TIZENHATODIK FEJEZET

BORZONGATÓAN HIDEG VAN. Jéghideg.

A víz még csak a bokámat nyaldossa, de már egész testemben remegek.

Túlélőösztöneim azt súgják, forduljak vissza, de tovább lépdelek előre. Pánikba esve kapkodom a levegőt, miközben a víz egyre följebb kúszik, a térdemig, a csípőmig, majd a mellkasomig. Bree nevét kiáltozom, de csak a víz morajlását hallom, ahogy fölfelé tör a hajó mélyéből, és lehúzza a tengerfenékre.

A kamra felé indulok el: hol máshol lehetne a csónak? A súlyos tolóajtó félig nyitva. A polcok felé gázolva megpillantom Bree-t a szemközti falnál. Az álláig ér a víz. A jeges tenger fogságában vonaglik, és a felszín alatt ütöget valamit. Egy félig víz alá került polc állja útját.

– A csónak is beszorult? – ordítom csüggedten.

Fölpillant.

– Nnnemmm, azzzz mmegvan. – Fölemel egy kis sárga, összehajtogatott táskát, aminek a szíját már a vállára vette. – Mmmeg kkkelll húzni, és ffffölfffújódik.

– Jó, kiszabadítalak!

Lebukik, és ismét próbálja eltolni a polcot.

– Alllábbbammm. a polccc. mmmikorrr mmmegdőlttt a hhhajó.

Ekkor döbbenek rá, hogy a polc valószínűleg kis híján ráesett, fémváza a falnak szegezte, és a víz alatt, ahol nem látom, valami visszafogja őt. Mély levegőt veszek, és lemerülök, de olyan jeges a víz, hogy azonnal kibuggyan belőlem a levegő, és feltörök a felszínre.

– G-Gray, menj! – vacogja. – Vvvvidd a cccsónakottt, és.

Mielőtt befejezhetné, újból lemerülök. Ezúttal egészen a padlódeszkákig jutok, és végigtapogatom a polc keretét. Pont a bokáját szorította oda, de nem zúzta szét, csak olyan szorosan fogja körbe, hogy nem tudja kihúzni, és kiszabadítani. Megragadom a polc szélét, és fölfelé rántom. Iszonyúan nehéz. Túl nehéz. És elfogyott a levegőm.

A felszínre bukom. A víz szintje már Bree ajkáig ér. Fejét hátraszegi, hogy még valamennyi levegőt kapjon.

– Mmmenj, mmielőtt késő lesz.

– Húzd, segíts te is!

Lebukom. Megvetem lábamat a padlón, megragadom a polc alját, és úgy nekiveselkedem, mintha a felszínre akarnám vontatni. A só marja a szemem, a tüdőm robbanni készül, de Bree erejével kiegészítve néhány centivel megemeljük a polcot. Érzem, amint a lába mocorog mellettem, amint a bokáját csavargatja. A tüdőm majd’ szétrobban, elhomályosul a látásom. De még erősebben húzom, és minden maradék erőmet bevetve lököm el magam a padlódeszkáktól, hogy az átkozott szerelvény még egy kicsit megemelkedjen. Sikerült! Bree kisiklik mellettem, kiszabadul a polc fogságából, én is elengedem a szerelvényt, és levegőért kapkodva felbukkanok a felszínre.

A nyakamba veti magát, és átölel:

– G-Gray, én.

– Siess!

Megragadom a kezét, és gázolok visszafelé. Tudom, mit akart mondani. De ha nem, akkor sincs időnk a hálálkodásra.

A lépcsőhöz érve a víz olyan vadul hömpölyög, mintha egy falat akarnánk eltolni. Lépni is alig bírok, Bree pedig már azt sem. Segítek, de hirtelen olyan nehéznek tűnik. Húzom, és húzom, és végül valahogy elérjük a fedélzetet.

Ahol az eddigi hószállingózás borzalmas hóviharrá erősödött. Képtelenség megállapítani, hol van a Rend bárkája, mert a hajónk körül sűrű pelyhek kavarognak, és elsötétült az ég. Végigkúszunk a félelmetes szögben megdőlt padlón, átmászunk a Catherine korlátján, és egymásba kapaszkodva leugrunk.

Olyan talpast ugrok, hogy a gerincem is belesajdul. Lövedékként csapódunk a vízbe, pedig nincs nálunk hátizsák. A víz égeti a tüdőmet, azt sem tudom, merre van felfelé, és Bree már nem tapossa a vizet. Holt súllyá vált, és lehúz a mélybe.

A vállára erősített csomaggal babrálok, miközben a sós víz vakítóan csípi a szemem. Nem találom a zsinórt, amiről beszélt. A csizmám mintha ólomból lenne, és a ruhám is lehúz.

Nincs kiút. Mindenütt víz vesz körül.

Jég.

Dermesztő jég.

Fagyhalál.

Itt pusztulunk. Vízbe fúlunk. Mindketten. Apámmal halok meg. Isaackel és a hajójával.

De észreveszek valami kilógót a lapos csomagon: egy nagy hurkot, amibe az ujjamat is beleakaszthatom. Meghúzom.

Buborékok hada pezsdül fel, és hirtelen felrepít a levegő után áhítozó gumicsónak. A felszínre bukva összevissza kapálózom, és remegek. Bree nem lélegzik. Valahogy sikerül a csónakra gördítenem őt, és emberfeletti erővel magamat is.

Levegőt fújok a tüdejébe, nyomkodom a mellkasát, de mindez egy puha, rugalmas csónakban értelmét veszti. Próbálom újraéleszteni, leüvöltöm a fejét, ordítok vele. Biztosan eljutott a tudatáig, hogy gyávának nevezem, amiért haldoklik, mert hatalmasat köhög, és egy nagy adag vizet köp rám. A szeme felpattan, és megmozdul: halálosan reszket. Mondani akar valamit, de úgy remeg az ajka, hogy képtelen rá. Hátat fordítok, és elkezdek a hullámtörés hangja felé evezni, mert a hó túlságosan sűrűn esik ahhoz, hogy lássak is valamit. Végül csodával határos módon partot érünk. A csapatnak viszont hűlt helye.

– Gyere, Bree! – biztatom vacogva. – Mozgás!

– Szétfffagyokkk. – didereg. – Tttteljesen átttfffffagytam.

Mmmozdulni sem ttttudokkk.

– Éppen azért menjünk!

Reszket, és összekoccannak a fogai.

– A francba is, Bree! Indulj!

És parancsra megteszi.

Még mindig lángok nyaldosnak két autót. Odabotorkálunk a sértetlenhez, ami egy kis facsoport előtt áll. Kinyitom a hátulját, bár elképesztően remegek én is. Az autó tele van készletekkel: hálózsák, pokróc, rendi ételcsomagok, egyenruhák. Ezek nem terveztek visszatérni a kilátóba.

Előremászom. Az indítókulcs is benne van! Volt szerencsém látni, ahogy Bo autót vezet, most pedig nem is kell messzire jutnunk: csak annyira, hogy biztonságban legyünk éjszakára. Muszáj lesz vezetnem. Ha a többiek felkutatásával töltjük az időt, a fagyhalál vár ránk, és minden bizonnyal már a Rend is a nyomunkban van.

– Befelé! – utasítom a lányt. Engedelmeskedik.

Elfordítom a kulcsot, ahogy Bo tette Taemben. Az autó felberreg. A pedálra taposok. Berreg, de nem indul. Tövig nyomom.

– Állítsddd át – vacogja Bree –, állítsdddd át ott!

Tekintetét a két ülés közti váltóra emeli. Megteszem, amit mond, és ezúttal a pedálra lépve az autó is megindul.

Vezetek! Azaz. eldöcögünk a Rend keréknyomain a rajtaütés helyszínéről. De én éles kanyarral letérek az ösvényről, egy magas füvű mezőre. A hóesésben minden szürke és halott. A váltó melletti iránytűn tartom a szemem, hogy később visszataláljunk a parthoz. A kormány mögül forró levegő árad, de ez is kevés, alig töri meg a testünk körül kialakult jégpáncélt.

Addig meg sem állok, míg a mező egyik lejtős részére érve már elrejtőzhetünk a Rend keréknyomain haladok szeme elől. A hó és a szél idővel eltakar, így láthatatlanná válunk. Reszkető végtagokkal kitántorgok a kocsiból, és kirángatom a csomagtartóból a cuccot. Hangosan vacog a fogam. A szervezetem feladni látszik a küzdelmet, de valami belső késztetés mégis megsúgja, mit tegyek, és milyen sorrendben.

Egy szempillantás alatt leterítem a hátsó ülésre a hálózsákokat. Még egy szempillantás, és leállítom a motort, de előbb becsukok minden ajtót, hogy ki ne szökjön a forró levegő. A harmadik szempillantásra pedig vetkőzni kezdek.

– Vetkőzz! – utasítom a lányt is.

Ő csak áll, reszket, nedves haja a nyakára fagy, az arca pedig olyan sápadt, mintha halott lenne.

– Bree!

– Nnnnemmm tttudommm.

– De! Neked minden sikerül, ami nekem!

És ezek a szavak valahogy elérnek hozzá. Leveszi a kabátját, és kibújik a felsőjéből is. Réteg réteg után. Babrál a nadrággombjával, mert reszkető keze képtelen a mozdulatra. Én segítek kibújni belőle. És a csizmájából. És a zoknijából. Amennyire lehet, szárazra dörgölöm a haját egy pokróccal, és segítek felhúzni neki az egyik rendi egyenruhát. Végül beemelem az autó melegébe.

A kezem addigra már görcsbe rándul, alig tudok megmozdulni, és sípolva veszem a levegőt. Annyira fázom, hogy a tüdőm jéggé fagyott, és a következő levegővételtől biztosan széttörik. Lehántom magamról az ingem, a gatyám – mindent. Görcsös végtagjaimat száraz ruhába préselem, és bezuhanok az autóba.

Odakuporodom Bree-hez. Őrülten remeg. Én is.

– Bree.

Szeretnék még mondani valamit a testmelegről és egymás közelségéről, de nem találom a szavakat. Közelebb vackolódom hozzá, magamhoz vonom, és körénk tekerem a pokrócokat. Addig szorítom, míg vonagló reszketése enyhe remegéssé nem szelídül, aztán teljesen meg nem szűnik.

Végtelenül sokáig tart, de kezdek melegséget érezni. A mellkasomból indul lefelé a térdemig, majd a lábujjamig, és mire álomba szenderedem, már nem félek, hogy ha elalszom, sohasem ébredek fel többé.