HARMINCADIK FEJEZET

ISMÉT HAVAZIK, DERMESZTŐEN HIDEG VAN, és annyi felhő gomolyog az égen, hogy a hold fénye alig világítja be a földet. A környék sötétségbe borul, leszámítva az előttem lévő egyetlen fényforrást, ami alig látszik a sűrű hóesésben.

Arra indulok el tapogatózva a sikátor falának mentén. A fény közvetlenül a bitófa előtti hatalmas járműből ered, és fénygyűrűvel ragyogja be maga körül a földet. Mint egy szárny nélküli repülőgép. Hasonlít azokhoz, amelyekkel NyugatAm Taem fölé szállt a menekülésemkor. Ez a modell sítalpszerű lábakon áll, hagymára hajazó, büszke testével. Mögötte még két láb, bár azokon nincs lámpa. Hunyorogva próbálom jobban szemügyre venni, és akkor látom, hogy de, ennek is van szárnya, csak a tetején. Rengeteg van neki: inkább szitakötő-, mint madárszerű. Biztosan egy helikopter. Olvastam erről a Laicos-kísérlet anyagában. A Rendnek valamiért könnyebb ezzel a szerkezettel átrepülni a Falon.

Egy alak mozdul meg a helikopter fényében: Marco. Bár elég rosszul látni, kétség sem fér hozzá. Felismerem hatalmas szakálláról. Az oldalán két Rendtag. Az ajkához emel valamit, amitől mennydörögve szólal meg az éjszakában:

– Van itt valaki, aki beszélni akar veled, Gray. Valaki, aki elmondja neked, milyen fontos, hogy ne húzd az időt.

Sejtem, mit akar. És ekkor megszólal kihangosítva. ő.

– Meghaltak, Gray – csendül fel Emma hangja. Bátor, meglepően erős hangja van. – Xavier és Bo meghalt. A Rend nem habozott: azonnal lelőtte őket.

Nyelek egyet. Próbálom lenyelni a gombócot a torkomban. Emma ekkor zokogásban tör ki, amit fölerősít a szerkezet. Eddig sugárzott bátorsága elillant.

– Kérlek! – könyörög. – Ne! Kérlek, ne tedd!

Rájövök, hogy nem hozzám beszél: ezt már annak mondja, aki a Fal túloldalán van vele.

Marco elkezd visszaszámlálni.

– Öt.

Emma megállíthatatlanul zokog.

– Négy.

Nem tehetitek! Nem!

– Három.

Kirohanok.

– Kettő.

– Állj! – üvöltök a helikopter fényébe érve. – Itt vagyok!

A távolban lövés dördül.

Lebénulok.

– Gray – szólít meg Marco –, mily’ megtisztelő, hogy köreinkben üdvözölhetlek!

– Előjöttem. Eljöttem, és ti.

– Rengeteg időt adtunk. Nem kellett volna meghalnia, de túl későn jöttél. Te ölted meg\

Lerogyok, és nem érdekel, hogy a jeges hóba. Most kéne torkon ragadnom, rátámadnom, addig ütnöm, míg kegyelemért nem könyörög, de teljesen lebénultam. Előbb az apám, aztán Bo és Xavier, most pedig.

Belegondolni is szörnyű. Lehetetlen elhinni, hogy meghalt.

Az egyik Rendtag megmotoz, majd kijelenti:

– Fegyvertelen!

– Remek – jelenti ki Marco. A galléromnál fogva megragad, és fölrángat. – Sétáljunk egy kicsit!

* * *

Egy romos épületbe visz, aminek kapujához két őrt állít.

– Miért álltál meg itt? – tudakolja. – Az ellenséges területre akartál bejutni, nem igaz? – Bár ott áll előttem, az éjszaka sötétjében alig látom.

– Ugyan, miért mondanék el bármi is? – nyögöm. –

Megölted Emmát. Semmid nem maradt ellenem.

– Ez azért nem teljesen igaz. Ha biztonságban akarod tudni a csapatodat, akkor együttműködsz velem.

– Meghaltak, amikor a Catherine elsüllyedt. Csak én maradtam.

– Láttuk, hogy leengedtek egy teli mentőcsónakot.

– Felborult – hazudom szemrebbenés nélkül. – Csak az általatok imént megölt három ember nem fagyott halálra azon az éjszakán.

– Hírhedt hazudozó vagy, Gray. Egy szavadat sem hiszem.

– Az a te bajod.

A koromsötétben az ütést sem látom, csak érzem. Lángol az arcom, az elmém elhomályosul. Életem legfájóbb ütése ez. Rögtön utána hallom, hogy Marco visszadugja a fegyverét az övébe. Szóval nem puszta ököllel ütött. Kábán forgatom jobbra-balra a fejem, és az állkapcsomat tapogatom. Miután kiderítettem, hogy mozog, válogatott szidalmakat vágok Marco fejéhez.

Ő galléron ragad, és úgy ellök, hogy a hátam mögötti polc adja a másikat. a fájdalomtól fulladozom. Úgy, de úgy szeretnék visszaütni, ám mikor megmozdulnék, a tagjaimat hirtelen ólomnehéznek érzem. Mintha feladták volna a küzdelmet.

– Miért jöttél ide? – ordít Marco.

– Menedéket kerestem NyugatAmba menet. Az volt a célunk, amit sejtettetek: átjutni a határon.

– Akkor miért kapcsoltad ki a kamerákat?

– Én nem tettem ilyet.

– Tudjuk, hogy igen. Hiszen ezért találtunk rád. – Azt hiszem, a fejét rázza, mintha szánakozna a hülyeségemen. – A határon dekkolsz, és ostoba módon késlekedsz. Hálával tartozom, amiért ilyen ostoba lépésre szántad el magad. – Azzal még erősebben a falhoz csap. – Utolsó lehetőség, Gray! Áruld el a főhadiszállás koordinátáit, és megkímélem a csapatod tagjait!

– Mondtam már, hogy meghaltak. Ez csak üres fenyegetés.

– Ahogy akarod! Nekem mindegy, most szedjük-e ki belőled vagy Taemben.

Jól van! Vigyen csak Frankhez, vessen börtönbe, és kínozzon a koordinátákért! Inkább meghalok, minthogy kiadjam őket. Legalább Bree és a többiek megmenekülnek, miután elhurcoltak. Nem leszek az oka minden csapattag halálának!

Marco az ajtó felé fordul, és elordítja magát:

– Készítsétek fel a helit a távozásra! Fegyvereket készenlétbe!

Az őrök eliramodnak, Marco pedig a karomnál fogva kirángat.

– Tudom, hogy itt bujkál valahol a csapatod, Gray, de nincs időm felkutatni őket. Majd a bombák megteszik a dolgukat. – Aztán a fülembe súgja: – De mivel váltig állítod, hogy meghaltak, ez mindössze a kihalt tesztcsoport csöndes eltakarítása lesz.

A bennem lévő ürességet hirtelen tettvágy váltja fel. Lehetetlen, hogy csak én éljem túl a küldetést! Mikor Marco a legkevésbé számít rá, megpördülök, és gyomron rúgom. A sötétben felbukik valamin. Beviszek még két ütést, és a fegyverét keresem. De alig látok, ő pedig erősebb, mint gondoltam. Könyöke találkozik az állkapcsommal, csizmája pedig a térdhajlatomat nem kíméli, úgyhogy elzúgok. Egy gyomron rúgás után a földön vonaglom. Újabb rúgások következnek. Próbálok felállni vagy fedezékbe húzódni, de a csizmája minduntalan megtalál a sötétben. Arcomat a tenyeremmel igyekszem védeni az ütésektől. Végül megragadja hátulról a kabátomat, maga felé fordít, és a halántékomhoz nyomja a pisztolyát.

– Tudom, hogy a plakátokon az áll, élve akarunk – vicsorogja –, de hidd el, szívesebben cipelek egy hullát Frank elé, ha nem maradsz nyugton! Másból is kiszedhetem a Lázadók rejtekhelyét, csupán idő kérdése.

– Akkor hajrá! – biztatom, mert tutira blöfföl. – Rajta! Röpíts golyót a fejembe!

Kibiztosítja a fegyvert, és a ravaszra helyezi az ujját.

Aztán elképesztő dolgot művel: a földre ejti a fegyvert. A szeme kidülled. A nyakához kap.

Felkapom a lehullott fegyvert, és botladozva próbálom felfogni, mi folyik itt. Marco leroskad, és rekedten, hörögve az állához kap.

Odébb érve egy sötét bőrű, sötét ruhás, szinte láthatatlan alakot pillantok meg, akinek csak a szeme fehérje csillan. Bús. Nem tudom, mikor lopózott ki utánam a katakombákból, és hogyan sikerült észrevétlenül belopakodnia ide, de itt van. Bús kötelet dobott Marco nyakára, és most tiszta erőből fojtogatja! És amikor a szakállast már az ájulás környékezi, a fiú leengedi a földre.

– Ha veletek mehetek, segítek a csapatnak eljutni a Falig. Esküszöm.

– Rendben! – vágom rá azonnal.

Abban a pillanatban, hogy kezet rázunk, Marco fuldokolva talpra szökken, és előránt egy apró tőrt az övéből. Felé fordulok, és ráfogom a fegyvert. Karnyújtásnyira vagyunk egymástól: néhány centire van tőle a pisztoly, és tőlem a kése.

– Eszedbe ne jusson!

– Csak kiáltanom kell – feleli rekedt hangon.

– Ha megmukkansz, lelőlek.

– Nem fogod meghúzni a ravaszt.

– Biztos vagy te ebben?

– Nem. Nem vagyok biztos. – De nem engedi le a kést. Rám támad.

Ösztönösen elugrom, de így is éles fájdalom hasít a combomba. Belém villan, hogy elszalasztottam a lövés lehetőségét. Marco az ajtó felé iramodik. De Bús fürgébb. Leteríti, ismét a nyaka köré tekeri a kötelet, és visszarántja. Marco fuldoklik, és úgy csapkod, hogy odakint biztosan meghallják, de a lábamba hasító fájdalom miatt én már alig hallom. A sötétben óvatosan a sebre tapintok, és megvonaglok.

A kés a bal combom közepébe vágott, és ahogy megpördültem, a térdem külső részéig hasította fel a lábam. Vészesen mélynek tűnik, pedig az egész csak egy kétcentis vágás. De ömlik belőle a vér. Ki hitte volna? Lerángatom a kabátomat, és amilyen erősen csak bírom, szorosan köré tekerem a ruhaujjnál fogva.

Váratlanul rémes csikorgást hallok, és felpillantva látom, hogy Bús a szoba közepére hurcolt valami alacsony, könyvszekrénynek látszó dolgot, átdobja a kötelet a mestergerendán, fölállítja a kapálózó Marcót a fellépő tetejére, feszesre húzza a kötelet, és megszorítja a nyaka körül.

Hirtelen belém villan a felismerés: ez egy bitó.

A fiú megrántja a kötelet, Marco hörög, a lábujja éppen hogy leér.

– A tied! Öld meg! – jelenti ki Bús.

Mialatt előrébb tántorgok, Marco morog valamit a bajsza alatt, amint nem hallok. Csak azt tudom, hogy a kezemben tartom a fegyvert, és dúl bennem a gyűlölet. Úgy gyűlölöm ezt az embert, mint senki mást. Megfosztott szinte mindentől, ami pótolhatatlan volt számomra. Felbecsülhetetlen értékeket zúzott szét habozás nélkül.

Ráemelem a fegyvert, és egyenest a szívére célzok. Ujjam a ravaszra siklik.

Hangos lesz. Meghallja a Rend, de muszáj. Meg kell tennem.

A kezem viszont remegni kezd.

Marco fuldokolva nevetésben tör ki, igaz, rekedten és szaggatottan.

– És az apád az életét áldozta érted! Kár volt! Gyáva vagy és gyenge!

Még erősebben remegek. A karom nem akar megnyugodni.

– Nem vagy elég erős! – nyögi, és hangjából gúny csendül. – Nem vagy képes meghúzni a ravaszt!

Leengedem a fegyvert.

– Igazad van. Nem.

Az arcán önelégült mosoly terül el.

– De erre képes vagyok – kiáltom –, az apámért és a többiekért!

Azzal fölemelem a jobb lábam, és kirúgom alóla az alacsony könyvszekrényt.