Bonellinával nem jó találkozni – A három “L” sziget – Piede emlékezik – Egy kivilágított állat – Új utasunk: Abu Ramla – A legendás Kufra oázis – Az amerikai préri és az afrikai sivatag – Máhdi esz’ Szenusszi – Esőben – A tengerészeti jog – Itt a Venezia hadihajó! – “Te lennél az, Pallatina?” – Egy pohár grog – Mit tanácsolt Pallatina? – A történelem tengerén – Amerre nagy csaták dúltak – Jokohama Jim elmondja különös nevének történetét

Már az első estén, hogy kivitorláztunk Tuniszból, megláttuk a bonellinát.

– Bonellinával nem jó találkozni! – állapította meg Suttora, és hozzátette: – A bonellina a rossz szellemek kedvence, a tenger fenekén él, azért is van lámpása. Cimborák, a bonellina bajt jelent!

Sejthetitek, hogy Suttora érvelését Sottomarina nem állta meg szó nélkül, bár a teknőskaland óta újfent tisztelte a kalózt.

– Te, Suttó – ingerkedett az Adria valamikori legerősebb embere –, annyi baj történik szárazon és vízen, s oly ritkán látni a bonellinát, hogy feltehetjük a kérdést: ugyan mi köze lehet a bonellinának a mi bajainkhoz?

Suttora válasza rövid volt és velős:

– Márpedig lehet.

És professzoros, hogy úgy mondjam “cardigani” komolysággal tekintett ránk.

– A bonellina a nagy bajok előhírnöke. A messinai földrengés előtt valósággal rajzottak a bonellinák Szicília partjainál! Tudom, mert egy barátom is látta. Kérdezzétek meg csak a Szent István életbenmaradottjait, mit tapasztaltak, mielőtt elsüllyesztették a csatahajót! Az éjszakában itt is, ott is bonellinák világítottak a vízben! Elmúlnak évek, évtizedek, hogy láttok belőlük egyet is. Lám csak, Jankó még nem is látott! És íme – most igen! Hát én csak azt mondom: ügyelni, gyerekek, ügyelni!

Borús, csúnya idő szakadt ránk. Mintha nem is néhány kilométerre Afrika partjaitól vitorláztunk volna, de valamerre a régebben látott tájakon, valahol Faröer és Jan Mayen között! Az égen komor fellegek úsztak, minden szürke, fekete, terhes és szomorú volt. Minden ragadt, mint amikor sirokkó készül. Holott most nem a sirokkót vártuk, hanem az Azoriminimum egyik szállítmányát, sok esőt, sok széllel.

Eső akkor még nem esett, és a szél sem fújdogált. Az aneroid lecsúszott négy fokkal! Akkor már régen lekötöttünk mindent szokás szerint, és vártuk a zuhanyt.

De a zuhany késett. Helyette a bonellina jött fel a mélyből!

Balról, steuerbordról Pantelleria fényjeleit láttuk: az afrikai partok felől semmit, azt már elnyelte a sötétség.

Máltát nagy ívben szándékoztunk elkerülni, inkább vállaltuk az olasz erődszigetek közelségét. Ezek közül a fősziget Pantelleria, míg tőle délkeletre ott van a három “L”: Linosa, Lampione, Lampedusa, különleges őrei a Szicíliai-szorosnak. Vulkanikus szigetek mind, úgy lökte ki őket a tenger mélye, a föld alatti kráterek ereje. Pantelleria területe nem több, mint 83 négyzetkilométer, de ennél jóval kisebb Lampione – mindössze 5 négyzetkilométer. Pantelleria körül a tenger mélye csekély, 190 méter, Lampionénál – 1250!

Hát mi akkor, amikor a bonellinával találkoztunk, ezerméteres mélység felett jártunk. És kellő közelségben Pantelleriához, az olasz flotta egyik erődjéhez és szenelőállomásához. Itt Piccolo Piedét megszállták az emlékezések. Apró, de kövér matróztársunk elmerengve tekintett a távolba.

– Egy évet töltöttem ott, amikor a Garibaldi őrszolgálatot teljesített Pantellerián. Ott múlt el a reumám, mert előzőleg a Sarkvidéken voltunk Cagni parancsnokkal. Pantellerián működnek a kráter fumarolái, a hőforrások. Szabadnapon mindig a fumarolákban áztattam magamat.

– Okosan tetted, Piede – bólintott Daniló bácsi. – De mi majd okosan tesszük, ha ezen a vidéken kellő óvatossággal hajózunk. Tisztes távolság a szigetekről, mert ott valóban nem alszik az ördög, lévén mindegyik haditámaszpont. És ha elénk jön egy őrhajó, akkor a legalázatosabb köszönés és – óvatosság! Ez pedig úgy szól, hogy a “rakomány” azonnal eltűnik. Mégpedig Suttora ágyában, és Suttora mint beteg, ráfekszik! Így se kutya, se ember nem akad rá.

Suttora tátogott.

– Az én kojémba? Kapitány, az én kojémba! És hozzá én mint beteg?!

– Ez a parancsom, végeztem! – tett pontot a beszélgetésre parancsnokunk.

Suttora megadta magát a sorsának.

– Parancsára, kapitány.

Persze a “rakomány”, róla kellene már szólni, de én mégis helyénvalóbbnak tartom, ha lenézünk a vízbe, és a Jadran kompániájával együtt megtekintitek a bonellinát. Mert feltételezem, hogy nem is tudjátok, mit rejt ez a név – bonellina.

Mondom, sötét volt már, de nem több fél tíznél, amikor a mélyvizek vándora feltűnt.

Hajónk oceanográfusa, Jankó vette észre. A sóner igen lassan haladt, inkább mászott, amikor közvetlenül a hajó közelében, a backbordon – feltűnt a bonellina.

– No, né, mi van amott? Ecco! – kiáltotta legfiatalabb társunk. – No, né!

De már csattant Sottomarina, az őrség parancsnokának és első hajómesterünknek hangja is:

– Ide mindenki! Ide!

Mivel a foxliban javában dúlt a pókercsata, és így a pihenő őrség sem pihent, néhány pillanat alatt a fedélzeten voltunk. Azt hittük, hogy tengeralattjáró-támadás érte a hajót, vagy a levegőbe röppent Pantelleria! Mert Sottomarina hangja, ha kiereszti, szól ám. Ezúttal kieresztette.

– Bonellina!

A sötét vízben, oldallámpánk piros fényétől nem zavarva, különös valamit láttunk.

Először csak az tűnt fel, hogy a vízből erős fényvillanásokat látunk, türkiz-, topáz- és smaragdszínű fénycsóvákat. Majd a fények formát, testet öltöttek, és kialakult egy eléggé nagy tömlő, valami lebegő, zsákszerű tömeg, és ide-amoda tekergő karok. Mondom, a legérdekesebb, legmegkapóbb színek rezgésében, villódzásában. Egy világító polip volt, a Bonelliana, amit az olasz és a dalmát partok népe bonellinának hív.

Karjaival együtt legalább másfél méter lehetett az átmérője a mélytengeri csodának, ami valóban ritka látvány, hiszen a bonellina nem a felszín állata, és bár akad belőle bőven a Földközi-tengerben, mégis csak kivételesen mutatkozik.

Nem tagadom, szájtátva bámultuk a “kivilágított” állatot, amely különlegesen fejlett szerveivel termeli a fényt. Minden egyes (több ezer!) ilyen világító szerve két részből áll: az egyik rész termeli a fényt, a másik domború lencsén keresztül sugározza, mintha apró reflektorokat helyezett volna a bonellina testére, karjaira. És ezek az apró reflektorok villannak, csillannak, hol erősebb, hol gyengébb sugárzással. Mint valami kivilágított zöldes, kékes üvegalkotás, mint valami gyönyörű nagy ékszer – úgy mutatott a bonellina.

– A felszíni fény legfeljebb száz, százhúsz méterre hatol le a tengerbe – oktatta Jankót, az oceanográfust Daniló bácsi. – Az is már csak derengés. Persze a “fényszerűség” kimutatható háromszáz méternél is, de hát ez inkább tudományos fény. Hogy a bonellina mélytengeri ragadozó, azt abból is látni, hogy világító szervei vannak. A fény csalogat, csábít, mint azt ti is tudjátok. Guzsik apó hányszor ereszti le este a hálót, és kiakasztja föléje a lámpát. Így van az a mélyben is – oda gyűlnek a bonellina lámpásaihoz a jó falatok. Ő meg szépen bekebelezi a terített asztal kincseit. Így a bonellina esetében. Vannak azután olyan mélytengeri ragadozók, amelyek a kivilágítást nem csalogatásra, hanem támadásra használják. Ilyen a Pediculatik rendjébe tartozó “karosszárnyú” hal: a tapogatók végén apró fényszóró világít és – az összes foguk!

Suttora akkor már közbeszólt:

– Szép, szép, kapitány, de a baj nem itt van, hanem ott, hogy találkoztunk a bonellinával. A bonellinával nem jó találkozni!…

Jó, nem jó, de találkoztunk. Egy ideig mellettünk úszott, zsákszerű (“lábasfejű”) testével a menetirányba lökődte magát. Majd – és milyen érdekesen! – eltűnt. Előbb összehúzta karjait, tapogatóit, azután a fények kezdtek tompulni, gyengülni. Gömb lett a bonellina. És a gömb alászállt a vízbe – volt, nincs bonellina!

– De szép volt! – lelkesedett Jankó. – Ha ilyet kifognék és spirituszba tenném, Zenggben csodájára járnának!

Daniló bácsi nevetett.

– Bajosan. Ugyan még nem láttam spirituszban preparált bonellinát, de feltételezem, hogy úgy járna, mint a többi polip. Szürkésbarna hústömeg lenne, ha… ha a levegőn szét nem pukkadna! De nyilván szétpukkadna, mint a legtöbb mélytengeri állat, és ezzel még inkább veszítene formájából.

Zollerrel összemosolyogtunk. Polipok! Amikor még, szinte gyerekfejjel, a fiumei tengerészeti akadémia növendékei voltunk, az első polipokat együtt láttuk. Cherso szigetén történt ez, egy Bojnak nevű híres polipvadász jóvoltából. A Mesék Öblében. Azóta sok polipot láttam már, kicsit is, nagyot is, s magam is azok közé tartozom, akik azt állítják: a polipok nagyságának végső határát nem ismerjük még. Azt tudjuk, hogy a jelenkorban Földünk legnagyobb emlőse – a bálna. Azt is tudjuk, hogy a bálnáknak igazi ellenfelük az óriás lábasfejű, az Architeuthis princeps. Kivetett már a tenger New-Foundland partjainál olyan óriáspolipot, amelynek a teste, tehát az a bizonyos “lábasfej” közel ötméteres körméretű volt, távírópózna vastagságú karjainak hossza pedig közel tizenhat méter! A bálnavadászok tudják, hogy a cetek bőrén látható óriási hegek, forradások, sebhelyek a Chepalopodák karommal ellátott szívóitól és a szarusgyűrűs karok szorításától származnak. A neves Bullen tudós Szumátra közelében nézett végig egy ilyen harcot, az óriások küzdelmét: egy fizéter és architeuthis küzdött egymással – közel egy órán keresztül! Hol felbukkantak, hol eltűntek, de azt már Bullen nem tudta megállapítani, ki lett a győztes. A fizéter is, az óriási polip is eltűnt.

Ettől kezdve Suttora nem a tartarugát emlegette, hanem a bonellinát.

– Hej, bonellina, bonellina! – dünnyögte többször az öreg.

Mi meg nevettünk. De nemcsak mi, hanem Abu Ramla is, aki pedig joggal a babonás emberek sorába tartozott. Abu Ramla, mint a neve is mutatja, a sivatag fia. A Homok Atyja, ezt jelenti magyarul az Abu Ramla arab név.

Ő az a bizonyos “rakomány”, akit Daniló bácsi említett, és akinek azonnal el kell tűnnie, ha idegenek jönnének a fedélzetre. És természetesen ő az az ember, aki Murzuk bej megbízottjaként a Jadranon utazik.

Abu Ramlával másnap reggel ismerkedtünk össze, mielőtt kifutottunk a tuniszi kikötőből.

Még alig derengett, amikor azt láttuk, hogy a móló felső részén kuporog egy burnuszos, kaffiés (fejkendős), pásztorsarus ember. Fekete képű ez is, mint volt Murzuk bej, de valamivel szelídebb tekintetű, ha ugyan a tuaregek, a sivataglakók között ilyen is akad.

– Ez lesz az új útitárs – állapítottuk meg, amikor észrevettük a kuporgó embert.

– Márpedig ne legyen – hökkent meg Jokohama. – Boys, ez egy kígyóbűvölő, és én e világon egyedül a kígyóktól irtózom!

Valóban: ott volt a kezében a kerek kosár, és a kosárban nyilván egy vagy két pápaszemes kígyó. Más se hiányzik a Jadranra, mint kígyó!

– Az ilyen kígyó kibújik a kosárból, és akkor kereshetjük napestig! – borzongott hajónk óriása. – Felmászik az az árboc tetejére is!

Hát ilyen előjelek között fogadtuk Murzuk küldöttjét. Mert ő volt valóban az új útitárs. Szerencsére a kosárban nem lapult kígyó, amitől minden becsületes tengerész úgy irtózik, mint a csendestengerek szigeteinek lakója a leprától. A kosár csak alibi volt: úgy jött a fedélzetre, ha valamerről meglátják, mint az errefelé elég gyakori kígyóbűvölők egyike. Ki figyeli azt, hogy felmegy egy ilyen ember a hajóra, és mikor jön onnan el? Senki. A mi emberünk feljött, és a hajón is maradt. Egyelőre ő is a lánckamrába került, üres kígyóskosarával együtt. Előbb a nevét is megmondta: Abu Ramla ő, híres sivatagvezető, tuareg, és tagja a szenussziak szektájának, társaságának. Ő is lángoló szívvel várja, hogy Kufra, a szent oázis és vele együtt Líbia felszabaduljon! Ennyit mondott, és már dugtuk is a lánckamrába.

Abu Ramla nagy meglepetést jelentett: olaszul úgy beszélt, mint az anyanyelvén!

– Három évig aszkári voltam, azután ugyancsak Bengáziban három évig kényszermunkára ítélt rab – mondta, amikor végre kint jártunk a tengeren, és kiengedtük a rejtekéből. – Most már három éve szabad ember vagyok, nem tudtak az olaszok elcsípni! Ott voltam akkor is, amikor Kufrát bombázták. Akkor a harbban (a háborúban) sokan elestek, Allah legyen nekik irgalmas! Pokol volt ám az a bombázás. Kufrában, de a hozzája tartozó Tadzsban, Buseimában, Taizerbóban senki nem tudta, mi a repülőgép. Sárkunyhóknak repülőbomba – ó, csúnya munka volt az, nagyon csúnya! Úgy hulltak a gyerekek, az asszonyok, mint az oázisok madarai, amikor rájuk tör a számum! Mi, harcosok, nem ott voltunk. Künn a sivatagban lestük, mikor tűnnek fel a hernyótalpas autók és a tevés osztagok, Kullu ramla henák, ott minden merő homok, il capitano, ott mi voltunk odahaza! Én, Abu Ramla, a Homok Atyja, vezettem az egyik osztagot, Murzuk bej a fősereget, a Nagy Szenusszi a meharistákat, a száguldó tevéseket! Négy támadóhullámot vertünk vissza, effendi. Allah kerim, kiáltottuk – győztünk, de végül is vesztettünk! Az asszonyok és gyerekek miatt vissza kellett vonulnunk: kitört a pánik Kufrában! Uveinátba, Tibetsibe, a hegyek közé menekültünk, és azóta is ott vagyunk. De olykor rájuk csapunk, Allah kegyelméből rájuk, zei haramin, félnek a haramiák!

Így beszélt a mi vendégünk, Abu Ramla, a Homok Atyja. Amit mondott, az mind új volt a számunkra. A hajósember mindent tud, ami a tengeren, de alig valamit, ami a szárazon történik. Azt tudtuk, hogy a kikötőkben ki az úr, a gazda, mely ország lobogója leng a kikötőárbocon. Ha ránéztek a harmincas évek térképére, meglepődhettek, hogy a Földközi-tenger egész észak-afrikai és kisázsiai parti országai európai gyarmatok voltak! Azóta erősen változott a helyzet, főleg és egyedül azért, mert olyan emberek harcoltak népük igazságáért, mint az általatok is ismert Ibni, Murzuk bej vagy mint új barátunk, Abu Ramla.

Abu Ramla különös színfolt volt a sóner fedélzetén.

Ott kuporgott napestig a főárboc tövében. Egyre a tengert nézte. Nem tudott vele betelni.

– Akár a sivatag – mondogatta. – Olyan szép és nagy.

Mi tudtuk, hogy a hazájára, Kufrára gondol. Okosan, a maga száraz, pattogó hangján mondta egy alkalommal:

– Kufra cessava di essere nel regno della legenda, per entrare in vuello delle realta!

Ami azt jelenti, hogy Kufra már nem tartozik a legendák birodalmába, hanem inkább a valóság világába. Kufra és vele együtt az egész Líbia, ahol Mussolini feketeingesei úgy berendezkedtek akkoriban, mintha örök időkre nekik jelölte volna ki az ég a nagyszerűen termő parti területekkel, a nagy sivatagokkal, a gyönyörű oázisokkal rendelkező országot, Líbiát! Csak hát arról mégsem feledkezhettek el, hogy mások is igénylik ezt az országot – maga a nép, a szenussziak szövetségének fanatikusai közé tartozó zueida-törzs tagjai (főleg ezek Kufra oázisának lakói), a sivatagi tuaregek, a tiszta arab mogharabák, valamint a tibu nevű őslakók, akik már Hérodotosz szerint is a “denevérek nyelvén beszélnek”. Ezek a törzsek és sivatagi emberfajták alkották akkor, a húszas és a harmincas években a Szent Szenusszi Szövetséget, a titokzatosnak mondott és igen veszedelmesnek ismert társulást. Titokzatosnak éppen nem volt mondható, de veszedelmesnek igen. A sivatagi ember egyet megtanulhat a homokkal vívott küzdelemben: a harcot. És ezt a harcot vitte tovább az olaszok ellen is.

Sok szerencsétlen aszkári (gyarmati katona), elbutított nápolyi feketeinges, a páncélautók katlanába ültetett római legény örök pihenője lett a líbiai Szahara!

Abu Ramlától tudtuk meg, hogy az olaszok 1931 januárjában szállták meg Kufrát, a “titokzatos oázist”. Száz és száz alacsonyra szállt repülőgép bombázta, gépfegyverezte, lőtte azokat, akiknek akkor legfeljebb kovás puskája volt! Előtte tíz évvel, 1922-ben, Líbia parti részének megszállásakor, az olaszok szerződéssel biztosították a szenussziak emírjét, Szajed Idrisz esz’ Szenusszit, hogy Kufra birtoklását meghagyják a bennszülötteknek. De az étvágy nagy volt, és megjött a kedv a valóban csodás, sok oázissorozatból álló, közel kétszáz kilométer hosszú sávú Kufrához is.

– Zei haramin – mint Abu Ramla mondta… és a haramiák támadtak.

A sivatagi nomád pedig nekiment tevéjével, kovás puskájával, lándzsájával a páncélautóknak, tankoknak is!

– Allahu akbar! – sóhajtott már az első beszélgetéskor a mi tuaregünk. – Megfizetünk mi azért a napért, amikor először dobtak bombát Kufrára! Már az első évben négyszer rohantuk meg az oázis széli őrségeket, és egy szálig levágtuk őket! Allahu akbar! Nem a mi bűnünk ez! Miért jöttek Kufrába? Kufra a szent oázis, visszavesszük!

És az okos, koromfekete arcból élénken villant meg a szem fehérje.

Talán éppen azzal a lőszerrel, amit ezen a hajón viszünk Líbiába!

Abu Ramla a barátunk lett. Sovány volt, mint a sivataglakók általában, és nem több negyvenévesnél. És igénytelen, mint minden tuareg. Volt vele egy zsákszerű iszák, abban szárított datolya. Az volt a főtápláléka. Guzsik apótól nem fogadott el soha mást, se húst, se halat, se főzeléket, legfeljebb egy csajka rizst. És még valamit: egy-egy csésze kávét.

És amikor a három “L” alá értünk” – tudósai voltunk már Kufrának. Abu Ramla lett a mesemondónk. Élvezettel hallgattuk, új világról mesélt, új ember. Jokohama is sokat értett már a mi fedélzeti nyelvünkből, az olaszból. Hol fordítva, tolmácsolva Szevér vagy Suttora által, hol anélkül, de a longászi, cowboykalapos amerikai rajongva figyelte az egyszerű sivataglakó minden szavát. Talán a cowboyvér, talán az indián ősök ütöttek ki belőle, amikor cimboraságot kötött a tuareggel. Az amerikai préri és az afrikai sivatag találkozott össze azokban a napokban a Jadran fedélzetén! Mert a barátság kölcsönös volt: Abu Ramla örömmel hallgatta Jokohama bendzsómuzsikáját és énekét. A szomorú tengerészdalokra a fekete arc még komolyabb lett és csillogó, két élénk szeme még szomorúbb.

A mi különös sivataglakónk valósággal elénk varázsolta a Kufra oázist, ahová az első fehér ember 1879. szeptember 1-én tette a lábát. Ez nem volt más, mint Gerhardt Rohlfs német utazó. Ő látta meg elsőnek az “Allah kertjét”, másodiknak egy Rosita Eorbes nevű írónő 1921-ben! Rajtuk kívül nem járt addig európai ember a titokzatos oázisban, amely – látjátok – ily különös módon beleszólt a Jadran hajósainak életébe is.

Abu Ramla kötélcsomókból, konzervdobozokból rakta ki nekünk Kufra “látképét”.

– Ez a nagy négyszög – mutatott alkotására a fekete tuareg – El Tadzs, a vár. Négy saroktornyában most olasz ágyúk vannak, a falakat drótakadályok kerítik. A falak mögött sok-sok ház van, effendik, sok-sok ház. Most olasz katonák kaszárnyája. Emiatt a középen a szenussziak iskolája, a zavia, tetején torony – ez a feketeingesek rádióállomása. Mellette a szent Máhdi sírja, a Zavia el Isztat. A szent sír. Szidi el Máhdi esz’ Szenusszi alapította a mi nagy szövetségünket, ami összetart minket és nem engedi, hogy elfelejtsük Kufrát, de Líbiát sem!

Így beszélt Abu Ramla az ő világáról, a vörösen csillogó végtelen homoktengerről, s benne, a homoktenger közepén elterülő smaragdzöld völgyről – a természet csodájáról, a legendás Kufráról. Mert valóban csoda ez a sok-sok kilométer hosszú, életet adó völgy: tavak vannak benne, a tavak mentén pálmaerdők, a pálmaerdők mögött – gabonaföldek! És még jó, ha hat-, nyolc-, tízévenként esik az eső! A gabonaföldeket úgy öntözik a szenusszik, mint nálunk a kertészek a veteményt. Füge, mandula, citrom, de még őszibarack is terem a Kufra oázis csodakertjeiben! Hinnétek? És az öntözőcsatornák mentén hagymaföldek, petrezselyem- és répaágyak! A Nagy Szahara kellős közepén! Mielőtt a feketeingesek, Mussolini katonái betörtek a szent oázisba, a pálmák között nagy tevecsordák, kecske- és juhnyájak legelték a kemény, de ízes halfafüvet.

– Ó, ó, ti, effendik, nem tudjátok, mit rejt e név: Vadi Kufra – nézett ránk szomorúan a tuareg. – És az is kellett a feketeingeseknek!… De hát eljön az idő, amikor megint elmondhatom az utazók imáját: Ichtina esz’ szirata el musztakina… vezess minket a jó úton… És akkor Kufra újból a miénk lesz! Bismillahi, Allah nevében!

Jokohama megveregette Abu Ramla vállát.

– Good luck, old man! Good luck! Majd segítünk rajtatok mi is.

A három “L” (Lampedusa, Lampione, Linosa) kurzusán jártunk, jó messzire elkerülve Máltát. Vagyis az úgynevezett tripoliszi hajójárat vonalán haladtunk akkor, a harmadik napon, s ott ért el minket az eső. A komor felhők, elég gyenge szél mellett, egyre az árbocok topján lógtak, de Lampione és Lampedusa között szakadni kezdett. És ettől kezdve napokon át zuhogott. Az ég nagymosást rendezett a vitorláinkkal. Előkerültek a “délnyugatik” (a viharkalapok), az olajos “magellánok” (az esőköpenyek), és újból megkezdhettük az óceáni hajózás komplikált számításait, hiszen alig láttunk két-három tengeri mérföldre.

– Corpo di bacco! – dühöngött a mi óriásunk. – Még csak ez hiányzott. Áznak a vadonatúj ponyvák, corpo di bacco!

– A rézangyalát! – kontrázott Suttora. – Ez legalább egyhetes eső, ha nem kéthetes! A rézangyalát!

Bizony, így igaz: a tengerész nem szereti, ha a “ponyvák”, a vitorlák összeáznak. A szép fehér vitorla minden rendes hajó büszkesége. De az eső gondoskodik arról, hogy a hajó hattyúszárnyából rövid idő alatt penészfoltos, ilyen-olyan csíkos, kicsi és nagy pecséttel ellátott – vadlibaszárny legyen! A Génuában kapott vadonatúj vitorlák már a Baleárok felé tett úton, amikor a két toronyőr pottyant a fedélzetre, vesztettek fehérségükből. Most azután elkészülhettünk, hogy “viharvert” ponyvákkal áld meg az ég minket.

Mindenki előtt úgy tündöklik a Földközi-tenger, mint a napfény, a csillogás, a kék szín vízi birodalma. És az is. De néha (olykor elég gyakran) csak beborul az ég – főleg ősz táján –, és akkor víz van alul, felül, oldalt, mindenütt! Mint akkor is, amikor Lampione és Lampedusa között vitorláztunk eső toldotta szélben.

Lampedusa, akár Pantelleria, az olasz haditengerészet támaszpontja, szenelőállomása volt.

Lampione, ez az aprócska scoglio, hozzá méltó nagyságú erőddel és egy jelzőállomással rendelkezik. Linosa ugyanígy, erőd és jelzőállomás.

Pantelleriával együtt a három “L” annak a hirdetője, hogy valamikor Málta és Gozo se létezett, hanem részei voltak vagy a szicíliai, vagy az afrikai szárazföldségnek. De hát ez olyan régen volt, fiúk, hogy szinte szólni sem érdemes róla.

Annál inkább kell szólni arról, hogy azt már régen tudjuk: a Jadran valósággal vonzotta az őrhajókat és a felségvizek határát ellenőrző hadiegységeket. A nemzetközi tengerészeti jog előírja, hogy a hadihajónak bármikor joga van nemcsak a felségvizeken belül, de azon kívül is – tehát az úgynevezett “nyílt tengeren” feltartóztatni a gyanús hajót. A gyanús hajó ugyanis feltehetőleg kalózhajó vagy csempészhajó, ami valójában egyre megy: olyan rakományt szállít, aminek nincsenek meg a papírjai, vagy ha vannak, akkor azok a papírok – fedőpapírok. Nem azt igazolják, hogy ezer láda lőszer van a hajó raktáraiban, hanem azt, hogy ezer láda narancs. A kettő között pedig óriási a különbség, különösen akkor, ha a narancspapírok kíséretében lőszert találnak a teherhajón.

A sors forgandó szenvedélye révén a Jadran többször került már abba a helyzetbe, hogy a nyílt tengeren hadihajó megállította. Pedig állítom: jámborabb kinézésű sóner kevés akadt a tengereken. Talán éppen ez a jámborság volt a gyanús? Lehet. De tény: hozzá hasonló alig akadt a tengereken. Mindig csillogóan tiszta, hibátlanul lefestett volt a Jadran, és a kötélzete úgy feszült, mint a versenyhegedű húrjai. Igaz, az ilyesmi a kétárbocos sónerek nagy rendjében szokatlan valami. A hajótípusok nagy rendjének legkócosabbja a kétárbocos sóner. De hát Daniló bácsi hajója mégse követhette a begyepesedett szokást: Daniló bácsi vitorlása minden részében ragyogott, mint a hadihajó! És úgy hiszem, ez volt a gyanús. Az őrhajók szívesen foglalkoztak velünk. A Broke-kal is úgy kerültünk tisztes ismeretségbe, hogy a romboló az angol felségvizek határán feltartóztatta hajónkat.

Daniló bácsi csodás előérzettél a három sziget sorrendjében első Linosa előtt kijelentette:

– Okosabbnak tartanám, ha tuareg barátunk ezeken a vizeken végig a foxliban tartózkodna. Adott esetben csak bebújik a kojéba, és Suttora ráfekszik! Nem szeretném, ha észrevennék. Egy líbiai tuareg, iratok nélkül – nem a legjobb ajánlólevél a továbbhaladásra!

Így kellett Abu Ramlának, aki még az esőben is a főárboc előtt kuporgott és bámulta a “sivatagot”, kicserélni eddig tartózkodási helyét a foxlival. Ott azután Palladával játszadozott, igen megértették egymást. A fekete ember valósággal lelkesítette a papagájt, nemhiába a fekete földrészről került Suttora tulajdonába. Az afrikai őserdők szürke, szép madara Abu Ramlában az elhagyott hazát láthatta, a hűtlen gazdát fedezhette fel, mert attól kezdve mindig a tuareg vállán gubbasztott. Hajónk kalóza gyanakodva nézte ezt a barátkozást: mi az, talán egy új Kokót szerzett, és ez is hűtlen lesz, mint a gibbon?!

Lampedusánál oly sűrűn hullt a mediterrán eső, hogy a sziget fényjeleit nem is láttuk. Pedig sötétedett már, és ilyenkor – rossz látási viszonyok mellett – előbb lobbannak fel a jelzőtüzek.

Lampedusa két hosszú, egy rövid fényvillanása helyett – egy fényszóró csóvája vágott a sóner fehér testére, merő víz vitorláira, árbocaira.

Alig kétszáz méterről jött a fénycsóva. A hajót magát nem láttuk, csak a szürke, nagy testet. Hadiegység lehetett, őrszolgálatot teljesítő őrhajó. Azok érnek így rá elbíbelődni, eljátszadozni egy-egy kósza tengeri vándorral, mint mi is voltunk. Meg azután, tudjuk mi azt, szórakozás is a hadiaknak az ilyesmi. Megállítjuk a begyulladt polgárt, megmutatjuk a hatalmunkat, egy kicsit elmacerálgatjuk, és legalább lesz miről elnevetgélni a hadihajó kantinjában, tiszti étkezőjében. A legtöbb “álljon meg”-nek itt a titka.

A fényszóró többször végigpásztázta a sónert, majd megállapodott a taton. Az aranyos betűket silabizálhatták a “hadiak”: Jadran, Fiume.

Az őrhajóról már jött is a kiáltás hangszórón keresztül:

– Álljon szélbe, csónakot küldök! Itt a Venezia hadihajó!

Ekkor már a gépek közelebb hozták az őrhajót. Mert az volt a Venezia, pontos mása a valamikori Najade nevű osztrák-magyar hadihajónak, amin a mi Leidenfrost professzorunk kutatta az Adriát. Alig 1300 tonnás kishajó, de igen formás, elöl-hátul elég magas, hogy eltűrje a hullámok hajigálását. Mondom, a Venezia igen hasonlított a Najádéra, s így valószínűleg azonos alomból is származott, az olaszok polai zsákmányából.

A Jadran szélbe állt.

Kivétel nélkül mindenki megfelelő áldást küldött a foga között Mussolini flottájára. Még Piccolo Piede is, aki pedig büszke volt arra, hogy a Garibaldin szolgált.

– Suttora, indulj “betegnek”! – hangzott Daniló bácsi parancsa.

– A köntös maradjon rajtad!

És Suttora ment. Lógó orral, de ment.

Mi meg a reflektor fényének sugárözönében vártuk a hadihajó giggjét. Csuklyás, viaszosvászonba bújt alakok ültek benne. Három evezős mali, ketten a kormányülésen.

Jankó steuerbordon leeresztette a lépcsőt.

Előbb az egyik, majd a másik csuklyás alak tűnt fel.

Daniló bácsi komor tekintettel állt a lépcsőnél, ahogy az már illő, ha egy jól haladó hajót ily becstelen módon megállítanak.

Piccolo Piede is ott állt a parancsnok közelében mint hadi szakértő.

– Nyilvánvaló, hogy lesz a hajón ismerős – mondta percekkel előbb Piede. – A Venezia, ismerem, öreg bárka, de rendes kis hajó. Amikor a Garibaldival Pantellerián horgonyoztunk, a Venezia jó néhányszor velünk gyakorlatozott.

Amikor a fénysugaraktól elkáprázódott haditengerészek (akik eddig hátulról kapták a fényt) felmásztak a létrán, és hosszú köpenyükben áttornászták magukat a sónerre, elsőnek Piede mosolyodott el. Utána Sottomarina. Óriásunk hangja felmorajlott.

– No, né, Giacomo Pallatina! Te lennél az? Pallatina!

Aki elöl jött, az félreállt.

Aki pedig másodiknak érkezett, az megdörgölte szemét, majd rámeredt Sottomarinára.

Hatalmas, széles vállú, jól megtermett óriás volt ő is, ősz hajú, sok vihart látott valaki. A tiszti sapka ellenzője alól fehéren fénylett a sűrű szemöldök, és a pirospozsgás, barna arcból élesen vált ki a hófehér szakáll. Idős embert mutatott, de mégis igen fiatalos volt a Venezia főaltisztje. Mert az volt az érkezett, nostroumo, hajómester.

Mondom, rámeredt Sottomarinára, majd feldörrent az ő hangja is:

– Minden szentekre! Sottomarina! Hát te élsz?

És ezzel a két jól megtermett, óriási férfi átölelte egymást.

– Élek? Hallod-e, Pallatina, már miért ne élnék?

A nostroumo derűsen veregette Sottó vállát.

– Tavaly azt hallottam, hogy elpatkoltál valahol az északi tengereken!

Sottomarina vigyorgott.

– Keresd meg az illetőt, aki ezt mondta, és üsd le a nevemben a fejét!

– Megkeresem és leütöm! – hahotázott a hadihajós. – Emlékszel-e még, amikor Polában két éven át verekedtünk az elsőségért?! Hol te fektettél két vállra, hol én! Haha!

Sottomarina elérzékenyülve nézett Pallatina hajómesterre.

– De azért többnyire én. Bár az igazságnak tartozom, Giacomo, hogy te voltál az egyetlen abban az időben, aki lenyomott! Emlékszel a török óriásra?

– Már hogyne emlékeznék Muzafferre? Muzaffer Sefketre? Elkented, mint egy lepényt!

– Corpo di bacco, el, nem is egyszer! Pedig úgy hozták ellenünk, hogy ő a világ legerősebb embere! Hát erre azt mondtam: megszorítani a gatyamadzagot, Sottó, és neki!

A nostroumo jóízűen nevetett.

– Emlékszem, Sottó, hogyne emlékeznék. Egy emelés és egy nyekkenés – vége volt a világhírnek! Hej, de szép világ volt is az, de szép! Úgy jártunk az utcákon, hogy tudtuk: nincsen az arzenálban egyetlen hajókovács, aki elbírna velünk, de nincsen az egész Adria-tájon senki, aki két vállra tudná fektetni Sottomarinát vagy Pallatinát! Rég volt, Sottó!

A Venezia gőzsípja felüvöltött.

Ugyanakkor egy hang bömbölt a hadihajó felől:

– Üzenet a Veneziáról: Pallatina hajómester siessen!

A fényszóró csóvája összeszűkült, csak a fedélzeti lámpák világítottak.

Tőlünk nem többre, mint ötven méterre lebegett, ringott, billent lomhán az őrhajó.

– Sajnos, pajtás, az a parancsom, hogy kutassam át a sónert – dadogta Pallatina. – Most mi újabban ilyesmivel foglalkozunk.

Halkabban, bizalmasan folytatta:

– Nagy az óvatosság, pajtás, háború készül. És sok a csempészhajó. A múltkor is oldalba nyomtunk egy francia galleone-t. Nem volt papírja, de puskapora igen!

Sottomarina az akkor már távolabbra húzódott Daniló bácsira mutatott.

– A mi kapitányunk, Turkovich Daniló. Az ő neve biztosíték arra, hogy nálunk ilyesmit nem találsz. Különben is, láthatod, erősen kiáll a vízvonal. Áru nélkül haladunk.

Az ősz Pallatina feszesen tisztelgett Daniló bácsi felé, majd odalépett, és kezet nyújtott.

– Ki az, aki Turkovich kapitány nevét nem ismeri?! Honnan hová, signore capo?

– Tuniszból Korfura. A szokásos áruhajsza, hiszen tudja, milyen nehéz manapság-a mi helyzetünk. Mindent learatnak előlünk a gőzösök, a turbinások.

Sottomarina odaszólt:

– Gyerünk a parancsnoki kajütbe, ott megiszol egy pohár grogot. Odaát meg azt hiszik, hogy vizsgálod a hajót. Mert azt talán csak nem hiszed, hogy dugárut szállítanánk?

– Igen, jöjjön, signore, a kajütömbe – tessékelte Pallatinát Daniló bácsi.

Pallatina nevetett.

– Gyerünk, a grogot soha nem utasítottam vissza! Azt pedig valóban nem hiszem, hogy dugárut szállítanátok! Ahol Turkovich a kapitány, és ahol Sottomarina a hajómester! Mert az vagy, igaz-e, Sottó?

A fedélzetre jött tengerészaltisztet is magukkal hívták.

Szevér odasúgta Jankónak:

– Menj a foxliba, és mondd meg Suttora bátyának, hogy nagyobb baj már nem lehet. Már isszák a grogot a parancsnoknál.

Jankó vigyorgott, bólintott, és eltűnt a kormányállás mellől.

Mi meg felsóhajtva néztünk a Venezia felé.

– Derék ember – dicsekedett Piede –, ismerem jól. Alatta nem szolgáltam, de tudom, hogy rendes pasas, és nem eszi az embereket.

A kajütből nevetés hangzott és pohárcsörömpölés.

– Most kutatják a sónert – kacsintott Zoller, és az őrhajó felé nézett. – Rendesen átkutatják, sorhajóhadnagy úr, legyen nyugodt! Jelentheti majd Mussolininak, hogy minden rendben van Lampedusa és Lampione kőzött…

Egyszerre csak megjött a kedvünk. Pedig ronda idő volt, újból szakadni kezdett, és az őrhajó közelsége se szokott vidámító hatással lenni a magunkfajta hajósokra.

Odaát újból megszólalt a gőzsíp. Élesen, dühösen.

A kajüt ajtaja kinyílt. Pallatina lépett ki rajta mosolyogva.

A grog jó ital, és megfelelő időben adagolva mindig hatásos.

Pallatina esőköpenye belsejéből előhúzta a minden nostroumót megillető ezüstsípot. Odaállt a hullámvédhez, kezét felemelte, és egy rövidet, egy hosszút sípolt. (Az “A” betűt, hogy minden rendben van, végeztem.) Az őrhajón a fényszóró újból felvillant, és sugárzó, fehéres fénybe burkolta az egyébként is hófehér Jadrant. Az eső pedig úgy tűnt, mintha köd hullana gomolyogva körülöttünk s a fedélzeten.

Pallatina újból feszesen tisztelgett Daniló bácsi előtt.

– Signore capo, jó utat.

Majd átölelte Sottomarinát.

– Örültem, hogy láttalak, pajtás. Nektek is jó utat, emberek.

Intett az altisztnek, hogy menjen le a csónakba.. Az átmászott a palánkon, de előbb becsületesen köszönt.

Amikor az altiszt eltűnt, Pallatina bizalmasan odafordult Daniló bácsihoz.

– Capo, egyre nagyon ügyeljenek. Mondom, háború készül az abesszinekkel. Most a gyarmatokat erős ellenőrzés alá veszik. A líbiai partot is. Az ilyen teherhajón mindig akad valami, ami bajt okozhat. Kerüljék el Líbiát, csak annyit mondok, ha netán oda is készülnének! No, minden jót.

Fellépett a hullámvédre. Nevetve szólt Sottomarinához:

– Egyszer azért még megverekszünk, pajtás! Akkor majd kiderül, mennyire őriztük meg a régi izmok erejét!

Akkorát hahotázott a két jó torkú ember, hogy talán Lampedusán is meghallották.

– Rendben van, elfogadom a kihívást! – kiáltott Sottomarina a távolodó csónak után.

– Állom! – bömbölte vissza Pallatina.

Percek múlva a Venezia elkanyarodott a közelünkből. A magas, páncéllal védett hajóorrban egy magas, jól megtermett alak körvonalait láttuk.

Ő lehetett az, az őrhajó nostroumója, Giacomo Pallatina.

– Hát nem mondtam, hogy derék ember? – büszkélkedett Piede.

– A barátom – hagyta helyben Sottó. – Sokat birkóztunk a bajnokságért. De most azután íziben, nézzük meg, mi van Suttorával és a füstös cimborával!

…Pontosan a harmincötödik szélességi körön haladtunk, mint valami képzeletbeli sínen. Lampedusa és Lampione mögénk került. A Földközi-tenger legszélesebb részén vitorláztunk, a legveszélyesebb időjárásban. Hol zuhogott, hol sütött a nap. Ősz volt itt is, nemcsak a távoli hazában…

Víz, víz és víz volt körülöttünk, akár abban az időben, amikor az Atlantikán kalandoztunk. De a hullámok kéksége mégiscsak azt hirdette, hogy nem az Atlantika vizét hasítja a Jadran orra, hanem a “történelem tengerén” járunk. Itt, ahol a harmincötödik szélességi fokot metszi a tizennyolcadik hosszúsági fok, található a batimetrikus – (tengerfenéket ábrázoló) – térkép egyik legérdekesebb része, a Földközi-teknő. Háromezer méteres mélység felett vitorlázott a Jadran!

– És itt tisztelegnünk kell sok jó, elveszett hajós előtt, barátaim – mondta Daniló bácsi. – Emlékeztek, egyszer elbeszélgettünk együtt a Földközi-tengerről. Nos, ahol most járunk, az a hely, ahol valóban elmondhatjuk, hogy: íme, a történelem tengere! Szicília felől erre vetődtek le Roger normann gróf vikingjei, hogy eljussanak a Nílus deltájához. Ezen a vízen vívta a római Pompeius hatalmas csatáját a berber kalózokkal. Erre vonult keresztül Antonius és Kleopátra hajóhada, hogy megdöntse Róma hatalmát. A római hajóhadat az öreg Agrippa vezeti, és az ő hajítógépei, szurokba mártott égő nyilai döntötték el az ókor nagy tengeri csatájának sorsát!… Itt haladt keresztül 1571 októberében a középkor legnagyobb flottája, hogy az ifjú Don Juan vezérletével megvívja a később Lepanto alatt felfedezett török gályákkal azt az ütközetet, amelyet ezekkel a sorokkal jegyeznek a tudósok: “a lepantói ütközetben az iszlám hatalma a Földközi-tengeren végleg leáldozott”. Szép kis ütközet lehetett, ha elgondoljuk, hogy közel kétszáz török gálya jutott a győztesek kezére és – háromszáznál több elsüllyedt!… És erre vitorláztak Egyiptom felé Napóleon fregattái, de talán egyik hajóparancsnok sem gondolt arra, hogy a büszke flottából alig marad egy, és a többség innen délre, Abukirnál leli pusztulását!

Igen, barátaim, a történelem tengerének szívében járunk, ott, ahol a mélyben, iszapba ágyazva, egyben konzerválva is, ősi görög triérák, római penterák, viking pajzsos hajók, középkori török gályák, újkori fregatták pihenhetnek!

Daniló bácsi nem fogyott ki a tanításból. Még most is, annyi év után, érzem, mit is jelentett nekünk – kicsit mindig fenegyerekeskedő, mindent lenéző –, tengerészeknek parancsnokunknak józan, értelmes oktatása. Élményeink, látnivalóink elmélyítését jelentette és egyben azt is, hogy volt azután mit egymás között megtárgyalni, megbeszélni.

Hogy felhívta a figyelmünket a Földközi-teknőre, amivel “szemléltetően” kiegészítette múltkori előadását, derűs mosollyal nézett Jankóra, aki soha nem maradt el Daniló bácsi “óráiról”.

– Ha egyszer majd igazi tengerkutató leszel, Jankó, akkor itt engedd le a hálódat, fiam. Igaz, a mélytengeri hálóvarsát legalább nyolc órán keresztül kell tekerni, amíg feljön 3000 méterről, de megéri. Megtalálod majd benne a legkülönösebb tengeri rákok egyikét, a Pantopodát, a “csupalábat”. Ennek a ráknak nincs is törzse, fejrésze, csak lábai vannak. Ha nem hiszed – kutasd majd ki magad, hogy mennyiben mondott igazat Lo Bianco, aki leírta ezt a rákfélét!

Ott állt a közelben a mi szakácsunk, aki egyben ács is, Guzsik apó. Megszólalt:

– Szép, szép, kapitány úr, amit mond… de én azt mondom: hazai szagot érzek!

És északnak mutatott.

Valahol arra a Jón-tenger, az olasz csizma talpa és a görög partok között. Arra volt az Otrantói-szoros, ahol egyszer megtaláltuk a Püspök-szigetet és a szigeten a barlangot, az uszkok rablók kincsével. És az Otrantői-szoros mögött ott az Adria, a legkékebb tenger, és nekünk, a Jadran hajósainak, a legkedvesebb tenger. Hiszen majd mindnyájan Zenggből származnak, az uszkok rablók néhai fő erősségéből, akik pedig nem Zengget mondják otthonuknak, azok Fiuméval tartják a “rokonságot”. Mint mi ketten Zollerrel, akivel együtt forgattuk (hej, de régen!) a Nautica szertárában az elsüllyedt Szapáry kormánykerekét; s mint Suttora, aki nem valódi uszkok-származék, mint Daniló bácsi és a többiek, de mégis “kalóz” és a fiumei világítótorony volt őre.

– …hazai szagot érzek – így mondta Guzsik apó.

De régen is jártunk arra, a kék Adria vizén, a Lovcen, a Velebit, a Maggiore tövében, ahol ódon városkák lapulnak, és ahová – visszavágyik a szív!

Daniló bácsi jóízűen elmosolyodott.

– Én is érzem azt a szagot, apó, hidd el! De ha végeztünk Líbiával, akkor, ígérem, hazamegyünk mind – Jokohamát is, Piedét is visszük magunkkal! Az Adriára, Jim. Jártál arra?

A nyurga amerikai elvigyorodott.

– Köszönöm a szíves hívását, kapitány, de nem hiszem, hogy lesz abból valami.

– Ugyan már, miért ne, Jim? – nézett neheztelve a longászi legényre Szevér. – Ha a kapitány hív? És nem olyan mindenféle tenger ám az Adria, ne hidd! Azt látnod kell. Meg a mi városunkat, Zengget…

Jokohama Jim hátratolta a sombrerót, megvakarta a homlokát.

– Kellene még látnom egynéhány várost, így Rióban sem voltam. Valparaisóban se jártam. Amikor ideszegődtem a Jadran sónerre, azt mondtam: egyszer még elmesélem, miért hívnak engem Jokohama Jimnek. Hát most elmesélem, nehogy félreértés származzék, ha elmondok mást is. Azt már tudjátok, és maga is, captain, hogy cowboy voltam, azután a tengerre kerültem. De azt már nem tudják, miért hívnak Jokohama Jimnek – igaz-e? Még a matrózkönyvembe is ezt írták be, holott nem így keresztelődtem. De mindegy, a régi név elveszett, talán már magam se tudom, mint hangzott. Jokohama Jim! Így hívnak, és így is temetnek el. De miért hívnak így, boys? Miért hívnak így, captain? Nos, figyeljenek. Az Esmeralda tehergőzösön szolgáltam, az Ausztrál-szigetek között csavarogtunk. Akkor már régen tudtam, hogy vaj van a fejemen, és így kerültem az amerikai hajókat meg azokat, amelyek kikötnek az Államokban. Az Esmeralda csempészhajó volt, koprát hozott a szigetekről, és a kopra helyébe vitt a niggereknek rumot, fegyvert, lőszert, üveggyöngyöt! Hogy rajta szolgáltam, az semmi. Csak kell valahol a matróznak szolgálni, igaz-e, captain, igaz-e, boys! De hogyan kerültem az Esmeraldára? Hát ez az, hogyan! Hogy az Államokban csináltam azt a kis balhét, azt a gyilkosságot, amihez nekem valójában semmi közöm se volt, hát világgá mentem. De a nevem az gyötört, mindenütt a nyomomban járt és emlékeztetett. Új-Kaledónián, Noumeában horgonyzott az a hajó, amiről megléptem. Az Esmeralda miatt léptem meg. Hallottam, hogy kell rá ember, és azt is hallottam, hogy csempészhajó. Ennél jobb nekem sem kellett. Felmentem a hajóra, és azt mondtam a parancsnokának: arról a bárkáról jöttem ide át, nekem sem nevem nincsen, sem születési helyem, se papírok, csak a sombreróm van és a bendzsóm, felvesz így a matrózok közé? Hétpróbás fickó volt az Esmeralda kapitánya, áldja meg az Isten. Előbb percekig nézett, vizsgálgatott. Azt kérdezte, hogy össze tudok-e hajlítani egy ezüst ötdollárost. Azt mondtam, igen, de előbb lássam azt a dollárt, mivelhogy nekem nincsen. Erre átadott egy ötdollárost. Boys, a két ujjam közé vettem és klatty, máris összelapult! Erre meg sem mukkant az a derék, a talpa bütykéig részeges kapitány, csak benyúlt a kabinasztal fiókjába, és elővett egy matrózkönyvet. És így szólt: ide figyelj, fiam, ez egy “szolgálaton kívüli” könyv. Úgy értem, hogy nincs gazdája. Már nincs. Egy hónap előtt vesztettük el, csuda jópofa volt. De bolondos, vad fickó – fejjel ment a falnak! Szeretett verekedni, háborúskodni, ez lett a veszte. Így beszélt a captain. Mondtam neki: a verekedéssel nincs baj, captain, azt én is bírom, a háborúskodást is szívelem, azért is voltam nemrégiben Kubán, hogy segítsek a niggereknek. Adja csak ide azt a könyvet, captain, adja csak ide, mert nyilván erről lesz szó. Így beszéltem. Mire ő: látom, téged se kell még temetésre küldeni, csak tudod, mit akar az öreg kapitány. Hát igen, tudtam, áldja meg az Isten érte. Átadta a könyvet, és így szólt: itt a könyv, mától kezdve Jokohama Jimnek hívnak, még álmodban se mondhatsz más nevet, megértetted? A Jokohama név kötelez, ezt se felejtsd el! Hát így lettem, boys, captain, így lettem Jokohama Jim! Az Esmeralda egyetlen embere se árulta el, hogy nem így hívnak. Nem, mert – mint mondtam – csempészhajó volt, az a bizonyos vérbeli, jóféle csempészhajó, és egy ember nem szolgált rajta, aki elmondhatta magáról: nem álnevet visel! Ráadásul: komor dolog lett volna bevallani, hogy az igazi Jokohama Jimet miért ölték meg a niggerek. Jól jöttem tehát, igen jól, boys, captain… tárt karokkal fogadtak. Megvan a Jokohama, előkerült! – üvöltötték. Az nem számított, hogy más a fizimiskám, de még a korom is. Állították, hogy pontosan így nézett ki a boldogult, mint én. Hát ha így nézett ki, annál jobb – véltem, és azóta semmi bajom nem volt a névvel. De az Államokat azért kerülöm. Mint ön szokta mondani, captain, az ördög nem alszik. Ezt tartom én is… No de nézzük csak tovább, hogy rátérjek már arra, amiért elmondom ezt a vallomást… A Jokohama név kötelez, ezt is tudtam. És nem volt soha ellenemre, hogy úgy tegyek, mint az áldott, derék, de a talpa bütykéig söröshordó kapitány az igazi Jokohamáról hirdette. Ti, boys, és ön, captain, csak azt látják, hogy ez a Jim legény sombrerót hord, pengeti a bendzsót, nótázik, és úgy-ahogy munkáját is elvégzi. Meg azt, hogy olykor felsóhajt, s ez a sóhaj a prérik felé száll, ahol valamikor cowboy volt. Ezt látják, s jól van az így, ha így látják. De hát, mondom, a Jokohama név kötelez. Jokohama jóféle fenegyerek volt, ahol puskaporszagot érzett, ott termett. Ahol kiadós verekedés támadt, ott a gyengébb és igaz pártjára állt. Ilyen volt Jim, és mivel a nevét viselem, ilyen vagyok én is. Amikor megláttam Génuában ezt a hajót, és hallottam, hogy embert keresnek rá, döntöttem: jóféle láda, takaros kis jószág, elszegődöm. És örülök, hogy így történt, mert ha valaki elmondja nekem, micsoda verekedés is esett a marokkói partokon, és arról én lemaradtam, hát menten előveszem a coltot, és főbe durrantom magamat! Így, így, boys, így igaz… Mondom, a Jokohama név kötelez, és én ennek a kötelességnek eddig eleget tettem. Szerettem a prérit, de elűztek onnan.

Ezért lettem tengerész. A préri is, a tenger is végtelen. Tehát szeretem a tengert. De a kalap, boys, ami a fejemen van, a prérire emlékeztet! A bendzsó – az a szerelmem, a muzsika, a dal, a nóta. A név pedig hol erre, hol arra űz. Oda, ahol verekednek az igazságért. Eddig ezt nem tudtátok, hát elmondom. Ideje ennek. Voltam én Pancho Villánál Mexikóban! Ott verekedtem Potosinál, Zakatekasnél, Ciudad Juareznél! Egyike voltam azoknak, akik a híres robbanóvonatot bevitték Chihuahua Citybe. És egyike azoknak, akik egy szép napon besétáltak Pancho Villával együtt Mexico City elnöki palotájába! De hát nem erről akarok beszélni, nem. Arról sem, hogy voltam Bolíviában is, amikor kitört a forradalom. Az csak amolyan kicsi forradalom volt, nem lett belőle semmi! Kár volt elhagynom érte a Sultana gőzöst. De hát megtörtént, mint ahogy később elhagytam a tengerek egyik büszke óriását, az ötárbocos Samoenát, a finnek legnagyobb bárkáját. De elhagytam, mert bizony a nevem kötelez. A Samoena az indiai Karacsiban horgonyzott, amikor híre kelt, hogy az afgán határon püfölik az angolokat a pathán harcosok. Nosza, Jim – szóltam magamra –, indulni!… Ott voltam a kandahari menetben, aminél szebb haditáncot bajosan láttatok, boys! Előkerültek a sárkunyhókból a lándzsák, az íjak, a nyilak, a kovás puskák. És az északnyugati határvidék hegyei között olyan csihipuhi támadt, hogy nem mondhattam mást, mint azt: gyönyörű hajó a Samoena, jó hajó, nagyon jó hajó, de megérte, hogy elhagytam. Esküszöm, így igaz. De hát nem az a feladatom, hogy elsoroljam mind, hol jártam, hol verekedtem az igazságért. Mert akkor késő este lenne, mire befejezném. Nem ezt akarom, csak azt, hogy feleletet adjak arra, miért nem mehetek el az Adriára.

De hát azért csak kimondom: Afganisztánból átmentem Kínába, onnan le Sziámba, majd még egy kicsit lejjebb – a dél-afrikai Natalba, amikor hírét vettem, hogy Kalababa és az ő zulu négerei feltették az angoloknak a kérdést: ugyan meddig akartok a nyakunkon ülni? A kérdésből lövöldözés támadt, a lövöldözésből kiadós hecc, és végül – börtön! Elcsíptek, ültem, megint elcsíptek, és megint ültem, végül csak kikerültem a szórásból, és újból szabad emberként, szabad hajósként körülnézhettem a világban… Ez volt a legutolsó kalandom, boys. Well, captain, így megérti, hogy igen kedvemre való volt az a marseille-i eset is. Őszintén szólva csak azt hiányoltam, hogy nem volt lövöldözés… De az a marokkói ügy szép volt, felejthetetlen. Akkor ismertelek meg titeket, fiúk, igazában.

És akkor szerettelek is meg mindnyájatokat. Önt is, captain. Meg ezt a hajót, ezt a derék, csinos kis ládát. Állítom, jó helyem volt nekem az Esmeraldán is. Romlottabb banda kevés akad, mint ami azon a hajón tengerészben összegyűlt! De azért én csak jót mondhatok rájuk, meg a talpa bütykéig korhely kapitányra is. Végtére ő az én keresztapám, áldja meg az Isten ezért is őt. Mondom, jó helyem volt az Esmeraldán, meg azon a csodahajón, a finn Samoenán. Itt se lehet semmi panaszom. Jó cimborák vagytok, boys, és ön, captain, derék parancsnok. Annak külön örülök, hogy szeretik, ha pengetem a bendzsót. Ez szép jellemet bizonyít. Azért a marokkói kalandért meg külön hálás lehetek. Tudom, nem illő, hogy visszautasítom a meghívást… Éppen ezért teregettem itt ki mindent, hogy lássák: nem oktalanságból utasítom vissza a meghívást.

De, mint mondtam, és most már láthatjátok, hogy nem holmi kitalálás, de a Jokohama név kötelez… Well, elérkeztünk az én mesém kikötőjéhez. Nincs tovább. Most már tudhatjátok, boys, és ön is, captain, miért hívnak Jokohama Jimnek. De mert így hívnak, és mert ennyi mindenbe beleszagoltam, ami elsősorban is azt bizonyítja, hogy igen szép az élet, ha egy kicsit körülnézünk alvilágban, hát talán megértik, captain, miért nem mehetek az Adriára. Igen, így igaz, ahogy most Sottomarina cimbora mondta: Líbiában maradok majd! Megszerettem ezt a niggert, ezt az Abu Ramlát. Meg az a Kufra is hív, csábít, csalogat. Akad ott egy-két teendő az öklömnek, érzem én tiszta szívből!

Cowboy voltam, a préri embere. Jó lesz egy kicsit körülnézni abban a sivatagban. Tevén se ültem még, meglátjuk, milyen lovaglás esik a tevenyeregben. Ezért, captain, ne vegye szökésnek, ha Líbiában partot érve, kihajózzuk a lőszert – remélem, minél többet! – s búcsút mondok majd a hajónak. Nem mondom, fájó szívvel teszem majd, mert szeretem ezt a szép kis ládát, titeket is, boys, meg hát önt is, captain. De hát a név kötelez, és valahonnan azt mondja nekem egy hang: Jim, kövesd az Abu Ramla nevű niggert, mellette van a helyed! Hát tehetek én ilyen esetben mást? Jokohama Jimnek hívnak, és ez a név kötelez, boys…