadók segíteni akarnak.

– Aki átmászik a Falon, meghal – ismétli erélyesen Titus.

– Most mondtam, hogy Frank nem tud a túlélőkről. Azt hiszi, mindenkit megölt. Ha ti itt átmásztok, már nem történik az égvilágon semmi.

– Hazudsz! Nagyon is jól emlékszünk atyáink atyáinak történeteire a feketeruhás Kaszásokról, akiknek egyetlen célja a holtak összeszedése. Halál vár minden falmászóra!

– Ne mondd! Mikor mászott át utoljára bárki?

– Évtizedek óta nem másztunk át, és egyhamar nem is fogunk! Csak éjjel merészkedünk a felszínre. A sötétség jótékonyan eltakar. Odafentről semmi jó nem származik.

– De igen. Rengeteg jó dolog van odafent. Rossz is akad, persze, de én felajánlom, hogy segítek. Több száz, sőt több ezer ember áll mellétek. Azt akarjuk, hogy a jó győzzön! Le akarjuk váltani Franket, hogy soha többé ne kelljen senkinek rettegésben élnie! Nektek sem.

Titus a kést forgatja az asztalban, apró, ék alakú darabkákat vájva ki belőle.

– Bonyolult hazugságot eszeltél ki, Kaszás! Azt hiszed, bedőlök, csak azért, mert agyafúrt?

– Az igazat mondtam!

– Itt sosem zajlottak „eltűnések", ami az állítólagos kísérleted célja. Innen sosem ragadtak el senkit. A meséd tele van ellentmondásokkal. Egy szavadat sem hiszem.

– Persze hogy nem. Frank úgy vélte, a néped alkalmatlan a feladatra. Nem akart ilyen Álcákat. Szerinte túl vadak vagytok, ezért idejött, és mindenkit legyilkolt a föld felett, hogy véget vessen az általa okozott káosznak. Most, ha akarna sem tüntethetne el közületek senkit, mert azt hiszi, hogy már kihaltatok. Évek óta a föld alatt bujkáltok, és nem mertek mutatkozni.

Titus ököllel az asztalra csap.

– Te nem láttad a mészárlást! Te nem hallottad a halálsikolyokat, a kegyelemért könyörgést, amikor legyilkolták a népemet!

– Te sem! Ez sok-sok éve történt.

– Nem kell átélni valamit ahhoz, hogy tudj róla! – ordítja. – Sosem felejtjük a föld feletti veszélyeket, és eszem ágában sincs kimenni veletek oda! És eszem ágában sincs az áram visszakapcsolásában segédkezni!

– Beszélni akarok a vezetőtökkel!

Elvigyorodik.

– Tessék, csak rajta!

– Nincs valaki idősebb?

– De van. Viszont nem sok hasznát vesszük azoknak, akik már nem tudnak vadászni, gyűjtögetni vagy szaporodni. Az időseknek nincs szava Burgban!

– Burg?

– Kaszás, ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hová érkeztél!

Szóval az A csoportnak is lett neve! Burg.

– Hányan éltek itt összesen?

– Nem áll szándékomban további adatokat kiszolgáltatni az ellenségnek – áll föl Titus az asztaltól.

– De hát közös az ellenségünk! Hányszor mondjam még?

Ám ügyet sem vet rám.

– Bruno! Kaz!

Bruno becsörtet, és most először van alkalmam alaposan végigmérni. Ritkás szakállú, gombszemű fiú, alig idősebb Sammynél. A másik is ugyanennyi lehet, és könyökénél bőrrel foltozott gyapjúpulóvert visel.

– Vigyétek a zárkába! Adjatok neki öt percet, aztán hajítsátok a többihez!

– Várj! – üvöltök. – Muszáj végighallgatnod, higgy nekem! Hi.

De Bruno és Kaz kirángatnak. Elvesztem a tájékozódási képességemet, úgy kapálózom. Egy éles kanyar után lefékezünk egy tekintélyt parancsoló, hatalmas ajtó előtt. Az egyik kinyitja, mialatt a másik kioldja a kezem. Aztán belöknek. Rám csukódik a sötétség. A földön egyetlen magányos gyertya ég, és beletelik egy percbe, mire a szemem hozzászokik a homályhoz. Akkor látom, hogy Titus egyvalamiben betartotta a szavát.

Megengedte, hogy lássam Bree-t.

Aki hason fekszik a kemény padlón, fejét egyik karjára hajtva. Mellette egy szinte üres vizestál.

Odakecmergek, és a fülemet az arcához teszem. Forró levegő simít végig rajta.

Hanyatt fordítom, és összerándulok a látványtól. Életemben nem láttam ilyen szörnyű állapotban. Az ajka két helyen fölszakadt, orra, mint Sammyé, a kétszeresére duzzadt. Homlokán csík fut végig Titus fémes öklétől, és tiszta vér a haja. Bal szeme fölött egy mély vágás fut végig, amit össze kéne varrni. Mégpedig sürgősen.

– Bree. – simítom meg gyöngéden a vállát.

Felnyög, és nagy nehezen kinyitja a szemét. Mikor meglát, tágra nyitja, és iszonyatos kínok közt a nevemet suttogja.

Letépek egy darabot az ingemből, és a vizestálba merítem, hogy kicsit lemossam a vért az arcáról.

– Ezért még megölöm! – sziszegem. – Azt hiszi, dicsőség megverni egy megkötözött embert.

– Ne ezzel. törődj. – nyögi, és szaggatottan veszi a levegőt.

Csodálkozva pillantok rá.

– Megölöm. én. – sóhajtja. – Nem kell, hogy mások vívják meg. – Összerándul, mikor a szeme fölötti vágást törölgetem

– …az én csatáimat.

Elmosolyodom az önfejűségén.

– Jó tudni, hogy nem törtek meg.

– Meglepődtél? Azt hitted, néhány pofontól megtörök?

– Nem, dehogy, csak.

Hirtelen belém hasít, hogy szeretném megérinteni, és nem egy vizes ruhával törölgetni. Érezni akarom a bőrét, a mellkasomhoz akarom vonni, és azt suttogni, hogy minden rendben lesz, most az egyszer ne ellenkezzen. Most nem kell keménynek lennie. Megérteném, nem ítélném el. Tőlem még bőghet is, az sem változtat az iránta érzett szereteten. Az enyémen nem.

– Mi az? – kérdi gyanakodva.

Fürkésző tekintettel néz rám tiszta, kék szemével. Reménykedőn, de nem tudom, mit feleljek neki. Nincs a világon elég szó arra, hogy kifejezzem, mit érzek. Gondolkodás nélkül az orcájára tapasztom a tenyeremet.

Összerezzen.

– Gray!

Kinyújtom mindkét karomat. Az egész arcát a két kezem közt tartom, bámulom őt, és elképesztően vágyom arra, hogy megcsókoljam. Lágyan – nehogy fájdalmat okozzak. De szenvedélyesen – mert megéri a kín.

Ám ekkor megszólal:

– Csak akkor tedd, ha úgy is érzel! – Ettől rájövök, hogy az életem lobbanékony tettek sorozatából áll. Hogy amit az egyik pillanatban akarok, nem biztos, hogy a következőben vagy másnap is akarom; és hogy ha most megcsókolom, lehet, hogy a lelkébe taposok, ahogyan a búvármadaras éjszakán is mondta.

Ezért azt felelem:

– Mégis mit? Helyrerakom az orrod.

De még mikor a hüvelyujjamat az arcára teszem, még akkor sem vagyok biztos benne, hogy hisz nekem. Visszanyomom a csontjait, amitől feljajdul.

Ugyanabban a pillanatban kicsapódik mögöttünk az ajtó.

– Lejárt az idő! – vakkantja Bruno, és kiráncigál a helyiségből. Ezúttal nem hadakozom ellene, hanem számlálom a lépteimet és a lépcsőket. Alaposan a fejembe vésem a Bree-hez vezető utat.

– Láthattam őt! – újságolom a többieknek, miután Bruno ismét odakötöz a rúdhoz, és kegyetlen vigyorral jó éjszakát kíván. – Életben van.

– És? – szólal meg Sammy hangja a sötétben. – Mit mondott? Milyen szökési tervet eszeltetek ki?

Akkor döbbenek rá, hogy elpazaroltam a Bree-vel töltött időt. Ahelyett, hogy terveket szőttünk volna, nem megfelelő dolgokkal törődve elpazaroltam azt az értékes öt percet. A nyomába sem érek apámnak. Én önző, gondatlan és felelőtlen vagyok, kizárólag magammal törődöm.

Oldalra dőlök, válaszra sem méltatva Sammyt.

– Jól van, csak nyugodtan, nem kell sietni, prímán elvagyunk ebben a kis hotelben.

A következő pillanatban már a horkolását hallani, mintha a nyugodt alváshoz csak egy csípős megjegyzésre lett volna szüksége. Lehet, hogy esetében ez így is van, hiszen kimondta, amit gondolt. Én viszont rémálmot látok aznap éjjel.

Az eget fekete varjúsereg sötétíti el, szárnyaik eltakarják a napot a felhők közt. Egy rőtfarkú ölyv igyekszik keresztülröpülni rajtuk, de esélye sincs ellenük. Az ébenfa csőrök lecsapnak, vér fröccsen mindenfelé. Az ég ekkor csobban egyet, és víztükörré változik, aminek közepén, az ezüstös holdvilág fényében egy búvármadár árnyékát látom. Ő is vérzik. Magányos, keserű dalt énekel az éjszakában. Újra meg újra meg újra felkiált. Az éjjel múlik. A madár pedig ott marad egyedül.