Az ördög nem alszik – Tunisz előtt – Miért nem jön a vontató? – A hajdani berber kalózok városa – Különös figurák a tengerészek – A “sónerkérdés” tisztázása – Megmentettük Ibniéket – Az álmok városa – Bu Hadia új kafánája – Mint egy király… – Titkos üzenet – Allah ill’ Allah – Különös szőnyegkereskedők – Murzuk bej, a szabadsághős – Haballa hana – Az ajánlat – A szenussziak mozgalma – Meg kell csinálni! – Krétától Tobruk 450 kilométer – Mához három hétre – Áldjon meg Allah!

~ Ibnit és Abdallát azonnal elbújtatni!

– Szélerősség hét!

– Irány: dél-délnyugat!

Daniló bácsi derűsen Szevérhez fordult.

– Célpozíciót kérek!

Szevér ránk nevetett: célpozíció! Mintha könyvből olvasnánk, úgy tudtuk mindig a szélességi és hosszúsági fokok földrajzi adatanyagát. Daniló bácsi iskolájának, hajósnevelő tudományának alapvető tétele volt az, hogy pontosan tudjuk: a koordináták melyik részén találjuk meg utazásunk célját, a célpozíciót.

– Az orvosnak a gyógyszerek receptjét kell tudnia, különben nem képes gyógyítani – hangoztatta időnként Daniló bácsi. – A muzsikusnak a kottát kell ismernie, különben nem muzsikus. A tengerész akkor tengerész, ha úgy fújja a hosszúsági és szélességi fokokat, mint az Azórok fújják a maximum szelét!

Így azután természetes, hogy akkor – Tunisz előtt – Szevértől kezdve mindnyájan betéve tudtuk a célpozíciót.

– Északi szélesség 36° 47 ‘, és keleti hosszúság 10° 10 ‘, Tunisz – harsogta vigyorogva Szevér helyett Zoller a kormány mellől. – Parancsára!

Igen, Tunisz előtt voltunk, eléggé erős szélben, korai reggelen.

Ezért kellett elbújtatni Ibnit és Abdallát, mert – Suttora és a többiek felfogása szerint – az ördög nem alszik. Hátha Tunisz azzal fogad minket, hogy Máltából rádióüzenet jött: a Jadrant átkutatni! Megtörténhet.

– Megtörténhet? – kérdezte Suttora is, amikor parancsnokunk felvetette ezt a lehetőséget is.

– Miért ne? A nemzetközi jog értelmében az angolok feljogosítottak ezt a franciáktól kérni.

– Hát akkor eldugjuk a két füstöst – fogadkozott a “kalóz” –, hogy tulajdon magukat sem találják meg!

Ibni és Abdalla ezúttal a hajómélybe került, a kettes raktár válaszrekeszei közé. Nem lehet éppen derűs helynek, levegősnek és világosnak nevezni ezt a kuckót. De hát aki csempész és akit csempésznek – az már ilyesmivel is számol. A fő a cél. És a célért mit nem tesz meg az ember?! A hősök a célért születtek és élnek, életük “célpozíciójáért”. Ibniék célja – a gyarmatosítóktól megszabadult Észak-Afrika…

Nem tagadom: szemünk kutatva járt, keresett, távol, közel. Már felmerült az a gondolat is, hogy távolabb Tunisztól, valami semlegesebb helyen tesszük ki Ibniéket.

– A legrövidebb út az egyenes! – vágta ketté Daniló bácsi szokott tettrekészségével a “hezitálást”. – Úgy jöttünk ki Máltából, mint a hercegek, úgy is megyünk be Tuniszba!

Akkor már megkerültük a Cap Bont, a tuniszi öböl előreugró elővédjét, és egyenesen dél-délnyugatnak hajóztunk a kiérdemesült, valóban történelmet látott La Goulette kikötő felé. Nyugaton hatalmas hajótest emelkedett ki a reggel ragyogó távlatából: egy nagy személyszállító otromba tömege. A fekete hajótest, a fehér felépítmények, a sárga-fekete festett hajókémény öt mérföldnyire is elárulta, hogy a 22 000 tonnás Vulcania halad amott, az olasz hajózás egyik büszkesége. A Vulcania Tuniszba készült, és mégis Bisertának tartott, ami közel száz kilométerre feljebb található a tuniszi parton.

 Akkor már a szép és nagy, történelmi arab város, La Goulette kikötője annyira eliszaposodott, hogy a francia kormányzat Bisertát nevezte ki főkikötővé. La Goulette (az El Bahira) csak az olyanféle hajók befutására volt alkalmas, mint a mi sónerünk. Már a háromárbocos barakokat is Bisertának irányították.

Felbukkantak a várost környező hegyek, mint a Szidi Salah, a Dzsebel Ahmar, a Dzsebel Merkez. És a tövükben sok-sok mecset, minaret tornya, kupolája, sok-sok lapos és lőrésszerűleg szegett háztető – Tunisz.

– A mai napot Tuniszban töltjük – mondta Daniló bácsi. – A dogánában megérdeklődöm, hátha kapunk ott szállítmányt. Ha nem, akkor fordulunk vissza.

– No, azért egy kis feketére és nargilé-pipa szívására két napot ott tölthetnénk! – morgott Zoller.

Daniló bácsi intett.

– Arra elég egy nap is. Ilyen esetben, ha embert csempészel vagy árut, a legokosabb a tetthelytől minél előbb elkotródni!

– Hát ez így is van – helyesel Suttora. – Az ördög nem alszik…

Így azután ebben maradtunk. Egy nap Tunisz.

Jokohama Jim mindenesetre megigazgatta a nagy karimájú sombrerót, és behangolta a bendzsó húrjait. Piede elővette egyetlen “díszruháját”, ami ugyan nem volt dísz, de ruha volt, és átmenetet képezett a civilek és a tengerészek öltözéke között. Sottomarina a raktárfedélre telepedett, és gondos borotválkozásba kezdett. Suttora elmélyedve nézett a partok felé, és észrevehetőleg arra gondolt: ugyan érdemes-e megfésülni a szakállát és gubancsos haját Tunisz miatt? De látva, hogy Sottomarina borotválkozik, sőt mosdik is, kalózunk nagy sóhaj kíséretében elővette iszákjából a tükröt és a fésűt.

– Egyszerre három levelet küldök haza – fintorgott a borotva húzására hajónk óriása. – Majd csodálkozik az asszony Zenggben, hogy hármat ad át neki Miletics, a postás. Így nagyobb lesz az öröm, mint ha egyet kapna.

A kikötés izgalma és öröme ülte meg a hajót.

De főleg az izgalom. Ibniék miatt!

Hogyan juttatjuk őket partra?

– Úgy hiszem, a legegyszerűbb az lesz – okoskodott parancsnokunk –, ha a vitorláskikötő mólójához kérjük a kikötést. Ilyen helyen úgyis annyi a bennszülött árus, kereskedő keveredik a fedélzetre, hogy két ember könnyen kisompolyoghat a hajóról.

La Goulette keskeny, tölcsérszerű, két hullámvédő közé szorított bejárata már előttünk volt, amikor a kikötői jelzőárbocra felhúzták az utasítást: “A bejáró előtt várja meg a vontató motorost!”

Nem volt a legegyszerűbb feladatok egyike az erős szélben, bevont vitorlákkal órákig egy helyben rostokolni. Mert múltak az órák, és csak nem jött az az átkozott vontató!

Aki bűnös, az gyanakszik, mi már gyanakodtunk.

– Jobb lenne visszafordulni és elpucolni! – ajánlotta Zoller. – büdös a levegő! Ezek készülnek valamire!

De Daniló bácsi optimizmusa győzedelmeskedett.

– Badar beszéd! Talán egy vontatóbárkája van a levitézlett kikötőnek. És azt is javítják! Miért kell mindjárt – “suttorázni”?

Suttora felmordult:

– Kapitány, hát nem azóta kapkodjuk a fejünket, hogy a teknőssel találkoztunk?!

Daniló bácsi hangja felcsattant:

– Te talán kapkodod, de én nem! És olyan rosszul sikerült a Marabuékkal való találkozás is?

Sottomarina, aki tükörfényesre leborotvált arcát törülgette, felsóhajtott:

– De szép verekedés is volt az, de szép! Életem egyik leggyönyörűbb verekedése! Minden pénzt megért, hogy részt vehettem benne! Ha a teknősnek köszönhettük azt a napot, akkor legyen áldott minden teknőse a tengereknek!

Végül is megjött a vontató. Valóban úgy volt, ahogy Daniló bácsi hitte: javították. Öreg szerszám volt, olyasféle, mint a mi fiumei „navigációs hajónk”, a derék kis Klotild. Nem olajjal, de szénnel fűtötték. Mellénk pöfögött, és átküldte az orvost és a hajókalauzt, rendőrhatósági ember nem volt velük!

– A Jadran sóner Génuából – közölte parancsnokunk. – Áru nélkül. Máltából jövünk, itt szeretnénk rakodni.

A pilot vigyorgott.

– Itt? Vannak sónerek, amelyek hat hete amott horgonyoznak! De hát kísérelje meg, kapitány.

Az orvos megjegyezte:

– Máltából? Tudnak a robbanásról?

– Hogyne tudnánk. Azért is nincs az okmányokban bejegyezve a pilot, mert pont akkor történt, amikor kifutottunk. A pilot egyszerűen otthagyott minket!

– Komisz eset lehetett.

– Az volt.

Megkönnyebbültünk. Máltából nem jött semmiféle jelzés! A hajókalauz is, az orvos is igen szívélyes volt. Ráadásul élményt hoztunk: láttuk a Broke robbanását.

Az apró vontató pöfögött, dohogott, és cipelte a Jadrant be a mólócsatornán La Goulette kikötőjébe.

Miként La Valetta, ez is két részből áll, egy jobb és egy bal oldali öbölből, mert La Goulette-től egészen Tunisz városáig egy csatorna és a csatorna szélén vasútvonal metszi ketté az egyébként jól védett öblöt. A felső tó az El Bahira, az alsó a Lac de Tunis. És ennek a kettős tónak legbelső részén húzódik meg a föníciaiak és a hajdani berber kalózok híres városa, a régi nevén Thunes – a mai Tunisz. A csatornát, amely La Goulette kikötőt és a tuniszi régi kikötőt összeköti, Bahiracanalnak (Bahira-csatornának) hívják. A kettős tavat tíz kilométer hosszúságban metszi ketté a különös csatorna, amit 1888-ban építettek. Akkor ez a csatorna a tengernél, La Goulette-nél befogadta a hajókat, és mint valami csőből kidobta őket a tuniszi belső kikötőbe. Igen ám, de azóta történt egy s más részben a Földközi-tengeren, részben a hajózásban. A Földközi-tengeren az történt, hogy Franciaország egyre inkább berendezkedett Észak-Afrikában, és vele egyidőben ugyanezt tette Olaszország. A franciák Tunisztól nyugatra, az olaszok Tunisztól keletre. Tehát a nagy pénzzel, óriási embermunkával készült Bahira-canal lassan elvesztette szerepét. Az első világháború után bebizonyosodott, hogy a csatorna lebombázásával Tunisz kikötője és az ott megbúvó hajóhad halálos sebet kaphat, ha beszorul és elveszti mozgását. Ugyanakkor a hajótonna is erősen növekedett. A Bahira-canal négy-hatezer tonnás hajókra készült. Bővítést kellett volna végrehajtani, de minek, amikor közben megjelentek a történelem egén a repülőgépek és a légi bombák? így azután Tunisztól feljebb száz kilométerre Biserta lett a fő- és hadikikötő. Tunisz elvesztette kikötői jelentőségét, de La Goulette is. Elöregedtek, eliszaposodtak.

A Jadrant nem a Bahira-canal nyílásának, hanem attól jobbra, a goulette-i kikötő ócska, kopott dokkjai felé vontatta az ugyancsak kopott vontatóhajócska.

A hajókalauz is, az orvos is jól megnézte a fedélzeten tartózkodókat, pedig nyilvánvaló, hogy megszokták már – különösen a trópusokról jött és általában a vitorlás hajók esetében azt, hogy a tengerészek különös figurák. Ti persze, fiúk, általában úgy tanultátok, hogy a tengerek munkásai forsriftos egyenruhában dolgoznak az árbocokon, húzzák a vitorlákat, vagy vakarják a hajórozsdát. Tehát szalagos, lapos sapkát, kék galléros matrózzubbonyt, bőre eresztett nadrágot és a zubbonyon csokorra kötött nyakkendőt hordanak. De azt bizonyára észrevettétek már, hogy a Jadranon nem így van. Mint ahogy nincs így a legtöbb teherhajón, főleg nem a vitorlásokon. Az egyenruhát a haditengerészek, a személyszállító gőzösök, az állami tulajdonban levő teherhajózás emberei hordják. A “maszekok” nem. Azaz: egy-egy hordja, mint ahogy Piede zubbonya az olasz kincstárból lett elvonva, de csak a zubbony, a többi már Piede egyéni gyűjtése volt. Bevallom nektek: a tengerek nomádjai, tehát a vitorlások és teherhajók malijai, de még a tisztek többsége is azzal tetszeleg, hogy “egyéni” módra öltözik. Láttam én keménykalapos kormányosokat, ulánusatillában feszengő fedélzeti matrózt, micisapkát és utcai ruhát hordó kapitányokat!

Ezért nem volt számunkra semmi feltűnő abban, hogy Jokohama Jim cowboykalapot viselt, de abban sem, hogy Suttora vészesen utánozta lord Cardigant, és szolgálaton kívül csakis a köntösben volt hajlandó a fedélzeten tartózkodni. Különös alak volt kalózunk, bíborszínű köntösében, lengő szakállával, ütött-kopott és elviselt viharkalapjával, amint ott állt a fedélzeten, és nézte, hogy kanyarodunk be az egyik dokkba. Suttora vállán Pallada gubbasztott. Odább, a főárboc előtt, Jokohama Jim merengett és a bendzsót pengette: “Herri-hó, herri-hó.” Sombreróját meglibegtette a szél. Odébb Sottomarina intézkedett félmeztelenül, és hátán, mellén, karján összevissza vicsorogtak, mozdultak, ugráltak a tetovált sárkányok, kígyók és polipok, amiket óriásunk még Kínában szerzett. És Gommó is megérdemelte a közfigyelmet. Gommót mi majomembernek hívtuk, nemcsak azért, mert pompásan kúszott fel a köteleken, de azért is, mert a homloka ugyanolyan szőrös volt, akár az álla, a háta, a melle. Gommó, hogy elrejtse túlzott szőrzetét (a jegesmedvebundát, mint elkereszteltük), hát a legnagyobb melegben is hordta a marseille-i kék-fehér csíkos, hosszú ujjú trikót. De azzal már nem törődött, hogy a trikón át csimbókban kikandikálnak a szőrök. Zollernek pedig, hajókedve támadt, az volt a kabalája a kikötőbe érkezéskor, hogy újságpapírból csákót csinált magának. Daniló bácsi pedig semmi rossznak nem volt az elrontója az ilyen bolondériákból, így azután igen vegyeset mutattunk a befutáskor. A Jadran-cirkusz, mint parancsnokunk az ő népségét nevezte. Viszont a különleges hatást Daniló bácsi is elősegítette. O ugyanis ilyenkor elővette a legszabályosabb, négy parancsnoki stráfos egyenruháját, hogy az egész világ lássa: nem olyan mindenféle szedett-vedett hajó ám a Jadran sóner!

Tehát mint említettem, a hajókalauz is, az orvos is jól megnézte kompániánkat. Egy kicsit bizony méltóak voltunk – amúgy külsőre – a régi tuniszi öböl régi kalózfényéhez.

De ha a francia urak bámultak, úgy vélem, még inkább bámultak volna, ha lenéznek a kettes raktár válaszrekeszeibe. De nem néztek le. Így Ibni és Abdalla, ha nem is főúri kényelemben, de minden zavarás nélkül megérkezett Tunisz előkikötőjébe.

– Köteleket engedd! – adta tovább a hajókalauz utasításait Szevér. – Kormányt vesd ki! Kikötésre felkészülni!

A kis vontató vidámat füttyentett, emberei gyorsan felhúzták a fedélzetre a vontatóköteleket, és a hajócska újabb füttyögésekkel, ami nála az üdvözlést jelentette, nagy ívben elkanyarodott. A sóner csendesen, széltől itt már semmit nem borzolt vízen, kényelmesen úszott a part, a kijelölt móló felé.

Gommó a hajóorrban állt a kötélcsomóval, a középrészen pedig Jankó ugrásra készen, hogy kilépjen és előrefusson az 

első kikötőbakig. Itt nem lett volna értelme a bocit vízre dobni, amikor alig-alig állt egy-egy vitorlás, parti gőzös a móló mellett.

A túlsó kikötőmólónál valamivel több egység horgonyzott: halászbárkák, két hozzánk hasonló sóner és két sónerbrigg, ami a francia vizeken különösen népszerű. De általában kihalt volt a kikötő, nem kaszálták a levegőt az emelőrudak karjai, lengői és emelői, nem füstöltek a hajókémények százai, nem dohogtak a raktárak között a kis mozdonyok, nem dübörögtek a teherautók tömegei. Az innen végeláthatatlanul hosszú csatorna falai között egy gőzöske árbocai és árva kéménye látszott. Különben olyan jóleső csend volt La Goulette kikötőjében és láthatólag amott a messzeségben, Tunisz kikötőjében is, mintha színpadi díszletpróbába csöppentünk volna bele – próbaszünet közben!

A halászhajócskák közül több útra készülődött, és az egyik sónerbrigg emberei bontották a vitorlákat.

Az ám, fiúk, “sónerbrigg”! Talán addig, amíg Gommó és Jankó kiköti a hajót, meg előbukkanhat a mélyből a mi két hősünk – lesz idő, hogy tisztázzuk a “sónerkérdést”. Hányféle sóner is van, az árgyélusát, kérdezheti tőlem – és joggal! – nem egy cimbora közületek!… No jó, hát akkor felelek is, de csak a magam módján, a magam tapasztalata alapján. De senki ne vessen rám követ, ha – valahonnan előbukkan egy legeslegújabb fajtájú sónertípus!

Általában elmondhatom, hogy a német és az angolszász hajózás termelte ki a sónereket. De azért hozzátettek egyet-egyet a francia, az orosz, az olasz, de még a svéd-finn “erődhajók” tervezői is.

A sóner alaptípusa a Jadran. Kétárbocos, hosszvitorlázatú, két-három orrvitorlával és egy-egy külön csúcsvitorlával, “sárkány-vitorlával” felszerelt, 100 tonnától 500 tonnáig épített hajó. Ezt a típust hívják “gaffel-sónernek”.

A sónerbrigg, amilyen amott szerel a szemközti pírnél, pontosan ugyanolyan testépítésű, mint a Jadran, tehát igen karcsú, orra előreszökik, tatja is könnyedén emelkedik ki. Az eltérés mindössze az, hogy az első árboc és a második árboc (főárboc!) keresztrúdja felett, ahol a nagyvitorlák gaffrúdja bekapcsolódik az árbocba, a meghosszabbított árbocon – két-két keresztrudas vitorla van! Ezt a típust nevezik “sónerbriggnek”, a franciák “galleone”-nak.

A sónerbrigg és a rendes sóner között foglal helyet a “toppsegel-sóner”, a német, a svéd és a finn fát szállító vállalatok kedvelt hajója. Mint az ábrán jól látjátok, a “topi” (mert így becézzük világszerte) az említett két típus öszvére: az előárboc a sónerbriggé, a főárboc a sóneré. Hajótest és méretek mint a sónernél. Tehát íme a hármas szám: a toppsegel-sóner.

A négyes: „marssegel-sóner”. A szabályos és karcsú sónertesten két különböző árbocvitorlázatot látunk: az előárboc végig keresztrudas (öt keresztrudas vitorlával), a főárboc pedig hosszvitorlázatú. De ez még nem elég – a “mars” repülni akar. És repül is: a régi csodahajó maradványa ő, a “klipper” unokája, tehát a két árboc között is feszülnek orrvitorlaszerű “ponyvák”, amit magyarul “tarcsvitorlának” (!) kereszteltünk el.

A “sónerbark” az óriás testvér, vagy ha úgy tetszik: a nagybácsi. A bőségesen nagyméretű testet (500-tól 1200 tonnáig) három árboc viszi tova a tengereken. A három árboc közül kettő (az elő- és a főárboc) sónerbriggé, a hátsó árboc pedig rendes hosszvitorlázatú sóneré. Íme, ez már – az ötös számú sóner!

A hatos számot a “dreimast-gaffel-sóner”-nek adjuk. A dreimast-gaffel pontosan a fenti nagybácsi testével és méretével rendelkezik, a három árboc vitorlázata olyan, mint a Jadran két árbocának vitorlázata.

A következő eset legyen a hetes számú: ez a “dreimast-marssegel-sóner”. Ez is a nagybácsi testével és méretével dicsekszik, de eltérés van az árbocoknál: vagyis inkább az előárbocnál, amin két keresztrudas vitorla feszül.

Végül vegyük elő a nyolcast, és ezzel a főtípusokat a sónereknél (de csak ezeket) tisztáztuk. És ez nem más, mint a szépszámú hajócsalád legimpozánsabb tagja: a “viermast-sóner” – a négyárbocos, valóban lenyűgöző látványt nyújtó óriás! Négy árbocán a Jadran-féle hosszvitorlák feszülnek. Gyönyörű hajó, de mint minden, ami ritka és gyönyörű az életben – fehér holló! Egyre kevesebb látható belőle, azok is vén legények.

… A Jadran tehát La Goulette-ben pihen.

Körülöttünk, ha nincs is óriási zsivaj, de azért érezzük a “Kelet” ízét, levegőjét. Míg a marokkói Mogador csak piszkot, cigányputris szomorúságot meg európai eltúlzást mutatott – a tuniszi világ már itt is több eredetiséget, őszintébb népi világot tárt a hajósok elé.

Először is a sok-sok megragadó, pompás alakot. Milyen fenséges megjelenésű emberek ezek a szikár, magas, nyugodt tekintetű kikötői típusok, akik elsőnek jöttek a sónerre! A messzi ősök között ott vannak a föníciaiak, akik itt tábort és nem messzire várost, Karthágót alapították. Az igazi ősök pedig a berber népek, a Földközi-tenger valamikori kereskedői és – híres kalózai!

Allah is kalóztanyának, kalózbúvóhelynek teremtette El Bahira tavának rejtekeit és magát a jól védett tuniszi öblöt is. Az öböl mögött ott vannak a hegyek, a hegyek mögött a sivatag! Dzserid Tebaga, Khsor el Hammamet – nagy kalózok voltak. Rejtekük a tuniszi öböl és ez a belső tó volt, városuk, fellegváruk pedig Tunisz. És erre vonult a rómaiak ellen Karthágó felé Hasszán Ibn en-Noman sivatagi hadinépe, hogy a kalózok bandáival egyesülve felperzselje a karthágói öbölbe szorult római flottát!…

És ezeknek az ősöknek ivadékai fogadtak minket a város előkikötőjében.

Hoztak datolyát egész kötegekben, dohányt, fügét, kávét, kakaót ládaszámra, teveszőrből készült takarókat, ruhánakvalót – de hát mindebből alig kellett valami a sóner népének. Annál inkább lestük az alkalmat, hogy Ibnit és Abdallát kiszabadítsuk börtönükből. Végre erre is sor került. A sok burnuszos kalózivadék között úgy elveszett Ibni és Abdalla, akár két csepp víz a tengerben.

Ibni mélyen meghajolt Daniló bácsi előtt a kajütben, amikor elbúcsúztak.

– Kapitány effendi, örök hála neked. Sem én, sem a népem nem felejti el, mit tettél társaiddal értünk. Megmentetted az életünket!

– Csak visszaadtam a tartozást – szabadkozott parancsnokunk. – Ennyi az egész, Ibni effendi, és nem több.

Ibni mosolygott:

– Ennél sokkal több, parancsnok effendi.

A szótlan Abdalla bólongatott: bizony több, sokkal több. Hajjaj!

– Több – folytatta Ibni –, sohase tagadd, uram. És eljő még az idő, amikor ez a titkunk napvilágra kerül. Insallah!

Abdalla is megszólalt:

– Insallah.

Ibni kezet nyújtott.

– Kapitány effendi, segítsenek az égiek. Derék ember vagy hajósaiddal együtt. Ha soha nem találkoznánk, akkor is tudd: Mohamed el Kebir, akit egész Afrika fehér rendőrsége üldöz, örökké hálás neked! Effendi – segítsen az ég!

Ezzel Ibni összevonta burnuszát, a csuklyás kaffiét is magára húzta. Intett Abdallának, hogy búcsúzzon el tőlünk. Kemény kézfogások, azután a két szabadsághős kilépett a parancsnoki kabinból. Úgy ballagtak kifelé, mint azok az árusok, akiknek nem sikerült üzletet kötni.

Átmentek a hajópallón, és eltűntek a raktárak között. Ibni és Abdalla szabad volt!

Daniló bácsi megkönnyebbülten nézett ránk.

– Csakhogy sikerült! Nem hittem, hogy ilyen simán megy!

Suttora megjegyezte:

– Mostantól kezdve a jó jelek varázsába kerültünk. Ez is azt jelenti.

– Az mindig jót jelent, ha egy romboló idejében felrobban! – vigyorgott Sottomarina.

A mienk volt tehát az egész nap, és elhatároztuk, hogy két csoportban meglátogatjuk a várost. Ha már itt vagyunk, lássuk a berber kalózok régi fellegvárát!

Daniló bácsi Ibniék távozása után azonnal a városba ment. Autóbuszok indultak a kikötőből, és a nyílegyenes csatorna partszegélyén robognak be a mesék városába. Az én kompániám Jankó, Szevér, Gommó és Suttora társaságából áll. Mondanom se kell, hogy Suttoránk a csillogó selyemköntösben hagyta el a hajót.

– Ha egy lord megtehette, hogy így száll partra, mennyivel inkább én! – érvelt Suttora, amikor örök ellenfele, Sottomarina megjegyzést tett idős, de bolondos hajósokról. – így van kedvemre, Sottó, hiába morogsz!

Akkor már Jankó két nagy tapadócsigát, patellát lefejtett a móló kőfaláról. És ebbéli örömében, hogy a gyűjtemény már az első félórában szaporodott, Jankó egyelőre búcsút mondott a tengerkutatásnak, és vidáman indult útnak.

Tunisz, Tunisz, te álmok városa, vajon látlak-e még?!

Tudom, fiúk, nem illő elérzékenyedni, ha a magamfajta vén hajós mesét mond a – régi valóságról. De Tunisz kitörölhetetlenül úgy él a szívemben, mint a keleti mesék városa, mint Harun al Rasid meséiben – Bagdad. Az én Bagdadom Tunisz, talán azért, mert csak villanásnyira láttam, s azóta se többet, de az a villanás – egy életre szól!

A pálmákkal ékes utcák, a régi és az új várost elválasztó városfal, az egymást követő sok-sok mecset és a hozzájuk tartozó mór stílusú minaretek, a híres “szuk” (a bazárnegyed) árkádsorai és árusbódéi, a Kasba nevű fellegvár fantasztikus sikátorai, a Bardo nevű épületcsoport, mely egy személyben volt palota, börtön, mulatóhely, kaszárnya, s a tuniszi bej (“dey”) téli palotája – ahogy elém áll emlékezetemben, ugyanazt érzem, amit kószálásunk idején Suttora érzett! Suttorát megragadták az emlékek. Közülünk egyedül ő volt ismerős Tuniszban, és a vén kalóz egyre idézte az emlékeket.

A Medina-negyed tekervényei között rámutatott egy rozoga épületre.

– Nézzétek, cimborák, itt volt valamikor a világ leghíresebb “kafánája”. Ha ide beléptél, egyszerre két csészével kaptál kávét. Az egyikben hideg, a másikban meleg kávé volt. Egyik is, másik is mennyei ital!

A Szidi Mahréz mecsetnél elmerengve áll meg Suttoránk.

– Nézzétek – mutatott a vénhedt óriásra –, ez sok mindenről híres, többek között arról is, hogy innen egyszer kivertek engemet! Tudtam is én, hogy gyaurnak nem szabad belépni ezekbe a tuniszi mosékba! Nem tudtam. Beléptem, nézelődtem, egyszer csak átnyalábol négy füstös cigány. Akkor még ifjú voltam, a Petőfi gőzös kormányosmatróza – sejthetitek, hogy helytálltam becsülettel keresztény hitemért! Igaz, másnap és harmadnap a hajót őriztem, még a szemem is bedagadt, nemcsak a fejem!

Tunisz, Tunisz!

Hej, de vidáman is lépkednék a zsidónegyed ósdi sikátoraiban, Dar el Bej erődítményei között, a Babszuika zsákutcáinak rengetegében, ha odapottyantana az élet! Megmutatnám nektek Szidi Bu Hadia úr kafánáját, ahol letelepedtünk, és ittuk a pompás tuniszi kávét. Volt bezzeg nézőnk elég. Suttora aratta a legnagyobb sikert a Dzsazira szegénynegyedben, ahol felfedeztük Szidi Bu Hadia úr kitűnő kis kávézóját. Hogyan, hogyan nem, de elterjedt a hír, hogy valami igen előkelő uraság, gazdag frengi időzik csodás selyemöltözékben Bu Hadiánál. És ahány gyerek, agg koldus csak akadt (márpedig akadt!) a Dzsazirában, az mind odasereglett, és tartotta a tenyerét. Mi meg – hiszen a tengerész már ilyen, nem szereti elrontani a tréfát – rajta voltunk, hogy minél inkább higgyék, nagy és gazdag frengit látnak a köntösös uraság személyében! Drága, drága, öreg Suttora, dehogyis volt szíve felfedni kilétét! Üvegablakos okuláréja mögül boldogan pislogtak ravaszdi szemei – esetleg lord Cardigannak nézik a Dzsazira szegényei. És szórta a pénzét, mint egy király a koronázásakor!

Végül odasúgta Szevérnek:

– Hallod-e, a kávékat te fizesd! Egy vasam sincsen! És ami marad, azt adjátok ide! – Valósággal szöktünk Bu Hadia úr kafánájából, vagyonunk roncsaival, mindössze annyi pénzzel, hogy az autóbusszal átjussunk a túlpartra, La Goulette-be! Mert bukszánk minden pénzecskéjét, shillinget, lírát, frankot, egyiptomi és török pénzt (ahogy ez már összekeveredik a tengerész zsebében) átadtuk az öregnek – hadd legyen király Beóciában! És az is volt: utcákon át követett egy csoport, ünnepelve, dicsérve, dicsőítve Suttorát, a frengi uraságot! Ó, ha láttátok volna a kalózt, amint büszkén kihúzta magát, és köntösi méltóságában végiglépkedett a Dzsazira szegénysorain! Ahány zuáv csak jött velünk szemben fehér gamásniban, piros fezzel, buggyos nadrágban, feszesre húzott kék dolmánykában, az mind kitért, mintha maga Tunisz akkori francia kormányzója közeledne fényes kíséretével! Holott a zuávoknak még nagyobb szavuk volt, mint a légió embereinek.

Amikor kiértünk a Rue de Portugalra, a kikötőnegyed egyik főbb utcájára, kivel találkoztunk össze, mint Daniló bácsival?! Parancsnokunk már messziről széttárta tenyerét, mint aki mutatja, hogy nincs eredmény. Hiába járta végig a Rue d’Alger összes hajózási és szállítmányozási irodáit – a Jadran számára nem talált megbízatást.

– Tudjátok, milyenek a franciák – mondta parancsnokunk. – Csak végső esetben fogadnak fel idegen hajót! Marseille-ben is ezt tapasztaltuk. Itt is így van. No, majd máshol! Cardigan lord még kitart minket, barátaim. De mindenesetre alkonyat előtt indulunk.

Látta meglepődésünket. Felnevetett.

– A többiek majd legközelebb nézik meg a várost! Legfeljebb Jokohama nem kerül lakat alá, és időben indulhatunk!

De alig tettünk néhány lépést a Jules Ferry felé, hogy ott megkeressük a goulette-i buszt, amikor Daniló bácsi mellett megállt egy kaffiés legényke. Lehetett amolyan tíz-tizenként éves gyerek, okos, értelmes arccal, mint amilyenek általában az élet tíz próbáját kiállt arab gyerekek.

– Kapitány effendi, vedd ezt az üzenetet.

Egy cédulát nyomott Daniló bácsi kezébe, és ezzel már el is tűnt az utcakeresztezés forgatagában.

Ugyan ki üzen vagy levelez Tuniszban a Jadran parancsnokával?

Daniló bácsi szétnyitotta az összehajtogatott papírlapot. Figyelmesen nézte, majd meglepődve ennyit mondott:

– Gyerünk innen odébb.

A Port egyik csendes mólójánál megálltunk.

Daniló bácsi mosolygott.

– Legyen nektek igazatok, Suttora! Nézzék meg Tuniszt a többiek is. Ibni üzent, mert csak ő üzenhetett. Íme.

És elolvasta a francia nyelven írt levélkét.

Ez állt benne:

“Effendi. Reggelig ne induljatok. Ezt üzeni hű barátod, aki tisztel.”

Vajon mit akarhat Ibni?

Mert hogy ő üzent, az biztos. Ne induljunk. De miért?

Erre gondoltunk attól kezdve, hogy hazaértünk a Jadran fedélzetére.

Mit akarhat Ibni, akitől azzal köszöntünk el, hogy talán többé nem is látjuk egymást?

Alkonyatkor felhangzott La Goulette egyetlen minaretjének erkélyéről a mohamedán pap, a müezzin elnyújtott, messzire hangzó kiáltása:

– Allah ill Allah, Mohamed rasul Allah!…

És minden irányból, mint nálunk faluhelyt a hajnali kakasszó, hallani lehetett az éneklő, rikoltó szavakat. A közeli Khéreddine, El Auina minaretjeiről éppen úgy szerteröppent a tájban a müezzinek éneke, mint a távoli Tunisz valóban száznyi moséjának tornyából.

Allah ill Allah…

Hogy Tuniszban megálltak-e a főútvonalakon az aprócska villamosok vagy autóbuszok, azt nem tudom. De azt tudom, hogy La Goulette kikötőnek az a része, amit áttekinthettünk, tele lett letérdelt, földre borult, napnyugtának fordult burnuszos, félmeztelen emberekkel. Egy erőszakos árus éppen Gommót igyekezett meggyőzni arról, hogy nem, a tengerész nem élhet rózsaolaj nélkül, amikor felhangzott a müezzin hangja. Az árus előrántott egy tenyérnyi szőnyegecskét, kirohant a partra, és leborult napnyugtának. Gommó meg behúzta a hajópallót, hogy megszabaduljon a rózsaolaj csábításától. Sottomarina, Jokohama, Piede a városban volt.

Végül este lett. A közeli világítótorony forgó csóvája hárompercenként éles fénnyel világított a távoli város minaretjeire, templomtornyaira, háztetőire. És ugyancsak hárompercenként ki a tengerre, a holdtalan este sötét távlatába.

Guzsik apó már kiosztotta a vacsorát, és mi vidáman kanalaztuk a mohamedánság tiszteletére készült piláfot – rizses birkát –, amikor megcsikordult a hajóra vezető palló.

Négy burnuszos alak érkezett. Az első kettő vállán szőnyegek púpozódtak. Még csak ez kell, szőnyeg! – futott át az agyunkon. – És hozzá imaszőnyeg! Másra sincs szükségünk a tengeren.

Az egyik már mondta is tört levantei olasz-francia-arab-török nyelven:

– Szép szőnyeg. Jó szőnyeg. Olcsó szőnyeg. Fizetni nem kell.

Szevér odakiáltotta:

– Majd ha búcsút mondunk a tengernek, de előbb nem! De ekkor észrevettük a négy közül az egyiket. Ibnit!

Csak nem azt akarja Ibni, hogy szőnyegeket vegyünk valami ismerős kereskedőjétől?!

Ibni, mint aki tudja a járást, egyenesen a foxli felé vonult. Ránk kacsintott, és ebben a kacsintásban az volt: gyertek, s hívjátok a parancsnokot.

– Szép szőnyeg, jó szőnyeg – darálta egyre a cimbora.

Nem állítom: a foxli nem a legtéresebb helyek egyike. Különösen akkor nem, ha négy arab egy csomó imaszőnyeggel vonul oda be. Még szerencse, hogy hárman hiányoztak a bandából, úgyhogy Daniló bácsival csak elfértünk hajónk legzártabb helyén. Ibni a móló felé nyíló kerek ablakocskákat gondosan bezárta. Tehát az észak-afrikai forradalomnak harcosa akar valamit. Akart is. A kupacba szedett szőnyeg csak alibi volt.

– A társaim – mutatott Ibni a három emberre.

Az egyik közülük igen fiatal, ez cipelte a szőnyegek javát. A másik idősebb nála, a harmadik – ha álmunkban ilyen embert látunk, kiüt rajtunk a veríték! Koromfekete képű sivatagi tuareg volt, félszemű és félszájú a szerencsétlen. És tele apró gödröcskékkel, kicsi és nagy forradásokkal az arca. Már messziről látszott, hogy lőporrobbanás intézte el!

– Murzuk bej – mutatott a feketeképűre Ibni. – Csak arabul beszél.

A lámpa fényében Murzuk bej talán még ijesztőbb volt, mint napvilágnál lehetett. Jankó úgy meredt rá szünet nélkül, mintha kísértetet látna.

– Murzuk bej Líbiából való – folytatta Ibni –, a Nagy Szenusszi embere. És az én testvérem.

Ezt az utóbbit igen kihangsúlyozottan mondta, erős nyomatékot adva szavának. Testvére, tehát harcostársa, félelmet nem ismerő, egy célért küzdő fegyvertársa.

– Kufrából való. Talán tudod, kapitány effendi, hol van Kufra?

Daniló bácsi, aki Suttora fekhelyének szélén ült, bólintott.

– Tudom, Líbia déli részén. Azt is tudom, hogy az olaszok két éve foglalták el nehéz harcok árán.

Ibni bólintott. Ugyanakkor Murzuk bej az arabok furcsa, nekünk szokatlan torokhangján, sok h-t, sok i-t ejtve, valamit mondott Ibninek. Hevesen, szaggatva, ingerülten beszélt. Végül Ibni keményen, szigorúan válaszolt, mint aki leinti, leszidja a hozzászólót.

– Valahogy kivette a szavadból, mint mondtál, kapitány effendi – mosolyodott el Ibni. – Azt mondja: Kufrát nem foglalták el, csak megszállták. Néhány hónappal ezelőtt már a második helyőrséget koncolták fel a Nagy Szenusszi emberei! Murzuk bej vezette őket. Azt mondja: a harmadik és a negyedik felkoncolás következik, amíg csak nem hagyják el Kufrát, a szent oázist!

Ibni kis szünetet tartott. Murzuk megelégedetten bólintott Ibni felé. Majd megveregette Daniló bácsi vállát.

– Haballa hana.

Így van ez jól; így igaz.

A tuareg fekete képe csillogott a megelégedéstől.

– De ötödször is felkoncolják az őrséget, ha arra sor kerül – folytatta Ibni. – Murzuk bej azt is mondja, hogy az olaszok megtámadják Abesszíniát, a négus országát. Ez elintézett tény. Csapataikat gyengíteni kell, máris visznek embereket Líbiából. Ezért Kufra és Gatrun oázisok ellen a Tibeszti hegyekben megbújt szenussziak megfelelő időben támadást akarnak intézni.

Daniló bácsi bólintott, mint aki azt mondja: nagyon érdekes, de mi közöm van a szenussziak támadásához? Mi ugyanezzel az érdeklődéssel néztünk Ibnire. Hová akar kilyukadni? Mert hogy nem azért jöttek, hogy mindezt elmesélje, és nem ok nélkül küldte az üzenetet a legénykével, az biztos. Ibni a tények embere, ezt már tudtuk.

A tuareg megint mondott valamit az ő száraz, vad nyelvén.

Ibni egy ideig hallgatta, majd megint leintette Murzuk bejt, és Daniló bácsihoz fordult.

– Kapitány effendi, ti már nagy jót tettetek velem. Tudom, ki vagy te, és azt is, kik az embereid. Ezért fordulok hozzád a legnagyobb bizalommal. Amit most mondok, azért az életemmel játszom… de ha elfogadjátok, talán ti is.

Egymásra néztünk. Ibni szikár, csontos arcára, Murzuk bej fekete, elferdült, sebes képére, a lépcsőn kuporgó két bennszülöttre.

Halkan, fojtottan mondta Ibni:

– Kapitány effendi, vállalkoznál-e arra, hogy egy megadott helyről Líbiának egy megadott helyére lőszert hozzál?

Csönd támadt. Ezúttal a tuareg sem szólt közbe. Pallada tollászkodott a lengő asztalka közepén. Olyan nagy volt a csönd, hogy hallani lehetett csőrének kaparászását.

Kis idő után Ibni hozzátette:

– Nem ingyen kívánjuk. Van pénzünk bőven, hidd el, kapitány effendi. Mi szegények vagyunk, igénytelenek, így kívánja a szent cél, de a mozgalom gazdag. A szenussziak minden vagyona, amit az olaszok nem találtak meg, Murzuk rendelkezésére áll. Tehát – fizetünk a szállításért.

Daniló bácsi, aki eddig a padozat deszkáit nézegette, feltekintett.

– Amit kérsz, nem egyszerű feladat – szólt Ibnihez. – Ezer veszélyt rejt az ilyesmi.

Elmosolyodott. Szevérre, Sottomarinára nézett.

– Bár az is igaz, Daniló bácsi nem szokott a veszélyes feladatoktól megijedni. Hanem halljam előbb, mit mondanak az embereim. Suttora, te vagy a jós, mit érzel? Van planétás papagájod, halljam!

Hajónk derék öregje, a kalóz, beletúrt szakállába, pislogott, még a szemüvegét is elővette, hogy alátámassza tudálékosságát.

– Kapitány – kezdte Suttora –, én már sok mindent megjósoltam, jól is, rosszul is. Ebben az egyben nem tudnék ilyen hirtelen szólni, mert semmit nem látok, és semmit nem hallok. De úgy vélem, igen nagy a veszély mint azt signore capitano is mondta.

Az első eset volt együttlétünk óta (tehát igen régen), hogy Suttora nem foglalt állást. Eddig hajónk javasembere így vagy úgy, de kimondta a magáét – most nem.

Már itt elmondhatom nektek, fiúk, hogy azok a percek ott a foxliban döntő és igen jelentős percek voltak az életünkben. Hogy Suttora nem ismerte fel, mi minden is tornyosult akkor a Jadran fölé, nem tulajdoníthatom másnak, mint annak, hogy az öreg kalóz “egyéni kiszmetje” ezt így akarta. Suttora bölcs előrelátása is csődöt mondott, bár – állítom – így is volt a helyes. Nem azért voltunk a Jadran emberei, hogy a kaland (a Kaland!) lehetősége elől meghátráljunk. Nem azért voltunk Daniló bácsi cimborái és neveltjei, hogy azt, ami izgalmat, élményt rejtegetett – elszalasszuk. Daniló bácsi nem erre és nem így nevelt bennünket. De azt se állítom, hogy a Nagy Szenusszi és a líbiai felszabadító mozgalom “szenussziak” néven ismert bátor seregének küzdelme túlzottan meghatott volna akkor minket. Tengerészek voltunk, hajósok, az élmény és az élet hívei, amolyan rendes fenegyerekek. Tudtuk, hogy vannak gyarmatok, és a gyarmatokon gyarmatosítók. Akkor mindezt nagyjából a világ rendjének tartottuk. De a szívünk az egyszerűekhez húzott, a kikötők népségét többre tartottuk, mint a kikötők uraságát. Így azután az olyan emberek, mint Ibni, kedveltek voltak előttünk, és boldogan segítettünk rajtuk, ha csak sportból is. De az is lehet, hogy több volt ez akkor, mint sport, csak éppen nem ismertük fel még a valót. Azt, hogy a mi kis birodalmunk, a Jadran hajó szabadsága – illően tovább fejlődhetne a világ minden részén, még a gyarmatokon is.

Igen, azok a percek, fiúk, döntőek voltak akkor az életünkben.

A józan ész azt mondta: a Jadran tisztes kereskedelmi hajócska, hivatása nem több az ő 300 tonnájával, mint az, hogy árut vigyen ide, amoda. Mint ahogy vittünk mi már mindenfélét, mint láttátok, még templomot is. Embereket is csempésztünk, mint tudjátok. De lőszert soha. A lőszercsempészés óriási veszedelmet rejt, az életünk, a hajó sorsa függ tőle! Hogyan avatkozhat bele az ország életébe egy egyszerű hajócska? És van-e értelme annak a néhány tonna lőszernek, ha a gyarmatosító ország százszor, ezerszer, tízezerszer annyi lőszerrel rendelkezik, mint az oázisok, a sivatagi rejtekek szabadságharcosai? Van-e értelme?

– Sottomarina, te mit mondasz? – tekintett parancsnokunk csoportunkra. – És te, Szevér, a Jadran első tisztje? Mi a véleményetek?

Egymásra néztünk. Majd a padozatra, ahogy az előbb kapitányunk. Nagy volt a tét.

Lőszercsempészés!

Szevér rázta a fejét. Nem tudom.

Sottomarinára átragadt Suttora bizonytalansága.

Jokohama Jim mondta ki először a bátorítást:

– Boys, meg kell csinálni! Egy kis lőszercsempészés nem nagy dolog. Meg kell csinálni, captain!

Úgy néztünk a hosszú amerikaira, mint aki helyettünk beszél, csak éppen nem mertük kimondani a felelősség miatt.

Meg kell csinálni.

Daniló bácsi szikár, barna arcát elöntötte a pirosság. Ez az izgalom jele volt nála, a feltámadó vadászláz pírja.

– Így gondolod, Jokohama?

– Így, captain. Egyszer már csempésztem lőszert, azóta nem mehetek vissza az Államokba. Kubába vittük, de a Potomac elfogott – rajtavesztettünk. Eddig nem beszéltem erről, de most kimondom: nem nagy dolog az. Okosság és óvatosság kell, ennyi az egész. Az én kapitányom egy buta argentin volt, mit lehet az olyan fickótól várni?

Jokohama derűsen vigyorgott. Egyszerű szavai szították a különben is könnyen lobbanó parazsat.

– Az argentin kapitányok olyan buták, mint a patagónok! – egészítette ki okfejtését Jim.

Egyszerre harsogó nevetés támadt.

Ibni is elmosolyodott, pedig Jokohama angolul beszélt. Murzuk bej is vigyorgott, pedig ő se értett egy szót sem.

Sottomarina most már biztonságérzetet érzett és kimondta:

– Kapitány, igaza van Jimnek: meg kell csinálni! Ha megfizetik, az meg külön haszon. Így egyikünk se érezheti, hogy a másik kegyet gyakorol.

Zoller se maradt el a véleményével:

– Már úgyis régen verekedtünk. Hátha lesz a csempészésből is egy jóféle bunyó!

A hangulat feloldódott.

Daniló bácsi hátraszólt Jankónak, aki a foxli lépcsőjén kuporgott:

– A Földközi-tenger mappáját kérem.

Majd Ibnihez:

– Hát lássuk a kérdést közelebbről. Honnan kell elhozni a lőszert és hová?

Ibni bólintott. Halk mosoly szaladt át az arcán. Odaszólt a tuaregnek. Az visszafelelt különös, pattogó hangján.

– Azt kérdi Murzuk bej, kapitány effendi, hogy vállalod-e? Mert csakis ebben az esetben árulhatja el a helyeket.

Daniló bácsi ingatta fejét.

– Elvileg vállalom, de előbb tudnom kell, hol kell felvennem a szállítmányt. Ettől függ minden. Ha nem találom biztonságosnak a felvevőhelyet, vagy azt a területet, ahová szállítani kell, akkor – sajnálom, de – se a hajót, se az embereimet nem veszélyeztethetem. Erről van szó.

Újabb tolmácsolás kezdődött. A félszemű tuareg hol dühösen vicsorgott, hol élesen kiabált. Különös, kegyetlenül vad fia volt a líbiai homoksivatagnak ez a fekete képű ember. Az örökös harc és küzdelem edzette bele ezt a ridegséget.

– Azt mondja Murzuk bej – közvetítette Ibni –, hogy ő csak azért bízik meg benned, mert az én barátom vagy, kapitány effendi. Különben egy szavadat sem hinné. De azt is megérti, hogy aggodalmaskodol, hát kimondhatom: Kréta szigetének egy megfelelő helyéről kellene, átrakodás után a líbiai parton, Tobruk közelében kirakodni.

Jankó addigra már lehozta a mappát. Parancsnokunk kiterítette a lengő asztallapon, eltessékelte közben Palladát.

Itt van Kréta és itt Tobruk – néztük Daniló bácsival együtt a térképet. Légvonalban nem több 450 kilométernél. Szinte semmiség. Igaz, közben az olasz flotta hajói is megtalálhatók, Ibni némi aggodalommal vizsgálgatta parancsnokunk arcát.

Murzuk dühösen felmordult.

– Azt mondja a bej, hogy jól megfizeti az utat – suttogta Ibni. – Kérj, amennyit akarsz, de Kufrát, a szent oázist, ahol annyi hős porlad és annyi család várja a Nagy Szenusszit, felszabadítják! Erre kell a lőszer.

Daniló bácsi felnézett a térképről.

Rátette kezét Ibni vállára.

– Vállalom. Mondd meg a bejnek, hogy vállalom. De egyúttal kérdem: mikor és hogyan hozom el a kívánt lőszert?

Emlékszem jól: abban a pillanatban megkönnyebbültünk.

– Azannya púpos! – vigyorgott Zoller.

Murzuk bej is egyszerre más lett. Mélyen meghajolt Daniló bácsi előtt, és azt mondta mellére tett tenyerekkel: szalám. Majd kezet nyújtott.

Ibni tolmácsolt:

– Murzuk bej köszöni a jóságodat, és még csak azt kérdi: hajlandó vagy-e hajódra venni az ő emberét? Ennél az embernél lesz a pénz, amit akkor ad át neked, amikor a szállítmányt felvettétek. Mához három hétre kell a megadott helyen lenni, és ott esetleg egy hetet is várni. Murzuk bej embere azt is tudja majd, hogyan és honnan veszitek át a szállítmányt. Tehát felvennéd-e hajódra azt az embert?

Daniló bácsi elmosolyodott?

– Egy feltétellel igen. Ha nem kell Máltán kikötnöm.

Ibni is derült.

– Nem kell, kapitány effendi. Krétán kell kikötnöd, a Kap Busza és a Kap Szpatha közötti öbölben. De azt is tudja majd Murzuk bej embere.

Murzuk újból meghajolt.

– Mikor indulsz, kapitány effendi? – tette fel a kérdést a mi arab barátunk.

– Reggel. Holnap reggel, amikor a révet megnyitják.

– Addigra itt lesz az ember is.

Ezzel Ibni is mélyen meghajolt. Szép, csillogó őzszemében szeretet volt és barátság. Ezt mondta: – Áldjon meg Allah, kapitány effendi! És veled együtt derék társaidat!