Világítótornyok a távolban – Vihar a nyakunkon – Itt a “gilbi” – Veszélyes sziklák – Egy idegen csónak és két idegen ember – Mi is az a “véreső”? – Martinez Chulla, a kapitány – Egy érdekes újsághír – Búcsú Alcudiától – Vészmadarak – Jankó kincsei – A kék fedelű könyvecske – Árnyék a fedélzeten – Mi a lord véleménye a majomszeretetről? – Jelzőállomás a tenger közepén – “Megértettem, továbbítom” – “S” lobogó az árbocon – Az erődváros kormányzója

– Vigyázz, fények!

– Fény elöl, orrsudártól két fokkal!

– Fény steuerbordon, orrsudártól három fokkal!

– Kormányt backbordra vesd ki! – Vitorlákat engedd!

– Orrvitorlát lazítsd!

Éjfél után volt az idő, éjjel egy óra tájban. A Jadran ellenszéllel küszködött. Ha engedünk a szélnek, leesünk, és sokat veszítünk. Ha tovább küszködünk, múlik az idő, és nem haladunk előre.

A szél az afrikai partokról jött, meleg szél volt, fülledt és kábító. Érződött, hogy “valamit” hoz magával, esőt az Azórokról, vagy a “gilbit”, a sivatagi számum homokviharát.

Egyre erősödött, egyre keményebb, ellenállóbb lett. Irányunk a Baleárok voltak, Mallorca és Menorca főszigetek; számtalan apróbb szigetekkel együtt. Éjfélig különös, áttekinthetetlen köd ülte a tengert. Mostanában kezdett felszakadozni, amikor a hajó előrészében Gommó egymás után felkiáltott és adta hátra, a kormányhoz, Szevérnek és nekünk megfigyeléseit. Vigyázz, fények!… Ha felütitek a piros kötésű Hajózási Almanachot vagy az Epitome kék kötésű “Tengerészeti fényjelzések és jelzőállomások” kötetét, akkor meglepődve tapasztalhatjátok, hogy alig van a világon még egy szigetcsoport a Baleárokon és a Pityuzákon kívül, ahol több világítótorony volna, mint ezeken a szigeteken! És ez érthető is; az európai spanyol partok és az afrikai algériai partok közötti Földközi-tenger kellős közepén helyezkedik el a két hatalmas szigetcsoport. Minden hajó, amelyik az Atlanti-óceánról jövet bekanyarodik a Földközire, hogy érintse Franciaország, Olaszország, Görögország, Jugoszlávia, Törökország vagy az, észak-afrikai, kisázsiai országok kikötőit, elhalad a Pityuzák és a Baleárok előtt. És sok, igen – sok hajó jön és megy a tengernek eme részén. És sok, igen sok hajó pusztulását okozták már ezek a szigetek! Köd, sötét éjszaka, vihar, idáig elcsapódó sivatagi számum – mind csábítja a veszedelem istenét, hogy a Pityuzák vagy a Baleárok gránittömbjeihez, tenger alatti szirtjeihez csapja a veszedelemben küszködő hajót!

Mondom, nézzétek csak meg, hogy magatok is tanúi legyetek, mennyi fényjel világíthat abból az irányból, amerre Gommó mutatott. Világítótorony van Mesa de Roldán, Cabo Tinoson, Hormiga Grandén, Cabo de la Naón, az apró Bledán, a még apróbb Conejerán, az óriási Ibiza legfelső csúcsán, a hetven kilométerre elvilágító Dragonerán, a Levanton, a Titanon, Kap formentor csücskén! Persze nem egyenlő hatású, erejű fények, mert akkor nem lehetne kiigazodni közöttük. Az egyik csak pislog, a másik állandó fénnyel világít, a harmadik körforgós, a negyedik megfelelő időközökben villantja fényét… hiszen tudjátok, beszéltünk már erről valamikor.

Persze nem vagyunk Háry Jánosok, s így nem állítom, hogy egyezerre látjuk a felsorolt fényeket. Szó se róla, most csak két erős fény tűnik fel a jelzett irányban, a “fény elöl” és az “orrsudártól hántom fokkal”.

Mind a kettő azt jelzi, hogy a messzeségből Menorca (vagy Minorca), a Baleárok északkeleti, második legnagyobb szigete tornyosul elénk a sötétségből.

Helyes volt tehát, hogy erőltettük a széllel szembe haladást, de most – hála a fényeknek! – némi oldalszéllel is haladhatunk majd. Ezért eresztette ki az éjszakai őrség a két nagyvitorlát, és lazította az orrvitorlákat. Felsóhajtottunk: na, végre! Akkor már három nappalt és a harmadik éjszakát töltöttük a tengeren, Marseille és a Baleárok között. A tehergőzös 60 óra alatt megteszi ezt a távolságot, nekünk eddig 81 órára volt szükségünk, hogy feltűnjenek Menorca fényei. Pedig a Jadran jó szélben haladt olyan sebesen, mint abban az időben egy átlaggyorsaságú tehergőzös, tehát óránként hét-nyolc mérfölddel.

Amikor kijutottunk Marseille-ből, pompás misztrál borzolta a tengert: De az Oroszlán-öböl közepén a misztrál gyengülni kezdett, és a szél lassan átváltott. Egyre inkább dél-délnyugat lett belőle. Afrikai szél. És mint akkor éjjel érezni kezdtük, a tengerre kitörő számum egyik formája, a gilbi.

Sötét volt, erősen sötét, s a két fény hol eltűnt, hol felbukkant. Mit jelentett ez? Mi már tudtuk. Köztünk és Menorca között már a szél hömpölygeti a partokról felkapott homokot! Egyre inkább éreztük a fogunk között a kvarcszemecskék recsegését. Az ördög se tudta volna eltagadni, hogy Afrika felé közeledtünk.

Suttora őrsége tartotta a fedélzeti szolgálatot.

Suttora megkérdezte Szevértől:

– Ne kurtítsuk a vitorlákat? A sötétben nem láthatjuk jól, mi készül amott!

A kompaszlámpa fényében észrevettük, hogy Szevér csontos, olajbarna arcán átfut az aggodalom.

A legokosabb lett volna Daniló bácsit felébreszteni. De nem tettük. Tudtuk, micsoda áldozatot jelentett neki, hogy kedvenc fészkét, a kajütöt átadta a lordnak, és most kiszorult a csöppnyi élelmiszerfülkébe, ahol kinyújtózva nem is lehetett feküdni, csak összekuporodva.

Egy gilbitől csak nem ijedünk meg?

– Nem, még nem! Most csak fusson a hajó. Ha majd látjuk, hogy erősen fektet, akkor reffelünk!

Így azután maradt minden a régiben.

De a hajó dőlt, egyre inkább dőlt. Akkor már “nehéz-állásban”, lazított térdekkel álltunk Jankóval kettesben a kormánynál. (Zoller az első őrség tagja lett.) Tudjátok, milyen is az a “nehéz-állás”? Meglazított térdekkel, kicsit tehát guggolva, négy vagy hat órán keresztül állni egy helyben, imbolygó fedélzeten, egy mindenáron inas irányba elszabaduló, nagy erőt igénylő kormánykereket tartva! Tessék megpróbálni, csak egy balatoni viharban, kormánykerék nélkül, mindössze állva – egy fél óráig! Aki kitartja ezt a félórácskát, mondom: kerekezés nélkül, az – jelentkezzék a Jadranon, feltesszük moccónak!

– Fények sehol! – üvöltötte elölről Gommó.

Szevér elővette zsebkendőjét (de akkorát ám, mint egy lepedő!), szája elé kötötte. Jó cimbora volt, tehát előkotorta a mienket, Jankóét, valamint az én zsebkendőmet, és ugyancsak a szájunk elé kötötte. Suttora, Gommó, Piede is így tett nyilván ott elöl az árbocnál.

De hát a mi sónerünkön nagy a fraternitás, még az őrséget sem vesszük úgy, mint a többi hajókon. Hogy: most rajtám a pihenés sora, pukkadjon meg a munkától az, aki őrségen van! Nem ám, nálunk ez is másként van. Megérezték ott a kojéban, hogy változik a világ a fedélzeten, és egymás után tűnt fel a fedélzeten Sottomarina, Guzsik apó, Jokohama Jim, végül – bevallom, igen álmosan – Zoller.

Ezek az erős kezű, erős szívű emberek készen álltak, hogy segítsenek társaiknak!

Mert ilyen volt a Jadran kompániája, ilyen ám, fiúk! Még a cowboytengerésznek sem volt nyugta, előbújt a koje biztonságából. Na és Daniló bácsi? – kérdezitek. Ő aludt tovább?… Dehogyis, szó se róla, Daniló bácsi már akkor ott állt a közelünkben, a kormányfedélzet szél felőli oldalán, amikor erősebben megdőlt a Jadran.

Szevér első dolga volt, a zsebkendőn keresztül nagyot üvöltve, megkérdezni:

– Ponyvákat tartsuk?

Vagyis: maradjanak a vitorlák a helyükön? Daniló bácsi köhögve, krákogva a portól, nagyot kiáltott:

– Tartsuk!

Igen, olykor ez is megtörtént: a száguldás mámora elkapta a különben óvatos, hajóját igen féltő Daniló bácsit. Egyszer régen ugyanígy volt, amikor – Neptun csodálatos kegyelméből – nem sikerült az összeütközés a Calabriával, holott mi mindent elkövettünk, hogy pozdorjává törjön a Jadran. De a Calabria is, a Jadran is okosabb volt, mint mi!

A kompaszlámpa rávilágított a fénykörben állók arcára. A zsebkendők (jó tarkák, tengerészzsebkendők) elfödték az arc felét, de a szemek élénken csillogtak. Daniló bácsi mintha azt mondta volna: egye fene, legyen, ami lesz! Szevér, a hozzánk csatlakozott Zoller, a mellettünk álldogáló Sottomarina tekintetéből ugyanez látszott – a száguldás mámora!

És a sóner valóban száguldott. A szélbe dőlt, mint mondani szokták. A hajó teste alatt dörögtek a hullámok, ami pedig a fedélzetre vágódott, az akkorákat csattant, hogy szinte belesüketültünk!

Az afrikai szél ott fütyürészett a kötelek között, mint a megveszekedett dzsinnek visító hada. Az árbocok nyögtek, ropogtak, a végsőkig feszült vitorlák egy-egy erősebb szélnyomásra akkorát pattantak, hogy várhattuk: no, most megy világgá valamelyik “ponyva”!

– Bírjátok?! – üvöltötte a fülünkbe Zoller, és szinte éreztem a hangján, hogy most igen kedvére való a kérdés, mert jól tudja a zsivány, mit jelent Jankóval együtt a pokoli szélben tartani a hajót, fogni a kormányt.

A homokkal bélelt szélben. Mert így volt: egyre erősebb lett a szél, egyre több a homok!

És csodálatos: ebben a pokoli csattogásban, az erősen megdőlt hajó kajütjében – nyugodtan aludt a lord! Pedig nem hinném, hogy odahaza az ágyát naponta és éjjelente koboldok rángatnák, hol le, hol fel, hol csak le, hol csak fel! Minden valószínűség szerint nem. De a lord aludt, nyugodtan, egyenletesen, mint ahogy azt – legnagyobb csodálatunkra – Piede jelentette! Talán ezt is a kakaó okozta? Nem tudom, de való: Anglia egyik leggazdagabb embere úgy aludta az igazak álmát, mint talán száz tengerész közül egy vagy kettő, de az is berúgott állapotban!

Hogy van megérzés, előjel, szorongás, azt talán nem kell mondanom, fiúk. Valamennyien elmondhatjuk: nemegyszer tapasztaltuk, hogy megéreztük egy-egy baljóslatú iskolai felelés előszelét, egy-egy otthoni tetemrehívást. Van megérzés, és ebben igazat kell adnunk öreg kalózunknak, Suttorának. De azt is hozzá kell tennem: a tengerészek majd mind megáldottak a megérzés tudományával.

Mint később megállapítottuk, a száguldás mámorában egyszerre csak szorongó érzés támadt a torkunkban. Daniló bácsinak, Szevérnek, Sottomarinának, Suttorának, mindnyájunknak, még Jokohamának is. Honnan, hogyan, de támadt!

Mint a villám, úgy ütött belém valami, hogy baj lesz, vagy talán már van is. Pedig még nevetésre állt a szám, mert éppen akkor csapott át egy hullám felettünk, és úgy vágta le lábáról az óriás Sottomarinát, hogy az egyenesen a kormánytalapzathoz zuhant!

Még jó, hogy ott volt Zoller, aki – a kompaszlámpa halovány fényében – elkapta nagy testű barátunkat, különben úgy lehet, a Földközi-tenger vizéig meg sem áll.

A fedélzet középrészéről, tehát a második raktár tetőzete felől zuhanás hallatszott.

Utána Suttora vészes kiáltása:

– Vigyázz, a rézangyalát!

Suttora hangja volt, jól kivettük. Ki más emlegette a rézangyalt nálunk?

Ugyanakkor Gommó elnyújtott rikkantását is hallani véltük!

És mindezzel egy időben tőlünk jobbra, tehát steuerbordon, vagyis kormányfélen, két éles fény hasított a vízözönbe, a porfelhő sűrűségébe.

Az egyik fehér, a másik zöld. Riasztó lövedékek! A robbanást a pokoli zajban nem is hallottuk.

De akkor már előmászott a felépítmény felől a megdőlt hajó kormányfedélzetének lépcsőin Suttora. Gumicsizmája, viaszos köpenye, mint a lakk, úgy fénylett a víztől. Odatántorgott Daniló bácsihoz, s a fülébe ordított:

– Raktártető… csónak… idegen… amott… két ember… sziklák!.

Szaggatott szavait alig vettük ki, de mégis megértettük.

Hej, a mindenit, itt tényleg baj van!

Ez a szó, hogy “sziklák” vihar idején minden tengerész számára a legszörnyűbb szó! Márpedig ezt mondhatta Suttora, mert Daniló bácsi máris mellettünk volt, és a fülünkbe ordította:

– Hé, a mindenit, szélbe állj! Szélbe! Fordulunk!

Zollerrel együtt ráfeküdtünk a kormányra. A nehéz, nagy hajótest megingott. Előbb valósággal rálapult a vízre, szinte bele a hullámokba, majd felágaskodott, és nekifordult a szélnek. Ugyanakkor ágyúként szétrobbant a főárboc nagyvitorlája! Állítom, kevés hajóval lehetett ilyen manővert megtenni, mint a Jadrannal. Akkor már tudtuk, élet s halálról volt szó!

Előttünk Cap Formells szirtjei meredtek fel!

Néhány perc, és vége a hajónak, talán valamennyiünknek vele!

Kérditek – és joggal –, hogyan történhetett ilyesmi olyan parancsnoknál, mint Daniló bácsi, és olyan hajótisztnél, mint Szevér? Hát, mint mondtam: a száguldás mámora, ez a nagy csábító! Továbbá az éjszaka, a homokvihar, ami alkalmas volt arra, hogy megtévesszen mindannyiunkat! Akkor már éreztük, a távolságot rosszul becsültük meg. A két fény sokkal közelebb volt, mint sejtettük, de az egyre sűrűsödő porfellegek csökkentették a távolságbecslés lehetőségét. Azt hittük, hogy a két fény még igen messze lehet, holott az egyik közel volt. Cap Formells fénye.

Mi pedig egyenesen rohantunk neki a szikláknak, mintha csak hullámok lennének azok!

A gilbi sűrűségére jellemző, hogy Cap Formells jelzőfénye fordulásunk helyén nem lehetett kétszáz méternél nagyobb távolságra – és nem láttuk! Mint ahogy a sűrű budapesti, novemberi ködben se látnátok meg. A jelzőrakéták ott robbanhattak a közelünkben, azokat tehát észrevettük. És most csodálkozzatok: a jelzőrakéták nem miattunk röppentek a magasba! Nem nekünk szóltak. Hanem egy csónaknak.

És a csónak akkor már ott volt a Jadran fedélzetén!

Annak a zuhanását hallottuk az előbb a fedélzet középrészéről. Az arab, Ibni népe, így mondja: kiszmet. Lehet, hogy van, mert Suttora vallja, hogy van… lehet, hogy nincs, mert mi azért mégiscsak kételkedünk létezésében… de akkor, azokban a percekben volt, állítom, hogy volt. A kiszmet közbelépett, és nem akart nagy bajt ott a Cap Formells szikláinál!

A csónakot az egyik hullám a fedélzetre vágta. így akarta a kiszmet. Ha nem akarja, a csónakot a Jadran eltiporja, és utána a Jadran szétzúzódik a Cap Formells szirtjein!

De a csónak a fedélzetre zuhant. Ezer eset közül ha egy esetben így történik. A veszélybe került, már-már süllyedő csónakot, mint valami zsömlét a sütőlapát, az egyik hullám felemelte, a hullám megindult, és az ott evickélő sóner fedélzetére tette, vagyis dobta!

Elképzelhetitek Suttora meglepődő ábrázatát, amikor a felvágódó tengervíz morajlása, zúgása, sustorgása, dübörgése közepette a raktártető közepén megjelenik egy ismeretlen csónak. Az eset nem mindennapi, és így figyelmet érdemelt. Suttora, de az addigra már neki segédkező Jankó, akit Zoller erős keze felváltott, amilyen sebesen tudott, a síkos, ferde, hullámtól csapkodott fedélzeten odakúszott a raktártetőhöz. Suttora a felépítményről leemelte a középfedélzet biztonsági lámpását, és azzal, amennyire tudtak, világítottak.

Ekkor következett be az a pillanat, amikor Suttora meglepődött. De Jankó is.

Eléggé széthullt, mállott állapotban, de egy csónak roncsai hevertek a raktártető szél felőli részén.

S két ember is feküdt ott, egyik a csónakban, másik a csónak mellett.

Így, ahogy mondom, két ember, fiúk!

Suttora később azt állította, hogy már az első pillanatban, amikor rájuk nézett, megállapította, hogy a két elkábult ember – toronyőr! Világítótorony őrei. Ezt ő, mint a fiumei világítótorony valamikori őre, azonnal tudta.

– A lámpa fényében láttam – mesélte idő múltával a kalóz –, láttam, hogy derék emberek, de arra is gondoltam: halottak! Ráordítottam Jankóra: “Kötözd az egyiket a raktárfedélhez, nehogy elragadják a hullámok, a másikat addig levisszük a fedélzet alá, a gépfülkébe!” Így tettünk. Megragadtam a hóna alatt, Jankó a lábát, s vittük. Akkor hallom, hogy az ember valamit mond. Spanyolul, de hát mit számít az nekünk, akik úgyis olaszul beszélünk. Azt nyögte az ember, hogy vigyázzunk, a hajó a szirteknek rohan! A rézangyalát! Erre hagytam, hogy Jankó cipelje, ahogy tudja, én meg felmásztam a kormányfedélzetre! Lám csak, milyen jó, ha viharban csónakot dob a fedélzetre a hullám!…

Igen, ketten voltak, akik a sors különös szeszélyéből a legkülönösebb módon menekültek meg a haláltól. És ugyancsak a sors különös szeszélyéből bennünket mentettek meg a haláltól! A Cap Formells toronyőrei, név szerint – mint azt a hajónapló adatai miatt is meg kellett állapítani – Juan Pascualca és Antonio Pascualca, apa és fia. Az apa ötvenéves, a fiú harmincegy. Erős, nagy testű emberek, igazi spanyolkalóz típusok: hosszú hajú, szakállas, szőrös mellű alakok a tenger vadonából. Az öreg koponyája a zuhanásnál majd beszakadt, de alig kötötte be elsősegélyként Szevér (mint az ilyesmihez érteni köteles első tiszt), Juan Pascualca már vidáman nevetett. A fiú nem volt ennyire derűs, neki a karja törött el, aminek biztonságba helyezése Szevér számára is komoly gondot okozott. Hát igen, nem olyan egyszerű dolog hullámkísérettel rápottyanni egy sóner fedélzetére!

– Ti ugyan elmondhatjátok – mondta nekik Sottomarina, amikor a foxliban lefektettük a menekülteket, és a hajót is nyílt vízre kormányoztuk –, elmondhatjátok, hogy az összes szentek a hónotok alá nyúltak, és örökké éltek majd!

Juan Pascualca, akin látszott, hogy hol a keresztet veti, hol a borosüveget nyakalja, ezúttal keresztet vetett.

– Bizony, cimbora, én és a fiam misét mondatunk Mater Dolorosa templomában, Ciudadelában, ha ott partra tesztek. Nem is egy misét, Antonio, de ötöt mondatunk! Ötöt, mert egy mise kevés ekkora kegyelemért, igaz-e, Antonio?

Antonio igen fancsali képet vágott, sziszegett és csak bólogatott. Igaz.

– Alcudiában, ott kötünk ki, így ott teszünk titeket partra – mondta Sottomarina, aki akkor már értesült Daniló bácsi szándékáról.

A két Pascualca hálásan bólongatott: Alcudia is jó, ott is van templom.

Kokó, a mi kis gibbonunk, Suttora ágyáról bizalmatlanul nézegette az idegeneket. Különben is Kokó, mint a sirokkó idején, ezúttal is beteg volt. Még nem szokta meg a tengert.

Akkor már csökkentett vitorlákkal, vagyis inkább egy nagyvitorlával, amit harmadoltunk, s egy vihar-orrvitorlával haladtunk. Még így is erősen döntötte a hajót a szél, a nekivadult gilbi és a tarajos, éles szögű hullámok hada. A por pedig egyre dőlt, mintha nem is a Földközi-tengeren járnánk, de sokkal inkább a kecskeméti utcákon.

– Még az a szerencse, hogy nem esik az eső – állapítottuk meg nemegyszer a Baleárok közelében.

Bizony szerencse. A véreső vagy poreső, ahogy ezt a tüneményt” nevezik, egyike a legundokabb afrikai “ajándékoknak” a vitorlások számára; Mi a “véreső”? A felkapott sivatagi port száguldva viszi a gilbi a tenger fölé. Ott a pornál egy réteggel magasabban kinyílnak az ég csatornái, és akkor nem eső hull az égből, de sár, iszap, göröngy, borzalmas vörös maszat, ami bevon mindent, hajót, vitorlát, embert, de még a tengert is! Hetek kellenek, míg eltűnik a fedélzetről a “véreső” utolsó nyoma. És a vitorlák, a szép hófehér lepkeszárnyak? Azokból soha nem lehet kivenni, kilúgozni, kimosni a vörös sivatagi homokot, amit olykor ezer kilométerről hoz a megbolondult gilbi!

Hajnal felé már derengett. A gilbi még mindig fütyörészett, de mintha a Szaharából kifogyott volna a por, a homok, egyre gyérült a porfelleg. Már kivehettük, sőt láttuk Menorca meredek partjait, az öreg Pascualcától annyira óhajtott Ciudadela hófehér házait. Az északi szélesség 40. fokán voltunk, s elénk tátotta nagy száját Mallorca és Menorca szigetközi csatornája.

Hát bizony a hajó azért siralmasan festett, fiúk! A főárboc vitorla nélkül, ami az olyan hajósok szemében, mint Daniló bácsi – nagy szégyen. Az előárboc vitorlája lekurtítva, bőségesen reffelve, ami ugyancsak nem nagy dicsőség. És a köpetnyi orrvitorla! – Ez sem dicsőség. Szó, ami szó – ezúttal lehalkultunk. Egyre a tarkónk mögött éreztük: ott voltunk már a sziklák gonosz istenének markában!… És a fedélzet. No, azt sem lehetett bálteremnek mondani. A második raktár körül még ott éktelenkedett a spanyolok mentőcsónakja. De annak ott kellett maradni. Majd ha az alcudiai tengerészeti hatóság felveszi a jegyzőkönyvet, akkor majd eltakaríthatjuk, de addig nem. Sohasem lehet tudni, miből mi nő ki. Hátha kedvet kap a két Pascualca, és a parton már azt állítja, hogy a Jadran elrabolta őket Cap Formells szirtjeiről vagy a tengerről, amikor ők a csónakból békésen halászgattak. Soha nem lehet tudni. Az ördög nem alszik – különösen a tengeren.

Annál inkább aludt a lord. Ez a négypaplanos, négy selyemköntösű előkelőség, aki nyilván azt sem tudta, mi a különbség a brigg és klipper között, egyszerűen úgy átaludta az egész éjszakát, gilbivel, szirtekkel, égből pottyant csónakkal, törött karú, törött fejű spanyolokkal, mintha lordi kastélyában szunnyadt volna!

Már kitapasztaltuk, hogy reggel hét órakor ébredt és kelt az uraság. Reggel hét órakor a szigetközi bejárónál voltunk. Akkor nyílt a kajüt ajtaja, s megjelent kettes számú köntösében a tudós lord. Kezében fogkefe, pohár, és bár eléggé ferdén állt a fedélzet, a kormányfél mellvédjéhez lépett és – fogat mosott. Krákogott, öblögetett, tüsszögött, köpködött. A nap égetően kezdett sütni. A raktár szélén, a csónakroncsok között ült a vén Pascualca. Az öreg feje bekötve, a fiú karja felkötve, alkalmi sínben.

Előttünk Daniló bácsi állt, mellette Szevér. Az első tiszt kezében füzet, a hajónapló részére vették fel a jegyzőkönyvet.

Cardigan lord megnézte a két idegent, mint akiket még nem látott, majd a közelben álló Suttorához fordult.

– Új utasok?

Suttora, aki, mint tudjátok, bizonyos tiszteletet érzett a lord iránt, mély meghajlással nyugtázta, hogy a lord eltalálta.

– Igen, Sir, új utasok. Az éjjel pottyantak a hajóra.

A lord elgondolkozva bólintott.

– Repülőgépről?

– Nem, Sir. Csónakból.

Cardigan lord vállat vont.

– Kellemetlen, kellemetlen.

És ezzel visszament a kabinba.

Daniló bácsi feltette a kérdést az idősebb spanyolnak.

– Valójában mit kerestek gilbi idején a nyílt vízen?

Az idősebb Pascualca megsimogatta szakállát és rákacsintott a fiára.

– Hallod, Antonio, mit kérdez a kapitány?

– Hallom – bólintott Antonio.

De ennél többet ő sem mondott.

Daniló bácsi folytatta:

– Kötelességem felvenni a jegyzőkönyvet. És így kötelességem kérdezni is. Tehát még egyszer megismétlem: a Cap Formells világítótornyának őrei mit kerestek a nyílt vízen vihar idején?

Az idősebb Pascualca megrángatta kiszáradt fekete bársonyzekéjét, a spanyol bayetát, igazított a sárga posztóövön meg a vörös csúcsban végződő katalán sapkán, és amikor mindezzel elkészült, nem tehetett mást, mint felelt.

– Útban voltunk a városból, Formellsből, sinor capitano. Vitorlával jöttünk, de a vihar előbb leszakította a vitorlát, azután kitörött az árboc, végül kiszakadtak az evezőtartó hurkok is. így történt, sinor capitano. A fényjeleket az asszonyok adták, mert őrájuk bíztuk a világítást. Tudták, hogy jönnünk kell, tudták! Most azt hiszik, hogy végünk van!

Erre az idősebb Pascualca hangja elcsuklott.

A fiatal komoran nézett maga elé. Most ő szólt.

– Higgyék, majd előkerülünk. A nagyobb baj, hogy kidobnak a toronyból. Ketten nem hagyhatjuk el soha. És elhagytuk, együtt. Kidobnak, sinor capitano. Kidobnak. A csónak is elpusztult. Soha nem tudnánk kifizetni!

Hirtelen ráförmedt az apjára:

– Mondtam neked, apám, ne menjünk kakasviadalra! De hát a kakas, a kakas, attól bolondul meg az öreg! A kakas!

Az idősebb Pascualca szomorúan nézett parancsnokunkra.

– Sinor capitano, Formells legjobb kakasa is köztük volt, a Valencia! Szép sárga kakas, olyan taréjjal, mint a tenyerem, ni!

Sottomarina, aki ott állt Szevér mögött, felsóhajtott:

– Kakasviadal, hej, de szerettem. A mai világ nagy baja, hogy mind kevesebb a kakasviadal!

Az idősebb Pascualca felcsillanó szemmel meredt Sottomarinára.

– Igaz-e, földi, nincs annál szebb szórakozás? És a Valencia hogy támadott!

Daniló bácsi intett Szevérnek, aki becsukta a füzetet.

– Mindenesetre hálásak vagyunk maguknak. Ha nincs kakasviadal – nekirohanunk a szirteknek! Így adok egy tanácsot. Ne mondják meg a tengerészeti hatóságnál, hogy kakasviadalon voltak. Mondják azt, hogy az egyik jelzőbóját mentek kijavítani, nem égett, és mire végeztek, már nem tudtak az erős gilbiben visszajutni.

Ezt írjuk a jegyzőkönyvbe?

A két spanyol összenézett. Az öreg vigyorogni kezdett. Lassan a fiatal is.

– Gondolja, sinor capitano, hogy akkor nem kell kifizetni a csónakot? – kérdezte a fiatal.

Sottomarina hahotázott.

– Bolond, még érdemrendet is kaptok, nemhogy fizettek! De tartsátok ám a szátokat! Semmi kakasviadal, bóját javítottatok!

Pascualca könnyes szemmel nézett Daniló bácsira.

– Köszönjük, sinor capitano, hogy kiokosított. De mi egyszerű emberek vagyunk. Igaza van, sinor capitano – bóját javítottunk. Már miért ne bóját javítottunk volna, ha elromlott?

– Csakhogy már tudjátok, hogy miért kellett nektek gilbi idején a mi sónerünkre zuhanni! – kacagott hajónk óriása.

Délután két órakor Alcudia kikötője előtt fordultunk szélbe, hogy azután az antepuerto (előkikötő) keleti szögleténél a védgát mögé, a belső kikötőbe kanyarodjunk.

Akkor készülődtek kifelé a halászbárkák, egy-két emberrel a fedélzetükön.

A nagyobbik móló mellett a Baleárok postagőzöse állt, rakodott és eresztette a sűrű, friss füstöt az ég felé. Mögötte egy igen szép, finom építésű jacht horgonyzott. Kétárbocos sónerjacht volt, most is emlékszem rá. Mind a két árboc kettétörve! Nyilván a gilbivel akadt találkozása. Az ám, mi se dicsekedhetünk. A “szép kikötést”, amire minden jóravaló hajóskapitány és legénysége sokat ad, nem mutathattuk be. Szép kikötést csak teljes vitorlázattal, annak egyidejű lehúzásával lehet bemutatni. Nálunk pedig a főárboc vitorlája teljesen hiányzott. így azután már messziről látták Alcudia illetékesei, hogy egy sérült hajó közeledik. Még a mólónál se voltunk, már ott állt a kikötésre szabad helynél a révkapitány és kísérete. Honnan tudtuk, hogy az a révkapitány? Hát elég volt csak a két Pascualca borús arcára nézni, hogy megtudjuk, amott látható a révkapitány, a tengerészeti hatóság feje.

– Az ottan senor Martinez Chulla, a révkapitány – mutatott az idősebb spanyol egy testes, jól táplált, tengerészformájú férfira. – Mint a dühös bika, olyan természetű.

Martinez Chulla igencsak eltátotta a száját, amikor a sóner fedélzetén meglátott két honfitársat, az egyiket bekötött fejjel, a másikat felkötött karral.

Már messziről kiabálta:

– Hát ti hogy kerültök oda? Hé! Hogyan? Hé! Minden szentekre, mit kerestek a Cap Formells helyett azon a hajón?! Hé!

Erre ahány csavargó csak hűsölt Alcudia kikötőjének fái alatt, mind előbújt rejtekhelyéről. Fiesta volt ez is, ünnep, látványosság. A bámészok röhögő hada fogta közre a révkapitány urat.

Sottomarinát sem kellett biztatni, hogy kiálljon az igaz ügy mellett. Kieresztette a hangját, azt a híres, bórában, árboccsúcsokon megerősödött hangot, amikor még vagy száz méterre lehettünk a kikötőhelytől.

– Maga csak ne ordítson! Hősöket hozunk! Hősöket, akik majd az életüket áldozták fel! Hallja, hősöket!

Erre már a két Pascualca kihúzta magát. Ha hősök, miért ne!

Martinez Chulla megzavarodott. Hát hogyne: egy óriás gőzösre illő sztentori hang ráordít és közli: hősöket hoz a csónakvitorlájú sóner.

A bámészok hada erre átcsapott a másik végletbe. Akár hiszitek, akár nem: éljenezni kezdtek. Ünnepelni a két Pascualcát!

– Hombre, hombre! Éljen, éljen!

És az ünneplésből nekünk is kijutott. Száz kéz ragadta meg a kikötőköteleket, és tették rá a hurkokat a dúcokra. Azután egyik bámészkodó a másik után felugrott a mellvédre, a hullámvédőkre, majd be a hajóra!

Mire a révkapitány a fedélzetre jöhetett, a két toronyőr javában mesélt az ünneplőknek.

– Kieveztünk, hogy megjavítsuk a bóját – beszélte tele szájjal az idősebb –, de a vihar ránk tört, nem volt menekvés. Előbb leszakadt a vitorla, azután eltörött az árboc, majd eltörtek az evezők! Mondtam is a fiamnak, no, Antonio, végünk van, végünk! Itt már csak a guadelupi szent Szűz segíthet! És segített! Mit gondoltok, hogyan? Nem találjátok el, nem. Utunkba hozta ezt a hajót, a világ legkitűnőbb tengerészkapitányával és a legkitűnőbb tengerészekkel, akik egytől egyig mind finom urak. Elénk hozta, és amikor már azt hittük, hogy végünk, hát a Szűz kegyelméből csónakostul együtt felkapott egy hullám, felkapott és rádobott a hajóra! Az én fejem betört, a fiam karja – látjátok – eltörött, de élünk! A csónak is összetörött, amott van, ni!

A sokaság felmorajlott:

– Ó, ó, csoda történt a Pascualcákkal! Csoda!

Mi is derűsen, nevetve bizonygattuk: pontosan így történt. A gőgös révkapitány is lejjebb szállt a paripáról.

– Ha így van – mondta –, s e hajó személyzete egybehangzóan bizonyítja, úgy valóban csoda történt. Jelentem is Palmába a püspök úrnak. Ti pedig jertek velem, hogy mindezt tollba mondjátok hivatalom jegyzőjének. Kapitány úr, majd lesz szíves a hajópapírok kiállításakor a jegyzőkönyvet aláírni. Most pedig jertek, hogy hálát adjunk a templomban megmenekülésetek örömére. Mert ez valóban csoda.

És a révkapitány, aki most egy “fiesta” élére állt, széles mozdulattal tisztelgett, kivonult a hajóról. Utána a lézengők hada, közbül a két Pascualca, akik a nagy örömben el is feledkeztek bajukról, fájdalmukról. Az öreg a betört fejről, a fiú a törött karról.

Mi pedig még órák múlva is fuldoklottunk a nevetéstől, hogyan adott Daniló bácsi új utat a két toronyőr kalandjának.

– Még szentté avatja őket a palmai püspök! – vihorászott Suttora.

– Amilyen bolondosak ezek a spanyolok, megtörténhet! – kacagott a komor képű Piede, és egyre kövér hasát tapogatta. – Most aztán, kapitány úr, hogy menti meg őket a polgárok ünneplésétől?

Két napig horgonyoztunk Mallorcán. A két nap alatt felszereltük a tartalék nagyvitorlát a búmra (alsó rúdra), a gaffra (felső rúdra) és az árboc feszítő karikáira. Mindig nagy nézőközönségünk volt. Híre terjedt a városban a kötelességüket teljesítő toronyőrök csodás megmenekülésének, és így az órák múlásával a nézők száma nemhogy fogyott, de egyre növekedett. Bámulták a hajót és azt a helyet, ahová a csónak zuhant. (A csónakroncsot érkezésünk után a hatósági emberek elvitték, mint legfőbb jelét a megtörtént csodának.) De a két Pascualcát többet nem láttuk. Elvesztek az ünneplés áradatában.

Annál inkább érdekes volt számunkra egy újsághír, amit Suttora fedezett fel a kikötői újságos bódé ablakában. Tudjátok, hogy Suttora szorgalmas újságolvasó, és soha nem állja meg, hogy a keze ügyébe eső napilapokat át ne nézze. Ezúttal is így tett. Ott, az újságosbódé ablakánál. Böngészett, böngészett, és felfedezte az egyik marseille-i olasz lap példányát. Nem állítom, hogy Suttora oly gyorsan olvassa az újságot, mint ti az irodalomkönyvet, de olvassa, ha tempósan is, műgonddal, bütykös hüvelykujjának kíséretében. Ha így lassan is megy az olvasás, a lényeg az, hogy megy, és főleg: a felfedezés örömével mélyed el Suttoránk az ablaküveges szemüveg kíséretében az újságok hasábjainak áttanulmányozásába. Mondom: felfedezte az említett lappéldányt, és menten megvette! Pénzt adott érte, francia frankot, ami Suttorától nagy szó.

Meglepő hír volt az újságban!

Ezzel a címmel:

A kormányálláson bújtunk össze Suttora hívására. Még Daniló bácsi is odasietett. Suttora, aki addigra kívülről tudta, mit ír az újság, oda-odabökve ujjával a sorokra, olvasta a cikkecskét:

A marseille-i prefektúrának már régebben feltűnt, hogy az utóbbi időben megszaporodott a sztrájkok, tüntetések, rendőrök elleni merényletek száma. A marseille-i eseményekkel párhuzamban az észak-afrikai Algírban, Oranban, Sfaxban is lejátszódtak hasonló sztrájkok, tüntetések, merényletek. A rendőrség nyomozni kezdett, és a szálak egyre inkább az Óvárosban levő “Kék homár” nevű kocsmába vezettek. Ez a kocsma találkozóhelye az észak-afrikai araboknak, a rakodómunkások vezetőinek. A találkozók feje egy bizonyos Safi nevű idős marokkói arab, akit Szultánnak neveznek. A most lejátszódott sztrájk, ami három napon át bénította meg a kikötő életét, bebizonyítottan innen irányítódon. Egyre inkább nyilvánvaló lett, hogy az öreg Safi mellett, vagyis mögött, valaki vezeti a marseille-i és észak-afrikai megmozdulásokat. A nyomozás megállapította, hogy a háttérben egy Halef ben Ibni nevű állítólagos költő áll, aki nem más, mint az évek óta keresett, hol itt, hol megint máshol felbukkanó Mohamed el Kebir, a forradalmi vezér! Mohamed el Kebir már több észak-afrikai lazítást vezetett, irányított és szervezett. Mohamed el Kebirt még nem sikerült elfogni, de nyomában van a rendőrség. Safit és több társát letartóztatták, a “Kék homár”-t egyelőre bezáratták.

– A rézangyalát! – tett pontot a cikkhez Suttora.

– Az árgyélusát! – dörmögte Sottomarina.

Daniló bácsi komolyan, egyenként ránézett Jankóra, Piedére, Jokohamára.

– Még csoda, hogy a nevetek ide nincs írva! Más se hiányzik, mint az, hogy valamelyik kikötőben bilinccsel várjanak titeket!

Jankó mosolygott.

– Nem tettünk mi mást, mint énekeltünk.

– Utána verekedtünk – egészítette ki Piede.

Szevér elmélázva emlékezett:

– Gerbault barátunk ugyan hol üldögél, ha a “Homár”-t bezáratták?

Képzelhetitek, megrágtuk a témát bőségesen. Ibni – álnév. És nem más ő, mint Mohamed el Kebir, a híres szabadságharcos.

Akiről ugyancsak a “Homár”-ban értesültünk. Karnyújtásra Ibnitől – magától Mohamed el Kebirtől!

– Még hogy a öreg Szultánt letartóztatták! – csóválta fejét Zoller. – Csuda pofa volt az öreg, sötét képével, hófehér szakállával! Tetszett nekem.

Daniló bácsi elhagyta a csoportot, de előbb odaszólt Jokohamának:

– Ezentúl másként lesz, Jim. Énekelhetsz, bendzsózhatsz, akár a parton, akár itt a hajón, de csak látótávolságon belül! Különösen így lesz ez Afrikában, Jim. Nekem minden emberre szükségem van.

És ezzel Daniló bácsi fogta sapkáját, a fejére csapta. Elindult a tengerészeti hatóság hivatalába, hogy bejelentse: délután indul a Jadran.

– Nem szeretném, ha Marseille-ből ide üzennének – kacsintott parancsnokunk sokatmondóan Jokohamára. – Sohase lehet tudni, mit okoz egy bendzsó, ha nagyon megpengetik!

– Annak örülök, hogy Ibnit nem fogták el – mondta Sottomarina. – Ne is fogják. Derék fickó, én mondom.

– Ha van esze – bökte nagyujját tudálékosan a levegőbe Suttora –, ha van, úgy eltűnik Európából, és beveszi magát a sivatagba! Bizonyára így tesz majd. Ami azt is jelenti, hogy többé soha nem látjuk. De a Szultánt sem, mert ha egy ilyen öreg embert bebörtönöznek, annak kampec!

(No, nem akarok az események elé vágni, de annyit azért, úgy érzem, kötelességem elárulni, hogy összekerülünk még Ibnivel, akarom mondani: Mohamed el Kebirrel. Persze arról korai lenne szólni, mikor és hogyan.)

Szevér azért nem engedte, hogy piaci traccsolók legyünk. Elrendelte a vitorlák próbafelhúzását, nehogy az induláskor derüljön ki valami hiba.

– Húzd! Feszítsd!

– Átváltani! Backstaagot engedd!

…És délután, akkor már lecsendesedett szélben, elindult a Jadran, azzal az elhatározással, hogy Gibraltáron kívül Mogadorig sehol nem kötünk ki. Gibraltárban is csak azért, mert azt a nemes lord külön kikötötte, mint mondta, azért, mert:

– Az öcsém, Sir Franklin Cardigan a gyarmat kormányzója. Egy éve nem láttuk egymást. Úgy gondolom, illő, hogy meglátogassam, ha ott hajózok el az orra előtt.

Daniló bácsi, amikor visszatért a hajóra, s mielőtt megadta volna a jelt az indulásra, odaintett mindannyiunkat magához.

– Figyeljetek – mondta cinkosan –, a két spanyol soha nem felejti el a Jadrant. Teljes diadalt arattak. Megkapják a bátorság érmét, és a püspök személyesen fogadja őket! Mindezt a révkapitány mesélte igen büszkén.

Jóízű nevetés hullámzott végig a fedélzeten.

– Összefoglalva a dolgokat – mosolygott a parancsnok – megállapítom, hogy a kakasviadal hasznos, ha az ember sikert akar elérni!

Daniló bácsi intett.

– Indulásra felkészülni!

Szevér bólintott.

– Parancsára!

Cardigan lord is kinézett a kajütből. Meleg volt, tehát az egyes számú köntöst viselte. Szájában ott lógott az elmaradhatatlan “bakaszivar”, ujjai között a nagyítóját forgatta. Hóna alatt az egyik öreg könyv.

– Indulunk, uram! – szólt feléje Daniló bácsi. – Ha minden jól megy, harmadnapra Gibraltárban leszünk.

A lord bólongatott, és elmerülve nézte a kikötőt, a düledezőnek tűnő ócska házakat, a kikötőpart pálmafáit, odébb a hegyoldal ciprusait, babérligeteit. És a mólón álló, bámészkodó, katalán- és frígiai sapkás, bársonyzekés, flanellinges bennszülötteket.

– Most hol is vagyunk, kapitány? – kérdezte a lord.

Daniló bácsi készségesen, a tudósnak kijáró tisztelettel felelt:

– A Baleárok legnagyobb szigetén, Alcudia városkában, Sir.

A lord nagyot pöfékelt szivarjából, úgy válaszolt:

– Nem sokat érő hely. A Földközi-tenger mohamedánsága szempontjából jelentéktelen. Valamikor berber és mór kalózok tanyáztak az öblökben. Kérem, kapitány, ha Gibraltárba érünk, szóljanak. Most egy csésze kakaóra lenne szükségem.

És ezzel a lord visszabújt a kajütbe, ami nagy kár volt. Így nem látta, milyen szépen, “klasszikusan” – mint Daniló bácsi megállapította – kanyarodott ki a Jadran az alcudiai kikötőből. Ezzel megmentettük a becsületet, és helyrehoztuk a szégyent, amit érkezésünk alkalmával szerezhettünk. A parton állók integettek, az asszonyok színes fejkendőikkel, a férfiak sapkákkal, a gyerekek pálmaágakkal, rongy darabokkal. Valamikor így, ilyen lelkes ováció közben futottak ki a vitorlások a kikötőkből. Ilyen kép köszöntötte Magellánt, amikor eltávolodott vezér hajójával San-Lucar mólójától, és ilyen látványban volt része Kolumbusnak, amikor a Rio Tinto torkolatánál, Palosból elvitorlázott a Santa Maria. A gőzhajók korában egyre kevesebb az ilyen családias búcsúztatás, és még inkább most, a motorhajók idejében, de ezt én már nem ismerem. Az alcudiai búcsú szép volt, fiúk, itt őrzöm a szívemben. Még senor Martinez Chulla is ott állt a sokaság közepén. És integetett. Csak a két Pascualca hiányzott, nyilván útban voltak Palma püspökének székhelye felé.

– Irány észak, teljesen észak! – adta meg a pozíciót a parancsnok. – Majd a Pollensa foknál kikanyarodva: nyugat-délnyugat.

A Jadran könnyű ívben elkanyarodott a mólótól, megkerülte a halászbárkák sokaságát (a spanyol kikötőknek ezt az elmaradhatatlan akadályát), elérte a kikötőmólót, és kiért a szabad vízre. Mögöttünk játékházakká váltak Alcudia épületei, csak a város mögötti magas hegy kísért még hosszú- ideig tekintetével bennünket, még akkor is, amikor elértük a Pollensa fokot, Mallorca legészakibb csücskét.

Jó széllel, derűs, szép időben indultunk Gibraltár felé.

…Szaladna most már a tollam, hogy mielőbb viszontlássam az angolok legkisebb gyarmatát, a híres erődöt veletek együtt. Szaladna a tollam, hogy felidézzem azt az éjt, amit a Jadran kompániája így nevez: “a szörnyű marokkói éjszaka”. Különösen erre az utóbbi éjre és az azt követő jó néhány izgalmas napra volna kedvem mielőbb rátérni, hogy lássátok: akad még kaland bőven a jelen időkben is, nemcsak századokkal ezelőtt. Mondom, igen nagy kedvvel odakanyarodnék “a szörnyű marokkói éjszakához”. Ha illő volna. De vitorláson hajózunk, és vitorláson egyet megtanul az ember: azt, hogy nem szabad sietni. A vitorláson ismeretlen valami az idegesség. Aki ideges, az menjen gőzösre, motoros tengerjáróra, de ne vitorlásra. Mert onnan kihajítják rövid időn belül.

Így hát vegyük csak rendre, sorra a mondanivalót.

A Pollensa foknál délnyugatnak állítottuk a hajó orrát.

Akkor már csillagok közt, világítótornyok fényében hajóztunk. Jobbra tőlünk a Columbretes szigetek sziklacsapdái ásítoztak. Még egy hely a Földközi-tengeren, amit – ha majd kapitányok lesztek – illik elkerülni. Balról Valdemosa lámpái pislákoltak, elöl pedig már jelezték Ibiza erős, igen-igen messze elvillanó fényjelét.

Csendes szél lengedezett, jó esti szél, a gilbi elhalt már valamerre. Nyugodtan dőltek, nyikorogtak az árbocok, időnként megreccsentek a kötelek. A fedélzeti lámpa fényében kuporogtunk hárman, Jankó, Jokohama és én. Igen, Jokohama a bendzsóját pengette. Az új bendzsót – méghozzá megrendelésre. Kiderült, hogy a lord kedvenc hangszere a bendzsó, ami azt bizonyítja, hogy a lordok könnyen szereznek meglepetést a közönséges halandónak.

– Kérem, uram – mondta a lord Jokohama Jimnek még azon a marseille-i estén, amikor először pengette meg új hangszerén a húrokat –, én igen szeretem a bendzsót. Ha lenne szíves esténként a kajütöm előtt muzsikálni. Meghálálnám.

Ettől kezdve Jim, ha nem volt szolgálatban, hivatalból ott pengette a főárboc előtti fedélzeten hangszerét.

Mint azon az estén is, a Baleárok és a Columbretes szigetek közötti útszakaszon.

Fénylettek a csillagok, és feljött a hold. Szinte olvasni lehetett a holdfényben.

A hajóval párhuzamosan lomha, nagy madarak szálltak. Hol egészen közel, hol távolabb kerültek az árboctól, az oldalvédektől, de mindig úgy, mintha ellenőriznék a hajót vagy versenyre kelnének vele. Olykor valamelyik közülük felrikkantott élesen, sípoló hangon. Az ezüstös fényben jól kivettük hófehér hasukat, barnásan szürke fedőtollaikat, sárga lábukat, sárga csőrüket. Hegyben végződő éles szárnyuk terpesztése majd egy méter lehetett. Régi ismerőseink voltak ők az Adriáról, a Földközi-tenger olasz partjairól: a szürke vészmadarak családjának több tagja. Ha nem tudnátok, megemlítem: a szürke vészmadár. Homérosz és Vergilius írásaiban mint “hárpia” szerepel. Pedig nem is annyira hárpiák, vad veszekedők, mint amilyen a hírük. Vagyis: nem jobban, mint a többi hojsza, sirály, lumna, a tengerek bármely szárnyas vándora.

A Jadran egyenletesen haladt az ezüstös tengeren, ezüstös fényben, ezüstös madaraktól kísérve. S Jokohama Jim muzsikájától vidámodva. Jankó, aki irántam szinte testvéri bizalommal viseltetett, matrózládájának néhány új kincsét mutogatta. A matrózláda – a tengerész páncélkazettája, kincskamrája, barlangrejteke. Századok óta így van ez már, manapság sem változott. Legfeljebb a matrózládák koptak meg, vesztettek “fényükből”, rangjukból. A mi matrózládáink rézveretes, festett díszítésű ékességek voltak. Büszkén vittük a kikötök, az utcák, a vonatok népségének bámuló tekintete előtt. Az én ládámon például (hol van az már!?) a rézveretek úgy csillogtak, mint az arany, a díszítések pedig a mi hajóácsunk és szakácsunk, Guzsik apó művészkedését dicsérték. A ládán volt tenger, horgony, Neptun, szirének, bálnák, kompasz és egy teljes vitorlázatú háromárbocos. Jankó ládáját még Zenggben készítették, s valamikor azé volt, akit soha nem felejthetek el – Jokkóé, ha emlékeztek reá! Jokkó halála után, ami a Püspök sziget robbanásakor érte legjobb barátomat, az unokaöcs, Jankó örökölte a ládát. Rézveretes volt, mint az enyém, de a díszei szelídebbek, hiszen Zenggben készítették: kompasz, földgömb, tenger, de sok-sok felhő a tenger felett, és a felhők között a szentek sora, akik a hajósokat védik.

Jankó ezúttal azért hozta a ládát a fedélzetre, hogy megmutassa újabb szerzeményeit. Egy jókora vászonzacskóban valami csörgött. Jankó mosolyogva nézett a szemembe.

– Mit gondolsz, Andrea, miket őrzök itten?

Ügy tettem, mint aki nem tudja, holott tudtam, hiszen valamikor ugyanígy volt nekem is egy vászonzacskóm, “ugyanilyen csörgésű, zörgésű “kincsekkel”.

– Honnan tudnám, Jankó. Talán régi pénzeket őrzöl?

Jankó még inkább elvigyorodott.

– Dehogyis! Azt teszem, amit Mattone kapitány. Kagylókat, csigákat gyűjtök.

És kiborította kincseit.

– Nézd!

Jankó akkor tizennyolc éves volt, de lélekben tizennégy. A tenger, a szabad élet, a becsületes cimborák között töltött évek romlatlan fia. Daniló bácsi tengerészei elmondhatták: nem vetették egymás után a keresztet, ha viharba került a hajó, nem rohantak á kikötőben legelőször is templomba, hogy leimádkozzák a káromkodások fergetegét, helyette megfogták a kötél vastagabbik végét vihar idején, és a hajót sem akarták mocskos szavakkal megmenteni az elsüllyedéstől! Ilyen környezetben Jankó úgy érezte magát, mintha testvérek között volna, és ez így is volt. Tenyerei akár a sütőlapátok, karizmai, mint a dokkmaneké, de a szíve aranyból való gyermeteg szív, és a lelkessége az ifjúság romlatlan vidámsága!

Hát ha ilyennek ismeritek Jankót, akkor nem csodálkozhattok :azon a boldog örömön, ahogy elém görgette a vászonzacskóból a csigákat, kagylókat.

– Nézd! Andrea, nézd!

Ez a legényke, aki már évek óta kemény szolgálatban töltötte életét, felfedezte a “vesszőparipa” sportját, lelket vidámító erejét. .Mert akinek nincs vesszőparipája – az szegény ember. Annak szinte semmije sincsen. Aki bélyeget, levelezőlapot, térképet gyűjt, az megismeri a világot, aki bogarakat, ásványokat, növényeket gyűjt, vagy aki akvarizál, az a természettel köt barátságot. Ezek a szép szenvedélyek örömei. Jankó Mattone kapitány bárkaotthonában ismerte fel a gyűjtés szenvedélyét, és – a tettek mezejére lépett.

Alig egy-két hét telt el azóta, hogy Edmond Dantés szigetén járatunk, és lám, máris ott csörgött, zörgött egy csomó csiga, kagyló Jankó matrózládájában!

Bizony elámultam. A nap java részét együtt töltöttük, és mindeddig nem vettem észre, hogy ifjú cimborám miben mesterkedik. Jankó boldogan kuncogott, amikor ezt megmondtam neki. – Titokban, nehogy kinevessetek, Marseille-ben elkószáltam le egészen a Bouo fok alá, de akad olyasmi is, amit az árusoktól vettem Mint ezt a marék kaurit, nézzed. A kapitánynál is így láttam: egy marékravalót a dobozkában, hiszen pénz a pápuáknál, és mutasson is úgy, mint a pénz. Ha majd hazaérek Zenggbe, csinálok a csigáknak szekrényt is vagy fiókos polcot, mint amilyen a nagyanyámnál van Bukkariban. Mes egy csomó dobozkát is csinálok, azokban lesznek rendre a csigák, úgy, ahogy Mattone kapitánynál láttam!

Hát látjátok, fiúk, így lesz valaki tengerkutató! Ahogy én ismerem Jankót (és ebben nem csalódtam!), alaposan nekifekszik a puhatestűek tudományának. Egy vékony, kék fedelű könyvecskét is elővett a ládából. Ha nem ülök, hanyatt esek! “La vita vegetale nel Adriatico” – néhai való jó Matisz János fiumei tanárunk könyvecskéjét húzta elő Jankó!

– Ezt is Marseille-ben vettem, az olasz boltban. Benne vannak a csigák, a kagylók, nézzed!

És ott a fedélzeti lámpa meg a hold fényében mutogatta az általam is ismert Matisz-könyvecske fejezeteit: La regione del crepuscolo… Alge verdi… La vita del sepia…

Végül: Kagylók és csigák.

– Ezeket a hegyes végű, szúrós “pelikánlábakat” a Bouo fok egyik öblében leltem – mesélte Jankó. – A könyvből tudom, hogy hívják. Ezeket a bíborcsigákat tegnap találtam, nem messze az alcudiai kikötőtől. Ezt a gyöngykagylót az a révész adta nekem, aki ott evezett el mindennap a hajónk előtt, amikor a Régi Kikötőben horgonyoztunk… Még azt is tudom ebből a könyvből, hogy az osztrigakagyló egymilliónál is több petét rak! De azt is elmondja a könyv, olyan erős a kagylók záróizma, hogy az óriás tridacana záróizma egy tonna súlyt is megtart! Elhiszed? Én igen, mert a könyv írja!…

És így lelkesedett Jankó, aki eddig csak tengerész volt, de most már a vesszőparipa kegyelméből – tengerkutató! Lehet, hogy nem lesz több az idők múlásával, mint főkormányos vagy fedélzetmester, bootsman. Lehet. De önmaga előtt, barátai, családja előtt még tudós is lehet. És így szép az élet!

Lassan visszakerültek Jankó kincsei a vászonzacskóba, a vászonzacskó a ládába. Matisz könyve egy tarka zsebkendőbe, és ugyancsak a ládába.

– Most már alig várom az újabb kikötőket, szigeteket, partokat, hogy felfedező útra indulhassak – suttogta Jankó, hogy ezt még a mellettünk ülő Jokohama Jim se hallja.

Közeledett az éjfél, a szolgálati idő. Oldalt feküdtünk a raktárfedélen. Istenem, de gyönyörű is volt az az éj! A lomha, nagy madarak még mindig a közelünkben szálltak. Egyik-másik rikkantása belehasított a hajósodrás sustorgásába. Hi-rá, kvá-rá!

Jokohama Jim pengette vég nélküli dalait.

És ekkor egy árnyék tűnt fel a közelünkben.

Karok, lábak, lábszárak, fej, nyak árnyéka a felépítmény fehér oldalfalán.

Imbolygó, támolygó, kísérteties figura árnyéka!

Kezdetben nagy volt, majd egyre kisebb lett.

De jött, közeledett.

– Hi-rá, kvá-rá! – rikkantották a madarak.

És az árnyék újból megnagyobbodott!

A karok kinyúltak, a lábak is, a nyak, a fej.

Jokohama abbahagyta a bendzsópengetést.

– Hirá-kvá-rá!

Jankó felkönyökölt. Én is. Az előhajó felé néztünk.

A figyelőhelyen, a horgonyállásnál, nem láttuk, de sejtettük, hogy Piccolo Piede szundikál. Az előárbochoz támaszkodva, mint ügyeletes fedélzetmester, Sottomarina horkol. Mellette Gommó tenyerébe hajtott fejjel, ugyanúgy. Ók hárman, valamint Zoller a kormánynál, a nyolctizenkettes őrség. Éjféltől ketten leszünk a kormánynál Jankóval, és Szevér is előkerül, aki most pihen. Csendes, nyugodt az idő, az első tiszt kedvére cserélheti az őrséget.

Az árnyék újból kicsi lett.

Mind a hárman az előárboc felé néztünk.

A fedélzeti lámpa, a hold csodálatos éles, földközi-tengeri fénye, az aránylag sík víz tükrözése tüneményt játszott velünk. Mint a fata morgana – nagyított, kicsinyített, és újból nagyított.

Az árnyék tettese nem más volt, mint Kokó, a majom.

Jankó meglökött a könyökével: nézd!

Ahogy már szokott, Suttora gibbon-majma felemelt karokkal, két lábon imbolyogva, előretolt hasacskával a hullámvéd-palánk mellett vonult el.

Akkor már tudtuk, hová igyekszik. És nem tévedtünk.

Kokó a parancsnoki kajüthöz totyogott, ott felnézett a kajütablakra, majd összehúzta magát, karját oldalt lendítette, és akkorát ugrott, mint amekkorát csak egy ilyen – majom tud ugrani!

Felugrott a kajütablak keskeny párkányára, félrenyomta a zsalut, és már el is tűnt.

Képzeljétek: Kokó valami különös szeretetet érzett a lord iránt. Az életben sok minden különböző, mint azt a bölcsek megállapították: a pofonok, a barátságok, az érzések. Így Kokó érzései is. Hogy mit hozott magával Borneóból, nehéz lenne kihámozni. De egy biztos: nem szerette Suttorát! Nem. Morcos pofácskája még morcosabb lett, ha a kalóz kedveskedett, játszani akart vele. Daniló bácsi szerint a kalóz szakálla okozta, hogy Kokó idegenkedett a gazdájától. Jokohama Jimmel az első minutában összebratyizott, s vihette magával városhosszat Marseille utcáin, nem ugrott le a válláról. A többiekkel is úgy-ahogy megvolt, például Sottomarina sapkájával, amit a foxliban fészkének nevezett ki. Ebben ült órákig, mint valami kádban, vagy király a trónusán.

De Suttorát nem szívlelte. Ami bizony, gondolhatjátok, kegyetlenül bántotta a kalózt. Hiszen tudjátok: volt neki már papagája, kutyája. Állítólag kanárija is, amikor még nem ismertem. De Palladát, a papagájt jól ismertem, tengerészcimbora volt a javából, pompás legényke, jó tengerész, mint ahogy azt már egyszer leírtam; Csamba, a kis máltai pincsi is derék kutyus volt. Állítom: Pallada és Csamba szerette Suttorát. Úgy hiszem, Pallada a legjobban.

De Kokó idegenkedett a kalóztól, legnagyobb bánatára. Mindez feltűnt akkor, amikor láttuk: Jokohama Jim egyszerre kedvence lett Kokónak. De különösen feltűnt, amikor megjelent a lord, és Kokó felfedezte őt.

Daniló bácsi azt állítja, hogy az ilyen állatokra a szagok döntő hatással vannak. Valami e szagokból emlékeztet az őserdőre, Borneóra.

– Mert, ugye, Suttora elkövet mindent, hogy megnyerje Kokó szeretetét – filozofált a parancsnokunk. – És mégse ér vele semmit. Itt van a lord, hozzá se nyúlt, sőt először valósággal irtózott Kokótól, s az mégiscsak a közelében akar lenni. Vagy a szivarszag meg a különböző illatosítók szaga, amivel a lord behinti köntöseit, vagy a régi könyvek különös szaga okozza, hogy pompásan érzi magát a kajütben. Hozzám soha nem jött be. Tehát mi másra lehet gondolni? Legfeljebb még a szakállra.

De hát így vagy úgy, a lényeg mégiscsak az, hogy Kokó csodálatos módon ragaszkodott az angol urasághoz. Suttorához pedig semmit.

És a lord?

Sejthetitek, kezdetben nem nagyon vidámodott azon, hogy egy majmocska tünteti ki szeretetével. Általában – úgy vélem – a lordok nem úgy nőnek fel, hogy majmok (állatmajmok) vannak a környezetükben. Lord Cardiganon kezdetben például látszott, hogy riadozik a szőrös kis szörnyetegtől. De hát a lord is csak ember, és egyre inkább kezdte tűrni Kokó látogatásait. Végül Kokó már állandó lakója lett a kajütnek. Ha nem a lord tartotta kezében a nagyítót, akkor a gibbon praclijában lehetett megtalálni. Tudomásom szerint a borneói őserdőben nem használnak a majmok nagyítót. I Éppen ezért volt meglepő mindnyájunk számára, milyen elragadtatással (órákon át egyhuzamban!) tartotta csöppnyi markában Kokó a régész lord olvasólupéját. Elragadtatva nézte rajta tenyerét, lábát, lábujjait, farkincája hegyét. Állítom, tudta, hogy nagyítva látja! Ilyenkor – elragadtatásában – ördögi fintort vágott különben sem gyönyörű arcocskája. Az is tény: szerette a szivart. A lord állandóan szivarozott. Egy-egy eldobott véget Kokó magához vett, és szagolta, szagolta végkimerülésig. Valóságos mámor csillogott a szemében a szivarszagolás idején. Azután ott volt a köntös, az egyes számtól a négyes számig, valamint a selyempaplanok, ugyancsak az egyestől a négyesig. Ezek valósággal lenyűgözték Kokót. Apró tenyerével végigsimított az atlaszselymen, és olyankor mennyei örömmámorban dünnyögte ró-ró-dalát!

Hát ennyi minden mellett nem csoda, hogy többet volt a kajütben, mint a foxliban.

És lassanként a lord is rabja lett Suttora hűtlen majmának.

Ha véletlenül nem aludt nála, reggel úgy kérte, mint a kakaóját.

– Kérem Kokót – mondta Jankónak vagy Guzsik apónak, esetleg Suttorának.

Azon az éjszakán, amikor előttünk elvonult Kokó, és beugrott a kajütbe, a kalóz még egy kísérletet tett a gibbonnal. Sejthetitek, tengerésznépség előtt nem lehet eltitkolni az olyan “szégyent”, mint ami öreg kalózunkat érte. Tudományos összetartásból, a betű iránti tiszteletből hódolója volt a lordnak, és ugyanakkor a lord elcsábította a tulajdonában levő majmot! Hát ez nem volt egyszerű eset.

– Hallod-e – kacagott Sottomarina –, a majmod megtagadott veled minden rokonságot! Apait is, anyait is. Most a lord úr a papája!

Ezért Suttora elhatározta, hogy még egyszer próbára teszi a majmot. Ez akkor történt, amikor Jankó kincseit nézegettük. Akadnak olyanok, akik állítják, hogy Suttora megkötözte Kokót, amikor lefeküdt a kojéban, és a majmot maga mellé fektette. De az biztos, hogy lefekvéskor fennhangon a következőt mondta a gibbonnak:

– Ide figyelj, Kokó. Ha ma éjjel megszöksz és bemégy az urasághoz, akkor neked lőttek! Többet nem vagy az enyém! Akkor maradj is nála örök életedre! Megértetted?

Nyilván a majom bólinthatott, hogy megértette, mert rövid idő múlva második fedélzetmesterünk hozzátette:

– Nahát.

És mielőtt lejárt volna Suttora pihenőideje, megjelent a fedélzeten Kokó árnyéka.

Tehát szakított Suttorával, eddigi életével, és hűtlenül felajánlkozott a lordnak.

Amikor Suttora őrségre szólított minket Jankóval és Jokohama Jimmel, arca komorabb volt a szokottnál is. Időnként a parancsnoki kajüt felé sandított, ahol bámulata tárgya, a lord aludta az igazak álmát, nem is sejtve, hogy – már majomtulajdonos!

– Aki hűtlen, az megérdemli a kitaszítást – tett pontot elbeszélésében Suttora, amikor kifejtette, mi sors vár Kokóra a történtek után.

– Igen ám, Suttora bácsi – érvelt Jankó –, de ha az uraságnak nem kell? Mi lesz akkor?

Suttora felbökött az árboccsúcsra.

– Az már csak legyen a Kokó gondja, nem az enyém! Én döntöttem. Előre megmondtam neki, nem hallgatott a jó szóra.

A nagy, szürke madarak még mindig ott szálltak a hajó mellett. Hi-rá, kvá-rá – rikoltoztak, mintha nevették volna, milyen esemény is történt akkor a Jadranon.

…A harmadik nap reggelén Vélez-Málaga és Morro-Nuevo között voltunk, pontosan ott, ahol az északi szélesség 36. foka és a nyugati hosszúság 4. foka metszi egymást. Közvetlenül mögöttünk hagytuk a spanyol Alborán szigetecskét, amelyet az északi szélesség 36. foka és a nyugati hosszúság 3. fokának metszésében megtalálhattok.

Ez a különös kis sziget méltán felhívja magára a figyelmet. A spanyol és a marokkói partok, Adra és Cap Tres Forcas között találjátok – a Földközi-tenger kellős közepén. Ott, ahol a legravaszabb mélységeket állapították meg a tengerfenék térképének (a batimetrikus térképnek) készítői. Például azon a részen, ahol a hajónk haladt (Ész. 36° és Nyh. 4°), a legkülönösebb mélységingadozásokat mutatja a térkép. A metszésponttól keletre néhány tengeri mérföldre 350 méter a mélység, ugyanennyivel nyugatra már 1340 méter! A spanyol parton, Málaga kikötője előtt 910 méter a mélység, alig néhány mérfölddel lejjebb, Callburras előtt már csak 310! Az apró Alborán sziget keleti részén a mélység 15 méter, a nyugatin, alig egy kilométerre – 310 méter!

Alboránnal zászlójeleket váltottunk. Alboránon nemcsak világítótorony található, de jelzőállomás is. Alborán az összes környező kikötőkkel tudott “beszélni” szikratávíróján. Mi is megkértük egy üzenet közlésére.

– Továbbítsa Gibraltárnak: Lord Cardigan, Sir Cardigan kormányzó bátyja, délután 2 és 3 óra között a Jadran sóneren megérkezik!

Néhány perc múlva a jelzőállomás árbocán megjelent a válasz:

– Megértettem, továbbítom! Jó utat, Jadran!

Vidáman tisztelgett a sóner lobogója a spanyol sziget előtt.

Már délfelé megláttuk a Sierra de los Gazules hegylánc előteréből felbukkanni Gibraltár jellegzetes hegytömegét. A messzeségből úgy tűnik, mint valami óriási, partra vetett szörny, rettentő nagy bálnatest! Gibraltár nem más, mint félsziget, az algecirasi öbölbe benyúló, La Linea nevű spanyol város földségének tengerbe nyúló része. Olyanféle tömb, mint amilyen a mi Badacsonyunk, csak jóval hosszabb és szélesebb. De nekem ott, közeledve a félsziget felé, a Badacsony jutott eszembe. (És azóta is, ha a Badacsonyt látom – Gibraltárra emlékszem.) Tintakék tengerből szürke mész- és gránittömb emelkedik ki – a világ egyik leghíresebb, legkülönösebb erődítménye.

És micsoda kavargás a Gibraltár út afrikai és európai környékén! Itt mindössze néhány kilométerre (pontosan 18 kilométerre) van egymástól Afrika és Európa. Gibraltárból látni Ceuta házait és viszont. A Gibraltár út köti össze a Földközi-tengert az Atlanti-óceánnal. Ez az út látta a világtörténelem nagy eseményeit. Föníciai hajósok erre haladtak ki a Nagy Vízre, hogy megkerüljék Afrika partjait; néhai való jó Roger úr, a normannok grófja és Olaszország akkori egy részének meghódítója, erre kanyarodott be gályáival; a kincses Velence, Génua, Málaga hódító hajói erre vitorláztak, hogy eljussanak messze tengerekre; itt jöttek és mentek (és azóta is jönnek és mennek) a Földközi-tenger térségébe betörő angol birodalom hadihajói, Nelson, Hardy, Hood, Rodney fregattal…

Akkor is, amikor Gibraltár alá értünk, a távolban egy nagy páncélos kékesszürke teste rajzolódott ki. Körülötte két kisebb egység. Négy-öt személyszállító, teherhajó füstje kormozta a levegőt. Vitorlások húztak a spanyol partok alatt, Estepona, Casares felé. Az afrikai partok irányából arab, vagyis ahogy itt mondják: mór halászbárkák tűntek fel az élénk szélben. Vitorlarendszerük még a régi, mint amilyen ma is a Níluson úszó dahabiék, a parti felukkák vitorlája. Pányvavitorlák – az árboc derekán keresztbe fektetett bumrúd, meredeken a magasba szökve!

A Gibraltár út torka mint éhes nyílás tátong. Igen, balról ott van Ceuta, a nap fényében mint cukorkockák fénylenek a hegyoldalba épített házak. Az előrenyúló Leone-fok csücskén magas építmény: a világítótorony. Amott egy hosszú folt, a Kap Negro, mögötte meredek hegy – a közel ezer méteres Beni Hasszán. Beni Hasszán oldalában játékházak: Dar el Hadzsar, a hegyi falu. Az ott Afrika.

Amott pedig, jobbról, Európa. Egyre inkább látni a hatalmas torkot – a Boccet, mint Daniló bácsi mondja –, az Algeciras-öblöt. Két nyúlványa van ugyanis ennek a legdélibb Európa-csücsöknek: az algecirasi és a gibraltári félsziget. Az egyik is erőd, a másik is. Ez a két erődfélsziget fogja közre a megkapóan érdekes Algeciras-öblöt. Itt él együtt különös társbérletben két fegyveres állam: a spanyol és az angol, A spanyol saját hazájában él itt, az angol hódítóként, megszállóként – ”saját” gyarmatában! Mert Gibraltár – így olvasom a kimutatásban – “Crown colonie”, koronagyarmat. A legkisebb Britannia gyarmatai közt: mindössze öt négyzetkilométer!

– Nézzétek, barátaim, amott a hegytömb keleti oldala, az mind erőd! – mutatott előre Daniló bácsi. – A hegyoldal legtöbb helyén betonsimítás, mögöttük ott vannak az ágyúkazamaták. A beton vastagsága lehet öt méter is, az alatta levő sziklák vastagsága akár száz méter, tehát nincs az az ágyúgolyó, amelyik ott bajt csinálhatna!

(Persze mindezt Daniló bácsi 1934-ben mondta, s nem most, az atomkorszak idején!)

Látcsővel figyeltük a tájat. Pontosan kivettünk mindent. La Linea spanyol város és a félsziget hegytömbje között sima rész: a Neutral Ground, a demarkációs terület, amit magasra épített út szel ketté – a Spanyol Út. Ez az út köti össze, drótsövények és spanyol lovasok szegélyével La Lineát Gibraltárral. A hegytömb alatt lőtér, versenypályák, amott a 413 méteres Rockgun tövében épületek: kaszárnyák és az Ördögtorony nevű régi erőd maradványa. És innen kezdve, egészen a legdélibb Európa-fokig a hegyvonulat tetején, a keleti oldalnak ezen a részén egyik csúcs a másikat követi: mind erőd, megfigyelőhely, természetes páncéltorony – a messzehordó szárazföldi hajóágyúk fészke.

A Signal Station emelkedik a legmagasabbra. Ez a jelzőállomás. Égre meredő vastornyok, antennák, légelhárító ágyútornyok, s a tájhoz idomuló szürke épületek, amelyeknek a mélyben – mint azt a kikötés után hallottuk –, a hegyek mélyén megvan a társépülete, vagyis bunker-palotája.

– Amott a Monkeys Cave – mutatott Daniló bácsi a híres Majom-sziklára. – No, Suttora, a hűtlen Kokó helyett beszerezhetsz egy megbízhatóbb majmot!

Suttora felhördült, mondott egy cifrát a majmok családfájára.

– Majmot többé soha!

A Majom-sziklától balra, alig fél kilométerre, gyönyörű pálmák. És a pálmák között márványcsillogású épületek. A koronagyarmat kormányzójának, jelen esetben Sir Cardigannak a palotája.

A palotától balra, ugyancsak fél kilométerre, a híres Európa-fok, földrészünk legdélibb csücske.

– A kormányt vesd ki két fokkal! – intett parancsnokunk!

A Jadran erősebben préselte a szelet, amely ekkor már az európai partokról jött. Egyre inkább a bejáró torkának kanyarodtunk. Jankó már készítette a pilotkérő zászlót. Az óriási sziklatömb mögül előtűnt az Algeciras-öböl, mint óriási, éhes torok, bálnaszáj. Az öböl mögött házak, Algeciras és Gibraltár házai. És a házak előtt a világ egyik legnagyobb védgátja, mólója, amely Gibraltár kikötőjét óvja az afrikai szelektől, s a Gibraltár úton az Atlanti-óceánból betörő heves áramlásoktól. A hegytetőtől kezdve le a kikötőn át a védgát legvégén felmeredő világítótoronyig mindenütt jelzőárbocok, jelzőtornyok, jelzőépületek, jelzőállványok! Daniló bácsi már jóval az erődváros felbukkanása előtt elővette a Tengerészeti Kézikönyv legfrissebb kiadványát, és tanulmányozta a különböző utasításokat. Nem akartunk olyan kaland részesei lenni, mint egyszer az angol partoknál Scapa Flow közelében, amikor egy angol romboló majdnem eltiport minket.

– “S” lobogót húzd fel! – utasította Daniló bácsi Jankót.

A száling (a keresztrúd) magasságáig mint maroknyi gombóc szaladt fel a zászló, ott egy rántásra kibomlott, és a szélben a fehér alapon kék kocka a gibraltári kikötői hatóságnak tudomására hozta, hogy mi a Jadran kívánsága. Pilotot, vagyis révkalauzt kérünk.

Ugyanakkor Suttora kinyitotta a parancsnoki kajüt ajtaját, és beszólt:

– Uram, Gibraltár előtt vagyunk!

A szivarfüst úgy dőlt ki az ajtón, ablakon, mint amikor odahaza leég a tűzhelyen a tej. A lord kinézett, vele együtt a hűtlen Kokó is. A lordon ezúttal a kettes köntös volt.

– Majd ha kikötünk – pillogott a különös ember a távoli part felé – , akkor kérem, hogy szóljanak. Addig olvasok.

És ezzel visszavonult majmostul együtt.

Közeledtünk a kikötő felé.

Az óriási védgát mögött már kivettük a kikötőmólók, dokkok sorát. Egészen balra, a védgát nyugati részén hatalmas tornyok, vasoszlopok, vasemelvények látszottak.

– Az ott a hadikikötő. Jó néhány nagy hajó horgonyoz a píreknél – bökött arrafelé Jokohama Jim. – Voltam már néhányszor Gibraltárban.

Hiszen ami azt illeti, volt ott Daniló bácsi, Suttora, Sottomarina, Piede is, de azért ez az a kikötő, ahová mindig úgy megy be az ember, mintha ismeretlen helyen járna. A hadikikötők, különösen az ilyen jellegűek, mindig izgalmat, nyugtalanságot váltanak ki a kereskedelmi hajósokból. Igen, itt is áll: az ördög nem alszik. Csak egy hibás manőver, és már a nyakadon a baj!

Gommó hátraszólt a hajóorrból:

– Nagyobb motoros bárka, jelzéseket ad! Két fokkal szél alatt!

Hófehér, alacsony felépítményű, apró kéményes, kétárbocos motoros bukkant ki közvetlenül előttünk, azaz két fokkal a szél alatt, vagyis ebben az esetben a bal oldalunkon. A motoros elővédjénél egy tengerész állt, és kézizászlókkal jelzéseket adott. Fehér alapon .kék és piros keresztsávos lobogó lengett a motorjacht tatján. Az előrészen álló tengerész is elárulta, hogy milyen náció lobogóját viseli a hajó: sehol máshol, csak az angoloknál szokás a fehér viaszosvászonból készült tengerész-tányérsapka. A jacht tehát angol volt, Gibraltárból jött, és nem volt vitás, mi ügyben került elénk. Előárbocának tetején négyszögletes piros zászlót is lengetett a szél. Ez pedig azt jelenti, hogy tengernagy van a hajón, vagy pedig…

– Esetleg maga a kormányzó – egészítette ki okoskodásunkat Daniló bácsi.

Gibraltár kormányzója személyesen!

A tengerész jelzése is ezt bizonyította, amikor megpörgette a levegőben a kézi jelzőzászlók “O” és “P” jelű, színezésű zászlóit.

– Forduljon szélbe, és álljon meg!

Ezt jelezte a motorhajó. Jankó visszajelzett:

– Teljesítem.

Természetesen mindezt parancsnokunk utasítására tette.

A Jadran a tőle megszokott nyugalommal kecsesen, könnyedén szélbe fordult.

A motoros fedélzetéről csónakot engedtek a vízre. Egy matróz és egy tiszt ült a csónakba, amelyet a matróz gyors tempóban irányított a Jadran felé.

– Ahoj, Jadran! – kiáltotta a matróz. – Itt a Gibraltár! – Tehát maga a hajó parancsnoka közeledik, ezt jelezte a fegyelemhez szokott matróz.

Daniló bácsi erre a feljárónk mellvédjéhez lépett. Ha parancsnok jön, parancsnok fogadja. Az ilyesmire sokat adnak az angolok. És az az ánglius igen nagy parancsnok lehetett, mert úgy tele volt aggatva aranyzsinórral, stráffal, gombokkal, hogy tőlünk akár az angol király is lehetett volna.

Ugyanakkor Suttora, igen okosan, megint beszólt csodálata tárgyához:

– Sir, úgy véljük, önt keresik.

Lord Cardigan újból megjelent a hullámvédős, magas küszöbnél. Suttora a fehér hajóra mutatott.

– Sir, úgy lehet, a kormányzó hajója.

Akkor már a csupa arany tiszt is a fedélzeten állt. Tisztelgett Daniló bácsi felé, de már észre is vette a monoklis, selyemköntösű lordunkat. Eléje lépett.

– Szolgálatára, Sir. A Gibraltár parancsnoka. Sir Cardigan kormányzó várja önt a hajómon. Kérem, kövessen.

Ha láttátok volna! Ezek az angolok, ezek az angolok! Úgy meghajoltak egymás előtt, mint talán annak idején Drake admirális, a híres kalóz, Erzsébet királynő előtt. Utána megrázták egymás kezét, majd újból meghajoltak. És most olyasmi történt, amit soha nem hiszek, ha nem látom: a tiszt megindult a mellvédhez, átlépett rajta, és a túlnan függő kötéllétrán lemászott a csónakba, utána a lord – csak úgy, köntősösen! Nyilván szórakozottságból, nyilván, de hát a tiszt egy szót nem szólt, mi sem. Mi főleg azért nem, mert részben sóbálvánnyá váltunk, részben pedig mégse voltunk egészen tisztában azzal, miként illik Gibraltár kormányzója előtt megjelenni! Hátha valóban selyemköntösben? Hozzá még papucsban, pucér lábszárakkal! Ráadásul akkor, ha az ember öccse a kormányzó. Mindössze Daniló bácsi tett egy drámai mozdulatot, amit a lord észrevett, mert megállt a létra legfelső fokán, és kedvesen szólt:

– Legyen nyugodt, kapitány, idejében visszatérek. De az öcsém, a kormányzó – vár.

Ezzel lemászott a csónakba, s helyet foglalt a kormányülésen. Onnan felszólt a hajóra:

– Kérem, Kokóra ügyeljenek. Ott van a kabinomban.

Ezzel a csónak eltávolodott. Az aranystráfos, rozettás olyan komoly arccal ült a gigg orrában, mintha temetésre mennének. A matróz evezett, neki ez volt a dolga. A tudós lord érdeklődéssel nézte a fehér motoros jachtot, majd integetni kezdett. A jacht oldalnyílásánál megjelent egy férfiú, akinek ugyanolyan bifsztekképe volt, mint a mi lordunknak. Egymás felé integettek. Tehát az öcs volt, a kormányzó. Krémszínű, finom ruhában állt ott, miként az egy kormányzóhoz illik. Amikor a lord felmászott a yachtra, a két testvér ünnepélyesen átölelte egymást. Hátveregetés, kézszorítás, nyakcsókolás – ennyit láttunk. De azt is, mert a jacht egészen közel kisodródott hozzánk, hogy az öcs egyáltalában nem nézett meglepőd-íve a báty nem egészen szalonszerű öltözékére.

– Náluk talán ez a szokás, Cardiganoknál – mondta Daniló bácsi. – Különben is tudós, elnéznek neki minden raplit. Meg azután az angoloknál ilyesmi gyakran előfordul. Nagy különcök ők. Van olyan főúr, akinek joga van a királyhoz egy szál ingben beállítani!

De sok időnk nem volt az elmélkedésre, mert a jacht megindult. Mellénk kanyarodott. Egy hófehér egyenruhás altiszt szócsövön átszólt a Jadranra:

– A Gibraltár parancsnokának utasítása: Jadran sóner induljon a kikötőnek. A pilot már parancsot kapott. Kérőzászlót hagyja az árbocon!

A hófehér motoros jacht tülkölt, elkanyarodott mellettünk, és megindult a kormányzói palota kikötője felé. Mi viszont a kikötő irányába tartottunk.

Gommó már jelezte is, hogy feltűnt a révkalauz piros-fehér csíkos zászlóval ékesített motorosa. Felénk tartott.

Suttora komoran nézett a parancsnoki kajüt felé. Az asztalon elhelyezett könyvek tetején kuporgott Kokó, és a nagyítóval a pracliját nézegette. A hűtlen.

– Ha nem egy tudóshoz álltál volna – dünnyögte Suttora –, kitekerném a nyakadat! De így megbocsátom, mert magam is becsülöm a tudományt…