HUSZONEGYEDIK FEJEZET

HÁTRÁLOK, ÉS ÉRZEM, HOGY A VÁLLAM BREE VÁLLÁHOZ NYOMÓDIK. A fiú a kés tompa oldalával fölfelé nyomja az államat, és kényszerít rá, hogy a szemébe nézzek.

– Hová sietsz? – Hörögve beszél, és szavai egymásba folynak, ahogy elharapja a mássalhangzókat. – Még a végén rosszat feltételezek rólad, és véletlenül elnyisszantom a torkodat.

Ekkor váratlanul kicsapódik a mögötte lévő ajtó, és két férfi ront be, magukkal vonszolva a megkötözött, betömött szájú Szikét, Sammyt és Jacksont. Szóval nem Jackson volt a kiáltozás oka.

– Elkaptuk a többieket, Titus! – jelenti ki az egyik őr.

A Titusnak nevezett egyén leengedi kését, és feléjük fordul. Bree-vel egyszerre ugrunk, kihasználva a kínálkozó lehetőséget. Ő talpra szökken, én pedig az övemre csatolt rádióhoz kapok.

– Xavier, segí.

Titus egy szempillantás alatt lecsap. Vér ízét érzem a számban, a rádió kirepül a kezemből, és egy pillanatra elsötétül a világ. Mikor ismét kitisztul a látóterem, Titust látom magam előtt, éppen fémláncot csavar le a kezéről. Aztán földhöz vágja a rádiót, és jól rá is tapos.

– Elég legyen! – kiáltja Bree, fegyverét a férfira fogva. – Engedd el őket! – int a csapat többi tagja felé a csővel. – Most, vagy lövök!

Titus kése iszonyatos fürgeséggel cikázik át előttem. Az egyik pillanatban még nyugodtan figyel minket, a másikban, mozdulata nyomán lángolni kezd a mellkasom. Levegőért kapkodok, és ingemre tapasztom a kezem. Nedvességet érzek, ujjaim beleragadnak a vérbe.

– Tedd le a fegyvert! – utasítja Titus Bree-t. – Ha nem, a következő mélyebbre hatol.

– Segíteni jöttünk. – szólal meg Bree. – Segítünk, hogy.

– Nem kell a segítség! Mind ezt mondjátok! Mintha ti tudnátok, mi a jó nekünk! Annyit agyaltok, hogy már agyatok sincs!

Azonnal a nyakamhoz szorítja a kést, a mögötte álló két férfi pedig Sammy és Szike nyakával teszi ugyanezt. Jacksont nem bántják, mert ő eleve meg volt kötözve. világos, hogy nem jelenthet veszélyt. Egy pillanatig még átsuhan az agyamon, hogy igazán kihasználhatná a helyzetét, és segíthetne megszökni. Ostoba ábránd!

– Tedd le a fegyvert, és szépen elbeszélgetünk! – mondja Titus mézesmázosan a lánynak.

– Honnan tudjam, hogy nem vágod el a torkát, ha leengedem a fegyvert?

– Bíznod kell bennem.

– Miért is?

– Mert, ha nem teszed, most rögtön ölöm meg a barátaidat!

Bree egyik lábáról a másikra áll.

– Blöffölsz.

De én tudom, hogy nem, látom a vérben forgó szemét. Tévedtünk, mikor azt hittük, hogy ennek a népnek kell a segítségünk, és hogy meggyőzhetjük őket arról, hogy álljanak mellénk, és alakítsuk helyőrséggé a börtönüket. De még mekkorát tévedtünk!

– Bree. – nyögöm. Titus kése a torkomnak feszül. – Ne próbáld meg.

– Meg tudom csinálni! – bámul rám.

De túl messzire állnak egymástól, így legfeljebb egy-két lövést tudna leadni, mielőtt valamelyiküket kinyírják.

– Jó lövész vagy, de nem fog menni. Senkinek sem menne. Hallgass az eszedre!

A fegyver reszketni kezd a kezében, miközben hol rám, hol Titusra néz. Aztán nyel egyet, és leengedi a fegyvert. Titus rögtön kikapja a kezéből, egy üres fal felé fordítja, és kilövi mind a hat töltényt. Cseng a fülem a négy fal közt leadott lövésektől.

Aztán mosolyogva visszaadja a fegyvert.

– Eddig voltál erős, mi?

A lány összeszorítja a száját, és végigméri az üres fémszerkezetet. A következő pillanatban Titusra támad, de a falnál állók egyike azonnal leüti.

Titus megigazítja a láncot az öklén, és háromszor csap le Bree-re, miközben engem bekötött szemmel kivonszolnak onnan.

* * *

Ülő helyzetbe rángatnak. Jéghideg a padló. Fájdalom hasít a vállamba, mert a kezemet hátrarántják, összekötözik, majd feltépik az ingem. Aztán tűszúrást érzek: bevarrják a mellkasomon ejtett sebet, de nem mondhatnám, hogy gyöngéden. Végül, miután egyfolytában Bree és a többiek nevét üvöltözöm, a számat is bekötik.

Miután bekötözték a sebem, és végre lerántották a szememről a kötést, láthatom, hová kerültem: egy dohos helyiségben vagyok, tele csövekkel, rudakkal és hordószerű fémtartályokkal. De minden sötétségbe borul, amint gyógyítóm kiteszi a lábát, és becsukja maga mögött az ajtót. Egyetlen társaságom egy általam elérhetetlen távolságban pislákoló gyertya.

– Hahó! – üvöltöm a számba tömött rongydarabon át. Visszhangzom a kis szobában. Próbálok felállni, de kiderül, hogy a karomat nem egyszerűen összekötötték a hátam mögött, hanem valami rúdhoz is rögzítették. Visszafordulok, és szabadulni próbálok, de így meg a varratok húzódnak a mellkasomban.

– Hahó! – kiáltom ismét. – Eresszetek el!

– Nem fognak – szólal meg valaki. Jackson.

Lelapulok a padlóra, és bekukkantok a rúd mögötti fémtartály mögé. Nagyon homályosan látom, de ott ül a másik oldalon, nekem háttal.

– Jackson, ki tudnál oldozni? – A rongytól alig érteni a beszédem, de ő biztosan felfogta, mert felröhög.

– Ugyan, miért tenném? Egyébként sem tudnálak. Én is meg vagyok kötözve.

– A többiek hol vannak?

– Sammyt és Szikét elráncigálták valahova. Fogalmam sincs, hová vitték őket.

– És Bree? – faggatom lélegzet-visszafojtva. – Mit tettek Bree-vel?

– Titus ájulásig ütötte őt. Aztán engem is idehoztak, de téged úgy lefoglalt az ordibálás, hogy észre sem vetted, mikor. Mást nem tudok.

Kiszárad a szám. Hogy történhetett mindez? Hogy sikerült tönkretennem a küldetést, és az egész csapatomat fogságba juttatni? Bree-t is. Az egész az én hibám. Én mondtam neki, hogy tegye le a fegyvert. Én mondtam neki, hogy adja fel a védekezés egyetlen módját.

Váratlanul csikorgás töri meg a szoba viszonylagos csendjét, és fáklyafény árasztja el a helyiséget. Elhúzódom a fénytől. Prémekbe és bőrökbe öltözött férfi lép be, maga mögött hurcolva Sammyt és Szikét. Sammy szőke frufruja vérben ázik, orra kétszeresére dagadt, biztosan eltört. Némileg megnyugtat, hogy Szike sértetlen.

Az őr az előttem lévő rúdhoz kötözi Sammyt, Szikét pedig a Sammy mögöttihez. De mikor észreveszi, hogy bámulom, kiszól az ajtón.

– Most a vezetőt kérték?

– Őt! – hangzik a válasz.

Elvágják kötelékeimet, és kirángatnak a szobából. Lépcsőkön és egy csomó folyosón botorkálunk végig. Akadnak köztük rideg betonfalak, de némelyik csak földbe vájt katakomba, és sehol egy ablak. Még mindig a föld alatt vagyunk. És ami még különösebb: egy lelket sem látni. Pedig egy kisebb csoport vett körül, mikor csapdába estünk Bree-vel.

Sietve befordítanak egy sarkon, és belöknek egy helyiségbe, ahol két rúd közé kifeszített függőágy fogad. Alatta ágytál. A durván faragott asztalon gyertyák lobognak. A sötét, árnyékos sarokból pedig Titus lép a gyertyafénybe.

Letaszítanak egy ládára (bizonyára székként használják), és bár a karom továbbra is marad összekötve, a számból kiszedik a rongyot.

Titus int a kísérőmnek:

– Tüntesd el azt az átkozott fáklyát, Bruno, mert kiég a szemem!

Az őröm dohogva távozik. Amint ketten maradunk, kibököm első gondolatomat:

– Hol van Bree?

Szája vigyorra húzódik, gonosznak tűnik a gyertyafényben.

– Nem azért vagy itt, hogy a nődről beszélj!

– Hol van?

– Áruld el a neved, és lehet, hogy én is elárulom, hol van!

– Gray – vágom rá azonnal. – Gray Weathersby.

Ismételgeti a nevet, mintha próbálgatná, illik-e rám. Aztán szórakozottan áthúzza ujját a gyertyalángon.

– Elárultam a nevem. Most mondd meg, hol van!

– Nem.

Próbálom letépni magamról a kötelékeimet.

– Azt mondtad.

Titus fölkapja a kését, és az asztalba vágja. Beleáll, és ide-oda inog, a fény csak úgy szikrázik a pengéjén.

– Mit akartok már megint? – vicsorogja zihálva. – Most éppen mit akartok?

– Most? Azért jöttünk, hogy segítsünk.

Erre keresztbe fonja karját a mellkasán, és hahotázni kezd.

– A legutóbbi látogatáskor is ugyanezt mondtátok, és tudjátok, mi lett a vége!

Próbálom kihámozni szavaiból az értelmet, nem sok sikerrel.

Végiggondolok mindent, amit az A csoportról tudok.

A tesztcsoport civilizálatlanná fejlődött vissza. Egymás ellen harcoltak, leöldösték a társaikat, irányíthatatlanná váltak. Frank végül lekapcsolta az áramot abban a reményben, hogy elpusztulnak. Így is lett: Bo évekkel ezelőtt kihallgatta, amint ezt a Rend egyik tagja megerősítette Franknek. Mi azonban pár hónappal ezelőtt ide-oda suhanó alakokat vettünk észre az A csoportról közvetített felvételeken, az Unióközpont vezérlőtermében. Most már biztos, hogy egy nagyon fontos részletről nincs tudomásunk, mert nem tudom, Titus mire gondol.

– Az embereid is ugyanezzel a hazugsággal jöttek, mikor kikérdeztük őket – folytatja. – Azért jöttünk, hogy segítsünk. A szőke fiú volt a legszörnyűbb: semmit sem volt hajlandó mondani, mert váltig állította, hogy te nem akarnád.

Sammy hűségének hallatán elönt a hála.

Titus a velem szemközti ládára telepszik kirántja a kését az asztalból, és rám szegezi.

– Most figyelj rám! Jól figyelj! Nem a fekete egyenruhát viseled, de így is tudom, miben mesterkedsz. És bár még nem éltem, mikor először érkeztek Kaszások a Falon túlról, elég jártas vagyok a történelmünkben. Tudom, hogy a halál jár a nyomotokban.

Az igazság mellbe vág. Bo úgy értelmezte az A csoportról szóló híreket, ahogyan azt bárki tette volna. De most, ha jobban belegondolok, értem, mi történt. Alig hihető, de attól tartok, értem.

– Titus, mi történt, mikor legutóbb idejöttek?

– Tudod te nagyon jól, mi történt – köp elém. – A te néped jött, és mészárlást végzett köztünk. Legyilkoltak mindenkit a föld felett.