ELSŐ FEJEZET

 

Négy év telt el – “Ha szíved a régi…” – A Bobadilla tankhajón – Génuában, Kolumbus Kristóf előtt – Két kormányos jelentkezik – A jó öreg foxli – Új cimboránk, Kokó – Jokohama Jim, a cowboy-tengerész – Botrány Génuában – Megjöttek a régiek – Egy ember hiányzik – Suttora jósol – Piccolo Piede megmutatja, mit tud – Búcsút intünk Kolumbus városán

 

Négy év telt el azóta, hogy felleltük ott, az Északi-tengeren az elrabolt Mary Celeste gőzöst!

Négy év…

És mivel tengerészek vagyunk, sejthetitek, barátaim, hogy az elmúlt évek alatt nem ültünk ölbe tett kézzel. Csoda, hogy az öreg Jadran, a mi pompás sónerünk kibírta az északi-tengeri nagy út megpróbáltatásait. Kibírta, és csak akkor roppant össze, amikor visszafelé jövet Gibraltárnál bekanyarodtunk a Földközi-tengerre. Mintha csak azt mondta volna a hajó: most már elég volt, hazai szagot érzek, tovább nem telik a szuszra. Mert bizony rogyadozni kezdett. Éjjel-nappal pöfögött a fenékszivattyú, és aggódva hallgattuk, mint ropog a hajó teste a szél erősebb nyomására. Az oldalpalánkok megereszkedtek, a bókonyok és a bordák közül nem is egy szétrepedt, a vasalások, a feszítő pántok több helyen leváltak, elpattantak, a fedélzet eresztékein becsurgott a víz. Tarifa után már a leggyengébb szélben is harmadolni kellett a vitorlákat.

– Ideje, hogy javítódokkba kerüljünk – mondta naponta tízszer (ha nem százszor) Daniló bácsi, a kapitányunk. – Ideje, különben szétesünk, mint a kártyavár.

Végre erre is sor került, méghozzá Génuában, Kolumbus Kristóf szülővárosában. Előbb a San Pier d’Arena szárazdokkjába került az utolsókat lihegő Jadran, majd átvontatták a Cristoforo Colombo-dokk javítóműhelyébe. Itt azután hosszabb időre partra került a nagy tengerek büszke kis hajója! Szárnyszegett sirály a parti köveken.

– Talán egy év is beletelik, míg újból kibonthatják a vitorlákat – vígasztalt minket az egyik mérnök. – Annyi itt az ócskaság, hogy nem győzzük a munkát.

…Hát így történt! Az az egy év bevált – még több is, négy lett belőle! Egyre több hibát találtak a hajón, s a végén majdnem az történt, hogy Daniló bácsi – egyben kapitány és hajógazda – csődbe került. A hajóval nem maradt más, mint az öreg Guzsik apó, az ács és szakács, meg hát Suttora, a kalóz. Mi, többiek, elszegődtünk. Ki erre; ki arra, ahogy az már lenni szokott, ha szárazra kerül a hajó, és a tengerésznek élnie kell. De hát nincs a világon akkora tányér, amelyből ne fogyna ki a bableves… így végre eljött az a nap, amikor a génuai Colombo-dokk javítóműhelyében újjászületve terpeszkedett állványain a Jadran.

Sottomarina, az óriás, aki, mint tudjátok, nagy levélíró, előszólította a világ különböző tájairól a hajó szétszéledt kompániáját.

Tengerész módra, hol erre, hol amarra billenő betűi imigyen szóltak:

“A hajó útra kész! Az árbocok szerelése megtörtént. Az Öreg üzeni, ha szíved a régi, és hű maradtál a hajóhoz, akkor gyere mielőbb. Címünk: Génua, Viale Stegna 7, Porto Victor Emanuele. Egy-két hónap kell, mire kifuthatunk. Így számítsd tehát az időt.”

“Ha szíved a régi” – írta a kétméteres Sottomarina, a kikötők óriása. Haj, de mennyire a régi! Zollerrel közösen olvastuk Sottomarina levelét, mivel együtt szerződtünk el egy szörnyű olajszállító hajóra, az angol-török érdekeltségű Khedivial Mail Steamship Company Bobadilla nevű tehergőzösére. Maszatban éltünk már hónapok óta, még a beleink is olajosak voltak. Nemegyszer idéztük a Bobadilla fedélzetén a mi takaros Jadranunkat, a velünk együtt sok kalandot megért gyönyörű kétárbocost. – Hej, hej – nyögtünk fel, ha megcsömörlöttünk az olajos szutyoktól –, mikor üzen már Daniló bácsi?! Mikor jön a hír, hogy kész a hajó, és álljon össze a régi legénység?! Vagy talán nem is üzen az “öreg”, mert más legénységet verbuvál? – Ilyesmi is megfordult fejünkben. Hiszen tudjátok, ha az embert elfogja a kételkedés, akkor még a butaságot is készpénznek veszi. Lehetetlennek véltük, hogy Daniló bácsi nélkülünk induljon el, ha kijavítják a sónert, de azért a csüggedés perceiben ez is megfordult fejünkben. Mert – mint említettem – múltak az évek, hol erre, hol amarra vetett minket a tengerészsors, és attól kezdve, hogy a Bobadillára kerültünk, merő kételkedés volt az életünk! Ez az olajos szörnyeteg kiölte belőlünk a remény legkisebb szikráját. Válogatni azonban nem lehetett. Sok volt az eszkimó, mint mondani szokták, s kevés a fóka: sok a hajó nélküli hajós, és aránylag kevés az üzemben levő hajó. 1934-ben több hajó rozsdásodott a kikötőkben, mint amennyi a tengeren járt. Így azután nem volt miben válogatni, örülni kellett az ilyen olajos kannának, mint amilyen a Bobadilla volt.

Emlékszem, egy hajnalon, amikor megállapítottuk, hogy az egész hajón nincsen már egy négyzetcentiméternyi olajmentes hely (beleértve a gálacipőnk belsejét, az ünneplő ruhánk bélését és a borotvakészletünket is), elérkeztünk kitartásunk végső határára.

– Te – nézett rám Zoller, miközben lecsúszkáltunk a kormányállásból a híd lépcsőin –, meg kell mondanom neked, én nem maradok tovább ezen a vacakon! Egyszerűen nem bírom! Inkább elszegődöm halászbárkára vagy mi a fenére, de a Bobadillának búcsút mondok!

– Veled megyek! – bólintottam. – Szervusz, Bobadilla!

Latakiából jöttünk éppen, és Dolma-Bagcséba tartottunk, Isztambul külvárosába a gyűlölt rakománnyal.

– Ha kikötünk, bejelentjük a parancsnoknak, hogy agyő! – nevetett az én régi sorstársam. – Keressen magának másik két bolondot, akik hajlandók olajteknőt kormányozni.

Így döntöttünk. És ettől kezdve olyan vidámak voltunk, mintha nem is a világtengerek egyik legszutykosabb hajóján szolgálnánk, hanem az előkelő Messageries Maritimes francia társaság valamelyik luxusgőzösén.

És éppen amikor kikötöttünk Dolma-Bagcséban, a Khedivial küldönce hozta a hajószemélyzet postáját, köztük a mi Sottomarinánk levelét.

“Ha szíved a régi…”

Rövidesen már a távíróhivatalban voltunk, és ment az értesítés Génuába: időben ott leszünk, a szívünk a régi!

A kapitány angol volt, Mr. Prince-nek hívták. Milyen lehetett a Bobadilla parancsnoka, fiúk? Amolyan életunt, rumvedelő, cinikus, barátságtalan alak, aki négy évtizedes szolgálata alatt bejárta a világtengereket, és – egyre lejjebb csúszott! A rum csúsztatta lefelé. Végül a létező legócskább olajszállítóra került, a Bobadillára.

– Mit?! – üvöltötte Mr. Prince, amikor közöltük vele szándékunkat. – Lelépnek? Nem engedem! Végre olyan kormányosaim vannak, akik értik a mesterségüket! És akik nem isszák el előlem a rumot! Itt maradnak!

Mégsem maradtunk. Mr. Prince elfelejtette, hogy “időre” kötött szerződésünk volt. Fél évre szólt, és a fél év akkor telt le. Ha nem akartuk meghosszabbítani, vagy a vállalat nem akarta – mehettünk. Ezúttal mi nem akartuk, s mentünk.

Dolma-Bagcséból felhajóztunk a Boszporuszon Beicosba, onnan Therápiába, majd Ruméli Fanarba, mindenütt olajat szivattyúztunk a kikötői tartályokba a Bobadilla hasából. Aztán visszakanyarodtunk Dolma-Bagcséba, az olajszörny állomáshelyére, és ekkor végre elkövetkezett életünk egyik nagy, örömteli pillanata: utoljára pörgettük meg a Bobadilla kormányát. Esküszöm, fiúk, nem sajnáltuk elhagyni a bűznek és a piszoknak ezt az úszó raktárát, amin kibírtunk egy fél esztendőt. Pedig állítom, a tengerész szíve mindig egy kicsit összeszorul, ha elhagyja azt a hajót, amin szolgált. A Bobadillát nem sajnáltuk. Talán némileg Mr. Prince-et. Amikor elköszöntünk tőle, és hosszas gondolkodás után kezet nyújtott, felsóhajtott.

 

– Maguk panaszkodnak? Én nem hat hónapja, de hat éve vagyok ezen az olajos vacakon! És még csodálkoznak az emberek, hogy legalább egy üveg rum kell nekem naponta. Hát lehet egy ilyen hajón rum nélkül szolgálni?!

Amikor vállunkon volt a “bag”, a matrózzsák és kezünkben a rézveretes hajósláda, éppen csak visszanéztünk a bagcsei kikötő raktárainál horgonyzó Bobadillára.

– Sohase lássunk! – intett feléje Zoller. – Elég volt belőled!

És kiléptünk szaporán, hogy megkezdjük elég körülményes utunkat. Irány: Génua, Viale Stegna 7, Porto Victor Emanuele! Időnként rágyújtottunk egy vidám dalra, hogy ne csak mi tudjuk, de mások is, mennyire boldogok vagyunk. Boldogok, hogy újra hív a Jadran, Daniló bácsi, a kompánia, Sottomarina és a többiek!

Mariónak híre kelt,

hogy csuda nagy legény:

nem ismer ő senkit el

a föld kerekén!

Heje-hó, heje-hó,

a föld kerekén!

 

Ezt a dalt fújtuk végestelen-végig, egyre nagyobb kedvvel, pedig már elvásott a szánk is a sok mariózásban. Boldogságunk határtalan volt! A távolból a Jadran lobogóját véltük látni. Vége annak az időnek, hogy olajos kojéban, olajos pokrócok között kell feküdnünk!

Mariónak híre kelt,

hogy csuda nagy legény…

 

Mikor befutott velünk a vonat a Stazione Principe üvegezett csarnokába, Génua pályaudvarára, megilletődve szedegettük le csomagjainkat. Ma viszontlátjuk a régi hajót! Ezt éreztük, suttogtuk, ennek az érzésnek láza égette arcunkat. A pályaudvar előtti Piazzán, babérfás téren, ott állt minden idők leghíresebb hajósa – Kolumbus Kristóf. Elmélázva tekint a kikötő felé és azon túl a távolba, a kikötői forgatagból – ki az óceánokra!

– No, öreg cimbora – nézett Zoller Kristóf úrra –, örvendek, hogy végre találkozhattunk. Ha nem csalódom, úgy ez már Génua, az ön szülővárosa, és ha Génua, úgy most a mi Jadranunk kikötője. Érzem is már, admirális uram, a sóner illatát.

Hát ez egy kicsit túlzottan bizalmas beszélgetés volt Zoller részéről, de őt – mint tudjátok – ilyennek nevelte a tenger. Az óceánok nagy vándora nem haragudott meg, felemelt keze mintha barátságosan intett volna a magyar fiúra és a kikötő irányába: bizony, jó barátaim, ez a szülővárosom, és amott, a raktárakon túl meglelitek a Jadrant…

 

Mariónak híre kelt,

hogy csuda nagy legény…

 

A kereskedők ránk nevettek a pultok mellől, a járókelők mosolyogtak. Olaszországban, Génuában voltunk, a derű városában, és nem akadt egy ember, aki rosszallólag tekintett volna ránk, idegen hajósokra, amiért felverjük a reggel szép békéjét. Reggel volt ugyanis, napsugaras csoda: gyönyörű kék égbolt alatt fényeskedő reggel. Bakancsaink végigcsattogtak a Via Andrea Doria kövezetén, majd kikanyarodtunk a Commendára, onnan a Via Carlo Albertóra. Itt már elhallgattunk. A Dogana (a vámház) mögül felénk intett a kikötő, és orrunkat megcsapta az áporodott tengervíz, a kazánfüst, a gépolaj és a napsütésben melegedő fedélzetek nehéz, fojtó, jól ismert szaga.

Valahol errefelé található a Jadran!

Egy hajó a világ tízezernyi hajója közül, a hajókincsek között jelentéktelennek számító, egyszerű, kétárbocos sóner. És mi mégis elfulladó lélegzettel, dobogó szívvel álltunk meg a Magazzini otromba épülettömbje mellett. Az a hajó nemcsak azt jelentette, hogy fedélzetén a legszebb, legkalandosabb hónapokat töltöttük, hanem még ennél is többet: otthont a tengerészélet hontalanságában és a legjobb barátokkal való együttlétet! Igen, fiúk, a Jadran volt akkor a mi otthonunk.

Ezért dobogott a szívünk, ezért kapkodtuk a levegőt.

Amikor pedig megláttuk kedves hajónkat, hát csak letettük szépen a sok cókmókot. Letettük, mi pedig rátelepedtünk egy-egy kikötődúcra. Elővettük a pipát, megtömtük, meggyújtottuk.

Ott volt a Jadran előttünk, a maga teljes valóságában, hófehéren, frissen, újjászületve!

– Hát, ami azt illeti – dünnyögte gyönyörködve Zoller –, szebb, mint valaha!

– Szebb – bólintottam –, ráadásul mintha nagyobbat is mutatna.

– Nagyobb is – hümmögött a társam –, legalábbis az árbocok. Nézd, esküszöm, ha nem tíz méterrel hosszabbította meg Daniló bácsi, akkor eggyel sem!

– Tíz méter! – tamáskodtam. – Lehetetlen! Annyit nem bír el a hajó. De öttel lehetséges.

Zoller felhördült:

– Ember, hát nem emlékszel a régi árbocokra?! Amott a top, ni, amott a száling, nézzed már: hát nem veszed észre a különbséget?!…

Tíz méter? Nem – öt. Zoller is megmaradt állítása mellett, én is.

– Tíz!

– Öt!

Egy mély, tenger mélyéről jött hang kondult meg mögöttünk:

– Négy! Négy méter!

Felejthetetlen hang. Megismerném bárhol, bármikor.

Sottomarina hangja!

Ti is hallottátok már.

Kaptunk egy-egy ütést a hátunkba, de akkorát, hogy majdnem leszaladt a pipa a torkunkon, és majdhogy a kikötő vizébe nem pottyantunk!

Négy esztendő telt el, hogy utoljára láttuk egymást. Hát ami azt illeti – Sottomarina nagyjából a régi maradt. Óriási mellkasán feszült a trikó, karjainak dagadó izmain barátságtalanul vigyorogtak a tetovált sárkányok. Cigányosan barna képéből elővillogtak hús-marcangoláshoz szokott fogai. A valamikor göndör, fekete haj most is göndör volt, de – hófehér! Mint ahogy hófehér volt a mögötte álló Suttora szakálla, s töpörödöttebb volt a kikötői farakások mellől előbukkanó Guzsik apó. Mert hát ők is itt voltak, teljes valójukban: Suttora, a kalóz, és Guzsik apó, a hajóács, egyben a Jadran szakácsa.

Úgy megölelgettük egymást, hogy végül Sottomarina Suttorát kezdte nyomorgatni szörnyű karjaival.

– Hé, Sotto, megbolondultál! – üvöltötte a kalóz. – A fiúkat zúzzad, ne engem!

Erre Sottomarina, aki – mint tudjátok – nem is olyan régen még az adriai kikötők legerősebb embereként volt nyilvántartva, újból nekünk esett!

– Caro mio amico, csakhogy itt vagytok! Csakhogy megjöttetek! Keblemre, fiúk, keblemre!

Hallottunk már olyasmit, hogy a szeretet ölni képes. Sottomarina elragadtatásában sohasem vette észre, hogy óriáskígyó-karjai külön életet élnek. Ezek a karok kötelet szakítottak a durazzói viadalon, óriási török birkózókat vágtak földhöz a pólai arénában, mázsás ágyúgolyókat emelgettek a Don Juan páncéltornyaiban.

Ki tudja, mi lesz velünk – a kalóz és az ács nagy kacagása közepette –, ha a sóner főárbocánál, kabinjából kilépve fel nem bukkan Daniló bácsi, a kapitány!

Erre Sottomarina se tehetett mást, mint hogy elengedjen bennünket.

– Kapitány! – kiáltotta parancsnokunk felé az óriás –, két kormányos jelentkezik!

Mi pedig Zollerrel átvetettük magunkat a hajópalánkon. Hej, de ünnepi érzés, vasárnapi hangulat volt újból ott állni a Jadran fedélzetén!

– Kapitány úr, szolgálatára jelentkezünk! – léptünk Daniló bácsi elé, kihúzva magunkat, ahogy a hadihajók emberei teszik, és sapkánkat lekapva, ahogy az még néhány évtizede illő volt a kereskedelmi hajókon.

Ott állt előttünk a kitűnő ember, régi barátunk, nevelőnk, jóakarónk, aki jellemben rendkívüli, tudásban kiváló volt. Ott állt előttünk Turkovich Daniló zenggi származású, fiumei illetőségű tengerészkapitány, az uszkok kalózok leszármazottja, aki nemcsak nagy képességű tengerész, de a hajózás tudományának, történelmének és a tengeri életnek híres tudósa is egyben. Valamikor nagy kereskedelmi gőzösöket vezényelt, de sokkal inkább kedvére való volt az olyan kis hajó, mint a kétárbocos, alig háromszáz tonnás Jadran sóner.

– Nem vagyok kereskedő, hanem kalandor – szokta mondani Daniló bácsi. – Nem az a vágyam, hogy hajóstársaságot alapítsak, hogy minél több búzát szállítsak, hanem az, hogy minél többet lássak meg a tenger életéből, és minél több kalandot érjek meg. Jó kalandokat, vérbeli tengeri históriákat – erről van szó, barátaim!

És mivel mi is ezt vallottuk, Jadranon szolgáló régi emberek, sejthetitek, hogy kitűnően megértettük egymást a parancsnokunkkal.

A szikár, csontos, barnapiros arcon megjelent a ritkán látott mosoly.

– Isten hozott, fiúk! – szorította meg kezünket Daniló bácsi. – Elsőnek jöttetek, a többiekre még várunk. De a Jadran útra készen, és ha kis szerencsénk akad, úgy rövidesen teherrel megyünk tovább! És ha a kis szerencséhez még egy adag szerencse is társul, akkor kalandban is lesz részünk. Mert mit ér az élet, ha nincs kaland, igaz-e, barátaim?

Igaz, igaz!

Így fogadott minket Daniló bácsi. És a Jadran? Végigjártuk minden zegét-zugát. Elsőnek a hajóorrban levő matrózszállásba kukkantottunk be, a “foxli”-ba. Ragyogott a tisztaságtól. Újrafestették, de nemcsak a borító falat, a gerendás mennyezetet, hanem a fekhelyeket, a “kojé”-kat is. A fedélzet eresztékeit újrakátrányozták, a felépítményeket – akárcsak a foxlit – frissen festették. A kormányállás padozatát kicserélték, és a kormánykerék csillogó rézveretet kapott!

– Akárha új lenne ez a hajó! – szaglászott lelkesen Zoller. – Nézd a bikákat, hogy csillognak! No és a kötelek! Valódi kender, csak úgy ropog!

Suttora, Sottomarina, Guzsik apó, de Daniló bácsi is úgy jött a nyomunkban, mint a boldog szülő, aki azt mutatja, mi mindent tud a gyereke. Hát a Jadran sokat tudott! Új, vadonatúj hajó lett.

– Próbaúton voltak-e már? – kérdeztük Daniló bácsit.

A kapitány büszkén bólintott.

– Voltunk. A gyár személyzetével. De csak itt, az Avamporto szélén, mindössze Stabilimento alá. Jól ment a hajó teher nélkül is. A mi embereink nélkül! Hát majd ha ti álltok a kormány, a kötelek, a vitorlák mellett! Akkor szalad igazán a Jadran!

A foxliban meghatódva néztünk körül. Itt tanyáztunk, aludtunk, összekuporodva beszélgettünk gyerekfejjel, mint “moccók”, hajósinasok; itt éltünk néhány évvel ezelőtt meglett fejjel, mint kormányosok… és ha minden jól megy, akkor újból itt lesz a szállásunk az elkövetkező hónapokban, esetleg években!

– A foxli… – suttogtam meghatódva.

– A jó öreg foxli – tette hozzá Zoller.

– Tegyétek le a ládákat, a bagot! – szólt le a bejárótól Sottomarina. – Idehaza vagytok.

Idehaza! De szépen is hangzott ez a szó.

Mellettünk Suttora állt. A szakáll szőrbozótjából hamiskásan csillogtak élénk, apró szemei.

És ahogy így beszélgettünk, idéztük a múltat, miként is éltünk a megkopott foxliban, ahol most annyira friss, vadonatúj minden, valami megmozdult az egyik fekhelyen. A takaró alól előbukkant – egy fej.

Egy majomfej!

Kormos képű, pisze orrú, szigorú tekintetű majmocska feje, az ám.

Ránk nézett, igen zordonan, igen komolyan. Apró fülecskéje megbillent, majd kitátotta száját, ásított. Mancsocskáival megvakarta a mellét, a nyakát, és ránk förmedt:

– Ko-ró, ko-ró! Ró-ró!

– Adjon Isten, szinyor! – derült Zoller, és nyújtotta a kezét.

És a zordon majmocska kinyújtotta pracliját – ő is kezet nyújtott!

Én következtem.

Suttora boldogan hahotázott:

– Tudja ám a regulát, az árgyélusát! Tudja!

Sottomarina nevetése valósággal harsogott, amikor leszólt a fedélzeti ajtótól:

– Ugyan, kié lehet a majom?!

Hát ez pillanatig nem volt kétséges, mint ahogy az sem volt kétséges, hogy egy olyan hajó, mint a Jadran, másé, mint Daniló bácsié, nem lehet.

A majom csak Suttoráé lehet.

Amikor megismerkedtünk vele, immár tizenhat éve, volt egy papagája, az okos, gyönyörű Pallada. Számolt, beszélt, még matróztáncot is járt. Ott pusztult el fent északon, amikor a sarkkör közelében felleltük az Artelli-szigetet. Volt egy kutyája is, a kis Csamba, de hát a máltai pincsi is eltűnt az árnyékvilágból. Daniló bácsi külön kegye volt, hogy megtűrte Suttora bolondériáját, az állatimádatot.

– Igen – dünnyögte büszkén, a szakállát simogatva Suttora –, enyém a majom. Kokónak hívják. Tudjátok, hogy Pallada meghalt, elárvultam. Nincs nekem senkim ezen a földön, csak ti, a cimborák, meg hát egy-egy kedves állat, ha magamhoz veszem. Most ez a Kokó a gyerekem. Itt vettem Génuában, amott ni, a Doria-dokkban, a Sultana nevű hajó egyik matrózától. Borneóból hozta, ott a hazája, pompás kis majom.

Az okos, csillogó szem vizsgálódva nézett minket. Szinte látszott: Kokó felmérte személyünket, hogy jóban vagy rosszban lesz-e velünk. A kormos pofácska hol megrándult, hol mozdulatlan maradt. A hosszú karok kinyúltak, majd előkerültek a takaró alól a még hosszabb lábak is. Kokó – gibbon volt, vagy ahogyan hazájában hívják: sziamang. Előtornászta magát a takaró alól, felállt, és megindult a fekhelyen. Karjait a válla fölé tartotta, imbolyogva, mint a részeg, haladt, majd visszafordult. Derűs, kacagni való látvány volt, én mondom, fiúk.

– Ez a legnagyobb megtiszteltetés – feszített Suttora. – Ha így végigmegy valaki előtt, az azt jelenti: a barátaim vagytok. Nos, ti azok vagytok. Igaz-e, Kokó?

A majom leült a párnacsücsöknél és – akár hiszitek, akár nem – bólintott, mint aki azt mondja: így van, uram, ehhez nem fér kétség.

– Majd akkor beszéljetek, ha a lámpáról az arcotokba ugrik! – derült Guzsik apó. – Velem megtette, csak azért mondom.

Suttora felhördült:

– Egy szó se igaz, Guzsik! Álmodtad. Kokó éjjel alszik.

– Mit számít egy kis majomugrás! – vihorászott felülről az óriás.

– Fáradt matróz majomugrás nélkül nem lehet meg!

Mi azonban olajszállítóról jöttünk, szennyből, piszokból, ragadványból, valóban, mit számított Kokó, ha óránként a nyakunkba ugrik.

– Szervusz, Kokó – mutatta kezét az összekuporodott, vizsgálódva figyelő Kokónak az én kenyeres társam, Zoller.

És Kokó újból kinyújtotta nádszálvékony, pipaszárhosszú karját, és a fekete mancsocska Zoller széles, kormányon megedződött tenyerébe simult.

– Mint egy nagykövet, úgy fog kezet – hencegett a kalóz. – Az árgyélusát!

– Tudod is te, hogy fognak kezet a nagykövetek! – derült Sottomarina.

– Igenis tudom! – hördült fel Suttora. – Egyszer láttam egy nagykövetet, amikor a Báró Keményen szolgáltam. Pólából vittük Gradóba. Valódi nagykövet volt.

– És az éppen veled fogott kezet – nevetett Sottomarina –, éppen veled, akár ez a majom, mi?!

Suttora szemei villámlottak.

– Nem velem, azt nem állítom, de láttam, amikor a kapitánnyal…

– Egy valódi nagykövet!

– Igenis az volt!

– Abban az időben, amikor a Báró Kemény járta a tengert, nem is voltak nagykövetek! – feleselt az óriás. – Érted, csak most vannak, a világháború óta.

Isten tudja, mi lett volna ebből a forgószélként támadt vitából, de a foxli nyílásában megjelent a parancsnokunk, és csak ennyit mondott:

– Nagykövetek már réges-régen léteznek. Inkább azzal törődnének a fedélzetmester urak, hogy kijelöljék az újonnan jöttek helyét, és ne azzal, hogy mikor létesültek különböző diplomáciai rangok! Megértették?!

Ezzel a forgószél összerogyott. De a régi-régi dal felhangzott: Suttora és Sottomarina nem változott, ha el is múlt egynéhány év! Még mindig azok a harapós kutyák, akiket úgy ismertünk meg, hogy összekapnak egy-egy vitakoncon. Összekapnak és mégis – szeretik egymást.

– Hát én úgy vélem, fiúk – dünnyögte leforrázva Suttora –, hogy a legokosabb, ha a régi kojékat foglaljátok el.

– Én is úgy hiszem, hiszen megszoktátok – morogta Sottomarina. – A többiek, ha megjönnek, nyilván ugyancsak ragaszkodnak a régi fekhelyhez.

A Jadranon voltunk!

Itt a léccel körülzárt ágy, a koje, vagyis “koporsó”, ahol annyi évet töltöttem! Aludtam benne mint “moccó”, kismatróz, feküdtem rajta mint fedélzetmatróz és kormányos. Ó, de sok nappal, éjszaka ültem a szélén úgy, hogy tudtam: nem érdemes lefeküdni. Odakünn bőgött az Északi-tenger vagy az Adria vagy az Atlanti-óceán, és a sóner járta a bolondok táncát! És vele együtt a foxli, a foxlival a koje. Aki lefeküdt, már repült is kifelé! Volt is értelme a lefekvésnek?! Bármelyik percben felhangozhatott Sottomarina vagy Suttora sípjele: minden ember a fedélzetre! De feküdtem úgy is a kojéban, hogy a hajót csendesen ringatta a tenger, felettünk a hajólámpa ide-oda billent, és jó érzés volt arra gondolni, takaró alá tett kézzel, hogy új, ismeretlen kikötők, általunk eddig még nem látott tájak felé haladunk, új, nagyszerű élmények várnak bennünket!

– A koje! – simogatta meg elérzékenyülve a fekhely deszkáit Zoller. – Végre látlak! Végre…

Kokó csillogó, okos szeme figyelve követte mozdulatainkat.

– Ha olyan jó tengerész leszel, mint volt Pallada, a papagáj, vagy valamikor Lau Laudon, a kutya, akkor megbocsátom szörnyű szőrös pofádat! – nevetett a társam Borneó szülöttére.

És, akár hiszitek, akár nem, Kokó, a gibbon-majom, erre bólintott, mint aki azt mondja: hogyne lennék, nem lesz abban hiba, kérem!

Sejthetitek, micsoda jó érzés volt elrendezni a hajósláda és a bag tartalmát, elsimítani sok vihart látott takaróinkat. És milyen felséges pillanat volt, amikor – ismétlem, évek után – köznapi, ócska gúnyánkban újból kiléptünk a fedélzetre.

– Hé! – kurjantott felénk a felépítményből Guzsik apó – ide, fiúk, egy pofa italra, utána feketére! De csak akkor, ha kell!

A “pofa ital” jóízű grog volt, minden becsületes tengerész kedvenc itala. Daniló bácsi, Sottomarina, Suttora koccintottak velünk és egy, a hajó mélyéből előmászó különös figura.

Ok hárman, a kapitány és a két fedélzetmester, vigyorogva néztek ránk, amikor kellő meghökkenéssel meredtünk az előbukkanó alakra.

– Hajónk új tagja – mutatott a megcsodált lényre Daniló bácsi. – A régiekből Krantz és Gelletich nem jön velünk. Üzenték, hogy hosszú szerződésük van, nem jöhetnek. így a két embert pótolni kell. Jokohama Jim itt állt be hozzánk, Génuában. No, Jim, íme a két kormányos megérkezett!

Az előbb Kokóval ismerkedtünk össze, a gibbon-majommal. Hosszú, ösztövér karjait kellőleg megcsodáltuk. Most egy ember állt előttünk, ugyancsak hosszú karokkal, tojás formájú fejjel, irgalmatlanul hosszú lábszárakkal és – micsoda öltözékben! Jokohama Jim nem lehetett több harminc-harmincöt évesnél. A jó Isten ugyancsak azon volt, hogy bőségesen megnyújtsa végtagjait. De még mást is tett vele: beleoltott jó csomó bolondériát, hogy az emberek vagy mosolyogjanak rajta, vagy bosszankodjanak miatta. Jokohama Jimnek elvei voltak, amikből nem engedett. Inkább szedte a sátorfáját és továbbment, semmint feladja elveit. Ilyen rögeszméje volt a cowboykalap. Tengerész cowboykalapban! Ilyesmit bajosan hallott a világ. Ráadásul nem is volt célszerű – árbocokon, szél járta fedélzeteken, hullámoktól dobált csónakokban, az Atlantika hóviharában! És Jokohama Jim mégis ilyen nagy karimájú, csúcsokalapot hordott. Nemcsak őt nevették meg ezért, de a kapitányt is hajójával együtt, ha felbukkant valamelyik kikötőben – a cowboy tengerész. Ezért azután a legjobb esetben vitorlás hajókra tudott szerződni, ott is csak olyanokra, ahol inkább az volt a parancsnok felfogása, hogy nem az a lényeg, mit hord a tengerész, cilindert vagy sapkát, frakkot vagy overallt, hanem az: mit bír, mire képes. Jokohama Jim pedig sokat bírt, jó hajós volt, mi már hallottunk róla nemegyszer. A java tengerészekről kikötőről kikötőre száll a hír, nevüket, tetteiket megőrzi a láthatatlan személyi könyv. Ilyen hír volt Jokohama Jimnek is.

Most itt volt közöttünk. A Guzsik apótól kapott poharat felemelte, arcán szélesre szaladt a száj, amikor ennyit mondott:

– Csirio!

Egy hajtásra kiitta a két és fél deci grogot! Világrekord volt! Mellette poharazott Sottomarina, valamint Suttora – mindketten híres, gyors ivók. Fél hosszal lemaradtak Jokohama Jim mellett!

– Ilyen hosszú nyakkal, mint amilyen neked van, Jim, akár egy palackot is lehajthatsz! – nevetett Daniló bácsi.

Jokohama Jim megtörülte csuklójával a száját, majd így szólt:

– Nézze, captain, akár hiszi, akár nem, megtettem már! – nevetett Jim. – Adjon egy palackot, tele valódi jamaikával, lehajtom!

Mit gondoltok, mit mondott erre Daniló bácsi? Azt, hogy nem ad.

– Egyrészt mert valódi jamaikából én iszom inkább reggelente egy kupicával, másrészt: ha nem sikerül a mutatványod, akkor meggyűlik a bajom a rendőrséggel! Ráadásul elvesztlek téged, Jim, pedig nagy szükségem van rád. Nem azért, mintha nem szegődne a Jadranra ebből a kikötőből jó néhány száz ember. Mert legalább ennyi lebzsel a génuai dokkok között. De te kellesz ide, hogy bebizonyítsam: a jó tengerész nem lehet egyben rossz tengerész is. Márpedig rólad úgy szól a kikötői legenda: Jokohama Jim a legkitűnőbb legény, de csak egy ideig. Csakhamar megbolondul, és akkor kapitány legyen a talpán, aki munkába állítja. Nos, én szeretem a kísérletezést, megpróbáljuk Jimmel a szerencsét!

Daniló bácsi ránk hunyorított, mint aki azt mondja: hát, íme, ezért vettem fel közétek, barátaim, ezt a bolondos fickót, ezt a különös kiállású, különös nevű tengerészt.

Jokohama Jim!

Ugyan, mint kaphat valaki ilyen nevet, amerikai létére? Ezt röviddel találkozásunk után új cimboráink mondták el. Persze, azt említeni se kell talán, hogy Jokohama Jim igen zagyván beszélte a mi fedélzeti nyelvünket, az olaszt és a dalmátot. Amerikai volt, tehát angolul beszélt, és mi tengerészek voltunk, megértettük ezt a nyelvet is. Nos, a különös fickó igen megnyerte tetszésünket, akárcsak a másik hosszú karú – a Kokó. És érdekes, a gibbon meg az amerikai nagyon szívelték egymást. Ha Jim lemászott a foxliba, Kokó máris a nyakába csimpaszkodott!

Jokohama Jim!

– Egyszer majd elmondom életem történetét – mondta a koccintás után a longászi amerikai. – Egyszer, ha jobban összemelegedünk. De már előre megemlítem, hosszú történet lesz, hiszen Kentuckytól idáig, a génuai kikötőig történt egy és más velem. A Jokohama név nem az igazi nevem, a régit, a valódit nem is tudom már. Elfelejtettem. Még kölyök voltam, amikor rám aggatták a Jokohamát. Azóta így hívnak. Ez a cowboykalap pedig a talizmánom. Csak ezzel szegődöm el. Ahol kifogásolják, onnan már fordulok is vissza. Arról ismerik meg a világon mindenütt már messziről Jokohama Jimet, hogy cowboykalapot hord. Hát én ettől a kalaptól nem is válok meg soha!

– De hát akkor mi a fenét vagy tengerész, ha a cowboykalap annyira kedvedre való? – derült Sottomarina.

Jokohama Jim arca elkomolyodott. Néhány percig latolgatta, mondja, ne mondja, de végül megszólalt:

– Rendes embernek nézlek benneteket, hát elmondom. Ha hiszitek, ha nem: cowboy akartam lenni, hiszen Kentuckyban születtem. De nem lehettem. Szöknöm kellett az államokból, Vissza oda soha nem mehetek! Ezért lettem tengerész, mindig idegen hajókon, így igaz, fiúk! A kalappal álmodom magamat vissza a prérire, a mező rónaságára. És a tengerrel. Mert a tenger néha olyan, mint a préri…

Ezzel Jokohama Jim nagyot nyelt. És elfordult. A tatra ballagott, és eltekintett a Doria-dokk felé.

Összenéztünk sajnálkozva. Megértettük Jokohama Jimet. A hajók fedélzetén sok hajótörött él. Az élet hajótöröttjei. Nyilvánvaló, hogy Jokohama Jim is az volt.

Majd visszafordult a tatról. Most már mosolygott. Letette fejéről a széles karimájú kalapot, és a kabát ujjával törölgetni kezdte. így szólt:

– Egyszer majd úgyis elmondom életem folyását, és akkor majd megértitek Jokohama Jimet.

– Megértünk téged most is – dünnyögte Suttora. – Mit gondolsz, miért kerültél közénk? Mert a kapitány is megért. Látod, én toronyőr voltam és hajótöröttje egy régi, híres magyar hajónak, a Petőfi gőzösnek. Akkor megfogadtam, többé soha hajóra nem szállok. Azért lettem toronyőr, méghozzá Fiúméban, a szülővárosomban. De az élet mégis úgy intézte, hogy hajóra szálljak – erre a pompás hajóra! Mert az ám a Jadran, majd megismered.

– Bizony, bizony, Jim – bólogatott Guzsik apó –, megismered…

Hát így akadtunk össze hajónk fedélzetén Jokohama Jimmel, aki egyelőre pompás cimborának bizonyult. Nem mondom, a kalap zavart bennünket.

Nehezen bírja a tengerész az ilyesmit – széles karimájú cowboy-tökfödő egy fedélzeti matróz fején!

– Majd jön egy jótékony vihar, és elviszi – mondta békülékenyen óriásunk, Sottomarina.

– Vesz másikat, amilyen bolond – állapította meg Suttora. – Nem ér a vihar semmit!

Esténként Jokohama Jim kiült a fedélzetre, elővette bendzsóját és – műsort adott a kikötő lézengőinek. Néha negyven-ötven férfi, asszony, lány, gyerek lógatta a kikötőmólón a lábát, és kísérte kórusként az előadóművészt. Mert ilyesféle valami volt ez a különc amerikai legény: művész.

– Te megélnél a nótázásból is – dicsérte Daniló bácsi. – Miért kell hát tengerre szállnod?

– Nézze, captain, én kedvtelésből énekelek. Akkor, amikor kedvem tartja. De ha azt mondanák: Jim, naponta énekeld el az Öreg ezredest, vagy a Talpad alatt ring a csónakot, akkor én máris világgá szöknék. Tudja, a daloláshoz lélek, szív, hangulat kell. Mármost mindennap van ilyen hangulat? Dehogyis.

Hát ilyen fickó volt az új cimbora, Jokohama Jim. Még a génuai kikötőben is feltűnést keltett, amikor vállán a kölcsönkért Kokóval (Suttora kegyéből), karján a bendzsóval, fején a széles karimájú kalappal, elnyűtt kék overalljában kiballagott a mólóra. Azonnal körülfogta néhány suhanc meg afféle minden időben ráérő Mihaszna Jancsi, és zajos kíséretet adtak a városi kiránduláshoz. Elöl lépkedett bendzsót pengetve az amerikai, s a vállán, a kalap alól kitekintve hadonászott Kokó. Mögöttük a léhűtők hada. Jim jókedvűen énekelt:

 

Talpad alatt ring a csónak,

Óvd a szíved, óvjad, óvjad…

 

Ha tellett a szabad időből, Jim elvetődött díszkíséretével egészen a Corso Galileóra, a Giuseppe Verdi térre, a Fieschine dombjaira, vagy Kolumbus mester pálmákkal övezett szobra alá. Lassan egész Génua megismerte, és arról lett híres a Jadran, hogy Jokohama Jim szolgál rajta. Holott végrehajtottunk rajta már nem egy “haditettet”, mint a Mary Celeste gőzös fellelése a Jeges-tengeren, igaz-e, fiúk? De Jokohama Jim és Kokó népszerűsége Génuában vitathatatlan volt. Még a rendőrség is szemet hunyt a csendháborítás felett. Pedig nagy ellenfelei is voltak, mint Don Hiacinto, a St. Agostino főtisztelendő plébánosa. Rohant a rendőrségre, amikor megtörtént a következő eset: Jim és kísérete, Kokóval együtt elvetődött a Piazza Sarzanóra, ahol a St. Agostino templomban misézett Don Hiacinto. A tényállás nem egészen pontos, de az tény, hogy a Sarzano téren pengetni kezdte gitárját, és dalra gyújtott Jokohama Jim:

 

Talpad alatt ring a csónak,

Óvd a szíved, óvjad, óvjad…

 

A templom lassan kiürült, és megtelt a tér.

Don Hiacinto a rendőrökkel és a podesta (a polgármester) megbízottjával jelent meg az eset délutánján hajónkon. A rendőrök vigyorogtak, a podesta megbízottja komoran pislogott.

Daniló bácsit keresték.

– Templomok előtt tilos mindenféle muzsikálás – mondta fenyegetőleg a komor ember. – Az ön egyik matróza megszegte a rendeletet. A podesta, Signor Malatesta, úgy rendelkezett, hogy többet ez a matróz városukban nem léphet partra! Kérem ezt tudomásul venni. Amennyiben a matróz megszegi a podesta rendeletét, ön a felelős, kapitány úr!

Ettől kezdve Jokohama Jim valóban nem lépett partra. De a bendzsót se vette elő.

– Majd ha elhagyjuk ezt a várost, akkor igen. De addig nem énekelek. Tudtam én, hogy kijön a nép a templomból, boys?! Honnan tudtam volna? De ha ennyit ér a génuaiak áhítata, akkor nagy bajuk lesz Szent Péterrel! Én vallásos vagyok, éppen ezért nem akarok nagyobb zrít csinálni. De ha Kentuckyban lennék, elintézném Don Hiacintót!

Nos, mindebből láthatjátok, igen eredeti fickó volt ám az amerikai legény.

– Ebből jó cimbora lesz – állapítottuk meg már az első nap Zollerrel. – Daniló bácsi ezúttal jól választott.

Becsületes fedélzeti matróznak mutatkozott Jokohama Jim. Alig derengett, már hallottuk, hogy mászik ki a koporsóból, és indul a fedélzetre. Majd csörömpölni kezdett a vödör, bugyogni a fedélzeten a víz és muzsikálni a súrólókefe. Ragyogott a fedélzet, csillogtak a szerelékek! Gommó, Jankó se végezte jobban annak idején ezt a munkát.

Az ám: Gommó, Jankó!

Emlékeztek még rájuk? Gommóra, a majomemberre, aki úgy mászott az árbocokon, hogy jobban a csimpánz sem… és Jankóra, a kislegényre, a hajó kedvencére, Benjáminjára? Emlékeztek rájuk?

Most újból itt vannak. Megjöttek, tegnap állítottak be, a megszokott bagokkal, ládákkal együtt. Szevér, a másodkapitány, Gommó, a legügyesebb tengerészek egyike, s Jankó, akit négy éve nem láttunk, mindnyájan nagyszerű barátok. De nem jött sem Krantz, sem Gelletich, de főleg nem jött – Horváth Feri, a Jadran első tisztje, aki mindnyájunk szívéhez hozzánőtt. Feri – hűtlen lett, így igaz. A hajóhoz ugyanúgy, mint hozzánk, kenyeres pajtásaihoz. Ha emlékeztek még: volt nekünk egy derék holland jóakarónk, Klaas bácsi, a kormányos és bálnavadász. Amszterdamban laktak, a legendás Pampus-erőd közelében. Ez még nem lett volna baj, elvégre mindenki ott lakik, ahol akar. A baj ott kezdődött, hogy Klaas bácsinak lánya is volt. A többit már tudjátok, nővéreitekkel, bátyáitokkal is történt már hasonló: Horváth Feri jó cimboránk feleségül vette Klaas bácsi lányát. Még ez sem lett volna baj, csak a kezdet, de az már baj volt, hogy Feri – a házassága miatt – végleg búcsút mondott nekünk. Holland hajóra szerződött.

Egy hű barát nevét töröltük le a régi névsorról! Együtt voltunk vele a fiumei Nauticán, a tengerésziskolában, együtt a Jadran híres útjain, amikor az Adrián a régi uszkok rablók kincsét kerestük, s amikor egészen az Északi-Jeges-tengerig hatoltunk fel, hogy ráakadjunk a Mary Celeste gőzösre! Én éveken át együtt éltem Horváth Ferivel különböző hajókon, így a Jilland vontatón, amelynek fedélzetén a legnagyobb viharok egyikét éltük át.

Parancsnokunk is szomorúan csóválta a fejét, amikor felemlegettük Horváth Feri hűtlenségét.

– Hát igen, barátaim, Feri hiányzik. Jó tengerész, pompás fickó! De hát ha így találta helyesebbnek, akkor örvendjünk vele. Örvendjünk, hogy Klaasék házában otthonra talált!

Sottomarina, aki – mint tudjátok – nagy levélíró, tanácsot adott:

– Javaslom, hogy küldjünk Ferinek egy szép génuai lapot, és írjuk mindnyájan alá. Talán Kolumbus szobrát küldhetnénk el neki.

Ebben maradtunk. Elküldtük a szobrot, s aláfirkantottuk, hogy: “Nagy út előtt állunk, Feri! Sajnálhatod, hogy nem tartsz velünk, mert kalandban lesz részünk, hiszen Daniló bácsi a kapitány!…”

Volt ám kézropogtatás, válldögönyözés, hátbavágás, amikor Szevér, Gommó és Jankó a fedélzetre lépett!

– Mi az, Szevér, megőszültél már?!

– Jankó, valódi, öreg matróz vagy!

– És te, Gommó, szakállt növesztettél, akárcsak Suttora?! Szalad az idő, fiúk, szalad. Amikor Szevért tizenhat évvel ezelőtt megismertem, amolyan huszonhárom-huszonnégy éves lehetett – most, íme, negyven körüli, és Jankó, a fia – pelyhes állú legény! Amikor elváltunk, Jankó amolyan fedélzeti srác volt, “moccó” az adriai hajósnyelv szerint.

Jankó barna képe ragyogott á boldogságtól, hogy közöttünk lehetett és a Jadran fedélzetén végigrohanhatott meztelen lábakkal.

– Nincs ennél szebb hajó! – lelkesedett legifjabb cimboránk. – Nincs! És hogy megszépült a Jadran!

Megszépült bizony, újjászületett. Pedig volt akkor már mögötte egynéhány évtized, hiszen a kormányálláson a fémveret ezt mondja: “1895-ben készült Hammersteinnél Rotterdamban”. A 300 tonnás, 38 méter hosszú, 8 méter széles sóner ilyen nagyarányú javításon, mint ezúttal, még nem esett át. Valóban újjászületett.

Ott állt tehát a Jadran kijavítva, frissen, útra készen, fedélzetén azokkal, akik újból beálltak Daniló bácsi kompániájába. És ott volt velünk Jokohama Jim, a cowboy-tengerész, valamint Kokó, a gibbon. Teljes volt a létszám.

Azaz – dehogyis volt teljes. Egy ember még hiányzott, hogy teljes legyen.

– Csak akkor indulok, ha a bal oldali és a jobb oldali őrség teljes – jelentette ki parancsnokunk. – Egy ember még feltétlenül kell, legalább olyan stramm legény, mint Jokohama Jim!

Jöttek jelentkezők, de bizony – nem feleltek meg. Daniló bácsi ezúttal nem akart olyan súlyos tévedésbe esni, mint négy éve Amszterdamban, amikor a legénység kiegészítésére két zsiványt szerződtetett. Ha a jelentkezők talán nem voltak zsiványok, de annál pocsékabb figurák. Génua kikötője abban az időben különben is hírhedt volt a mihaszna lézengőkről, lezüllött szerencselovagoktól, akik innen akartak továbbjutni messze földrészek felé, és olyan “^tengerészekről”, akik nem voltak mások, mint hajótöltelékek, minden parancsnok és hajómester elátkozott csirkefogói. Egyiket a másik után zavarta el Daniló bácsi, Szevér, Sottomarina és Suttora. Jokohama Jim vigyorogva nézte a hajópallón kiballagó “tengerészeket”.

Jó néhányszor láttuk még felvillanni a hetven méter magas, óriási világítótorony fényét, míg végre szó kerülhetett arra, hogy elbúcsúzzunk Kolumbus városától.

Az első akadály az volt, hogy nem kaptunk szállítmányt. Se Génuából, sem a környező kikötőkből, La Spezia, Livorno raktáraiból. Ti már nem tudjátok, fiúk, mi volt abban az időben (a harmincas évek elején) hajózni, tengerésznek és kishajó-tulajdonosnak lenni! Felére csökkent a szállítások mennyisége, ezért a hajók jó része horgonyon állt, és ami szállítani való akadt, azt elkanalazták a kisebbek elől a hatalmas, tekintélyes, kellő erőt képviselő nagyvállalatok! Az olyan “szabadúszó”, magányos tengeri kósza sas, mint amilyen Daniló bácsi volt, reggeltől estig futkározhatott és küldözgethette a könyörgő leveleket a különböző égtájak felé, hogy fuvart szerezzen.

– Márpedig fuvar nélkül nem indulhatunk el, kapitány – hangoztatta nemegyszer jó Suttoránk. – A hajót generálozták, újnak számít, én pedig tudom, eleget tapasztaltam: üres hajófenékkel ne fusson ki kikötőjéből az újjávarázsolt hajó! Mert ha igen, baj lesz!

És mivel az elmúlt évek alatt megszoktuk, hogy Suttora jóslatai olykor csak beválnak, hümmögve fogadtuk a kalóz intését. Persze Sottomarina ellentmondott:

– Bolond vagy, kalóz, bolond! Mit törődik a Jadran azzal, hogy a raktárai tele vannak-e, vagy sem! Badarság!

Suttora bütykös mutatóujját szokás szerint felemelte.

– Ilyesmit, Sotto, csak az mondhat, aki nincs tisztában a “jelekkel”, az “intésekkel”, a mágikus “tradíciókkal”! Ezek szellemi dolgok. Jó néhányszor megjósoltam már, hogy mi következik – és igazam volt. Amikor a Petőfi útnak indult Livornóból, mi történt? Az, amit már előre megmondtam: a hajó elsüllyedt, és egyedül én menekültem meg! Az pedig híres eset volt. Te csak ne vigyorogj, Sotto, mert tudod: amit Suttora a “jelekről” tud, azt nála jobban senki nem tudja!

Mivel éppen a vacsoránkat kanalaztuk – persze babfőzeléket füstölt hússal –, a hangulat igen ünnepélyes volt. Még Daniló bácsi is, aki hajlott az óriás babonaellenességére, elmélázva nézett végig a csajkát szorongató kompánián.

– Majd ügyelünk, kalóz, hogy teherrel induljunk el – bólintott komoran a parancsnokunk. – Holnap vagy legkésőbb holnapután, úgy érzem, megszerezzük a fuvart. De, és ez nem lebecsülendő, egy ember hiányzik! A “jelek” mit mutatnak, kalóz, szerzünk vagy sem olyan fickót, aki kedvünkre van?

Suttora előrebökött a hüvelykujjával.

– Szerzünk. A szélzászló az előbb meglibbent, holott nincs is szél. Ez pedig azt jelenti, hogy derék vendég jön a hajóra. Ez lesz az új matróz.

Sottomarina vigyorgott, olyan szélesre húzta a száját, ahogy csak tudta.

– Meglibbent? Hahaha! Meglibbent hát, én is láttam, de mitől? Egy sirály nekirepült, attól! Hahaha!

Suttora nem hagyta magát, nyugodtan intett.

– Ó, te csökönyös fejű zenggi óriás bálna, nem az a lényeg, hogy mitől, hanem az, hogy meglibbent!

…Másnap, délre járt, s a hajókon éppen kongatták az időt – egy embert láttunk a mólón felénk bámészkodni. Egy bag és egy láda volt nála. A ládát a kövezetre, a bagót a ládára tette, és zsebre dugott kézzel bámult a hajóra.

A fedélzeten hárman voltunk, Szevér, Jankó és én. Az egyes számú raktár fedelén ültünk, és arról beszéltünk, ki merre járt, hol volt az elmúlt négy év alatt. Szevér, Gommó és Jankó főleg a fiume-cattarói vonal “omnibuszain” szolgáltak.

– Nem volt éppen rossz sorsunk – nevetett Jankó –, de jó se. Tudod, Andrea, mi lehettem én ott? Fedélzeti matróz. Mármost ezeken a hajókon nincs más, mint kiránduló… kirándulók, akik a legkisebb hullámzásra rosszul lesznek. Vagy a fedélzetet mostam, vagy az utasok fejét tartottam a korlátnál! Piha, elegem volt belőlük!

Ekkor láttuk meg a vizsgálódó idegent.

Ez se volt mindennapi alak, az már biztos. Jokohama Jim hosszúságával tűnt fel, ez ellenkezőleg: apró termetével, széles, kövér alakjával. Kerek arca fénylett az izzadságtól; állát sűrű, fekete dánszakáll ékesítette. Alul bő tengerésznadrágot viselt, kékcsíkos marseille-i inget és pomponos sapkát.

– Cápa legyek, ha nem korzikai – súgta Szevér –, de az is lehet, hogy szardíniái.

A kövér megszólalt:

– Ez a Jadran sóner?

Olaszul beszélt.

Tehát szardíniai, ha ugyan igaza lesz Szevérnek.

Ezzel a kövér nem szólt egy szót sem, bólintott, fogta a bagót és a ládát, rálépett a pallóra, és feljött a fedélzetre.

Ott megint megállt, és felénk szólt:

– A foxliban van-e még hely?

És se szó, se beszéd – megindult a hajó előrésze felé!

Annyira megdöbbentő volt ez az otthoniasság, hogy szólni se tudtunk.

Csak meredtünk utána, mintha megnémultunk volna.

A kövér meg ballagott, mintha évek óta közénk tartozna már!

És eltűnt a foxli lejárójában!

Esküszöm, így történt.

Ekkor ocsúdtunk fel, és olyan hahotába kezdtünk, hogy Guzsik apó kinézett a konyha ablakán; Suttora, Sottomarina, Jokohama Jim, Gommó feltápászkodtak a kormányállás ponyvája alól, merthogy ott szunnyadoztak evésidőig.

Daniló bácsi, a parancsnok akkor kanyarodott ki a Galata alle Gratzie felől a kikötőmólóra.

– Mi az? – tekintettek felénk az álmos arcok.

Szevér az előhajóra mutatott.

– Lopják a majmodat, Suttora! Tőlünk ugyan elvihetik!

A kalóz felugrott, ballagott a foxli felé. És mint ahogy ilyenkor történni szokott: a véletlen is a kedvünkre járt, mert a lépcsőfeljáróban felbukkant a kövér – karjaiban Kokóval!

– Viszed vissza azt az állatot! – hörögte pulykavörösen Suttora. – Hogy kerülsz te ide? Ki hívott?! Kinek a cimborája vagy?! Lopni akarsz, majmot lopni, mi?!…

És ezzel elkapta az idegen karját, kirántotta Kokót, és már azon volt, hogy megüti, amikor a kövér a világ legnyugodtabb hangján megszólalt:

– Én a kapitány barátja vagyok! Turkovich Danilóé.

Ekkor már mindnyájan ott álltunk körülötte. A kövér szemrebbenés nélkül, nyugodtan tekintett Suttorára.

– Csak nem gondolja, hogy olyan bolond vagyok: ellopok egy majmot, és helyébe itt hagyok egy tele bagot meg a ládát? Mert ott hagytam lent, az üres koje közepén. Ha nem hiszi, nézze meg!

– A kojén hagytad a holmidat?! – hüledezett Sottomarina. – De ki engedte meg? Ember, érted, kicsoda engedte?!

Erre a kövér csak ennyit mondott:

– Turkovich kapitány engedte!

– Hazudsz, csirkefogó! – dühöngött Suttora. – Hazudsz!

Mögöttünk megszólalt Daniló bácsi:

– Én ugyan nem engedtem!

A kövér megsimogatta a dán barettet, majd meghajolt.

– Grazie, signore, de tévedni méltóztatik. Én az ön barátja vagyok.

Most Daniló bácsi hüledezett:

– Te?!

A kövér most mosolyodott el először.

– Emlékszik erre a névre: Piccolo Piede? Vagyis: Giovanni Piede… mert így hívnak, ha nem csalódom. Giovanni Piede – Cagliariból.

Hej, ha láttátok volna Daniló bácsit. Jól megnézte a kövért, majd hátralépett, azután újból előre. Majd olyasmit tett, ami a kapitányoknál ritkaság, de még inkább Daniló bácsinál: széttárta karját!

– Piccolo Piede! Apró Piede! Régi hajósinasom a Braganza gőzősről – te lennél, te., Piede?!

És ezzel átölelte a kövér emberkét.

Suttora felüvöltött:

– Nahát, Sottomarina, kinek volt igaza? Nem megmondtam, mit jelent a szélzászló megmozdulása? Nem megmondtam? Derék ember jön a fedélzetre, ezt mondtam. És itt a derék ember!

Piede lekapta pomponos sapkáját, és ahogy az illik, összevágta bokáját.