TIZENHETEDIK FEJEZET

A KELŐ NAPPAL EGYÜTT ÉBREDÜNK.

A vihar alig több mint tíz centiméter vastag hóréteget hagyott maga után a talajon, tehát amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is ment. Ruháink, amelyeket éjjel az első ülésekre terítettem, még sós víztől nyirkosak. Akkor még egy darabig rajtunk marad a Rend öltözéke.

Bree szorosan a pokrócba burkolózva tüzet csihol, mialatt én átkutatom az autóban lévő felszerelést. A személyes dolgaink (zsákok, sátrak, fegyverek, váltóruhák, gyufa, elemlámpa, azaz: minden) abban a mentőcsónakban maradt, amivel a többiek menekültek Xavier vezetésével. Rábukkanok néhány plakátra, amelyeken az én képem virít, körözött bűnöző felirattal. Átnyújtom Bree-nek, aki szépen eltüzeli őket. A frissen letört ágakból rakott tűz nagy füsttel ég, de legalább meleget áraszt – amiért végtelenül hálás vagyok. Egy pokróc, akárhogy bugyolálja is be magát az ember, nem melegít fel eléggé. Kabátra lesz szükségünk! Mondjuk, alsónemű sem ártana, mert eléggé dörzsöl az az átkozott egyenruha.

– Szerinted élnek? – kérdi végül Bree.

– Biztosan. Ha már mi sem hiszünk bennük, akkor végük.

– És Sammy?

– Ő leugrott a hajóról, amikor én visszamentem érted. Ha kijutott a partra, és megtalálta a többieket, akkor igen. Volt náluk plusz ruha, tüzet csiholhattak, és megszárítkozhattak. Ha viszont nem talált rájuk, kétlem, hogy túlélte az éjszakát.

Bree lehajol, és ráfúj a tűzre. Hála az égnek, apámról nem kérdez. Nincs erőm rágondolni. A lány hátrapillant, rám néz. Még sohasem láttam ilyen gyöngédséget az arcán. Sehol egy morcos ránc az ajka körül, és össze sem vonja a szemöldökét.

– Az éjjel. – kezdi – .úgy fáztam, hogy a kezemet sem tudtam használni. A lélegzetvétel is fájt. Nem tudtam. ne haragudj, hogy nem.

– Ne mondj ilyet! Nagyon ügyes voltál. Tökéletes voltál. – Erre lehajol a tüzet piszkálgatni, nem néz a szemembe. – Komolyan mondom, Bree. Ha nem lettél volna, nem élem túl az éjszakát.

– Ha én nem lettem volna? – egyenesedik fel szigorúan. – Te csináltál mindent! Te mentettél ki a hajóból, te élesztettél újra a csónakon, és te bugyoláltál be pokrócokkal.

– Te pedig melegen tartottál. Mindaz, amit addig tettem, értelmetlen lett volna, ha éjjel megfagyunk. Melegítettük egymást. Együtt csináltuk végig.

Félmosolyt erőltet az arcára. Fonott haja kócosan száradt meg, és egy része a nyakára tapad valami kibogozhatatlan csomóban. De még így is lenyűgözően szép. Az ajka mosolyog. Dacosan felszegi az állát. Biztosan minden büszkeségét félreteszi, mert vadul összevonja a szemöldökét, amikor kiböki:

– Örülök, hogy ismét beszélő viszonyban vagyunk.

– Aha – mosolygok, nehezen palástolva a röhögést. – Én is.

Kabátot nem találok az autóban, de tiszta pamutgatyát igen.

– Alsóneműt? – kérdem, odahajítva neki a legkisebbet. Elkapja, hátat fordít, és szégyentelenül vetkőzni kezd. Nem lenne szabad bámulnom, de nem bírom ki, hogy ne tegyem. Mikor felöltözött, újra nekiáll a tüzet élesztgetni, és vagy nem tudja, hogy bámultam, vagy nem érdekli. Én is átvedlek, utána pedig a vállamra borítom a pokrócot, és visszamegyek feltérképezni a cuccot.

Az egész nem sokat ér, ha egy-két napon belül nem találjuk meg a többieket. Gyufa, aszalt gyümölcs, kés, távcső, valami szemüveg, ami valószínűleg éjjellátó, mert olyan, amivel Harvey dolgozott a Lázadóknál. Víz nincs. És anélkül semmire sem megyünk.

Átkutatom az autó többi részét, de csak egy térképet meg egy pisztolyt találok az első rekeszben. A fegyver meg van töltve, tehát hat értékes lövést adhatunk le ketten. Remélem, nem lesz rá szükség!

Kiterítem a térképet. A szárazföldi alakulatot kinyírtuk ugyan, de Marcóék a hajón még élnek. Ha délnek fordulunk, és visszamegyünk a partra, kockáztatjuk, hogy összeakadunk velük. Kivéve, ha a vízen maradtak, és nem vettek üldözőbe.

Lehet, hogy Bree-vel inkább északnyugati irányba kéne autóznunk, az A csoport irányába. Miért is nem faggattam többet Bót az elmúlt hetekben! Egyfolytában azt hajtogatta, hogy szinte pontos koordinátái vannak, amiket én valamiért nem tudhattam. Ez az információ az övé, Szikéé és apámé.

Nem.

Mert csak volt az apámé. Egy szempillantás alatt a múlté lett. Tegnap még mellettem állt a Catherine fedélzetén, ma pedig már halott, nincs többé.

A térképet galacsinná gyűrve ököllel a rekeszre ütök, ahol a fegyvert találtam. Erősen. Egyre erősebben. És újra meg újra, míg a kezem már lüktet a fájdalomtól.

– Mi van? – Bree az ajtó előtt bámul.

A kézfejemmel megdörgölöm a homlokom.

– Semmi. Ugyan, mi lenne?

– Te sírsz.

Az arcomhoz érve könnyeket érzek. Eszem ágában sem volt bőgni.

– Levadásztam a reggelit. – Bree egy nyársra húzott mókust tart elém. – Megsütöm. Nyugodtan vonulj félre.

Kisimítom a térképet, összehajtogatom, és azonnal odalépek a lányhoz.

– Ez gyorsan ment.

– Áh, húztam az időt!

– Elvesztetted az apádat. Ilyenkor egyetlen pillanatot sem kár a gyászra fordítani – ingatja a fejét, mialatt a mókust nyúzza, majd a tűzünk fölött nyársra húzza.

– Honnan tudod?

– Láttam őt. Amikor fölhúztál a lépcsőn, ott feküdt a fedélzeten. – Komoran pillant rám. – Részvétem, Gray.

– A részvét nem változtat a történteken.

– Tudom. De így érzek.

Mikor elkészül a hús, beülünk a kocsi hátuljába. Bree lógázza lábát, az enyém leér, és ujjunkkal tépjük az ételt. Sötét színű, tápláló hús, amivel többé-kevésbé jóllakunk. A kaja végeztével Bree a tűzbe hajítja a nyársat.

– Na és most? – kérdi.

– Autóval kéne mennünk nyugat felé, megkeresni a többieket.

– Én vezetek!

De én még nem állok készen. Mert az elindulás, a hely elhagyása apám hátrahagyását is jelenti. Minden pillanattal egy lépéssel távolabb kerülök tőle. Bree combjára helyezem a kezem.

– Adj egy percet.

– Persze – feleli, és átkulcsolja a kezemet.

Ott ülünk, és addig bámuljuk a lángokat, míg elég erősnek nem érzem magam az induláshoz.

* * *

Bree nagyságrendekkel jobban vezet nálam.

Az évek során a Lázadóknak sikerült megkaparintaniuk néhány elhagyatott rendi járgányt, és a műszakiak segítségével új életet leheltek beléjük. Mielőtt én odaérkeztem volna, Bree megtanult vezetni Hasadékvölgyben. Elmagyarázza, hogy vannak elektromos autók és mindenféle üzemanyag-meghajtásúak. A különbség számomra semmit sem jelent, de hozzáteszi, hogy mi most egy üzemanyagos verzióban utazunk, ami jelen helyzetünket tekintve valószínűleg a leghasznosabb.

– A tartály félig van – pillant a kormány mögötti jelre. – Kábé még kétszázötven kilométer van benne. De az tuti, hogy elég a többiek felkutatásához.

– Mármint, ha akarják is, hogy rájuk találjunk. – Attól tartok ugyanis, hogy innentől még óvatosabbak lesznek, és fedezékbe húzódnak minden közelgő jármű hallatára.

– Megtaláljuk őket – mondja Bree határozottan.

– De ha mégsem, akkor is eljutunk az A csoportig, és ott találkozunk velük.

Bár azt nem teszem hozzá, hogy nem tudom biztosan, merre van az A csoport.

Az autónk döcögni kezd a hepehupás terepen, ahogy Bree kikormányozza a mezőről. Lelassít, amint elérjük a tegnap erre jött rendi autók nyomát. Már szinte kivehetetlen, belepte a friss hó.

– Mitévők legyünk? – fordul felém.

– Nem tehetjük meg, hogy körül sem nézünk a parton. Ha ők nincsenek ott, a nyomaikra rábukkanhatunk. Ha nem találunk semmit, akkor megyünk tovább.

Bólint, és fölkapcsolja a hőszabályozót. Mert lehet, hogy el vagyunk keseredve, de legalább már nem fázunk.

* * *

Két kiégett autó. Tizenegy halott Rendtag. És egy üres mentőcsónak.

Ez a part átfésülésének mérlege.

Autónkat a kis bozót mögött rejtettük el. A levegő fagyosnak érződik az autó kellemes melege után, de azért hosszan átvizsgáljuk a partot. Bree-nél van a fegyver, ő a jobb lövész.

A halott Rendtagok arcát belepi az éjszaka hullott hó, és emiatt nagy kő esik le a szívemről, mert nem akarom látni döbbent tekintetüket és a golyó ütötte lyukat. Úgy érzem, túl sokat láttam már ilyet az elmúlt pár napban.

Lesétálunk a vízhez, ami most békésen nyaldossa a nedves földet. A jobboldali kiszögellő sziklát fehér tajték borítja. De még arra fölkapaszkodva sem látjuk a Rend nyomait. Lehet, hogy Révbe mentek újabb csapatot toborozni, hogy könnyebben megtaláljanak? Vagy még a tengeren vannak, és messziről akarnak észrevenni? Így is, úgy is ránk találnak. Marco legközelebb nem hagy elmenekülni, ebben biztos vagyok.

Három varjú köröz a holtak fölött. Elnézek a víz irányába, hátha megpillantom a Catherine maradványait, de úgy tűnik, teljesen elnyelte az Öböl. Vajon Dixie ki tudott evickélni, vagy elsüllyedt a gazdájával együtt? Ennyit a szerencsehozó macskákról.

Bree-vel óvatosan visszalopakodunk, mikor a fák közé vezető lábnyomokat veszek észre. Szinte teljesen belepte őket a hó, de egyvalami biztos: a nyomok egyenetlenek, mintha iszonyúan reszketett volna.

– Sammy. – suttogok, a nyomokra mutatva.

Követjük a fák közé, ahol egy újabb lábnyommal találkozik, és onnantól mintha vonszolnák.

– A Rend fogságába esett volna? – töpreng Bree. Tanácstalanul csóválom a fejem. Követjük tovább a nyomokat, mígnem egy különösen sűrű facsoporthoz nem érünk. A fák alatt, a hófúvástól védve sötét szénhalomra bukkanunk. A Rend nem állt volna meg tüzet rakni. Csapatunk egyik tagja bizonyára meghallotta Sammy neszezését, és nem akarata ellenére vonszolták el, hanem azért, mert már nem tudott a saját lábán járni.

Megérintem a szenet, de már hideg.

– Rég elmentek. Úgy tűnik, tábort sem ütöttek éjszakára. Sehol egy sátornyom.

– De élnek. – mondja Bree mosolyogva.

– Igen, élnek.

És ezt kimondva érzem, hogy hatalmas kő esik le a szívemről, aminek a létezéséről nem is tudtam. A csapat él! Emma él! És akkor, ott, hirtelen, megbocsátok neki mindenért. Elegem van a múlton rágódásból, a megtörtént dolgokon tépelődésből, ha a szeretteimet egyik pillanatról a másikra elragadhatja a halál. A part felé pillantok, apámra gondolva.

– Erre mentek – mutatja a lány, és gyorsan az égre tekint. – Észak felé.

Összenézünk, és szavak nélkül is megértjük egymást: az autóhoz irányítjuk lépteinket. A csapat valószínűleg tegnap óta menetel, bizonyára egész éjszaka mentek, hogy növeljék a távolságot maguk és az üldözőik közt. Mi négy keréken megyünk, és gyorsan, de félek, kicsi az esélye, hogy utunk keresztezze egymást ezen a végtelennek tűnő földdarabon.

Bree vezet. Nézem, amint a víz eltűnik a köztünk lévő tükörben. Kékezüstté halványul, elválasztva a hófödte partot a borús égtől, végül pillanatok alatt eltűnik.

Ekkor kicsúszik a számon:

– Isten veled, Apa.

Biztos vagyok benne, hogy a lány hallotta, de le sem veszi szemét a horizontról. Értékelem ezt a rövid, meghitt másodpercet. jobban, mint azt Bree sejtené.