TIZENKILENCEDIK FEJEZET

SZIKE BO ÉS EMMA KÖZÉ SZORULVA IRÁNYÍT, BREE VEZET. Sammy és Xavier ülnek hátul az Álcával és a felszereléssel. Valahányszor egy elénk tűnő domb kopár fennsíkká változik, Sammy megkérdezi, messze vagyunk-e még. Bree türelme láthatóan fogytán van.

– Sammy, fel nem foghatom, hogy a sokhetes gyalogolásunk alatt egyszer sem kérdezted, messze vagyunk-e még, de most, az autóban ülve, amikor pontosan tudod, hogy szürkületig megérkezünk az A csoporthoz, kétpercenként nyavalyogsz!

– Nox, ha itt ülnél hátul, és fölfordulna a gyomrod, mert a sofőr úgy vezet, mint egy őrült, akkor te is kétpercenként kérdezgetnéd!

Bree a tükörből végigméri a fiút.

– Ha kiszálltunk, még számolunk!

A csapat jót szórakozik rajtuk. Én viszont csak bámulok ki az ablakon, és nézem a suhanó tájat. A Nyugati Területen minden szürke, fehér vagy halott. A hóréteg pedig egyre vastagodik. A kocsi is csúszkál, de Bree-nek nem áll szándékában lassítani. Mikorra az ég veszít fényéből, feltűnik a távolban egy hatalmas építmény, az A csoport Külső Mezsgyéjét körülvevő fal.

– A legközelebbi város az északi oldalán található – mondja Szike az ölében tartott helymeghatározóra pillantva. – Talán még két óra autóút. Bármelyik irányból megközelíthető.

Az autó némán halad, leszámítva Bo jellegzetes dobolását, ami egyre hangosabbá válik. Hamarosan fölénk tornyosul a fal, amin egyetlen szó ismétlődik: KARANTÉN. Durva, szögletes, erőteljes betűk, így kopottan is. Én tisztában vagyok vele, hogy hazugság, de megértem, hogy mások miért kerülik el messzire, amióta Frank ide zárta be a Laicos-kísérlet tesztcsoportjait.

Bree lassan körbevisz minket a fal mentén. Mindannyian valami feltűnőt keresünk rajta, egy autószélességű kaput, amikor Jackson váratlanul int.

– Itt! Állj!

Sammy és Xavier a parancsomra kituszkolják az Álcát. Én az ülésről nézem, amint Jackson végigtapogatja a falat egy barázda mentén. Kész csoda, hogy mozgó járműből is észrevette!

– Esélyt sem adtatok, hogy megpróbáljam. – morogja Szike, mintha elvettük volna a játékát.

– Figyelj, nekünk fel se tűnt, hogy ez a falrész bejárat lehet! – mondom. – Egyébként is itt az ideje, hogy próbára tegyük az Álca szavahihetőségét.

Jackson félresöpri a havat a fal egy pontjáról, és rátenyerel, amitől kiemelkedik egy kis felület. Ahonnan ülök, nem látom jól, mit nyomkod rajta.

– Tegyük fel, hogy beüti a helyes belépőkódot – dünnyögi Bree. – Kinyílik ez? Frank ezer éve lekapcsolta itt az áramot.

– Indulás előtt erről is beszéltem Ryderrel – szólal meg Szike. – Valószínűleg van tartalék áramforrása a bejáratnak, amit a Rend manuálisan is ki tud nyitni, ha úgy döntene, hogy valaha is beteszi ide a lábát.

Jackson most idegesen megtörli a homlokát, és hátralép. A következő pillanatban pedig kitárul az ajtó.

– Jó sokáig babrált azzal a zárral. – morogja Emma. Csóválom a fejem, mert szerintem gyors volt. Szikének több ideig tartott volna.

Sammy visszatuszkolja a kémet.

– Most már kinyírhatjuk a férget? – kérdezi.

Majdnem rábólintok. A megállapodás rá eső részét teljesítette, így nem éri meg életben hagynunk azok után, amiket a Catherine-en művelt. De apám halott, nem tér vissza, és azt akarom, hogy ő szenvedjen ezért. Nem akarom, hogy egy pillanat alatt érjenek véget a szenvedései. Azt akarom, hogy kínok közt pusztuljon el. Ez biztos kegyetlenség, de nem érdekel.

– Odakötözzük valamihez bent a városban – felelem. – Éhhalál vár rá.

– Nem teheted! – esik pánikba a kém. – Én betartottam az ígéretemet!

– Nos, Álca, te tudod a legjobban, milyen az, ha becsapnak valakit...

– Az ég szerelmére! Eressz belém golyót, ha ezt akarod! De fagyhalál?! Éhhalál!? Ezt senki emberfiának nem kívánhatod!

Majdnem kibököm, hogy téved, mert ő Álca, nem pedig húsvér ember. De ekkor eszembe ötlik valami. Kegyes javaslat, amit talán meg sem érdemel.

– Esetleg, ha megosztod velünk, mit hitt Frank eredeti úti célunknak, akkor átgondolom. Hmm? Úgy vélte, hogy NyugatAmmal akarjuk felvenni a kapcsolatot? Van valami okunk, hogy ne ellenségként tekintsünk rájuk?

Az Álca némán ül.

– Rendben van – zárom le a vitát. – Éhhalál.

Kétségbeesve káromkodik. Mégis, mit várt? Világosan tudatta velünk, hogy igyekszik véghezvinni a küldetését, a megállapodásunk pedig csak halogatta az elkerülhetetlent. Nem tud többet mondani nekünk, és eszem ágában sincs esélyt adni arra, hogy kiszedje belőlünk Hasadékvölgy pontos koordinátáit. Főleg, hogy ezért kínzáshoz is folyamodna.

Megkérem Bree-t, hogy vigyen be a Külső Mezsgyére. Árny suhan át felülről az autón, és már bent is vagyunk.

Elöntenek az emlékek, a szökésünk emlékei. A zavar és döbbenet, hogy Agyagföldön túl nemcsak hatalmas területek vannak, hanem még egy Fal tart minket fogva, nem beszélve az azon túl található, felfoghatatlan világról. Letekerem az ablakot, hogy megcsapjon a jeges szél.

Átvágunk a kopár, hófödte vidéken, és egyszer csak fölénk tornyosul az A csoport városát körülvevő Fal. Kitámolygok, odasietek, és rátapasztom a tenyerem. Sima, csúszós, jeges felülete van, pont olyan, mint Agyagföldön.

– Most mi legyen? – kérdi Xavier.

Az egész társaság tőlem vár tanácsot, még Bo is. Utálom, hogy engem tekintenek vezetőnek. Fogalmam sincs, mit kéne tenni.

Bo kimerült, Emma aggódik, Szike pedig. olyan fiatal. nem is értem, hogy volt képes apám összefogni ezt a sokféle embert. Nem tudom, hogyan irányítsam őket. Csak azt tudom, mit tennék egyedül, úgyhogy abból indulok ki.

– Ez egy óvatos nép. mikor a vezérlőteremből figyeltük őket, alig egy-egy villanást láttunk belőlük. Ha becsörtetünk most, világosban, biztosan nem mutatkoznak. Ha viszont az éjszaka leple alatt lopózunk oda, akkor rájuk lelhetünk, mielőtt elbújhatnának. A sötétség több szempontból is hasznunkra válhat: nem akarom, hogy a kamerák észrevegyenek.

Most, hogy kezdem felvázolni a tervet, már magától is alakul:

– Két csoportra válunk. Bo tábort üt itt Xavier-vel és Emmával, hogy legyenek őrszemek idekint. A többiekkel bemegyünk.

Miközben Sammy nekilát konzervbabot melegíteni a tűz fölött vacsorára, Xavier és én leltárt végzünk a fegyverek terén. Csupán az maradt, amit a hajóról a mentőcsónakba dobtunk: Xavier íja és nyilai, két kés (Bo és Szike jóvoltából) meg két tartalék pisztoly apám zsákjából. No meg a fegyver, amit a Rend autójában találtam, és most Bree-nél van.

Mikor Sammy vacsorához hív, viszek egy csésze babot Jacksonnak is. Az autóba zárva bámulja a fölé tornyosuló Falat. Gyanús reménysugár csillan a szemében.

Belém hasít, hogy neki kellett volna meghalnia a hajón, nem apámnak.

* * *

Amikor megindulunk az autóval a Fal mentén, már besötétedett, és ismét havazik. Xavier kölcsönadja az íját (a tűzfegyverekkel azóta sem barátkoztam meg, ha nincs hosszú csövük), ő pedig apám egyik fegyverét veszi magához, hogy az utóvéd se legyen védtelen. Sammy kapja a másikat, Bree övében pedig az van, amelyiket Jackson megfenyegetése után átadtam neki.

Csak két éjjellátó szemüveg volt az autóban: az egyik rajtam lesz, a másik Bree-n. A csapat többi tagja az elemlámpákkal jön, bár lehetőség szerint kerülni fogjuk ezek használatát. Van hordozható rádióvevőnk is, hogy kapcsolatba léphessünk a táborban maradtakkal. Szike kétszer, sőt háromszor is ellenőrzi a vételt, mielőtt rábólint az indulásra.

Mialatt a csapat felmászik az autó tetejére, hogy onnan másszunk át, hátulról valaki megérinti a könyököm. Emma.

– Veled akarok menni – suttogja. – Segítek, ha bárki megsérülne. – És kezét gyöngéden a mellkasomra helyezi, amitől ismét elszorul a szívem.

– Senki sem sérül meg.

– De ha mégis, ott a helyem.

– A kisebb sérüléseket Szike is el tudja látni.

Összevonja a szemöldökét.

– Ha a legrosszabb sérülés kisebb sérülés lesz, nem értem, miért nem tarthatok veled.

Ha ez így megy tovább, órákon át vitatkozhatunk. Vállára teszem a kezem.

– Emma! – mondom szigorúan. Fölpillant. – Kérlek, maradj itt Bóval és Xavier-vel! Azokkal, akikben bízunk, biztonságban. Hamarosan visszatérek hozzád.

A Falra sandít.

– Légy óvatos!

– Visszafogom a hülyeségemet.

– Hát, ez nem nyugtat meg. Ismerlek.

Fölnevetek, de hirtelen lemerevedem: Emma ugyanis átfonja a nyakam, lábujjhegyre áll, és gyöngéd csókot nyom az ajkamra. Gyors, baráti csókot, de ezer emlék tör fel belőlem.

– Jó előérzetem van az A csoporttal és a küldetéssel kapcsolatban – lép hátra. – Nagyon jó előérzetem.

– Nekem is – vágom rá ezután magabiztosan. – Hamarosan viszontlátjuk egymást. Ígérem.

Jellegzetes félmosolyával válaszol:

– Várni foglak.

Az autóhoz indulok, aminek tetején állva már türelmetlenül várnak a többiek. Különösen Bree. Összeráncolja homlokát, összefonja karját, és mutatóujjával a bicepszén dobol. Van valami a tekintetében, amit nem tudok mire vélni. Félelem? Feszültség?

– Minden rendben, Bree? – tudakolom.

– Felnőtt nő vagyok, Gray. Leszarom, kit csókolgatsz.

– Mármint. a Falra gondoltam – hüledezem. – Készen állsz a mászásra?

– Ó! – Sértődöttnek tűnik, mintha azt várta volna, hogy a csókról kérdezem a véleményét, amit nem én kezdeményeztem, és engem is váratlanul ért. – Persze. – Itt habozik, és elkomorodik. – Hacsak nem őrültekkel van dolgunk, ahogyan Fallyn gondolta. Ha vademberek, az egy cseppet bonyolítaná a helyzetet.

Bree sósvízi népének első számú képviselője a Lázadók körében nem támogatta küldetésünket. Váltig állította, hogy miután a fél országot bejártuk, mindössze Fallal körülkerített vadakat találunk majd. De én mindvégig úgy gondoltam, hogy a vezérlőteremben látott villanások mást sejtetnek.

– Minden rendben lesz – nyugtatom meg. – Főleg, ha együtt vagyunk. Akkor érzem magam biztonságban, ha veled lehetek.

– Hagyd abba! – int le. – Ne mondj többé ilyeneket!

– Milyeneket?

– Olyanokat, hogy te meg én. mi ketten. Így csak nehezebb lesz.

– Szóval nem mondhatom ki, amit gondolok? Akkor sem, ha igaz?

Tekintetében a harag egyszer csak bánattá változik.

– Főleg akkor nem, ha igaz.

– Azt akarod, hogy hazudjak?

– Nem érdekel, csak ne érezzem azt, hogy a mellkasomon állsz, és a bordáimon taposol!

Tehát ismét oda lyukadtunk ki, ahonnan elindultunk: az egyik pillanatban gyöngédek vagyunk, a másikban egymás torkának ugrunk. Ahogy megszoktuk. Ebben a játékban benne vagyok. Bosszantom, ugratom, viccelődöm, örökké gúnyosan. Mindaz lehetek, amit elé tártam, ami miatt nem működne a kapcsolatunk. Nem csatározás ez, hanem a második természetünk. Olyan alapvető, mint a lélegzetvétel.

– Ha a túloldalt meglát téged egy kamera, ne várd, hogy kihúzzalak a csávából, amikor a Rend beszabadul!

Elvigyorodik, amitől ismét hasonlítani kezd igazi önmagára.

– Dettó!

– Ja, és kibomlott a cipőfűződ.

Bree lepillant. a cipőfűzője természetesen szorosan bekötve. Alaposan belém bokszol, és ajkát összeszorítja, mintha egyszerre akarná a nevetést és a dühöt is visszatartani.

Sammy köhint egyet.

– Most akkor megyünk, vagy egész álló nap rátok várjunk?

– Igen, megyünk! – jelentem ki, és szavaimra Xavier mellettem terem, majd bakot tart, hogy könnyebben felmászhassak.

– A túloldalon találkozunk! – intek Bree-nek. A lány arca elkomorul, és egyetlen, kurta mozdulattal bólint.

Xavier tenyerébe lépek a csizmámmal, és fölfelé lendítem magam.

Aztán kitapogatom a Fal tetejét, és felhúzódzkodom.