Az álomsziget – A “fekete huszárok” – Nagy csalódás – Ideális hely csempészésre – Hányféle a tengeri térkép? – A horgonyzás szabályai – Abu Ramla átalakul – így halásszák a spongyát – Nisus Ali, a csempészkirály – Indulunk a Madár-szigetre – Felbukkan egy tengeralattjáró – A Madár-sziget madarai – Nehéz manőver – Fáklyafényes fogadtatás – Parancsnokunk felszólítása – Irány: az afrikai part – Milyen is a tengeri vihar? – Suttora utolsó kérése – Zuhannak az árbocok – Kormánykerékhez kötözve – Pusztulás és az út vége

A gyerekkori álmok, képzelődések erősen belénk vésődnek. Hol a gondolatban, hol az éjidő csendes kábulatában, időnként elénk jönnek… Elénk jönnek, és felidézik azt a szívdobbanást, amit akkor éreztünk, amikor elsőnek láttuk meg egy képen vagy a szépen megírt sorok szellemi “televízióján” át azt a tájat, várost, hegyet, völgyet, szigetet, amely elvarázsolta lelkünket.

Úgy vélem, Robinson szigete ilyen álomsziget. Magam is varázslata alatt álltam jó ideig, és többször kívántam a sorstól, bár dobnának ki a hullámok ott, ha tengerész leszek. Amikor tengerész lettem, ez a kívánság erősen megfogyatkozott. Nem kívántam se a hajótörést, se azt, hogy bősz hullámok partra vessenek, esetleg Robinson szigetének partjára. Ez így igaz, fiúk, kimondom, bár tudom, akadnak egynéhányan, akik itt kétségbe vonják szavahihetőségemet. Erre nem tudok mást mondani, mint azt: tessék a tengerre menni, összeismerkedni a hullámokkal, végignézni egy hajótörést (tehát csak nézni!), és akkor dönteni, mi kell – az a jóféle, kályhák mellett igen élvezetes hajószerencsétlenség, vagy a békés továbbutazás? Százra egyet, hogy nekem adtok igazat.

Mr. Defoe képzeletbeli Robinson szigete mellé felvonult előttem egy-két sziget, ahol életem egy bizonyos idejében vállaltam volna a hajótörést. Az egyik Shetland volt, ahová – mint tudjátok – teljes épségben eljutottam^*, a másik Tahiti, a harmadik – Kréta! Hogy miért éppen Kréta, azt máris elmondom. Nem lehettem több, mint az öcsétek, kilenc-tíz éves. Volt egy öreg földrajzkönyvünk, abban sok-sok csábító szép kép. Közöttük egy, ezzel az aláírással: Spongyahalászok faluja Krétán. Hát attól a képtől megpezsdült a vérem! Kék ég alatt zöld erdők, a zöld erdők alatt csupa virág tengerpart, a tengerparton hófehér házak, az erkélyeken piros virágok. Az öbölben gyönyörű kis vitorlások, rajtuk nevető, fekete bársonysapkás, piros bársonyzekés férfiak, a parton sárga selyembe öltözött és gyöngyöktől, felfűzött pénzektől ékes nők, lányok. Az ördög is láthatta, hogy a spongyahalászok munkába indulnak, és a partról integetnek utánuk. Mindenki vidám, jókedvű, a spongyahalászat tehát könnyű mesterség, ráadásul jövedelmező is, hiszen valóságos kis paloták azok a parti házak a “falunak” nevezett helységben. Ami nem is lehet másként, ha már a falut környező vidék oly gyönyörű, lenyűgözően szép. Abban az időben sokszor megnéztem ezt a képet, és ha az este úgy akarta, akkor lefekvés után, a behunyt szem csodaútján eljutottam Krétára, spongyahalász lettem, és sűrű integetés között hajóztam ki a szabad tengerre, ahol várt a terített asztal, a spongyatelep, aminek segítségével rövidesen meggazdagodtam! Így történt az álomban… És ahogy múltak az évek – többször eszembe jutott a kép, a krétai spongyahalászok meseszép faluja. Ha Krétáról hallottam, csak ezt a képet láttam magam előtt. Márpedig sokszor hallottam Krétáról. Az iskolában a “minoszi kultúra”, az “Ída-hegyi pásztorok története”, a “Héraklészi monda”, a történelemórákon hallott velencés hódítások történetei mind-mind elém idézték Krétát, ahol trópusian buja a természet, s ahol boldog, jókedvű, megelégedett spongyahalászok élnek…

Így azután nem volt abban semmi csodálatos, hogy erősen megdobbant a szívem, amikor Daniló bácsi közölte, hogy elfogadja Murzuk bej ajánlatát, és Krétára hajózunk. Látom tehát Krétát, az álomszigetet, ahol a gyerekkor álomvilágában már spongyahalász is voltam!

A nagy élményvárás annyira lenyűgözött, hogy nem is szóltam róla egyik cimborának sem. Zollernek se, holott őt valóban mindenbe beavattam, mint ahogy fordítva ő is így tett. De ezt a Kréta-ügyet magamnak tartogattam. Egyedül akartam átélni a “viszontlátás” mámorát, a beteljesülés örömét. Az én titkom volt a spongyahalász-falu, maradjon az az első percek látványa is. Így döntöttem.

Míg a legtöbben a kaland izgalmával és nagy nyugtalansággal néztek a sziget felbukkanása elé, én – a kormánykerék mellett, kérges tenyérrel, harmincéves fejjel! – alázatos, csodaváró gyerekként pislogtam a látóhatár felé.

Suttorát akkor már megszállta a teljes bizonytalanság. Gyakran emlegette a bonellinát és azt, hogy valójában a teknős is figyelmeztetett minket, tehát így csak nagy baj lehet majd. Teknős után bonellina!

– Márpedig hiába sápítozol, Suttora – intette le kalózunkat a parancsnok –, amit vállaltam, azt végre is hajtom. Turkovich Daniló mindig így tett… most is így hívnak!

Hogy őszinte legyek: bennünket különösebben nem zavart a bonellina. Végtére is egy polip nem a világ, és hátha csak kíváncsiskodott a mély vizek vándora?

– Ó, de buták vagytok, ó, de buták! – hahotázott gúnyosan Suttora. – Kíváncsiskodott! Hahaha! Kíváncsiskodott! Egy bonellina! Hát mit gondoltok, mi az? Taknyos süldőlány vagy szájtáti halaskofa? Bezzeg Messinánál, a nagy földrengés előtti napon, akkor is kíváncsiskodtak? Talán bizony azt nézték meg, hogy miféle típusú hajók jönnek és mennek a Messina-szoroson át?!…

Hiszen gajdolhatott az öreg kalóz kedvére, egyre többet vigyorogtunk rá.

De az már többször megfordult a fejünkben, amit Pallatina mondott.

Emlékeztek rá? Azt mondta, hogy kerüljük Líbia partjait. Erre gyakran gondoltunk.

Még a koromképű Abu Ramla és Jokohama Jim is előhozta egynéhányszor.

– Akkor kell majd óvatosnak lenni – mondta a tuareg –, ha Líbia felé hajózunk.

– A katonailag ellenőrzött partok mindig nehéz feladatot jelentenek – hangoztatta Jim, akit vallomása óta új oldaláról ismertünk meg és becsültünk is.

Sottomarina komolyan tekintett Abu Ramlára.

– Ide hallgass, cimbora – kezdte az óriás –, most már láthatod, hogy tőlünk nem kell óvatoskodni. Tehát felelhetsz a kérdésemre. Az egyik: hogyan vesszük át és valójában hol a hadianyagot? A másik kérdés: valóban Tobruk közelében rakodunk majd ki?

Ezek a kérdések akkor hangzottak el, amikor már kijutottunk az esőzónából, és egy napsugaras, szép délutánon már tudtuk, hogy másnap Kréta alá érünk.

Abu Ramla mosolygós arca elkomorodott. Hosszasan tűnődött, végül így szólt:

– Allahra, tudom, hogy rendes emberek vagytok. Nem tartoztok a feketeingesek közé. Ibni életét is megmentettétek! De megesküdtem Murzuk bejnek, hogy senkinek se mondom meg, hol szedjük fel a lőszert, és hogy hol rakodunk ki. Mindennek eljő az ideje, hirdeti a sivatagi törvény, ne akarj az idő elé vágni. Amikor kell, megtudjátok, hol szedjük fel azt a kincset, aminek segítségével megmentjük Kufrát, és azt is megtudjátok, hol szállunk partra Líbiában… Mindennek eljön az ideje…

– Bár már ott tartanánk, hogy mögöttünk van Líbia, és nem előttünk! – mondta hajónk legtestesebb tagja, Piccolo Piede. – Gyakran eszembe jut Pallatina hajómester intése.

Igen, nekünk is eszünkbe jutott.

Különösen azért, mert volt, ami erre a mondásra emlékeztessen. Abban az időben a Kréta mögötti szigetrengeteg – olasz felségterület volt! Úgy hívták: “Rhodosz és Dodekanesz kormányzóság”. Egy körteszerű háromszöget zárt be Olaszországnak ez az európai gyarmata. Ott kezdődött Kréta északkeleti csücskénél, átért Törökországba, Andifliig, és felért Szamosz alá. Közbevetőleg akadt egynéhány kiadós sziget Rhodoszon kívül is, mint Karpathosz, Szkni, Cefalo, Patmo, Kalino, Piszkopi, hogy csak a nagyobbakat említsük. A szigeteket részben a rhodoszi lovagrend foglalta el a törököktől, részben a velencések, amit aztán kiegészített a királyi Olaszország vételi és zsákmányolási szerzeménye Görögországtól. (A második világháború után az összes sziget Rhodosszal együtt Görögországé lett.)

Attól kezdve, hogy tudtuk: csempészhajó lett újból a Jadran, és az emberszöktetés után most majd lőszert szállítunk Líbiába – nem tagadom –, libabőrös lett a hátunk, ha olasz hadilobogót láttunk valamerre. És a tréfacsináló sors bőven gondoskodott ilyen intelmekről. Krétát még nem is láttuk, de már éreztük Rhodosz “kormányzóság” közelségét. A délutáni fények zuhatagából előbukkantak a Fekete huszárok – a fasiszta Olaszország négyes számú torpedóflottája. Kréta irányából jöttek és – Líbia felé tartottak! A hosszú, karcsú építésű hadihajók nagy rohanásukban annyira feltúrták a tengert, hogy valójában csak a felépítmények, a kémények, az árbocok látszottak ki a hajósodortól képződött hullámokból. A hajók és a hullámok felett sűrű, vastag terítőként hömpölygött a nyersolaj füstje.

Hogy a Fekete huszárok száguldanak előttünk, azt Piedétől tudtuk, őfelsége az olasz király tartalékos tengerészétől, aki szokás szerint – ezúttal is – lelkesen integetett a hadihajók felé.

– Bolond vagy, Piede – intette Sottomarina –, mit integetsz nekik? Te csempész vagy, s ha tudnák, miben sántikálsz, főbe lőnének! Egy haditengerész nem lehet csempész!

A mi kedves, derűs, kövér cimboránk elkomorodott, de csak pillanatokra.

Majd felnevetett.

– Nem mondom eleget, hogy bárcsak mögöttünk lenne Líbia, és nem előttünk? A fejemet nem szívesen adom oda, mert hiszen mit csinálok fej nélkül?

És még ott vonult előttünk alig egy tengeri mérföldnyire a Fekete huszárok tizenkét egysége, amikor a főárboc keresztrúdján üldögélő Gommó máris lekiáltott:

– Északkeletnek füst és magas felépítmény!

Kréta déli partjai felől régi ismerősünk, az Ark Royal angol repülőgép-anyahajó közeledett kíséretével. Az Ark Royal visszafelé tartott Máltára, nyilván Ciprusról jött, és egy kicsit körülnézett a rhodoszi vizek szélén, hogy mit művel a talján. Nagy találkozás játszódott le előttünk: a Fekete huszárokat három csatacirkáló követte, a Zára, a Fiume, a Pola. Alig néhány évvel később, valamivel magasabban, Cap Matapan és Málta között csapott össze a földközi-tengeri angol és olasz flotta. A három kékesszürke csatacirkáló, ostoba manőver következtében – percek alatt elsüllyedt!

Mi pedig az Ark Royal és az olasz flottaegységek között úsztunk Kréta felé.

– Elég a sok hadihajóból! – intett az olaszok felé Sottomarina. – Szeretem a hadihajókat, hiszen magam is az voltam, haditengerész a javából, amikor a derék Lodolával együtt a Don Juanon szolgáltam, de most, a fene tudja, nem élvezem a látványukat!

Jót nevettünk az öreg Sottónak, és – igazat adtunk neki.

Másnap reggel feltűnt Kréta!

A reggeli fények egy hegycsúcsot hoztak elénk. A hegycsúcs az égeri volt látható, és jóval a horizont fölött. A legendás Ída-hegyet láttuk meg tehát elsőnek, ezt a szigeti óriást, a 2500 méteres hatalmas mészkőtömböt.

Ott élnek tehát a görög legendák és mesék Ída-hegyének pásztorai – tekintettem egyre inkább elérzékenyülve a hegy felé a kormány mellől. Ami persze egy kormányoshoz nem egészen illő. Lassan-lassan kibontakozott a táj is. Kréta inkább mint nagy szárazföld mutatkozott, vagy még inkább: mint valami gigantikus pajzs, védőfal a sok-sok mögöttes és környező sziget védőjeként. Kréta mögött rejtőzik a Kréta-tenger a Kikládokkal és az Égei-tenger a Spórádokkal. Mintha egy óriás bolondos kedvében mészkőszikla-tömbökkel szórta volna tele a görög és török partok közötti részt, kezdve a Dardanelláktól – egészen le Krétáig. Ilyen táj, ilyen furcsa, különös, est idején szinte félelmetes hatású szigetvilág nincsen máshol, csak a Csendes-óceánon, a Fidzsi- és a Salamon-szigetek között. Szinte így is mondhatjuk: több a sziget, mint a tenger! Bármerre nézel: szigetet látsz. A kicsi mögött még kisebb, a nagyobb mögött még nagyobb… fenyegető sziklacsoportok, sziklahátak, sziklatömbök… utak, amelyek szigetbe torkollnak, fjordok, ahol a csendes öböl teleszórva szigetekkel… sziget, sziget, sziget – mindenütt sziget! Ebből áll a Kréta mögötti és melletti tengerek birodalma.

A táj, hiszen emlékeztek talán, nem volt előttem ismeretlen. A rossz emlékű Bobadilla tankhajón eleget jártunk Zoller cimborával Konstantinápoly és Lataka között. De mindig Rhodosz mögött, török vizeken hajóztunk azzal az átkozott, ronda Bobadillával. Így tudtuk, milyen ez a valóban lenyűgözően érdekes, szó szerint festői szigetvilág. Azt is tudtuk, ember legyen a talpán az a kapitány, aki ennyi kő, óriás kavics között elvezeti baj és hajótörés nélkül “erős” időben (tehát viharban) a bárkát. Hogy a Bobadillánál maradjak: megértünk ott jó néhány táncos időt, de a “rumospalackunk”, ahogy Mr. Prince-t magunk között neveztük, hiba nélkül irányította hajóját.

De Krétát, a Kréta körüli tájat soha nem láttuk.

És most, annyi évvel a gyerekkori álmok és tervek után, a messzeségben feltűnt Kréta magasba felszökő csúcsa – az Ída-hegy!

Majd hatalmas tömbjével maga a sziget.

Kezdetben minden elfogadható volt. Kréta úgy lebegett a tengeri párázat felett, mint egy szédítő nagy Ark Royal anyahajó.

– Az ottan Kréta! – mondtam egyre az öröm kábulatában.

Ott az “én” falum vagy városkám a boldog spongyahalászokkal. És ott a gyönyörű táj a smaragdzöld hegyekkel, csupavirág tengerparttal.

Ott… ott az álmok szigete, fiúk!

Így néztem előre, és nagy-nagy öröm dobolt a szívemben.

És ez az öröm egyre inkább elcsendesedett.

Sőt, amikor Kréta partjai alatt jártunk – már tudtam: becsaptak! Vagyis hogy inkább becsaptam magamat!

Ez a Kréta nem azonos azzal, amit gyerekkoromban elképzeltem, ahogy azóta is “láttam”, hittem.

Nyoma sincs a smaragdzöld hegyoldalaknak.

A táj inkább holdbeli, mint földi. Érdekes, megkapó, de nem szép. Nem álomszigethez illő.

Kréta, mint a neve is hirdeti, krétatömb – mészkősziget. A napfényben oly vakító fehér, mintha mésszel kenték volna be. És legyünk őszinték: azzal is van bekenve. Hegyei meredeken, toronyiránt szökkennek a magasba, mint megannyi gigantikus tű, tépett cukorsüveg. Völgyei sötéten tátongnak, bármerre nézel, az életnek alig találod nyomát! Kietlen karszt Kréta déli része. Holdbeli táj – a világ egyik legszebb szigettengerében!

Csalódva meredtem az elém táruló képre.

Pedig amit láttam, az érdekes, különös, hatásos. Itt nyugodtan elkészíthetik az “Emberek a Holdon” című filmet, senki nem vonja majd kétségbe, hogy a mi vigyorgó égi társunk rideg birodalmában készült.

– No, itt se laknék – nézett fitymálólag Zoller a sziget meredek partjára. – Fecskének való hely, nem embernek!

Bólintottam.

Valamit elvesztettem akkor. Azt hiszem, ismeritek ezt az érzést. Daniló bácsi ugyan megjegyezte ott a közelünkben, hogy a sziget északi oldala “emberibb”, mint a déli, de én akkor már tudtam, hogy az álomszigetnek befellegzett! Számomra végleg, örökre.

Azokban a percekben elvesztettem egy szigetet, ami nem megvetendő valami.

És a Jadran, útirányát megváltoztatva, most észak-északkeletnek haladt.

– Két fokkal jobbra a kormányt! – hangzott az előbb az utasítás.

– Parancsára…

– Irány a Busa-fok! – hangzott az újabb utasítás.

– Parancsára…

Jokohama Jim érdeklődéssel vizsgálta a krétai terepet.

Nevetve megjegyezte:

– Ideális hely csempészeknek, partizánoknak és mindazoknak, akik a törvény elől menekülnek. Most már érzem, miért itt vesszük fel valahol az “árut”. Most már értem. Igaz-e, Abu Ramla?

Jim angolul beszélt, a tuareg pedig ősi nyelvén kívül csak olaszul, de különös módon egyre inkább megértették egymást. Valami érdekes lelki szál szövődött azóta, hogy Jokohama Jim döntött: ha Líbia partjaira érünk, követi Ramlát a sivatagba. Azóta a két ember, a hosszú amerikai és a fekete sivatagfi elválaszthatatlanok lettek. Abu Ramla bólogatott.

– Si, si, jó hely. Igen jó.

Most már mi is kezdtük érteni, miért kellett a Jadrannak ide jönni, hogy a szenussziak részére titkos lőszerszállítmányt vegyen fel. Ezernyi, meredek falakkal övezett öböl, fjordszerű katlan, rejtek szaggatja a krétai partot.

A rhodoszi olasz kormányzóság közelében szándékozott a Jadran a fasiszta olasz megszállók ellen segítséget nyújtani a távoli Kufra oázis visszafoglalói számára.

Azt is láttuk, hogy Abu Ramla igen ismerősen nézegeti a szigetet. Sőt, úgy beszél egy-egy részletről, mint aki nem először járt erre.

Nem is tagadta.

– Többször jártam már Krétán. És többször vittünk innen “puka-pukot”. – Nevetett. Puka-puk – a fegyver, a géppuska hangutánzó neve szerte mindenütt Afrikában.

Jokohama Jim a szakértő szemével bólogatott.

– Ideális hely, ideális.

Abu Ramla vigyorgott. Hófehér fogai, mint a krétai mészkő, csillogtak fekete képéből.

– Megbízhattok bennem, tudom, mit kell tenni.

A Busa-fok felé tartott a hajó.

Több apró sziget közé érkeztünk. Ez a Grabusa-csoport.

Daniló bácsi kajütjében kiteregették a térképeket.

– Si, si – helyeselt a tuareg –, Busa-fok a jó irány. Ott aztán bekanyarodunk a Szpatha-öbölbe.

Daniló bácsi, Szevér és Sottomarina ráhajolt a térképekre.

– Veszélyes partok, vigyázni kell – szólt Daniló bácsi. – A horgonyzás sem lesz könnyű.

A térkép mindent elmondott, mindent elárult.

Veszélyes partok, vigyázni kell…

Az ám, most hökkenek csak meg: többször szó volt már kalandozásaink során a tengeri térképről, de valahogy mindig elmaradt a “szakoktatás”. Halogattam, hogy majd, majd sor kerül arra is, de előbb ezt, előbb amazt illik tanulmányozni. Hát, fiuk, most itt az ideje, hogy sort kerítsünk erre. Elvégre a Busa-fok még messze van, Daniló bácsiék meg úgyis a térképeket nézik. Nyitva a térképszekrény, van hová bekukkantani.

– Minden nagy hajózó nemzet kiadott tengerésztérképeket, de a legismertebb mégis a régóta használatban levő “Admirality” térképsorozat. Földtájanként és sorrend szerint, külön tokokban vannak a “charts”-ok csoportosítva, hogy a kezelésük minél gyorsabb és könnyebb legyen. A térképek jobb alsó sarkában található a sorszám, ami természetesen egyezik a hozzájuk tartozó katalógus sorszámával. A katalógus igen szellemesen négyféle csoportosítást ismer, mert bizony egy-egy hajó térképgyűjteménye valóságos kis könyvtár. Így a térképek kikereshetők tengerek, feliratok, sorszámok és földrajzi nevek nyomán is. Minden térkép léptéke szerint a lehető legrészletesebben közli mindazt, ami a hajózásnál szükséges. Tudatja a mélységeket, a világítótornyok helyét, a jelzőállomásokat, a jó és rossz horgonyzóhelyeket, a jelzőbójákat, a zátonyokat, sőt azt is, hol vannak sekélyebb tízben elsüllyedt hajók, amelyeket még nem emeltek ki. És természetesen még sok száz (valóban száz!) figyelmeztetést, jelzést közöl, ami nélkül ma már hajózni nem lehet. A térkép alsó részen üres hely van: ez a “small corrections”, a kis javítások rovata. A térképtiszt (leginkább az első tiszt) feladata, hogy az évről évre kiadott helyesbítéseket (“Notices to Marines”) rávezesse a térképekre. Ilyen helyesbítés lehet egy új világítótorony, jelzőállomás, kikötőrész, terepváltozás, eliszapolódás és még sok minden, amit tudni kell, hiszen a nemtudás a tengeren – szerencsétlenséggel jár! A jó tengerész nemcsak kitűnő térképolvasó, de tudója a rengeteg térképjelnek is. Mert térképjelek nélkül hajózni lehetetlenség!

A hajózásban négyféle térképet használnak. Elsőnek az átnézeti térképet (General chart, Übersichtskarte, Generalkarte) vegyük csak elő. Ez a térkép egy-egy világtengert vagy földközi tengert ábrázol, esetleg annak egy-egy nagyobb részletét. Léptékük tehát kicsi, méretük 1:200 000. Ezen a térképen a feljegyzett hajóútvonalak csak tájékoztatások, és arra szolgálnak, hogy az útirányokat megállapítsuk. Tehát valóban fedik a jelzőt: átnézeti térképek. A következő csoport az útiránytérképeké (Cours-chart, Rutenkarte), amelyeknek, a léptéke 1:100 000. ezen már kielégítő pontossággal ábrázolhatjuk a hajó útját és a hajópontot. Az útiránytérképre vezetjük rá az előző térképcsoporton kijelölt útirányt. A térképek harmadik osztályát a különleges térképek (Special chart) alkotják. Léptékük 1:75 000. Főleg a part menti (kalauzhajózási, cabottagio) hajózásnál nélkülözhetetlenek, mivel igen jól és részletesen adják vissza a partrészek legfontosabb adatait. Végül a negyedik csoport a helyszínrajzoké (Plán), kikötők, öblök, jelentős szorosok, csatornák örökítődnek meg a planokon. Mivel a léptékük igen nagy (1:25 000), mindent rávezettek, ami egy kikötőnél, öbölnél lényegbevágó a hajóvezénylő számára. Feltüntették rajtuk a horgonyzóhelyeket, a jelzőbójákat, de még a világítótornyok fényvillanó-típusait is.

Daniló bácsi, Szevér és Sottomarina a hármas csoport, tehát a Special chart megfelelő térképét tanulmányozta, amikor az apró Grabusa-szigetek mellett elhaladtunk, és a hajóorr a Busa-fok felé bökött. Grabusa szigetén komor, fekete, időette rom ásít: a velencés idők megmaradt emléke. Szemben vele egy kis világítótorony: a Busa-fok.

Daniló bácsi rámutatott a térképre. N

– A Busa-foktól délnek kanyarodunk a Szpatha-öbölbe. Abu Ramla azt kérte, hogy itt kössünk ki.

Szevér megvakarta a feje búbját.

– Rossz hely. Mélység húsz öl!

Sottomarina felmordult:

– Hát ha éppen itt kell lehorgonyozni…

Apró falucskát jelzett a térkép, egy Khavro nevű helységet.

– Húsz öl – ismételte Szevér. – Ráadásul sziklás a talaj. Egyenetlen is. Bárcsak bemehetnénk a kikötőbe, de az oly kicsiny, hogy a Jadran se tud megfordulni benne.

Daniló bácsi döntött.

– Mindegy, itt kötünk ki! Ramla szerint itt kell lehorgonyozni.

– Parancsára.

A vitorlákat átváltottuk. Döngve csapódott át a két nagyvitorla, és ropogva, pattogva a három orrvitorla.

Jokohama Jim már úgy húzta a bumrúd köteleit, mintha sose lett volna kartörése.

– Hó, húzd, hó! – vezényelt Suttora. – Feszítsd, a rézangyalát!

A hajó délnek fordult. Előttünk volt a Szpatha-öböl. Úgy tátongott, mint valami éhes, óriási száj. Mélysége lehet úgy negyven kilométer körül, szélessége talán húsz kilométer. És mindenütt sziklák, partig érő meredek, kopár hegyek. A hegyek hol barnák, hol homokszínűek, hol fehérek.

– Ideális csempészöböl – nézelődött megelégedetten Jokohama Jim.

Jankó is izgatottan figyelte az elénk táruló látványt. “Oceanográfusunk” az új, reménybeli csigazsákmányra gondolt.

A sziklákról, a meredek falakról ezüstsirályok és viharmadarak szálltak fel. Koromfekete kárókatonák csapódtak a vízbe, és úsztak tova a hajó elől. Ezeknek a java már északi vendég volt. Vonulók. Hiszen “odafönn” már ősz lehetett a javából. Itt még úgy tűzött a nap, akár nálunk odahaza augusztusban.

Ha a Holdat tenger árasztaná el, ilyennek látnánk látcsövekkel ott a tájat. Bármerre is tekintettünk északnak, Kithira és Antikithira felé, vagy Milosznak, Szantorinnak – csúcsok, lecsapott sziklasüvegek, hegyhátak, de főleg: csúcsok és csúcsok!

Szigetek, hegyek, magányos, alig harminc-negyven méter átmérőjű, de mégis toronymagas scogliók!

Előttünk pedig az öböl óriási szája, és sehol a mesebeli táj, amit úgy vártam, amit úgy áhítottam, reméltem. Bár egy-egy zöld folt elővillant a hegyek mélyebb részéből, a völgyek felől, ezt nem tagadom. De a partokon és a mögöttes részeken a karszt kopár birodalma hirdette, hogy ő itt az úr.

Jellegzetes görög bárkák, felkunkorodó orral és farral, égnek törő, sirályszárnyként “hegyezett” vitorlarúddal haladtak át az öblön. Szardellahalászok és spongyahalászok. Persze, mondanom se kell, hogy se csillogó selyembe, se bársonyba nem voltak öltözve. Agyonizzadt, elviselt lenvászon ingeik, a buggyos görög gatyák, a még kopottabb, lábasszerű sapkák inkább azt hirdették a Jadran utasai előtt, hogy nehéz az élete ebben a “Hold-világban” a szardella- és szivacshalászoknak.

– Horgonyzásra felkészülni!

Sottomarina hangját visszaverték a közeli öblök sziklái.

Szevér arca merev, lehangolt. Szevér maga a lelkiismeretesség, pontosság, körültekintő figyelmesség. Sérelmezte a húszöles mélységet, és kitartott mellette. Az ideális horgonyzóhely mélysége a tíz öl, vagyis a tizennyolc méteres mélység. Ennél több a Jadran láncának, főleg sziklás talajon, már veszélyes lehet. A húsz öl különösen. Hiszen a szabály az, hogy tízöles mélységnél a lánc hosszúságának ötszörösét (tehát ötven ölet) kell leengedni. Húsz ölnél pedig legalább száz ölet. És nekünk mindössze hetven öl láncunk van ám! Így érthető volt Szevér komorsága, elvégre ő a horgonyzótiszt. Ő a felelős a következményekért. Márpedig ilyen beszorított, sziklás öbölben, közel a parthoz, nem fövényre vetett horgonnyal, de annál inkább a rossz kapaszkodási lehetőséget nyújtó sziklákra dobva azt – sok a veszély. Ezért volt komor Szevér arca. De Daniló bácsi, a tettek és kalandok embere már az előtte váró feladatra gondolt. Mit bánta ő a mélységet, amikor arra gondolt, hogyan sikerül felvenni azt a szállítmányt, ami talán ebben az öbölben van elrejtve valahol vagy majd ide hozzák – ismeretlen, titokzatos “szállítók”. Daniló bácsi már ilyen volt, és vele együtt a legtöbben mi is. Kivéve Suttorát és most Szevért. Suttora a komor tájtól még inkább lehangolva többször felsóhajtott: bonellina!…

Ragyogva tűzött a nap, úgy égett, hogy jó volt előle az árnyékba menekülni. Kéken csillogott a tenger, akár az Adria, és mégis, mégis baljóslatúan komor volt a táj!

Abu Ramla feszülten figyelt előre. Abból az irányból bontakozott ki Khavro, a kis falu.

– Well, boys, ennél nincsen jobb hely csempészek számára! – lelkesedett egyre Jokohama.

Kedélyesen megveregette Abu Ramla vállát.

– No, te fekete ördög, ha itt se tudjuk felvenni a puka-pukot, akkor sehol!

Abu Ramla, ez a különös tuareg, elvigyorodott.

– Si, si. Khavro. Jártam már itt.

És sietve eltűnt a foxliban. A foxli csapóajtajának tetején Pallada tollászkodott! Pallada már egészen megbarátkozott velünk. Bókolt, fecsegett, de még összevissza. Azonban jó úton volt, hogy a régi Pallada nyomába lépjen.

Ugyanúgy félrebillentette fejecskéjét, mint elődje, a régi Pallada. Korrogó, recsegő hangja is a mi kicsi komácskánkat idézte. De hát azért még mindig nem volt az az igazi tengerészmadár, mint az Északi-Jeges-tengeren elveszett kedvencünk.

Khavro, a falu ott volt előttünk. Hát bizony már messziről megmutatkozott, hogy nem hasonlít a képen látott faluhoz. Viharvert, kopott házacskái meredek sziklafal alatt, homokfövenyre épültek. A hullámvédő mögött apró, csakis a halászbárkák befogadására épült kikötő hirdette, hogy Khavro halászfalu, szivacshalászok otthona. Nyoma se volt a jólétnek, a gazdagságnak, de még a virágos tengerpartnak sem. Egy-egy házikó előtt dézsában oleanderek, jukkák, agavék díszlettek. Ennyi volt a kert. Többre nem futotta, többet nem engedélyezett a mostoha természet. Itt még a görög szigetek jellegzetes állatát, a kecskét sem tudtuk felfedezni. Holdbeli falu Khavro, holdbeli kikötőcskével.

– Kormány steuerbord, vesd ki! – rendelkezett Szevér. – Horgony készenlétben!

Fél kilométerre az aprócska kikötő mögé vitorláztunk. Közel voltunk a parthoz, és mégis mély volt a víz. A térkép változatlanul sziklákat jelzett. A hullámvidék szélén öreg emberek üldögéltek. Gyerekek bámészkodtak a Jadran felé.

A sóner lassan szélbe állt. A vitorlák laffogni kezdtek.

– Horgonyt le! Vitorlákkal le!

Zúgva, dörrenve szaladt le a horgony. A lánckamrából egyik öl a másik után gördült ki. És ezzel egyidőben a vitorlák csapódva omlottak le az árbocokról.

– Mélység huszonegy öl – jelentette Jankó, aki a mérőónt kezelte.

Nem volt gyenge szél, sőt inkább erős, s máris érezni lehetett, hogy a horgony nehezen fog, hogy “szánt”, nem kapaszkodik megfelelően. De hát a parancs úgy szólt – itt kötünk ki.

– Well, ideális csempészhely! – lelkesedett Jokohama, és máris pengette a gitárját.

Suttora komoran járkált.

– Bonellina, bonellina!

– A tartarugát már nem is említed? – kiáltott rá Sottomarina.

– Várj csak, várj! – mordult vissza Suttora.

Ekkor mászott elő a foxliból Abu Ramla. No nézd csak, mi lett a sivatagi emberből!

Ha a feketeség nem rikít, úgy nem ismerünk rá. Abu Ramla átalakult. A bő burnuszt levetette, de a kaffiét, a fejkendőt is. Csak a nyers bőrből készül saru, a csapli maradt meg eddigi öltözékéből. Abu Ramla ócska fezt vett magára, buggyos nadrágocskát – egyszerű török halásszá vedlett át. Ez a fantasztikus szigetvilág tele van török, kisázsiai népekkel. Egyrészt mert századokon át a Kikládok és a Sporádok török uralom alatt voltak, másrészt mert a vándorlás egyre tart a levantei népek között itt a szigeteken is. Egy-egy mecset, a buggyos nadrág, a fezhez hasonló föveg, sőt az egyedül erre fellelhető fez hirdeti még, hogy a török világ még nem szűnt meg a görög világban. Hogy Abu Ramla fekete? Ez sem feltűnő Krétán és a környező szigeteken. A régi rabszolgák utódai között akad hozzá hasonló nem egy, bár úgy hiszem, hogy nála feketébb mégsem.

A tuareg Daniló bácsi elé lépett.

– Signore capitano, kimegyek a partra. Lehet, hogy csak holnap térek vissza. Az is lehet, hogy helyettem jön valaki. Aki helyettem jön, ezt a kést mutatja fel.

Ezzel Ramla övének rejtekéből egy ezüsttel vert kisebb tőrt húzott elő.

– Nézze meg jól, signore capitano. És ha felmutatja, higgyen neki, én küldtem. Bismillah, Allah nevében! Ha bármi baj érne, nézzék meg az iszákomat, benne van a pénz a megtett útért. De hát Ramlát baj nem érheti – velem van az igazság. Ajua, így lesz, uram!

Jokohama Jim átölelte a sivatagvezetőt.

– Good luck, öreg fiú, good luck. Most pedig indulj! Goam! Ide azzal a puka-pukkal!

Ramla nevetett. Goam – gyorsan, ennyit jelent arabul. Jokohama újabban leckét vett a tuaregtől.

A gigget már a vízre dobta Jankó és Gommó. Néhány perc múlva Abu Ramla a partról a sziklás ösvényre mászott fel. Fürgén, gyorsan haladt. Hogy merre? Ki tudja! Azt csak Ramla tudta. Mindenesetre úgy mozgott, mint aki igen jól tudja, mi hová és merre vezet. Nem a falunak tartott, hanem ellenkező irányba. A sziget belseje felé.

Daniló bácsi jól mondta, ahogy utána néztünk:

– Vannak titkok. Ilyen titok a kígyó útja a kövön, a teve lépte a szélfútta sivatagban. És maga a sivatagi ember.

És a mi Abu Ramlánk sivatagi ember. Parancsnokunk odafordult Szevérhez.

– Te és Suttora partra szálltok. Megmondjátok az öregeknek, hogy rengeteg szivacsot akarunk venni. Persze nem veszünk. De alibi kell. Majd elterjed a hír, hogy kereskedőhajó vagyunk. Csakis príma árut keresünk. Az pedig ilyenkor úgyse igen van már.

Szevér mosolygott. Mi is. Hiába, Daniló bácsi! Nehéz az ő eszén túljárni.

– Parancsára! – felelte Szevér.

Suttora már az okuláréját is feltette. Hiszen tudjátok, literátus ember volt ő. Akkor már két hete nem volt újság a kezében. A legutolsót Tuniszban vette, ki is bogarászta az utolsó sorig. Így tudtuk meg, hogy barátunk, Alain Gerbault, Slocum kapitány egyetlen méltó utóda, a Firecrest világvándora Casablancába hajózott, és onnan indul el a második világ körüli útjára!

– Kemény fickó az a Gerbault – állapította még Jokohama –, még egy bendzsót se visz magával!

– Bendzsót? – nevetett Sottomarina. – Papagájt se!

Krétán voltunk tehát – a „csalódás szigetén”.

Elmondhatom: láttam Krétát, de nem mint zöld szigetet, és láttam spongyahalász-falut, ahol a szegénység nagyobb úr, mint bárhol a szigettengeren! Jankóval kettesben kieveztünk egy távolabbi szigethez. Jankó azért, hogy szaporítsa gyűjteményét, én azért, hogy lássam, mint gyűjtik a Kréta-tenger halászai a szivacsot.

És ott tudtam meg, micsoda szörnyű mesterség a spongyahalászat. Talán csak a gyöngyhalászokat lehet melléjük állítani.

Három-négy ember ül egy-egy csónakban. Ezek közül az egyik az evezős, a “gazda”. A másik kettő vagy három a halász. Leginkább családtagok, apa és a gyerekei. Ha ugyan él az apa, mert bizony, ha nem hagyja idejében abba á szivacsgyűjtést, akkor nem éri meg a negyven évet sem. Ezért kell a segítség, a sok gyerek, de csak – fiúgyerek!… És ne higgyétek, hogy a szivacshalászat annyiból áll: a mélyben fekvő szivacspad fölé érkezik a csónak, és máris ugorhat a vízbe a gyűjtő. Dehogyis. Aki így tenne – ott halna meg menten! Mielőtt vízbe száll a halász, különleges, évszázadok alatt kialakult légzési gyakorlatot végez. Ez a légzési gyakorlat legalább fél óráig tan. Értitek – fél óráig! Így “áll át” a tüdő és a szív a tenger alatti munkára. Mert a szivacs hét-nyolc métertől húsz-huszonöt méterig található. A jó szivacs tizenöt és huszonöt méter között. Ez pedig nagyon nagy mélység a meztelen testnek, mert sejthetitek, a szivacshalászok nem búvárruhában dolgoznak. Az ő felszerelésük vajmi csekély: egy fakeretes, zsákszerű háló és egy kiadós nagyságú, korong alakú kő. Ennyiből áll a szivacshalász szerszáma.

Az a “halászbrigád”, akiket Jankóval figyeltünk a Jadran giggjéből, négy emberből állt. Egy idősebből és három fiatalból. A legfiatalabb még Jankó korát sem érte el, nem lehetett több tizenhat évesnél. Felváltva ugrottak a mélybe, és amíg az egyik lent volt, a másik kettő a halászbárka fenekén pihent. A leszállás úgy történt, hogy a halász a lapos követ a hóna alá vette, a kőre erősített zsinórt pedig á gazda csuklójára erősítette. A halász a bárka elejére állt, és bevetette magát a vízbe. Már nem emlékszem, hogy egy-egy meddig is lehetett a vízben, de úgy sejtem: legalább egy percig! Kíséreljétek meg, mit jelent egy percet akár a Balaton, a Duna vagy – a fürdőkád vízszintje alatt tölteni! Mozdulatlanul is rettentően nagy idő így az egy perc. Hát még munkában, dolgozva, gyors iramban végezve a nehéz feladatot. A szivacs, ami nem más, mint úgynevezett “virágállat”, különösen azt a helyet szereti, ahol gyors az áramlás, és így bő táplálék (szabad szemmel nem látható lények) jut a sejtjei közé. A szivacs telepekben él, sziklákra, fenékkövekre tapadva. Ezekről a sziklákról kell, néha három-négyemeletes háznak megfelelő mélységből a halásznak lefejteni a szivacsot.

Jankó mint “tengerkutató” és vele együtt én, nagy figyelemmel nézte a halászok munkáját. Nemegyszer idézte Sottomarina mondatát: corpo di bacco.

Még most is emlékszem, mi volt a legelső meglepetés. Az, hogy a szivacs, amikor napvilágra kerül, nem sárga, hanem fekete! Sárga csak akkor lesz, amikor a kimerítő halászat végeztével a brigád hozzáfog a fekete, nyálkás “köpeny” lefejtéséhez és a nyálkás “spongyavér” kinyomkodásához. (Mert amit szivacs gyanánt mi használunk és ismerünk, az nem más, mint a szivacs belső része, a váza.)

A négytagú társaságból a fiú volt a legügyesebb, a legfürgébb. Ahogy mértük az időt és figyeltük, mikor húzza meg a zsineget a gazda, tapasztaltuk, hogy az ifjú bírja a legtovább a tenger mélyén. A zsineghúzás nemcsak jelzés, hanem szabályos felhúzás. Amikor a gazda csuklóján erősen megrándul az elég vastag zsineg, az két marokra fogja és húzza, húzza, ahogy csak erejéből telik. A zsineg végén ott a kő és a kőbe kapaszkodva a halász. A halász derekára erősített hálóban pedig vagy van a zsákmány – vagy nincs. Mert a fenéken kitapogatott szivacstelep nem minden tagja megfelelő, és nem minden csomó fejthető. A leszállásra, gyűjtésre, felszállásra pedig nincs több idő, mint egy perc. Olykor még annyi sem.

– Corpo di bacco!

Elszörnyedve meredtünk az egyik halászra, amikor felhúzták, és kimerülve belekapaszkodhatott a bárka szélébe. A halász orrából dőlt a vér! Elbánt vele a víznyomás. Ekkor már nemcsak a gazda nyúlt utána, hogy beemelje, hanem felugrott a másik kettő is. Emberéletről volt szó! És ahogy emelték, láttuk, hogy a háta is véres. Az egyik hajász felénk intett:

– Mekarra! Vroma mekarra!

Apró, alig tenyérnyi, de gyakran még akkora sem a “mekarra” – a legdühösebb medúzahal-félék egyike. Ez a medúzahalacska méretéhez viszonyítva komoly sebet tud okozni. Főleg a szivacstelepek fölött tartózkodik, úszkál ide-oda, és lesi a zsákmányát. A szegény halász leszáll, nem is veszi észre, hogy a hátán ott a kis bestia, a mekarra, és szívja a vérét, amit úgyis szív a tenger, a spongyavásárló kereskedő – és szív a mostoha élet!

Alkonyodott már, amikor visszatértünk a hajóhoz. Minden irányból hegyes csúcsú, gémvitorlás bárkák haladtak hazafelé. És egyre komorabb lett az öböl. A víz elmélyült, fekete színt öltött. A felettünk, körülöttünk, a távolban felmeredő hegyek fehérsége, világossága eltűnt, és lassan átvették a tenger mély sötétségét.

A gigg fenekén kagylók és csigahéjak hevertek. Jankó ekkor már komoly “tengerkutató” volt. Ő volt a második társunk, aki arra készült, hogy elhagyja a hajót. Jankó előtt nagy tervek lebegtek.

– Ha leszerelünk és téli pihenőt tartunk, elmegyek Monacóba, Lo Biancóhoz – mondta a napokban Jankó. – Én is úgy akarom kezdeni, mint ő. Leszek csónakos a tengerkutató állomáson. Majd felviszem én, ha hagynak! Közben meg tanulok.

De akkor, amikor a kagylógyűjtés és a spongyahalászok megfigyelése után visszafelé eveztünk, valami ráült a lelkünkre. Szótlanul húztuk az evezőket, elmerengtünk a vízen. Olykor hátratekintettünk. A távolban ott fehérlett az egyre komorodó feketeségből a Jadran habfehér teste. Az árbocok lassú íveket raktak le, ahogy az esti szél ide-oda táncoltatta a lomha hullámokon.

– Mit gondolsz, Andrea? – tette fel a kérdést Jankó. – Baj nélkül szabadulunk innen el?

Furcsa, de magam ugyanerre gondoltam. Megálltam az evezésben, A kis gigg oldalt csúszott a hullámok dombján.

Ferdén ülve ránéztem Jankóra.

A csokoládébarna, szép dalmata arc csupa aggodalom. Jankó félt valamitől!

Abban a percben úgy éreztem: én is.

A kaland mintha mást is tartogatott volna az érdekességen, a különlegességen kívül. De az ördög ott ugrált bennem. Egy idősebb csak nem mutatja ki gyengeségét a fiatalabb előtt.

– Mi az, talán te is a bonellinára gondolsz, Jankó?

A fiú merően a szemembe nézett.

– A bonellinára?… Lehet… Arra hát… Arra… Mit gondolsz?…

– Azt, hogy butaság!

Igen, ennyi volt a feleletem. Butaság. Közben úgy éreztem, hogy nem az. Hogy nagyon is helyes az aggodalom, a félelem. De hát az “öreg matróz” nem szokott félni.

Jankó bólintott. Okos szemében mosoly villant. Nekem beszélhetsz, Andrea – ezt olvastam ki a szeméből. De csak ennyit mondott:

– Szeretném, ha már hazafelé vitorláznánk.

– A csigák, mi, Jankó? Azokat magadnál is jobban félted?

A legény bólintott.

– Féltem hát! Szeretem a csigákat, hiába nevetsz. Mattone kapitánynak megígértem, hogy küldök belőlük, ha találok olyat, ami neki nincsen meg. Már eddig három ilyen van! Nem három darab, de háromféle!

– És mint juttatod el Monte Christóra?

– Ha elkerülök Monacóba, csak eljutok valami bárkán a kapitányhoz.

Akár a régi-régi barátot, az én felejthetetlen Jokkómat hallottam volna. Ő volt ilyen meghatóan következetes, ígéreteihez hű és kitartó barát. Jokkó!… És öröm látni, hogy Jankó, az unokaöcs ugyanilyen. Uszkok származék ő is, valamikori Adria-kalózok ivadéka. És abban a pillanatban “elszállt” belőlem a hetyke ördög. Bevallottam, hogy bizony gyanakodva nézek az elkövetkező napok, sőt – órák elé!

– Láttad Suttorát, amikor kikötöttünk? – tette fel a kérdést Jankó, amikor őszintén bevallottam érzésemet. – Láttad? Azt mondta, hogy a horgonyzóhelyen észrevett egy bonellinát, de hát mire szólt, el is tűnt a polip! Nappal volt, nem világított, hamar eltűnt hát a szemünk elől.

Igen, így volt, fiúk, így. Suttora a horgonyzóhelynél bonellinát vélt felfedezni. Most is azt hiszem, hogy képzelődött. De ő állította, hogy így volt. Érthető, hogy Daniló bácsi rámordult:

– Na és ha bonellina? Joga van bárhol, bármikor felbukkanni! A tengerben él!

– Igen, de Messinánál, a földrengés előtt…

– Hagyd azt a Messinát, te javasasszony! Megtiltom, hogy mostantól kezdve, egészen addig, míg utunkat be nem fejezzük… hogy addig bármi hasonló maflasággal rémisztgesd a népet! Megtiltom! Ha nem tetszik, partra szállhatsz!

Daniló bácsi szeme villámlott. Talán ilyen dühösnek még soha nem láttuk. A nyugalom, a biztonság embere volt. Ma már tudom, hogy azokban a napokban nála is megfeszültek az idegek. Nagy volt a tét. A hajó, a Jadran! És mi, akik elsősorban barátok voltunk, és csak azután alkalmazottai. Bármennyire is mosolyogva nézett a csempészút elé – a lelke mélyén ott lappangott a kétely, a bizonytalanság. Hogy ez így van, egyedül ennél az összecsapásnál árulta el. És Suttora mit tett? Szegény öreg egy szót se szólt. Kihúzta magát, meghajolt, és előrement a foxlihoz, ahol Pallada tollászkodott immár órák óta. Ott rákönyökölt a foxlilejáró tetejére, és valamit suttogott a papagáj fülébe.

Ott, a csónakban, azon az estén elfogott valami nagy-nagy jóérzés, testvériség Jankó iránt. Jokkó öccse! Jokkó vére csörgedezik benne is. Arca, nézése, mosolya – akár néhai nagybátyjáé! Hátranyúltam, megfogtam a kezét.

– Nézd, Jankó – mondtam –, azt én nem tudom, mint szabadulunk innen. Bajjal, baj nélkül?… Honnan tudnám. De azt tudom, hogy nagy fába vágtuk a fejszét. Az ilyesminél mondják, hogy két vége van a botnak, de a hajónak is. A bonellinában nem hiszek, nem én. Azt azonban láttam, hogy a kapitány nyugtalan. Ebből is sejthetjük: nagy a tét, amivel játszunk. De megússzuk, fiú… megússzuk, és ez a fő!

A Jadran horgonylánca nagyokat rándult, csikordult, amikor a hajó közelébe értünk. Talán eddig még nem is említettem nektek, hogy máshogyan eresztik le a horgonyt az északi és máshogyan a déli féltekén. Ugye nem? A vitorlás hajók többnyire egy horgonyon állnak, csak akkor eresztik le a második horgonyt, ha az idő rosszabbodik, és a leszakítás veszélye fenyeget. Az első horgonyt az északi féltekén mindig a hajó bal oldali leeresztőjén vetik, tehát a steuerbordon. Ennek az az oka, hogy az északi féltekén a szelek uralkodó iránya nyugat-északnyugat, tehát jobbra fordulva nyugattól északnyugatig haladnak a gyakori szelek. Így az egy horgony húzása a legstabilabb. A déli féltekén fordítva áll a helyzet: itt a horgonyt a hajó jobb oldalán, a backbordon vetik ki. A déli féltekén az uralkodó szelek iránya kelet-délkeleti. Itt tehát a jobb oldali horgony kerül először használatba, ha kikötnek.

Megkerültük a feszülő horgonyláncot, és a szokott helyre, a steuerbordhoz álltunk.

Fent Gommó feje jelent meg.

– Gyertek, gyertek, indulunk! Dühös az öreg, hogy elmászkáltatok.

Indulunk?

Hiszen még nem is “melegedtünk meg”, mint azt tengerésznyelven mondják.

A fedélzeten nagy volt a mozgás. Az “öreg” azonban nem volt dühös. Inkább vidám és fürge. Időnként tréfálkozva szólt oda Suttorához, aki komoran pislogott vissza.

És milyen különös a sors: ideje volt, hogy induljunk. Egy derék kis kobold úgy intézkedett, hogy felszedjük azt az egy szál horgonyt. No, de nézzük csak sorjában, mint is volt, hogy történt. Úgy ám, barátaim.

Először is a felépítmény és az árboc között elhelyezett asztalkánál, ahol horgonyálláskor a kaszinót tartjuk, ült egy idegen.

Idősebb, de fekete szakállú, marcona képű, vad tekintetű, halász formájú ember.

Fején fekete bársonyból készült sapka, amit jócskán megevett az idő, foltozott ingén bőrmellény. Ez volt a kabát.

Maga az ember pedig Nisus Ali volt.

Halász és csempész. Görög és török, mint neve mutatja.

Elhozta Abu Ramla tőrét és vele az üzenetet, hogy hagyjuk el az öblöt, mert nem biztonságos. Vándora volt a szigeteknek, és mint errefelé a legtöbb, akik a szomszéd Rhodoszon születtek, bírta a török, a görög, az olasz nyelvet.

– Signore capitano – állt az idegen Daniló bácsi elé, amikor egy csónakból felmászott a fedélzetre, és felmutatta a tőrt –, íme, Abu Ramla küldött. Innen indulnotok kell, mégpedig minél előbb. Majd én mutatom az irányt, merre haladjatok. Nisus a nevem, Nisus Ali. Halász vagyok Karpathoszról, de csempész is, ha kell. A bárkák már várnak… A török partokról jöttünk, de nem ide, mert itt nem jó, signore capitano. Jaj, nem jó.

Így beszélt Nisus.

Szevér arca felragyogott. Féltette a hajót a horgonyzóhelytől. Suttora még komorabb lett. Lám, máris kezdődik a “nem jó”. Szegény Suttora! Drága, drága Suttora… Előttem van gyakran az az este. Látom őt, a “kalózt”, a fiumei világítótorony őrét, aki annak idején csodával határos módon menekült meg a Petőfi gőzös katasztrófájából… Látom őt és emlékezem rá, már hogyne emlékeznék, hiszen Pallada itt van velem, az én madaram réges-régen. Így igaz, fiúk. Itt mászkál a vállamon, az íróasztal könyvállványán, és félrehajtott fejecskéjével gyakran mondja: Suttora, Suttora… Hogy miért van nálam? Megtudjátok, fiúk, megtudjátok rövidesen! Ezért hát nézzük csak sorjában, miként is volt, miként történt…

Nisus Ali.

Nézzétek meg őt úgy, ahogy akkor mi tekintettünk rá. Nyugodt szívvel elmondhatom: ha statiszták kellettek volna egy kalózfilmhez, a Jadranon akadt volna egynéhány. Elsősorban Suttora, azután Gommó, Jokohama, Sottomarina, de akár Zoller is, vagy ifjú kalóznak Jankó. De Nisus Ali mellett egyikük is, másikuk is jól fésült diplomatának festett.

A Szpórádok és Kikládok szigettengerében összekeveredtek a régi idők velencései, a szigetlakó görögök, kisázsiai törökök, a szultánok múltbeli hajóhadával idekerült mórok, észak-afrikai “szerecsenek”, sőt még az olaszok is. Ennyiféle emberlisztből gyúródtak a “levantei” emberek.

Nisus Ali vérbeli levantei volt.

Bozontos szemöldöke alól elővillanó éles szeme magasfokú értelmet, ravaszságot, vad és gyors tettrekészséget árult el. Akkor se, azóta se tettem volna a kezemet tűzbe Nisus Ali jellemének feddhetetlenségéért. Akadt nála jó néhány késszurkálás, fejbeverés, kiadós verekedés. Az a típus, aki megtartja szavát, az életét is kész feláldozni az adott szóért, de ha úgy érzi, hogy becsapták, hogy csalódott, akkor bosszúálló, kegyetlen vadember.

Ilyen volt Nisus Ali.

Miért mondtam el mindezt?

Mert Nisus Ali felbukkanása döntő volt sorsunkra. Ránk, a hajóra és külön Suttorára. Nisus Ali volt a csempészek feje. Látszólag ütött-kopott halász vagy szivacsos, a valóságban Levante egyik leghírhedtebb, legmerészebb csempésze – sőt, a csempészkirály!… Nem mondom, más elképzelésem volt a királyokról. Főleg tudtam, hogy nem hordanak bőrövbe tűzött és kecskebőrből készült dohányzacskót. De Nisus mégis a csempészek királya volt. Ha a kecskebőr ennek a szerepnek ellent is mondott, a pipája nem. Hozzá hasonló pipát azóta sem láttam. Mi, a hajó pipásai, mint Jokohama, Suttora, Guzsik apó és jómagam nem győztük bámulni a csempészkirály pipáját. Valódi, tölcséres, úgynevezett “kalabas-pipa” tulajdonosa volt Nisus Ali. A tajtékkövet vérvörösre égette a sok szívás, a rajta levő ezüstveretek pedig a velencei csipkeművészet dicsőségére váltak volna! Ezt szívta unos-untalan a csempészkirály, de ha evett vagy mégis szünetet tartott, akkor inge alá rejtette. Nem adta ki a kezéből egy pillanatra se.

– Hol szerezted ezt a gyönyörűséget, testvér? – kérdeztük tőle.

A sűrű szemöldök alól ránk villant Nisus élénk tekintete.

– Ilyen pipát nem lehet szerezni. Ilyet csinálni kell. Én csináltam.

És akkorát nevetett, hogy Sottomarina is lemaradt tőle hangerőben.

Sűrű, sötét éjszaka vett körül minket. Az a bizonyos “vágni lehet a sötétséget” nevű éj.

Világítottak az iránylámpák (a jobb oldali zöld és a bal oldali vörös), égett a tatlámpa, s meggyújtottuk az éles, igen erős fényű fedélzeti lámpát is. Nisus Ali a szekértő szemével figyelte munkánkat.

– Valamikor voltam hajós is – mondta. – Voltam én minden. Még finánc is. Akár hiszitek, akár nem, az is voltam. Török finánc Aleppóban. Elfogtak a törökök. Ha Ali vagyok, török vagyok, mondták és besoroztak. Így lettem finánc. De megszöktem. Mégiscsak görög vagyok inkább, gondoltam, és leléptem. De a puskát elhoztam. Azóta már nincsen meg, de van más. Szép puska, jó puska, majd meglátjátok a Barlangoknál. Mert oda megyünk. Ott találjátok Ramlát, ott vár rátok…

Így beszélt a csempészkirály. Szeretett beszélni. Jóízű, színes, eleven volt ez a beszéd. Tele élményekkel, eseményekkel. Sottomarina is nagy beszélő volt, de szájtátva hallgatta Nisust. Persze nem azokban a percekben, amikor elhangzott a parancs:

– Felszerelni!

Lassan a horgonymagasságra (a horgony fölé) vontattuk fel a hajót, hogy megkönnyítsük az indulást és a horgony kiemelését. Gommó és Jankó az orrvitorlákat húzta, Piede, Jokohama, Sottomarina, Guzsik apó, Suttora a nagy vitorlákat lazította a göngyölegből, Szevér és Daniló bácsi Nisus Alit faggatta az új érkezési helyről. Zollerrel ketten vártuk a jelt: kormányt irányba…

A spongyahalász-falu lanternája álmosan pislákolt.

– Átvágunk Antikithirának, ott van a Madár-sziget – mondta a csempészkirály. – Ott leljük a Barlangokat. Nincs annál különb hely a megbújásra. Itt most nem jó, a Busa-öbölben. Hol a parti rendőrség, hol a haditengerészet ellenőrzi.

Kivette szájából a kalabas-pipát, és nagyot köpött a tengerbe.

– Vannak buta csempészek is, mint ahogy mindenütt akadnak buta emberek. Itt vesztett rajta néhány hete egy banda. Ismertem őket, megérdemelték. Mondtam is nekik nemegyszer: emberek, a csempészéshez ész is kell. De hát nem volt nekik! Rajtavesztettek.

Ahogy ezt mondta Nisus – valami különös zubogás támadt a közelünkben. Olyasféle zaj, mint amikor a bálna kidugja fejét, hátát, amikor kibukkan a vízből.

Nem messzire a sónertől, az öböl mély sötétségének belsejéből egy toronyszerű árny közeledett. Igen lassan, igen tempósan, de közeledett és egyre nagyobb lett. Már az is látszott, hogy a toronyhoz hosszúkás test is tartozik.

Nisus Ali felugrott ültéből, és a mellvédhez lépett.

Daniló bácsi, Szevér is arra tekintett.

Zollerrel együtt mi ketten hasonlóképpen.

– Ugyan mit akarhat? – néztünk egymásra.

A toronyszerű árny egy tengeralattjáró parancsnoki felépítménye és a hosszú, szivarra emlékeztető test maga a hajó volt!

Tengeralattjáró! Nyilván görög lobogó alatt.

Akkor jöhetett a mélyből elő, mert még a villamos motorokat járatta, és csak percekkel később kapcsolta át a nyersolajmotorokat. Mindenesetre merész tett volt sötétben, egy öböl szájába behatolni. Bár az is lehet, hogy a tengeralattjáró un. felmerüléssel közeledett. Villanymotorokkal, kiemelkedő toronnyal, zárt felépítménnyel.

A fedélzeti lámpa erős fényében jól láttuk a csillogó szürke testet, ahogy dőlt lefelé a víz a járótérről, a toronyláb alapzatáról.

– Ez alighanem Némó kapitány lesz – vigyorgott Zoller. – Meglásd.

– Vagy Zaccaria – néztem Zollerre. – Emlékszel?

Hogyne emlékezett volna. Hiszen nemegyszer idéztük. Első hónapjainkat éltük a fiumei tengerészeti akadémián, és akkor, csónakgyakorlaton Porto-Ré alatt, Zoller tenyere kegyetlenül feltört az evezéstől. A vezénylő negyedéves akadémikus, a kőszívű Zanetta volt ebben a fő bűnös. A közelünkben kiemelkedő tengeralattjáró parancsnoka mentette akkor meg a fellázadó, kövér kis Zollert a nagyobb veszedelemtől. A tengeralattjáró az U III volt, parancsnoka a derék Zaccaria fregatthadnagy, aki nem sokkal később hajójával, legénységével együtt hősi halált halt!… Ezt az emlékünket idéztük, amikor a görög kibújt a vízből, és a közelünkbe ért.

Persze 1918 és 1934 között nagy a különbség, fiúk! Zaccaria fregatthadnagy acélszivarja még igen-igen magán viselte a kezdeti idők, a Némó kapitány korának formáját. Az U III még nem rendelkezett fedélzeti ágyúval, sőt ágyúkkal, sem azzal a hihetetlenül gyors le- és felemelkedő hidraulikus szerkezettel, ami a korszerű tengeralattjáró tulajdonsága. Az U III lesüllyedéséhez legalább négy-öt perc kellett, az előbukkanó görög már megtette ugyanezt a manővert egy-másfél perc alatt. Fele idő alatt a felbukkanást! Az U III még egy testből állt (figyelem, fiúk!), a korszerű tengeralattjáró két testből készült! A szivar alakú, erősen páncélozott belső testet egy könnyebb, rendes hajóformára emlékeztető testbe zárják, hogy ellenállóbb legyen, és inkább bírja a tengeralattjárók régi veszedelmét, a hullámok felborító átkát. Az U III-nak még nem volt a periszkóppal egymagasságú antennaárboca, amelyet a periszkóphoz hasonlóan teleszkopikusan lehet kitolni és behúzni. De főleg, amint láttátok, a “mi” régi emlékhajónk, Némó kapitány utolsó kisöccse nem hordott a parancsnoki torony előtt és mögött gyorstüzelő ágyút!

A felbukkanó görög hadiegység ilyen korszerű tengeralattjáró volt. Természetesen miattunk kúszott elő a mélyből, azt már az első pillanatban láttuk.

A páncélozott hullámvédő mögött több fej kandikált felénk.

Bekapcsolták a naszád fényszóróját. Most ugyanolyan kivilágításban lett részünk, mint amikor Pallatinát láttuk vendégül. Zoller megjegyezte:

– Veszedelmesen vonzzuk magunkhoz a hadihajókat! Szeretnék már egyszer egy olyan hadiflottát látni, amelyik nem küldi ránk a kopóit! De ilyen flotta nincs!

A tengeralattjáró fényszórója végigkúszott a hajón, fel az árbocokon, a felfelé emelkedő, egyre inkább kibomló orrvitorlákon.

Hallani lehetett azt is, hogy a csendesen búgó villanymotorokat felváltották az erősebb hangú nyersolajmotorok. A kipufogócsövön megjelentek az első füstgázbuborékok.

Daniló bácsi úgy tett, mint akit nem érdekel egy tengeralattjáró. Egymás után adta a parancsokat:

– A főárboc nagyvitorláját fel! Orrvitorlákat tedd át!

– Horgonyt emeld!

– Hajót steuerbordon fektesd szélbe!

Ugyanakkor a tengeralattjáróról szócsövön átszólt egy tiszt.

Görögül. Attól ugyan ne is szólt volna.

De volt egy Nisusunk, és Nisus felelt.

Majd a tiszt újból mondott valamit. Erre Nisus ugyancsak ordított a tengeralattjáró tisztjének újfent valamit.

Így kiabáltak egymásnak, és egyre inkább éreztük – nagy örömmel –, hogy a tengeralattjáró nem követi a hadi szokást: ha valami gyanús, akkor átküldi a “zsákmánytisztet”.

A tengeralattjáró megelégedett a szavakkal.

Végül bevonta fényszóróját.

Daniló bácsi is eloltotta a fedélzeti lámpát, hogy ne zavarja a fény a látást.

A horgonyt felhúzták. És a hajó szélbe fordult.

Felhangzott a vitorlák közismert, szívderítő pattogása, a kötélzet és az árbocok recsegése. A sóner megindult.

Körvonalas folt jelezte a tengeralattjárót, valamint egy kék lámpa igen halvány fénye. Odább a falu házaiból tükröződtek a lámpák, mécsesek a tengeröböl hullámain.

A tengeralattjáró nem adott parancsot a megállásra!

Szél felett hagytuk el.

– Kormányt két fokkal steuerbordra! – rendelkezett Daniló bácsi.

– Parancsára!

Nisus Ali nagy nyugalommal szívta óriási kalabas-pipáját. A tájoló lámpás megvilágította a szőrös, sötét arcát. Látszott, hogy igen tetszik neki valami.

– Irány: észak-északnyugat! Vitorlákat átváltani!

Árboctól árbocig szállt tovább a parancs:

– Vigyázz, hajó átvált – vitorlákat át!

Steuerbordról lassan backbordra fordultunk.

Se nem lőttek utánunk, se nem hangzott fel a “megállj” parancs!

– No, ezt megúsztuk! – kacagott Zoller a fülembe, ahogy ráfeküdt a jobb oldali szélről a bal oldali szélre átváltó hajó kormányára. – Suttora bácsi, megúsztuk!

Suttora ott húzta a közelünkben a hátsó árboc nagy vitorláját. Hogy mi villant át az arcán, azt nem láttuk, de azt hallottuk, hogy Suttora – nem szólt! Nem válaszolt.

Végre, amikor átváltottunk, és nagyjából a megadott irányba haladt a hajó, Daniló bácsi odafordult a csempészkirályhoz.

– Mit akart a tengeralattjáró, Ali?

Nisus titokzatosan mosolygott, majd így szólt:

– Azt, hogy miféle hajó a Jadran.

– És mit mondtál neki?

– Azt, hogy görög hajó – mosolygott a csempészkirály.

Daniló bácsi rámeredt.

– Görög hajó? Hát a taton ott van, hogy hová való!

Nisus Ali helyeselt.

– Azt én tudom, hogy mi van a taton. De azt is tudom, mifélék a mi haditengerészeink. Átkiáltott, hogy miféle hajó. Mire én azt mondtam, hogy az Ithaki sóner Patraszból. Erre azt kérdezte, mit keresünk itt… Mondtam, hogy most már semmit. Szivacsot akartunk vásárolni, de nem kaptunk megfelelőt. Ezért is indulunk. Hát nem látja, hogy indulunk – kiáltottam –, maguk még ott úsztak a mélyben, amikor mi már indulásra készülődtünk!… Erre azt kérdezte meg, hová megyünk. Mondtam, hogy egy házzal odább: a sziget felső részére, Mirabellába. Hátha ott kapunk jóféle szivacsot. Erre még csak azt kérdezte, hogy én vagyok-e a kapitány.

Mondtam, hogy én hát, ki más lenne!… Ami igaz is, csempészkapitány vagyok! Ó, signore capitano, buták ám az ilyen hadificsúrok! Még arra is lusták, hogy megnézzék a hajó tatját! Így aztán nyugodtan hazudhattam nekik. Még azt is, hogy én vagyok a kapitány.

Nisus Ali megelégedetten tekintett Daniló bácsira.

Parancsnokunk megveregette a vállát.

– Látom, érted a dolgod, Ali. De most inkább azt mondd meg, jó-e a hajó iránya.

Északnak haladtunk. Abból az irányból, igen messziről, még a láthatár alól, fény látszott. Antikithira világítótornyának fénye.

Nisus bólintott.

– Az irány jó. Ha nem esünk le, ott leszünk a Barlangoknál éjfél utánra.

Éjfél után alig múlt az idő, amikor sötét tömeg bontakozott ki előttünk. A Madár-sziget.

Már hallani lehetett a töméntelen madár rikácsolását.

– Ott vannak a mieink – állapította meg Nisus. – Azért kiabálnak a madarak.

Hatalmas, meredek, kopár sziget volt előttünk. A csillagok fényében is látszott, hogy elhagyatott, néma. Emberi életnek semmi jele. Óriási mészkőszirt a tenger közepén.

– Signore capitano – állt Daniló bácsi elé a csempészkirály –, ha meglátod a bejárót a Barlangokhoz; megijedsz majd. De bízzál bennem. Ha azt mondom: erre… akkor úgy állítsátok a kormányt. Ha azt mondom, amarra, akkor meg úgy. Látom, mit bír a hajó, és azt is, tudom, mit enged az út, ami a Barlangokhoz vezet. Higgyél nekem, kapitány.

Villanó, fehéres felhők emelkedtek előttünk az éjszakában.

Az mind, mind madár volt!

Sirályok, puffinusok, vészmadarak.

Nem százan, de ezrével. Talán tízezrével is! Ennyi madarat sem Shetlandon, sem Faröeren nem láttunk, pedig van ott is bőven belőlük.

A rengeteg sok szárny valósággal világított. De igazi fény is lobbant előttünk.

Nisus Ali elmosolyodott.

– A mieink. Jeleznek, hogy szabad az út. Nisus Ali tudja, hová kell vinni a csempészárut!

A tájoló lámpája rávilágított erre a viharvert arcra. Büszkeség, megelégedettség látszott rajta. Nisus Ali tudja, mit kell tenni! Ebben egyikünk sem kételkedett.

Mindenesetre tény: azon az éjszakán egyikünk se hunyta le a szemét.

Nagy volt a tét. Sikerül-e felvenni a lőszert?… Ha sikerül, akkor az első menetet megnyertük. De hátravan még a legnagyobb: a második, kirakodni. Az hogyan sikerül?

Nisus Ali előre mutatott. Feneketlen sötétség tátongott arra.

– Ott… ahol a legnagyobb a sötét… látod, signore capitano, látod… ott van a bejáró!… Majd én mondom, merre, majd én mondom, hogyan… Csak higgyél nekem, capitano.

Újabb fény lobbant. Majd gyorsan kialudt.

– Ott az irány!

– Külső orrvitorlát bevonni, a főárboc nagy vitorláját engedd le! Kormányt tartsd!

Kell, hogy tudjátok: fene nehéz feladat volt a Madár-sziget fjordbejárójába irányítani a hajót. Valóságos haditett.

Előttünk nagy-nagy sötétség, már csak a magas sziklafal miatt is. És annak a sötétnek a közepén akadt egy még inkább sötét hely – az volt a bejáró!

Voltak percek, amikor azt hittük: no, most zúzódunk össze! Most törik forgáccsá a Jadran!

Egyre erősebb lett á sziklafalakhoz verődő hullámok dübörgése. És ez a dübörgés intő jel is volt egyben: tengerészek, vigyázni, veszélyes hely ez erre nagyon! És mi ennek a veszélynek a mélyére igyekeztünk.

– Csigavér! – dünnyögte időnként Zoller.

Márpedig ha kenyeres társam csigavérezett, az azt jelentette, hogy ez a kemény, veszélyben edzett fickó szíve – erősen kalapál.

Csigavér!

Daniló bácsi hangja kongott, amikor megkérdezte Nisust:

– Hogy jövünk innen ki? Mert ezzel a széllel csak bejutunk. De kijönni?!

Nisus olyan nyugodtan, mint amikor a pipájáról beszélt, felelt:

– Légy nyugodt, kapitány, majd a bárkák kivontatják a hajódat.

– De hol az a bejáró?

Egyre inkább ordítva kellett beszélni a pokoli hullámverés miatt. Parancsnokunk kihozatta kajütjéből a szócsövet, azon adta az utasításokat.

– Kormányt tartsd!

– Középső fockot lehúzni! Marad egy orrvitorla!

Suttora ott állt a közelünkben. Ezúttal feladta szótlanságát.

– A rézangyalát!

A hajó megbillent. Mint a részeg, úgy tántorgott. Biztos jel volt arra, hogy a visszaverődő hullámok közé keveredtünk. Tehát közel vannak a sziklák.

Nisus valósággal Daniló bácsi füléhez hajolt, úgy mutatta az irányt.

Mitől, hogyan látott ez az ember, megfoghatatlan!

A hullámveréssel még csak egy hangzsivaj vetélkedett: a madarak vijjogása, rikácsolása, sivítása és sikítása. Hej, az volt ám a fültépő zaj, fiúk! A sziget tollas népe nem tudta megbocsátani, hogy birodalmában emberek tartózkodnak, és hogy, íme, újból emberek közelednek. Mert a sirályszem éjjel is jól lát, a vészmadáré is, messziről észrevették ők a hajót!

Daniló bácsi mellettünk termett. A fülünkbe ordította:

– Kormányra ráfeküdni! Vigyázz!

Hát bizony kemény feladat volt megtartani – mozdulatlanul, egyre a jelzett irányba – a kormánykerekeket. A hajó alatt elvágtató, visszaverődő hullámok ellenkező irányba szorították a kormánylapátot, mint a hajó természetes nyomása és a víz ellenállása. Bizony, egyetlen rossz, hibás mozdulat, és – a Jadran forgács lesz!… Bár, hogy őszinte legyek, azon az izgalmas éjfél utáni időn nem voltam meggyőződve, hogy megússzuk a kalandot forgács nélkül. Nem én, egy percig se hittem. Mint a lázálomban, úgy rémlett fel előttem a múlt, sokszor gyönyörű, de sokszor szenvedésekkel teli tengerészéletünk. Mint valami filmén, úgy pergett le gondolatomban egy-egy jelenet az Adriáról, az Északi-tengerről, az Atlanti-óceánról… és megjelentek a régen látott arcok: Anton úr, a Nautica főportása, Zanetta, akit elnyelt a tenger, Lodola, aki pompás társunk volt az északi úton, Horváth Feri, aki a legjobban hiányzik, Hal Pettersen, a kis tudós, a jégvilág és a Magas Észak szerelmese… felrémlettek előttem!

– Csigavér! – vicsorgott a kormány pergő, hol innen, hol amonnan lendülő feszítésére Zoller. – Csigavér!

És mint később kiderült: mindnyájan – a bonellinára gondoltunk!

Mint a pokol legnagyobb katlana, úgy forrt, fortyogott a sziklafalakról visszavágódó, egymást eltipró, feltaszító hullámok hadától felkavart tenger.

Nem tagadom – miért is tagadnám? – keserű düh és méreg emésztett Ibni és Murzuk bej iránt! És ha rajtam áll, hát ott vágom be a tengerbe Nisus Alit, ennek a bolond kalandnak értelmi szerzőjét! Hát nem lehetett volna napvilágnál behatolni a Madár-sziget titkos öblébe, ebbe a vad, embertől nem látogatott sziklafjordba?

Bár alig volt már a Jadranon vitorla, de – és ezt bámulattal kellett elkönyvelni – a sóner biztosan haladt előre. Nemegyszer, de most különösen megmutatta a mi hajónk, hogy biztosan áll a talpán, azaz – a kíljén, a fenékpalánkon! Erre a manőverre kevés hajó lett volna alkalmas!

És most mutatta meg újból Daniló bácsi, mit tud, micsoda higgadt szívű, pompás idegrendszerű fickó is ő! Zoller, jómagam, és a többiek is, gépiesen dolgoztunk. Az utasításokat végrehajtottuk, de önálló tettre képtelenek voltunk. Ha néhány fokkal magasabb is volt a parancsnok hangja, ha egy-egy “corpo di bacco”-t ő is megeresztett, ez nem vont le semmit emberi nagyságából. Daniló bácsi azokban a tízpercekben is az volt, akinek tudtuk, akinek megismertük: szilárd világítótorony, megingathatatlan árboc! Fény, amit követhettünk.

– Kormányt tartsd!

Egyszerre csak mintha megállt volna a hajó.

És abban a pillanatban fellélegeztünk.

Előttünk világosság! Fény, fény, fény!

A Jadran átjutott a fjord torkán!

Mögöttünk már a kavargó, fortyogó, bőgő tenger. De a madarak jó része ide is követett.

S ha most úgy tűnik nektek, eltúlzom a látottakat, higgyétek: igaz, amit ide írok.

Fáklyák rőt fénye világította meg a katlanszerű öblöt, a Madársziget fjordját. Körülöttünk meredek sziklafalak emelkedtek, komoran, mint a Wagner-operák díszlete.

Az öböl mélyén libegtek a fáklyák.

Nisus Ali kihajolt a bal oldali mellvéden, tölcsért formált a tenyeréből, és úgy kiáltott.:

– Rána, hé!

Az árboc körül sirályok, vészmadarak, puffinusok szálltak, kavarogtak kíváncsian, rikácsolva. Nisus kiáltására az egész tollas had felvágott az égnek. És a bárkák felől egy csomó torok kiáltotta:

– Rána, rána, rána, hé!

És a libegő fáklyák köröket írtak le, tüzes karikákként forogtak, hullt belőlük a szikra, a szerteröppenő szurok. És szállt a kurjantás:

– Rána, rána, rána, hé!

– Az én embereim! – nevetett Nisus Ali. – Itt vannak a bárkák!

A csempészek fáklyái világítottak felénk. A csempészek köszöntötték a felbukkanó hajót vidám lánggal és érces kiáltással. Rána, rána, rána, hé!

Elsőnek Sottomarina kapott észbe abból a szívszorító kábulatból, ami megbénította agyunkat, ami ránk ült annak a tudatában, hogy hajónk és vele együtt mi, összezúzódunk a Madár-sziget szikláin.

Sottomarina katlanmély hangja vidáman harsant:

– Rána – héééé!

És mint ilyenkor történni szokott, ha az ember hálát ad az égieknek, mert megúszta a bajt, belőlünk is felcsattant az eddig ismeretlen, de pompásan hangzó kiáltás:

– Rána, rána, rána, hé!

Nevettünk, mint a gyerekek, egymás kezét szorongattuk, és akkor azok is voltunk – gyerekek! Piede, Jokohama, Jankó, Zoller, Sottomarina, Gommó dalra gyújtott: “Mariónak híre kelt…”

Így sodródtunk lassan a majdnem tükörsima vízen a bárkák felé.

Közben Gommónak arra is volt ideje, hogy mérje a vizet.

– Negyven öl! Harmincöt! Harmincöt!… Harminc!…

Végül harmincnál megperdült a horgonyszerkezet.

Közvetlenül a bárkák mellé álltunk.

Elsőnek Abu Ramla mászott a fedélzetre. Fekete képe csillogott a megelégedettségtől, örömtől, hogy itt vagyunk, hogy befutottunk.

– Signore capitano, megmentjük Kufrát, Allahra, meg! – szorongatta Daniló bácsi kezét a tuareg.

Mi Nisus Alit vettük közre. Dicsértük pompás tájékozódó képességét, nagyszerű szemét.

– Talán macskától származol, hallod-e, király? – kacagott Szevér.

Hat bárka horgonyzott összefűzve a Madár-sziget különös öblében. Levantei bárkák. Egy-egy lehetett közülük harminc-harmincöt tonnás, fedélzetükön nyolc vagy tíz emberrel. Ócska, ütött-kopott bárkák voltak, a pányvarudakra tekert vitorlák elárulták, hogy rég az az idő, amikor valahol Patraszban, Szmirnában vagy Konstantinápolyban a vitorlakészítő kiszabta őket.

A bárkák oldalán kampók, oda erősítették a fáklyákat. Pontosan úgy, mint annak idején a vikingek, vagy századokkal ezelőtt az arab kalózok.

Nisus Ali leereszkedett az egyik bárkába. Nagy lelkesedéssel fogadta királyát a csempészek hada.

Minket meg, hogy a hajót leszereltük, Daniló bácsi a foxliban gyűjtött össze. Akár a szardíniák, úgy zsúfolódtunk, de együtt voltunk. Parancsnokunknak mondanivalója volt a számunkra, amit odakünn bajos lett volna megtenni a madárzsivaj, a csempésznép kiabálása miatt. Ott már megkezdték az előkészületet az átrakodásra.

Daniló bácsi végignézett rajtunk. Mosolygott.

– A kaland első része sikerült. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy – szervusz, világ!

Guzsik apó közbeszólt:

– Tudja mit, kapitány? Én egy pillanatig se hittem, hogy sikerül.

Jóízűen, felszabadultan nevettünk. Bizony mi se hittük.

Daniló bácsi bólintott.

– Helyes, barátaim. A mi vállalkozásunk felettébb nehéz. És mert az, hívtalak ide össze titeket. Az igazság az, hogy megértünk már jó néhány kalandot együtt…

– Jócskán – tette hozzá Sottomarina.

– Még a sivatagba is beleszagoltunk néhány héttel ezelőtt – mosolygott Zoller. – És úgy jártunk, mint Robinson.

Daniló bácsi szikár arcán megkeményedtek a vonalak.

– A pillanat komolyságra int, barátaim. A kaland első részén vagyunk túl. A második rész hátravan. Suttora megbántódott, hogy tegnap rászóltam. És ezt szóvá kell tennem. Suttora miatt meg miattatok. Suttora és én régi barátok vagyunk, becsüljük, szeretjük egymást. így van, kalóz?

Suttora bólintott.

– Így.

– Ha így van – folytatta a kapitány –, akkor meg kell mondanom azt is: amibe belefogtunk, nem gyerekjáték. Én azt akarom, hogy Suttora velünk maradjon, de azt, hogy ti többiek ugyanígy. De most fel kell tennem a kérdést: ki az, aki leválna tőlünk? Mert erre itt az alkalom. A bárkák a legközelebbi kikötőben kiteszik azt, aki valami miatt nem akar közöttünk maradni. Kötelességem ezt a kérdést feltenni, barátaim.

Kevés csönd támadt.

És ezután Suttora szólalt meg elsőnek. Felbökte az ujját, okuláréját – ami akkor rajta volt – megigazgatta. A lordtól kapott köntös főúrian csillogott a vedlett hajósgúnyák közt.

– Én úgy hiszem – kezdte lassan Suttora –, sok mondanivalónk nem lesz. Nem megyek el a hajóról, azt tudom. A bonellinát nem említem többet, bár azt sem azért tettem, mert fecsegő vénasszonyhoz hasonlít a természetem. Csak éppen az az igazság, hogy a Petőfi drámája óta látnok vagyok. De hát, ha a kapitány ezt nem hiszi, az se számít. Csak az, hogy a hajón maradok.

Ennyit mondott Suttora. Utána átöleltük.

– Jól van, öreg, derék legény vagy!

A fedélzeten Jokohama Jim tréfásan rákiáltott a tuaregre:

– Hello, boy, megyek veled Kufrába! Kiverjük onnan a feketeingeseket!

És megkezdődött a rakodás.

Egyik láda a másik után tűnt el a holttehertől megkönnyített Jadran bő hasában. Amelyik láda tompán ütődött, abban lőszer volt. Sok száz, húszasával csomagolt töltény. Amelyikben zörgött valami, abban fegyverek voltak szétszedett állapotban. Hogy honnan kerültek a Madár-sziget vadregényes öblébe? Most se tudom, akkor se tudtam. Mi csak azt tudtuk, és ennél többet nem is volt illő tudni, hogy Nisus Ali bandája a török partoknál szedte fel, de természetesen arra már nem vállalkoztak, hogy átvigyék az afrikai partokra. Nem a bárkáért lett volna kár, de sokkal inkább a hadianyagért.

Nem lehet elfelejteni azt az éjt, ott a sziget mélyén.

Fáklyafény, marcona legények, vadmadarak rikácsolása.

És az imbolygó árbocok árnya a komor, meredek sziklafalakon.

Amikor pedig az öbölbejáró szurdokán besütött a nap, és fénye bearanyozta a Jadran hófehér testét, már a java munkával készen voltunk.

A peremig terhes bárkák kiemelkedtek a vízből, a sóner közel vízvonalig merült.

– Ti ezt a rengeteg ládát egyszerre akarjátok teveháton elvinni? – csodálkoztunk Ramlára. – Talán száz teve is kevés hozzá! . Abu Ramla megrázta fejét.

– Nem. Egyszerre nem lehetne. De a sivatagi népek összetartanak. Vallahi, amit nem visznek el a tevék, azt elrejtjük a parti falvakban, amit nem rejthetünk el ott, azt elrejtjük a sivatagban. Bismillah, Allah nagy és kegyelmes, segíti Líbia népét! És segít minket, hogy Kufra, a szent oázis újból a miénk legyen! Szekká zei haramin.,. és nem a rablóké!

A tengeri vadmadarak rikácsolása mintha csak azt hirdette volna ott az öböl mélyén, a hajók körül és az árbocok fölött, hogy úgy lesz, úgy lesz. A sivatagi népek szent harca – diadalmas lesz…

…És amikor leszállt az alkony: a Jadran szabad tengeren járt.

Backbordon, a bal oldalon, Kréta fényeit kezdték gyújtogatni. A Busa-fok világítótornya és a Kiro-fok fénye egyre távolabb fordult tőlünk. Az összes vitorlákat felhúztuk, és a sóner könnyedén túrta a Földközi-tenger vizét. A három orrvitorla, a két nagyvitorla felett kifeszített két “sárkányvitorla” pompásan feszült az esti, északi szélben.

– Irány: dél, teljesen dél, az afrikai part, Derna és Tobruk között!

Daniló bácsi parancsa után megnéztük a térképet, sejthetitek. Mit mondott a térkép? Elsősorban is azt, hogy Észak-Afrikának ez a része valójában nem is annyira Líbia, mint inkább Kürenaika, közel van az egyiptomi határhoz, egyike a legelhagyatottabb partoknak. A második világháború idején az itteni falvak, városkának nevezett helységek nagy hírre tettek szert… Akkor még senki nem sejtette, hogy Tobruk, Derna, Szollum vagy Bardia sok derék, becsületes, távoli otthonból elszakított ember tetemét fedi majd.

Derna és Tobruk között. Ugyan mi lehet itt? Semmi más, mint egy eléggé gondozott út, az olasz járőrök útja a tengerparton, és az út mögött – a Szahara Líbiai-sivatagnak nevezett része. Homok, homok, homok! Egészen le Kufráig homok és azon túl is – homok!

Amikor a fedélzeten összegyűltünk és latolgattuk, minek is nézhetünk elébe, s miként ügyeljünk arra, nehogy csapdába kerüljünk, a mi tuaregünk megjegyezte:

– Hogy a parton mi van, azzal ne törődjünk. Az nem a mi dolgunk. Bismillahi, így igaz.

– Hát kié, ha nem a miénk? – csodálkozott Szevér. – Szomorú lenne partot érni és belefutni az olasz járőrök markába!

Az arab nagy komolysággal megrázta.a fejét.

– Olyasmi nem történhet. Murzuk bej mindenre gondol. Erre is. A Halfa-öböl a cél, ott kötünk ki. Onnan messzire van az út> A homokdombok mögött, vahi, igaz. A dombokon most az én testvéreim leskelődnek. Ha feketeingesek járőre arra megy, nem történik baja. De ha megáll, akkor lelövik! Vahi, igaz. Ahogy Allah akarja.

Meglepődtünk. Murzuk bej?

– Hát Murzuk bejjel találkozunk még?

Abu Ramla bólintott:

– Murzuk bej a mi vezérünk. Ő vár ránk Halfánál. Bismillahi… így ti csak ne féljetek a feketeingesektől, az a mi dolgunk. De annál inkább féljetek a hadihajóktól. Vahi, igaz, signore capitano?

Az ám, mit is mondott Pallatina: kerüljük Líbia partját…

És mi egyenesen Líbiának tartottunk.

Dél, teljesen dél – Derna és Tobruk között!

Zoller nevetett.

– Ha azt a barlangot megúsztuk, nem lehet már bajunk! Csigavér!

A Jadran délnek, egyenesen délnek haladt.

Éj volt, holdfény nélküli éj. Senki nem aludt, senki nem pihent le.

Olykor egy-egy hajó útját kereszteztük.

Néha egy-egy hajó a mi kurzusunkat metszette.

Zúgott, sustorgott a sóner hasa alatt a tenger.

Jokohama halkan pengette a bendzsót. Herri-hó, herri-hó…

Sottomarina, Guzsik apó, Gommó és Piede pókért játszott, a tengerészek örök kártyáját.

Jankó a hajóorrban őrségen, a kormánynál Zoller, én tartalékban. Ügyeletes Szevér.

Daniló bácsi a parancsnoki kajütben tett-vett.

A lehúzott fedélzeti lámpa megvilágította az első raktár fedelén kuporgó kártyásokat.

– No, Guzsik, rossz a kártyád! – harsogott Sottomarina. – Rossz, mint a főzted!

Az előárbochoz egy ember támaszkodott. Előre, a sötétbe, a távolba meredt. Arra van Afrika.

Abu Ramla volt ez az ember.

Arra van odahaza, ott a hazája. A Szahara és a szent oázis, Kufra.

Minden fényre vigyáztunk, minden fényt ellenőriztünk.

Jankó időnként jelentette Daniló bácsinak: fény nyugat-délnyugatról, fény nyugatról… Ilyenkor Daniló bácsi kijött a kajütből. Szevérrel együtt vizsgálgatták a jelzett világosságot. Sok-sok fény együtt: utasszállító hajó, magas fény, magasan elhelyezett oldallámpák: teherhajó, ferde fények: vitorlás hajó, alacsony fények, időnként pásztázó fényszóró: hadiegység!

Kerültünk minden közelséget, minden feltűnést. Inkább letértünk a kurzustól, csak ne fussunk bele valami gyanakvó olasz markába.

Másnap ilyenkor már az afrikai partokat kell látni, ha minden jól megy. Ha!

Ekkor még minden jól ment. Kréta fényjelei lassan eltűntek. A legtovább Kavusi sziget világítótornyainak sugarait láttuk. Azután az is eltűnt. Egyedül a csillagok világítottak.

A derék Nisus azzal köszönt el tőlünk:

– Signore capitano, csak az őrhajókra ügyeljetek! Megkergült a talián, mindenkibe beleköt, vigyázzatok!

Nem tudom letagadni: volt valami feszültség a fedélzeten.

Erről senki nem beszélt, de arról sem, hogy egy szikra valahonnan, és a levegőbe repülünk! Dohányzás, pipázás csak egy helyen volt lehetséges: a kormányszekrény mögötti terecskén, de sehol máshol. Képzeljétek el Sottomarinát, Suttorát, Guzsikot, a legfőbb pipásokat! Ha tehették, ott kuporogtak mögöttünk, a kormányszekrény mögött. Még a pókerezésből is felugrottak, és szaladtak egy-egy pipaszívásra.

Guzsik apó aranyéletet élt. Tilos volt a főzés.

– Azt már mégse tesszük meg, hogy felrobbanjunk, és így közöljük a világgal, hogy lőszert szállítunk! – jelentette ki Daniló bácsi, amikor kiadta új rendelkezéseit.

Becsülettel betartotta mindenki az utasításokat. Elvégre levegőbe repülni senkinek sem volt vágya!

A feszültség egyik jele volt az is, hogy senki nem mászott le a foxliba, és nem bújt a kojéba. Inkább tettünk-vettünk, kártyáztunk, mórát játszottunk; malmoztunk, vagy sodortuk azt a bizonyos, végtelen hosszú, dalban is megénekelt kötelet, és javítottuk az öreg vitorlákat, lehetőleg tehát a fedélzeten tartózkodtunk. Ha Jankó valamerről füstöt vagy éjidőn fényt jelzett, akkor letettük a kártyát, a kötelet “fukszoló” drótot, zsineget, a vitorlát varró tűt és tenyérvédőt – és a jelzett irányba néztünk.

Két cimbora kivételével.

Az egyik volt Jokohama Jim, a másik Abu Ramla.

Mint mondom: Ramla egyre csak a távolba nézett, és szinte hívta, idézte Afrika partját. Jim meg a bendzsóval beszélgetett, vidám, sejtelmes mosoly ült az arcán.

– Boys, csudaszép az élet! Most egy időre megint búcsút mondok a tengernek. Jokohama Jim teljesíti elődje parancsát! Egy kis háborúskodás nem árt ott, ahol segíteni kell. Hát most majd ott segítek, ahol a feketeingesek piszkos munkát végeznek! Kipörköljük őket Kufrából! Majd meglátják Murzukék, micsoda príma kézigránátokat tud Jokohama Jim készíteni. Nem kell hozzá más, mint néhány konzervdoboz, salétromos zsinór és puskapor!

Így beszélt Jim, ha kedve támadt a beszédre. De inkább a bendzsót pengette, vidáman, jókedvűen. “Mariónak híre kelt…”

Amikor a “kutyaőrség” után átvettem a kormányt Zollertől, a cimbora odasúgta:

– Zűr lesz az idővel. Megfigyelted? Hol nyugat-délnyugat, hol hirtelen csak nyugat. Táncol. Az ereje is. És hozzá még éjjel!

Zoller, akivel egymás között többnyire “pestiesen” beszéltünk, sejtelmesen intett.

– Csigavér. Én viszont lepihenek. Olyan álmos vagyok, hogy az árboccsúcson is elaludnék!

Valóban igaza volt gyerekkori jó barátomnak. A szél szeszélyeskedett, “ugrált”, mint a tengerészek mondják. Egy ideig délnyugatról fújt, majd átváltott nyugatira, nem sokkal később vissza délnyugatinak. Holott általában éjjel a legegyenletesebb a szelek iránya. És ez érthető is: kiegyenlített a tengerek és szárazföldek hősugárzása. Megfigyeltétek, hogy a szelek változása általában reggel, délben, este következik be? A Föld felszíne nappal felmelegszik, éjjel meg lehűl. Reggel a talajtól felmelegített levegőréteg magasan a tenger fölé áramlik, ami azt is jelenti, hogy a szárazföld felett alacsony légnyomású tér keletkezett. így tér azután vissza a tengerről délutánra a megerősödő “tengeri szél”. A “parti szél” este keletkezik, amikor a lehűlés következtében a szárazföld felett magas légnyomás keletkezik. Ez a szél nem emelkedik magasra, hanem egyenesen a tengerre (vagy nálunk a Balatonra) fúj. A szárazföldi szél napkelte előtt a legerősebb. Ezek az általános, jóviseletű szelek. Ha ebben a megszokott rendszerben valami változást észlel a tengerész, akkor már tudja – figyelnie kell. Figyelni azért is, mert a különböző légsúlymérők, aneroidok, barométerek – amelyekből minden hajón akad egy-egy példány – már intenek a következtetésre.

Amikor Zoller azt mondta: “zűr lesz az idővel!”… ez egyben azt is jelentette, hogy megfigyelte: a széljárás nem úgy „viselkedik”, mint ahogyan az szokás. A szeszélyes, éjszaka ide-oda ugráló széljárás, amely hol felerősödik, hol legyengül, hol a szélrózsa különböző szektoraiból fúj – sok mindent elmond a hajósember számára. Elsősorban is azt, hogy jó lesz ügyelni, nehogy meglepetés érje a hajót.

Ezzel a tudattal álltam a kormányhoz.

Szél: délnyugat. A vitorlák az úgynevezett ideális szögből kapták a nyomást. Negyedóra múlva gyengült a szél, a megdőlt hajó lassan “felegyenesedett”, és a szélből szellő lett, ráadásul nyugatról jött.

– Aneroid?

Szevér lépett a kormányfélre. Neki tettem fel a kérdést, ami azt jelentette, mennyit mutat az időjelző, vagyis a légnyomásmérő.

– Hetvenhét-három – mondta nyugodtan Szevér.

A lámpa fényében meglepődve látta, hogy elhűlve bámulok rá.

– Talán nem hiszed? Az előbb néztem meg.

Elmondtam, mit tapasztalt Zoller, és milyen az én megfigyelésem rövid negyedóra alatt.

Szevér óvatos hajós volt. Háromárbocos barkon, a Ragusán tanulta meg védeni, óvni, becsülni a hajót és az embereket. Éppen ezért elgondolkozott azon, amit mondtam.

– Pedig hetvenhét-három, ennyit mutat az aneroid. De csak figyeljük a széljárást.

Daniló bácsi műszerei között még a régi, sokaktól már ósdinak tartott, nekünk akkortájt igen megfelelő Vidie-féle fém barométer szerepelt mint légnyomásmérő. Az egyszerűbb változatát ti is ismeritek: ez az óra alakú, szelencés barométer a látszerészüzletek kirakatában is gyakorta fellelhető. A Vidie-féle ennek az óra alakúnak javított, hogy úgy mondjam, tengerálló változata: a szelence falaira nehezedő légnyomás az összenyomódásnak és a tágulásnak megfelelően (fogaskerék és emelőrendszer segítségével) skála előtt haladó mutatót mozgat. A Jadranon a légnyomást ezzel a műszerrel ellenőriztük. Nagy hajókon a Vidie mellett természetesen más légnyomásmérő is akad, így a cső, vagy inkább a pálca alakú Fortin-féle higanybarométer. Ezt a műszert a hajó dülöngélése miatt kardanikusan függesztik fel. De Daniló bácsi annyira összeszokott a Vidie-vel, hogy hallani se akart másféléről. És mivel minden műszer annyit ér, amennyire a gazdája használni tudja, a mi aneroidunk pompásan bevált. Megszoktuk, ismertük, minden rezgését megértettük.

Hetvenhét-három. Ez annyit jelent, hogy igen kiegyensúlyozott, normális körülöttünk a légnyomás. (A “körülöttünk” alatt legalább kétszáz-háromszáz kilométeres körzetet kell érteni.)

– Igen – bólintott Szevér –, hetvenhét-három. Félóránként megnézzük.

Ennyiben maradtunk.

És a Jadran hol egyenletesen, hol szeszélyes lassúsággal haladt Afrika felé.

Őszintén megmondom nektek: nem vagyok híve a viharoknak. Talán azért, mert akadt egy-két kiadós ilyenféle égi ramazuri az életemben. Legyünk őszinték, és nézzünk szembe ezzel a kérdéssel, mert tudom, akad közületek egynéhány, aki most összehúzza a szemöldökét: tengerész, aki nem szereti a vihart, miféle tengerész az?! Pedig hát tengerész az is… Vihar a szárazföldön: a legtöbb ember számára látványosság. Vihar a Balatonon: izgalom annak a sportvitorlázónak, akit künn ér a nyári fergeteg, de egyben jó tudat is, hogy a part alig néhány kilométerre van. Vihar a tengeren, sőt orkán a tengeren: váratlan meglepetést tartogat, különösen a vitorlás számára. Képzeljétek el a házat, amiben laktok: a ház viharba kerül, a folyosót beömlő tengervíz borítja, a szobákba betör az ár, és ti napokon át soha nem álltok, nem ültök, nem feküsztök úgy, mint egyébként jártok, ültök, álltok. Legyen bár a legszörnyűbb hideg: nincsen meleg helyiség, nincsen száraz ruha, nincsen egy korty forró tea! És a ház hol a Gellérthegynek rohan, hol arról csúszik lefelé, hol pedig oldalt dől és zúdul – a tenger mélyére. De ez még semmi. A java az, hogy ennek a megbomlott, tengeren táncoló háznak a tetején vagytok, ott álltok a kormány mellett, húzzátok a köteleket, forgatjátok unos-untalan a szivattyúk karját, vagy a háztetőn levő árbocokon végzitek a világ legnehezebb munkáját. Ilyen próbák s élmények után rövidesen ti is kimondanátok: nem szeretitek az orkánokat, az erős viharok táncát. Ráadásul a vihar mindig hagy maga után valami “ajándékot”. Hol vitorlákat szaggat, hol árbocot vagy árbocokat tör, hol szétveri a fedélzeti építményeket, beszakítja a raktártetőket, sőt: embereket pusztít!

A Földközi-tenger gyakori szelei, viharos szelei, sőt viharai között első helyen a sirokkó és a misztrál áll. A szelídebb változatok közé a homokvihar, a számum nyúlványa tartozik, mint amilyet megértünk akkor, amikor fedélzetünkre pottyantak a spanyol világítótorony-őrök. Ez a “gilbi”, a homokvihar. Csúnya dolog, de kibírható. A sirokkónak több válfaja van: az egyik a “szelíd” sirokkó, amilyet ugyancsak megértünk, mielőtt Marseille-be értünk. A sirokkó “zuhanószél”, úgy keletkezik, hogy a Szahara feletti magas légnyomású területről a levegő átkel az Atlasz-hegységen, és lezuhan a tengerre. A “szelíd sirokkó” a Földközi-tenger nyugati medencéjének gyermeke. A keleti medence sirokkója: fenemód komoly valami, vad, viharos, esős, pokolian erős szél, a hajósok így hívják: “ciklonáris sirokkó”. A ciklonáris sirokkó társa a legkülönösebb természeti tünemények egyike – az erős légtükrözés és a “tromba”, a víztölcsér. A szárazföldi közhit azt tartja, hogy a sirokkó a nyár terméke, csakis akkor, de itt is főleg júliusban és augusztusban képződik. Ez tévedés: sirokkó az év minden részében előfordulhat, ha a Szahara s az Atlasz úgy akarja! A misztrál is kétféle. Egyik válfaja a “reggeli, könnyű misztrál”, a francia partoknál borzolja a vizet, öröm nézni, öröm benne hajózni. A másik, a “nagy misztrál”, a Pireneusokban vagy a Francia Alpokban képződik, onnan zuhan le, és alig marad el erőben, száguldásban, pusztításban a bórától. A “nagy misztrál” is téli szél, mint a bóra. Az Ebro torkolatától, a Génuai-öblön túl robog a misztrálnak ez a téli változata.

Hetvenhét-három – ennyit mutatott a légnyomásmérő.

Fél óra múlva ugyanennyit.

Hetvenhét-három.

Egy órával később egy fokkal többet: hetvenhét-négyet.

Ekkor már hajnalodott.

De a szél csak egyre bolondozott tovább.

Hol nyugat-délnyugat, hol nyugat.

Hol gyenge, hol erős.

Végre letelt az őrségem.

– Aneroid?

Szevér, aki átadta a szolgálatot Daniló bácsinak, hitetlenül mosolygott.

– Hetvenhét-négy.

De akkor már tudtuk, hogy “valami” lesz.

A mi aneroidunk derék kis masina volt. Jól szolgálta a hajót és vele együtt minket. De ezúttal megbokrosodott. Rendületlenül kitartott amellett, hogy az időjárásban nem lesz változás. Mi pedig már tudtuk, hogy lesz. Csak azt nem, milyen méretű és honnan.

Bizony tudtuk!

A Jadrannak nem volt hajórádiója, Daniló bácsi azt tartotta, hogy a vitorlás úgy igazi, “ősi dicsőséget” hirdető eszköz, ha minél kevesebb modern felszerelést hord magával. A segédmotort is csak egy utunkon használtuk, akkor is kevés eredménnyel.

Mivel nem volt rádiónk, hát nem tartoztunk bele az ONOGO-rendszerrel közvetített, nemzetközi időjelző szolgálatba. Mi csak a parti viharjelzők zászlójelzései szerint igazodhattunk, különben süketek voltunk, mint az ágyú.

Pedig akkor már ugyancsak kopogták a távírók, a Morse-gépek, a szignálok a három T betűt! A három T betű a viharjelző táviratok bevezető jele (T T T, vagyis – – –), ami azt jelenti: figyelem, figyelem, figyelem, egy perc múlva közlöm a vihar képződésének helyét és haladási irányát!… A tengeri viharjelzés komoly valami. A balatoni viharjelző szolgálat minden esetben működésbe lép, ha a “rohadt sarokban”, Badacsony mögött, vagy a Kis-Balatonnál feltűnnek az égen a komor felhők, vagy a külföldi jelzések felénk közeledő vihart jeleznek. Nem így a tengeren. A tengeri viharjelző szolgálat csak akkor adja le a T jelet, ha a szél várható ereje legalább 40 tengeri mérföldnél nagyobb! Tehát az óránkénti 75 kilométeres sebességet meghaladja.

Mint mondom, akkor már javában kopogtak a Földközi-tenger keleti térségében a T betű jelei, amiről nem volt tudomásunk.

Mégis tudtuk, hogy rövidesen szembenézünk azzal, amit a vitorlás hajósok sehogy sem szívelnek: a viharral.

Honnan tudtuk, amikor az aneroid még mindig a legjámborabb arcát mutatta?

Először is Zoller megállapításából. Az éjszakai szél ugrálása nem jó jel.

Azután feltűntek Carey anyó csirkéi.

A Procellaria pelagica aprócska madár, rigónyi. Valójában viharfecskék. Hosszú, satnya lábacskáikkal sehogyan sem szívelik a szárazföldet. Nekik az elemük a tenger. A viharos tenger! Sok legenda fűződik a nevükhöz, közöttük az is, hogy Carey anyó, az ír javasasszony kedvencei ők, s akkor jelennek meg a hajósok előtt, ha a hajósokra – balszerencse vár!

Suttora vette észre a “csirkéket”, amint közvetlenül a víz színe felett szálltak, csapongó, gyors repüléssel.

– Nézzétek már azokat a madarakat! – mutatott némi diadallal a kormos színű állatkákra a kalóz. – Ki tudja, mifélék?

Ha nem is ismertük mindnyájan Carey anyó csirkéit, mégis tudtuk a nációjukat.

Nincs hajós a tengereken, aki legalább az elbeszélésekből ne tudna róluk.

– Mielőtt a Petőfi gőzös elsüllyedt – emlékezett Suttora –, megjelentek a csirkék. De hát én nem szólok egy szót sem, nehogy azt mondjátok, ez a Suttora már megint rémeket lát. Csak annyit mondok: nem jó a bonellinával találkozni, de még annál is sokkal rosszabb a csirkékkel!

A csirkék egy ideig a hajó előtt szálltak, majd eltűntek a szemünk elől.

Az aneroid még akkor is hetvenhét-négyet mutatott.

Majd egy gőzös haladt el a közelünkben, ferde szögben, steuerbordon. A gőzös Afrika felől jött, és az olasz csizmának tartott. Olasz gőzös volt, a Capri teherhajó. Keresztrúdján piros-fehér kockabeosztású jelzőzászló lengett. Az U betű.

Az U betű azt jelenti: “veszély felé haladsz”!

Daniló bácsi intett Gommónak:

– Add le a jelzést, hogy köszönjük a figyelmeztetést.

És továbbhaladtunk.

Okosan tettük? Vagy nem?… Annyi idő után még ma sem tudok dönteni. Úgy hiszem: így kellett tenni. Nem volt más megoldás. Először is: közelebb voltunk az afrikai partokhoz, mint akár az olasz, a görög, vagy a kisázsiai szárazhoz. Másodszor: olyan teher volt a Jadran gyomrában, amitől minél előbb szabadulni kellett. És harmadszor: ha az U lobogó intése azt jelentette, hogy látható meggondolatlansággal viharfront mélyébe haladunk, akkor az a vihar még “jól is jöhet” nekünk. A haditengerészeti őrhajók sem szívlelik a komisz időt. Inkább behúzódnak a jól védett kikötőkbe.

– Majd ügyelünk – mondta határozottan Daniló bácsi. – A lehető legfontosabb, hogy mielőbb elérjük a tobruki partot!

Ez így helyes és igaz volt.

De hát a csirkék, a csirkék!

A csuda vinné: gyönyörű mesterség a tengerészet, de sehol annyi babonás népség nincsen, mint itt! Egyikről a másikra ragadnak ezek a babonák, mint az a Carey anyó-legenda is. Nálunk, mint nemegyszer ti is tapasztaltátok, fiúk, a jó öreg Suttora volt a “métely”. Ebben az esetben is. Most már tudom: butaság volt “felülni” a csirkéknek. Végtére is nem mások, mint egyszerű madárkák, akiket a sorsuk a tengerre űz. Dehogyis konspirálnak a viharokkal, és dehogyis néznek ki egy-egy hajót, hogy rájuk hozzák a vészt! De ismerve a Petőfi híres és titokzatos drámáját meg magát a legendát, valóban megzavartak bennünket azok a madárkák.

Amennyire csak tőlünk telt, igyekeztünk elérni az afrikai partot.

Délután volt már, amikor a távolban hosszú csík jelent meg.

Afrika!

Bizony Afrika, fiúk. A messzeségbe vesző homoklankák, amik szinte egyenes folytatásai dél felé a tengernek.

Olyan tiszta volt a levegő, mint a csillogó üveg. Messze-messze elláttunk.

És sehol egy hajó, de még egy bárka sem.

Valóban helyesen intett minket a jelzőlobogó U betűjével a Capri?

Sajnos, fiúk, helyesen.

Mert az aneroid is észbe kapott. Délben hetvenhéten állt, délután kettőkor, vagyis tizennégykor – hetvenöt-ötön! Egy órával később hetvennégy-nyolcon!

Akkor bukkant fel az afrikai part.

A szél pedig fújt, egyre erősödve, egyre nagyobb hullámokat görgetve maga előtt!

Már reffelni, harmadolni is kellett. A három orrvitorlából kettőt hagytunk.

Mindnyájan a levegőt szimatoltuk, az eget néztük.

Az ég tiszta volt, ugyancsak mint az üveg. Csak arra, Tunisz felé láttunk komolyabb sötétedést.

– Arról jön az a zrí – állapította meg Zoller.

De Suttora többet nem szólt.

Az aneroid hetvennégy-egyet mutatott. Ment egyre lefelé!

A part pedig ott volt előttünk. A látcső közel hozta a Halfa-öblöt. Sivár, kietlen táj. Szélfútta magas homokdűnék. Se fa, se ház, se ember. Igen, embert se láttunk sehol! Abu Ramla mosolyogva mutatott előre:

– Ott vannak a mieink.

Azt hittük: megbolondult. Emberek. Ugyan hol?

– A jelet kitették. Én látom.

És sehol egy őrhajó, naszád, de repülő sem!

– Murzukék? Ők vannak ott? – ámuldozott Daniló bácsi és vele együtt mi is.

– Ők, si, si, signore capitano – bólogatott a tuareg. – És Dzsemal el Marabuék.

Bámultunk. Marabuék? A rablóék? Akiknek a fogságát nem is olyan régen kitapasztaltuk?

A tuareg vigyorgott.

– Nekik ott kell lenni. Murzuk bej azt mondta, amikor elindulunk Tuniszból, hogy Dzsemal el Marabut hívja ide a bandájával együtt. Bismillahi, így kell lenni. Vahi. Ok a legjobb sivatagi csempészek, a legmerészebb harcosok. Rablók? Ti annak ismeritek őt, Dzsemal el Marabut? Vahi, az is, ha kell. De inkább harcos, nagy harcos, mint Murzuk. Mi összetartunk Allah kegyelméből – összefogunk az idegenek ellen! Vahi, így igaz. Ha kell, Marokkóban, ha kell, Líbiában, mint azt Ibni is hirdeti, akit ti is ismertek. Ő irányít, ő rendelkezik, az ám, most már megmondhatom. Rio del Orótól Egyiptomig, de úgy lehet – azon is túl! Vahi, így igaz.

Nem lehettünk távolabb az öböl bejáratától, mint két, két és fél kilométerre. A homokos, előrenyúló földnyelvek szélén az erősödő szélben óriási hullámtörés támadt!

Az öböl belső részén, a középen, fekete test magasodott.

Egy hajóroncs!

Kétárbocos, földközi-tengeri arab dau maradványa.

– Ha azt balról megkerüljük, biztonságban vagyunk – mondta Abu Ramla. – Allahra, voltam már itt, ismerem. A tengerről is fedve leszünk, a part felől is. Jó hely. Vahi.

De a kiszmet, az a fránya kiszmet mást akart.

Úgy rohantunk a szélben, mintha megtáltosodott volna a sóner.

De egyszerre csak gyengülni kezdett a szél.

Bámulatos, de így volt: néhány perccel ezelőtt vad erővel fújt, hiszen reffelni kellett… most pedig gyengült, majd… elállt! Az előbb még megdőlt hajó felegyenesedett.

Csak a hullámok dobták ide-amoda.

A távolból nagy-nagy sóhajt hallottunk. Mintha egy szörnyű nagy, mesebeli bálna nyögött volna!

És ekkor már tudtuk, hogy nem kerüljük el a trombát, a víztölcsért.

– Aneroid hetvenhárom-öt! – jelentette Daniló bácsinak elfehéredő szájszéllel Szevér.

Ott volt előttünk az öböl alig kőhajításnyira. A megtett sok száz kilométer után nem órák választottak el minket a céltól, de szinte csak percek.

És ezek a percek döntötték el a Jadran sorsát.

Akkor én is hittem már a bonellinában, Carey anyó csirkéiben. Én is átkoztam a sorsot, hogy ott a cél az orrunk előtt, és mi tehetetlenül állunk. A segédmotor használaton kívül, a maradék vitorlák pedig leszerelve. A főárbocra egy háromszögletű viharvitorla került, előre az orrsudárra az úgynevezett viharfock. Több ponyvát nem lehetett kint hagyni, mert csak növeltük volna a veszélyt. Viszont a hajó mozgásképességét igyekeztünk legalább így tartani.

– Barátaim, nyugalom! – mondta többször Daniló bácsi. – Szevér a hajó elejére megy. Jim a kormányosnak segít. Most már azon legyünk, hogy az első meginduló szélrohammal bejussunk az öbölbe. A térkép szerint a mélységek mindenütt kielégítőek. Az öböl nyílása tízet mutat. Barátaim, nyugalom!

Ugyanakkor valósággal éreztük, hogyan ritkul a levegő. A feketeség a fejünk felett szállt, vágtatott tova. És mint a gigantikus jégcsapok, úgy csüngtek a fekete felhőkből fehéres “jégcsapok” – a trombák, a víztölcsérek!

Egyik tromba a másik mögött lógott. Ijesztő volt a látvány. Különösen olyan hajó számára, amelyik tehetetlenül állt, és várta a végzet ütését!

Suttora bukdácsolt mellém, megfogta a zubbonyom szélét.

– Andrea, hallod-e, Andrea!

Ránéztem. Az öreg, szakállas arcból élénken villogtak az apró, hunyorgó szemek.

Suttora mosolygott. Nyoma se volt rajta a megszokott komorságnak, bajokat idéző sejtelmeskedésnek. Mert bizony a mi jó Suttoránk a Petőfi szörnyű drámája óta – mint a gőzös egyetlen megmenekült embere – magával cipelte a “javasember” átkát – az örökös jósolgatást. Ezúttal, a közelgő trombák árnyékában, mondom – Suttora mosolygott!

– Te, Andrea – dünnyögte a fülembe –, figyelj rám. Ha bármi történne velem, gondolj Palladára. Legyen a tiéd. De ezt csak úgy mondom. A fene tudja, túlságosan nagynak tűnik a baj ahhoz, hogy valóban baj lehessen belőle! Majd megmondom a kapitánynak is, hogy hallja: nem mindig kárál Suttora. És tudod, miből következtetem ezt? Oda nézz! Ott szállnak Carey anyó csirkéi! Ha visszatérnek, hozzák a jó hírt – nem éri baj a hajót! A Petőfinél nem tértek vissza… No, megyek a helyemre. Megússzuk a bajt, fiam, meglásd, megússzuk!

Úgy bámultam rá, mint aki szellemet lát. Zoller velem együtt. Suttora bizakodik! Szerettem volna megszorítani a kezét, de már el is tűnt mellőlem. Ott baktatott a középhajón, kacsázó tengerészlépteivel, a főárboc fedélzeti részénél.

Suttora bízik! Maga a csoda ez.

– Hé, öreg Suttó! – kiáltottam, és már készültem utánaeredni, hogy elhagyom a helyem, amikor felharsant Daniló bácsi parancsa:

– Vigyázz! Minden kéz a fedélzeten! Hajót állítsd a szélbe!

Bömbölt Sottomarina hangja:

– Hajót szélbe!

De bizony a hajó nem állt szélbe. A kormány nem engedelmeskedett. Nem volt lendítő erő, amelyik előrevigye és ugyanakkor szélbe fordítsa. És különben is: szenteltvíz lett volna a szélbe állítás! Az első lökésre máris eltűnt a háromszögletű viharvitorla és a drótsodronnyal keretezett viharfock! Mint a selyempapírt, úgy emelte meg a szél első sóhaja a két biztonsági vitorlát!

Úgy gondolom, nem percek, de másodpercek alatt történt minden.

Az előbb még láttam Suttorát, de egy szemhunyorítás múlva már eltűnt! Sehol sem volt!

A hajó közepén lehetett, hogy elérje Szevért, amikor az első tromba levágódott.

Úgy hullt le az égből a több száz méter magas és legalább húsz méter széles víztölcsér, mint egy szörnyűséges bomba. A mag a hajó közepét érte, azt a részt, ahol Suttora kapaszkodott éppen előre!

Fülrepesztő sivítással, bőgéssel és bömböléssel csapott le a tromba.

A fejünk felett recsegés-ropogás, majd nagy, irgalmatlan csattanás.

Zoller megingott, térdre bukott. Jokohama úgy kapaszkodott a kormányba, hogy arról harapófogóval se lehetett letépni. Kellett is. Kötelek tömege, kötéllétrák halmaza dőlt a kormányállásra. És egyben a nyakunk közé.

A főárboc törött ketté!

Az árboc felső része – amennyire azt látni lehetett abban a vaksi helyzetben – a parancsnoki kajüt tetejéről meredt felfelé.

A Jadran tehetetlen dióhéj lett. A hullámok felemelték, majd leejtették. Az orkán, a trombákkal felfegyverzett ciklonsirokkó időnként megpörgette, és veszett gyorsasággal sodorta tova. Hogy merre, mely irányba, azt nem láttuk!

Mindent elborított a víztölcsérek függönye, füstszerű sűrűsége, a víz színére levágódó felhők tömege. Mert a tromba azt is hoz magával: felhőt!

Mást egyikünk sem tehetett, mint kapaszkodott. Életét kockáztatta az, aki nem így tett!

Egyik tromba a másik után zúdult ránk, mint a kalapácsütés!

Mekkora lehetett a szél erőssége? Nem tudom. De feltétlenül több mint a legerősebb bóra ereje. Ha pedig a bóra végigbömböli az Adriát, akkor Spalatótól Triesztig csak kötélbe kapaszkodva lehet az utcákon közlekedni. De a bóra nem cipel magával soktonnás víztölcséreket, bizony nem. A ciklonsirokkó viszont úgy viszi magával a trombákat, mint a bombázógép a “csomagokat”, és ugyanúgy potyogtatja. A Földközi-tenger hajósai és a parti városok lakói félve, tisztelettel mondják ki ezt a szót: tromba. Ugyanúgy, mint Nyugat-India szigetvilágának népe megilletődve szól a hurrikánról, a Japán- és a Kínai-tenger hajósa, halásza, városlakója a tájfunról. És mégis: alig tudnak itt nálunk valamit (vagy inkább semmit) erről az időnként fellépő átokról, a Földközi-tenger keleti részének szörnyű orkánjáról.

Helyzetünk végzetessé vált.

Teljesen kiszolgáltatva a ciklonnak, úgy és arra fordult a hajó, ahogy az orkán akarta.

Nem tudtuk, hogy a part felé vagy a tenger mélye felé sodródunk. Mi az utóbbit választottuk volna, ha rajtunk áll. De hát mi függött tőlünk? Egyszerűen semmi.

Reméltük, hogy a parttól távolodunk. De csak reméltük.

A hajtóerő és a kormány nélkül imbolygó hajó tehetetlen játékszer. Dönti a hullám, dönti a szél nyomása és – a mi esetünkben – döntötte a ránk zúduló, visítva pörgő trombák hada! Lassan már lélegzetet sem kaptunk. Dőlt a víz, akárha a tenger mélyére kerültünk volna!

Ebben az esetben Daniló bácsinak azt az utasítást kellett volna kiadnia, hogy készüljünk fel a hajótörésre, és a gigget, valamint az első raktárfedélen elhelyezett mentőcsónakot helyezzük készenlétbe. Igen ám, ha járni, mozogni tudtunk volna. De nem tudtunk.

Suttora nem kapaszkodott idejében, és – Suttora eltűnt! Vagy csak hittük, hogy eltűnt?

Lehet, hogy azt mondjátok: miért nem vettük komolyan a Capri jelzését, a veszélyre figyelmeztető U zászlót? Tény, hogy nem vettük. De úgy hiszem, már említettem a legfőbb okot: a mi esetünkben a szenussziaknak szánt rakománnyal nem tehettünk mást, mint azt, hogy igyekezzünk minél előbb elérni a célt. Ez volt a legokosabb, legésszerűbb lépés. Arról senki sem tehetett, hogy ez a “lépés” néhány perccel rövidebb volt, mint kellett volna. A Halfa-öböl védelmében több lett volna a biztonság, mint a nyílt vízen, kormány és vitorlák nélkül.

Nem volt semmi módunk a menekülésre. Csak – kapaszkodni!

És várni, várni, várni.

Zoller egyre lihegte:

– Csigavér!…

Jokohama Jim ott kapaszkodott mellettünk. Úgy hiszem, nem kell mondani, hogy a híres, sok tengeri kikötőben megcsodált kalap messze járt már. Talán a hullámok hátán, talán a tenger mélyén, vagy az orkán szárnyán…

Hogy mi lehetett a fedélzeten, abból nem sokat láttunk.

De egy újabb reccsenés, ropogás, dörrenés azt bizonyította, hogy a szél nyomása fokozódik, és a hajó kegyetlenül megdől. Az előárboc roppant ugyanis ketté.

Ekkor halt meg Gommó, a majomember, a zenggi kalózok leszármazottja, kitűnő társunk sok tengeri kalandban.

És a leszakadó árboc vágta le a kövér Piccolo Piedét úgy, hogy ha nincs a közelében Szevér, aki élete kockáztatásával megragadja és a foxliba vonszolja, akkor nincs Piede sem többé! De Szevér is Zenggben született, ahol a bóra, és uszkok ivadék, unokaöccse Daniló bácsinak, és bátyja annak a Jokkónak, aki a legkedvesebb barátom volt. Szevér ott lapult Piede közelében az előhajón, és megmentette Piedét. Szevér mindig az első volt a segítésben, hiszen ti is így tudjátok.

És bőgött, bömbölt a tenger!

Amit a Madár-sziget előtt tapasztaltunk, a visszaverődő hullámok zaját – szerény kis muzsika volt a ciklontól felkavart tengerhez képest.

Alulról és oldalról a tenger hullámai mosták az irányítást teljesen elvesztett sónert, felülről a víztölcsérek zúdultak a fedélzetre!

Az életösztön csodálatos: volt erőnk és akaratunk, hogy a ránk zúdult kötelekből – egymásnak segítve – hurkokat készítsünk, s a kormánytartóhoz, a kormányház tengelyéhez erősítsük magunkat. Ha erre nincs módunk, ha nem tesszük, rövidesen letép az orkán, lemos az átvágódó tengervíz.

Amikor pedig éreztük, hogy az eddiginél is jobban ugrál a hajó, hogy a hullámok rövidülnek, de egyben magasabbak is, akkor – igencsak összeszorult a-szívünk. A part közellétét hirdette a rövid és magas hullám! Afrika északi partja tele van homokpadokkal, lagúnákkal, alacsony parti szakaszokkal. Akkor már tudtuk, hogy rövidesen eldől a sorsunk.

A hajó forgott, mint a részeg ember. Hol a backbord merült a vízbe, hol a steuerbord. A büszke, sudár árbocok már nem léteztek!

De a partot nem láttuk. Mindent elfedett a sötétség, a víztölcsérek szakadatlan sora, a tenger felett rohanó felhőtömeg és a zuhogó eső, a ciklonáris sirokkó képződménye.

Helyzetünk pokoli volt, és a pokol nem váratott magára.

Zoller akkorát üvöltött, hogy áthangzott a vihar bőgésén:

– Itt a part!

Igen, a part. Oda sodort, vagy inkább oda vágott minket az orkán.

Hajósember számára egyike a legszörnyűbb érzéseknek, amikor a hajótest feneket ér.

Éreztük, hogy a Jadran gerince súrolja a feneket, hogy “szánt”, hogy roppanva vágódik a talajhoz! És ezzel együtt tudtuk: a Jadranból hajó többet nem lesz már! Bizony, fiúk, tudtuk.

És amikor egy nagy hullám megragadta, a hátára vette és átemelte a parti turzáson, olyan recsegés-ropogás támadt, hogy azokban a percekben nem hittünk egyikünk életében sem!

A Halfa-öböl közepén futottunk zátonyra, közvetlenül az arab dau mellett.

… Egy roncs helyett két hajóroncs pihent meg ott!

BÚCSÚZÁS

Így lett vége a Jadrannak, így, barátom!

A büszke hajó nincsen többé! Mint ahogy nincs Suttora és nincs Gommó sem.

Összeszorul a torkom, alig jön szó az ajkamra. Az emlékezés ereje igen nagy, nem tudom folytatni tovább. Ne vessetek meg ezért.

Pallada velem van azóta is. Szürke tollköpenye kopottabb, de pompás madár, megérdemli a Pallada nevet. Fejecskéjét időnként félrehajtja, s korrogva, morogva mondja: Suttora… Ilyenkor megsimogatom buksi fejét. Tudom, hogy miért.

A sóner a közepén roppant ketté, ami minden hajó számára a biztos halál. Így halt meg a Jadran, nem messze Tobruk alatt, a Halfa-öbölben. Murzuk bej valóban ott volt, s vele a rablóvezér, Dzsemal el Marabu a bandájával. A lőszer nagy részét és a fegyvereket teljes egészében sikerült megmenteni. A sivatag titkos útjain tevekaravánok vitték a szenussziak rejtekére. Velük ment Abu Ramla, a tuareg sivatagvezető és velük Jokohama Jim. Azóta se tudok róla semmit. Ha él, úgy bizonyára valahol harcol az igazságért, hiszen a név kötelez. Jokohama Jim!… Gommót az afrikai földben temettük el, tengerész módra, tisztességgel: koporsója lett a kis gigg, amivel úgyse tudtunk volna mit csinálni. A mentőcsónak ugyanis viszonylagos épségben megmaradt, azon tettük meg az utat a legközelebbi kikötőig. Mindenki hozhatott magával valami emléket a Jadranról. Én az egyik jelzőzászlót őrzöm. Az U lobogót, hogy emlékeztessen a veszélyekre, amiket kerülni kell. Daniló bácsi, Szevér, Sottomarina, Guzsik apó, Piede, Jankó, Zoller és én soha annyira szótlanok nem voltunk, mint azon az úton, a Halfa-öböl és Derna között. Nem értettük, hogy nem halljuk Suttora zsörtölődő hangját, és nem látjuk Gommó, a majomember szőrös képét. Mielőtt elhagytuk a Jadran roncsait, megsimogattuk az északnak meredő orrsudárt. Az Adriára, régi tengerünkre mutatott, ahonnan jöttünk valamikor, és ahová visszakészültünk. Amikor a hajótörés után néhány nappal kikanyarodtunk a megszelídült tengerre, néhány percre megálltunk az evezéssel. Fohászt mormoltunk Suttora emlékére. Egyvalaki még ennyit se tudott tenni: Sottomarina, az óriás, aki zokogva siratta barátját, a hajó javasemberét, így történt, fiúk. Mint Abu Ramla mondaná: vahi, így igaz.