TIZENEGYEDIK FEJEZET

SZÉP SORJÁBAN ELMEGYÜNK MOSAKODNI. A csapból folyó víz kissé sós, de a végén tiszta leszek, és nekem ennyi elég a boldogsághoz. A fürdőszobának nincs ablaka, úgyhogy nyugodt szívvel beküldöm Jacksont is. Persze, csak miután eltüntettem a szobából a borotvapengéket és egyebeket, amitől beindulhat a fantáziája.

A lakók még mindig nem tértek haza, pedig az ég is kezdi elveszteni a színét. Hamarosan szedelőzködnünk kell, de Emma még ragaszkodik egy dologhoz. Le akarja vágni a hajamat.

– Van, aki hosszan szereti.

– Ez nem ízlés kérdése, Gray. Most az a fontos, hogy minél kevésbé hasonlíts a plakáton lévő alakra!

Kelletlenül a mosdó elé állok, és Emma sürgölődni kezd körülöttem az ollóval. Fel nem foghatom, miért fáj megválni az olyan jelentéktelen dolgoktól, mint a hajam. Talán mert semmi sem lesz többé olyan, mint mielőtt átmásztunk Emmával a Falon. És akkor érzem magam a legerősebbnek, amikor a hajam a fülemre göndörödik, a szemembe lóg, és a tarkómat csiklandozza. Mindez Agyagföldre emlékeztet, és erőt ad, hogy a történtek ellenére nem vesztettem el az igazi önmagam.

– Most miben sántikál Jackson?

Emma kipillant a nyitott ajtón a nappaliba.

– Kő-papír-ollózik Aidennel. Ugyanúgy, mint az elmúlt öt alkalommal, mikor kérdezted.

Rám mosolyog a tükörből, majd megkér, hogy térdeljek le, hogy könnyebben nyírhassa le a hajamat a fejtetőn.

– Mihez kezdesz, amikor a küldetésnek vége? – kérdi, miközben épp a frufrumtól szabadít meg. Már nem lóg a szemembe. – Az A csoport, Frank és minden után. Mit fogsz csinálni?

– Nem gondolkodom ennyire előre. Kihívnám magam ellen a sorsot ezzel az optimizmussal.

– Én visszatérek Agyagföldre – feleli. – Hiányzik az anyám. És Laurelt is megkeresem, hogy elmondjam neki: nem volt őrültség többet sejteni az egész mögött. Mikor kicsik voltunk, ő kinevette az elméleteimet.

Elképzelem a találkozást, amint Emma anyja és legjobb barátnője könnyekben törnek ki, és úgy ölelik át, hogy alig kap levegőt.

– És ott maradnál? – tudakolom.

Vállat von.

– Attól függ. Lehet, hogy túlságosan is azt sugallná, hogy börtön és hazugság az egész. De mégiscsak az otthonom, és talán nem olyan szörnyű, ha szabadon járhatunk-kelhetünk a Falon át.

– Veled tartok. Előtte elmegyek Blaine-hez, mert tudom, hogy első dolga lesz Kale-t megkeresni. Utána lehet, hogy elpüfölöm Chalice-t, hogy végignézzem, amint az ő állát is összevarrod.

Emma elvigyorodik, és leteszi az ollót:

– Te nem tudsz haragot tartani.

– Tudom – egyenesedem föl. – Nagyon rosszul csinálom.

– Hát, senki sem tökéletes. legkevésbé én.

Néhány hónapja még én erősködtem volna, hogy Emma a lehető legtökéletesebb lény. Jószívű, segítőkész, magabiztos. Hűséges. De most – bár egész életünkben ismertük egymást – idegennek tűnik számomra.

– Bocsáss meg. – pillant rám, és szeméből kétségbeesett bizonytalanság tükröződik, mintha végképp elrontottuk volna. És nem először fordul meg ilyen gondolat a fejemben.

– Ha bármikor úgy éreznéd, hogy megérdemlem a második esélyt, készen állok – teszi hozzá. – Remélem, tisztában vagy vele.

Azzal kilép mellettem a nappaliba. Ruhája súrolja az enyémet. Görcsösen a mosdóba kapaszkodom, és meredten nézem a tükörképemet. Bárcsak meg tudnék neki bocsátani, bárcsak úgy tudnám szeretni ezt az Emmát, ahogyan az emlékképét!

A fürdőből fölkapok egy pengét, és sietve megborotválkozom. Így jobban hasonlítok majd a plakátra, de nem érdekel. Önmagam akarok lenni!

Mikor belépek a nappaliba, Aiden már belefáradt a játékba. A kanapén fekszik, fejét Jackson ölében nyugtatja, és szeme lelecsukódik. Jackson az egyik karjával szinte atyaian átkarolja a fiút. Az Álca, mint kispárna és óvóbácsi. Kész röhej! Kis híján kibuggyan belőlem a nevetés.

De összeszedem a cuccaimat, és erre utasítom a többieket is. Aiden ásít, és motyog valamit, hogy még pisilnie kell. Rápirítok, hogy siessen. Emma megvető pillantást vet rám, de a nap már lemenőben van, és eszem ágában sincs tovább maradni idebent.

Mialatt Aidenre várunk, átpörgetek egy levélcsomót a rendetlen íróasztalon. Kézzel írt, elegáns betűk, cirádás, díszes kacskaringók. Kikeresem a legújabbat, amelyen egy héttel ezelőtti dátum van, és elolvasom:

Carl!

Badger kijelentette, hogy nem lesz többé a küldöncünk, akkor sem, ha továbbra is kereskedtek. Azt mondja, túl kockázatos. A Száműzöttek egyre erősebbek – tudom, hogy bizonyos történeteik Hal-kikötőbe is eljutottak –, és ennek következtében megkétszerezték a határ mentén állomásozó Rendcsapatok számát. Az Öbölben is egyre gyakrabban vizsgálják át a hajókat. Ürügyet keresnek a letartóztatásokra, Carl. Megtesznek mindent, amivel a Száműzöttek alatt vághatják a fát vagy csökkenthetik a támogatottságukat.

Badger azt állítja, ezek az üzenetek túl sok terhelő bizonyítékot tartalmaznak. Én könyörögtem neki, mondtam, hogy hajlandók vagyunk nevet, helyet, bármit változtatni, akár kódolt üzenetet is váltunk, ha kell, de ő csak a fejét rázta, hogy nem lesz a futárunk.

Ez az utolsó levelem.

Az ünnepek alatt halászni megyek Charlie-val oda, ahol mindig van kapás. Tudod, hová: az Öböltől délnyugatra lévő kedvenc helyünkre. Ott találkozhatnánk. Eljöhetnél végleg nyugatra. Abbahagyjuk a halászatot, és a Száműzöttek védelme alá helyezzük magunkat. Tudom, hogy sosem szeretted a bátyámat, de ez az egész Charlie ötlete: kihozni téged, hogy csatlakozz hozzánk. Akár a hajódat is elsüllyeszthetjük, hogy balesetnek tűnjön, és senki ne keressen utána.

Kérlek, Carl! A Rend mindent elvett a népedtől: a reményt, az ellenállást, a szabadságot. Ne hagyd, hogy a szívedet is elvegye!

Tudod, hol találsz!

Szeretettel:

Május

Ekkor esik le, ami eddig nem: a szárítókötélen lengő ruhák csontszárazak, a konyhaasztalon már rothadásnak indult a gyümölcs. A ház tulajdonosa, Carl, rég elment. És nem tér többé vissza.

Az íróasztalon tucatnyi tépett papírfecni hever, mintha Carl egy nagyobb tömbből tépte volna le őket: egy közlemény arról, hogy a szigorúbb határellenőrzés érdekében Rendosztagok állomásoznak az öböl menti városokban, egy, az édesvíz megadóztatásáról kiadott rendelet, a mindenkire érvényes kijárási tilalom plakátja, és egy másik papír, amelyen az áll, hogy minden hajót véletlenszerű ellenőrzésnek vetnek alá kikötéskor és kihajózáskor. És mindegyik végén Frank pecsétje díszeleg.

Ekkor észreveszek egy összegyűrt papírlapot, ami más, mint a többi. Vajszínű, nem hamuszürke. Átfutom a vízárakról és a feketepiacról írt sorokat. Badger neve kétszer is feltűnik. Ezen nincs pecsétje a Rendnek, csupán egyetlen sor van a végén: Hal-kikötői Hírmondó – olvasás után elégetendő.

Eltűnődöm az ellentmondó sztorikon, és megérintem a papíron Badger nevét.

Aiden kilép a fürdőből, én pedig a zsebembe csúsztatom a

Hírmondót és Május levelét. Majd később megmutatom apámnak. Most sietnünk kell.