Az olasz flotta – Evviva, Garibaldi! – Monte Christo szigete – Edmond Dantést idézzük – Mesék és legendák – Mattone kapitány és a bárkája – A bárka “titka” – Milyenek a remeték? – Festmények és egy múzeum – Csigák, kagylók – Mitől bíbor a bíbor? – Marie, ahoj! – Nyakunkon a sirokkó – Kokó beteg – A történelem tengerén – Saint Ferréol – Tábornok volt Paganini? – A halott hajója – Éjszaka Marseille előtt – Monte Christo börtöne – Találkozás a Ragusa barkkal – Aprócska hajókalauz – Erődök között

– Vitorlákat átváltani!

– Feszítőköteleket eresszed! Behúzókat feszítsd!

– Orrvitorlákat engedd!

– Megadott irányt tartsd!

Daniló bácsi, Szevér, majd Sottomarina mint ügyeletes hajómester egyik parancsot a másik után adták. Olykor megismételték a parancsot, mint ezúttal Daniló bácsi!

– Megadott irányt tartsd!?

– Megadott irányt tartom! – feleltünk a kormánytól Zollerral.

Mögöttünk Porto San Stefano dombjai emelkedtek, de előttünk ott tornyosodott fel, egyre nagyobb arányokban az a veszedelem, ami miatt az eredeti iránytól el kellett térni.

A veszedelem – az olasz flotta volt!

Reggel ködpára úszott még a tengeren, mint könnyű füst az őszi kertek felett, és ebből a ködből – egyik a másik után – bukkantak elő a hadihajók. A hadihajó a legnagyobb úr a tengeren. Minden vitorlásnak, ha széllel halad és a kitérés eltérítené irányából, vagy veszélyes helyzetbe hozná, a gőzhajó kitérni tartozik. De a hadihajó – nem!

A hadihajó senkinek sem tartozik kitérni, legfeljebb egy másik hadihajónak. Akkor sem az ellenség hajójának ám!

Ha a Jadran tartja a megadott irányt, egyenesen nyugatnak Porto San Stefanóból és Giglio szigete mellett tovább, akkor a dübörögve, döngve, kilométeres füstcsíkokat okádva haladó flotta útjába kerülünk. A flotta Speziából, a hadikikötőből jöhetett, át az Elba úton, és nyilván a Tirrén-tengerre igyekezett, vagy onnan is tovább – a Földközi-tenger vizére. Szabályos alakzatban haladtak, elöl a rombolók kettős sora, mögöttük a könnyű cirkálók, majd az óriások, a csatahajók, végül a nehéz cirkálók, s a sort bezárva újból rombolók, avizóhajók, szerhajók.

Látcsöveinkkel jól kivettük a Duce, a Vittorio Emanuele, a Roma, a Zara, a Trieste hajóóriásokat, a büszke csatahajókat, amelyek közül, alig néhány év múlva, egyetlenegy sem maradt! A tenger alá húzta őket a második világháború pokla.

De akkor, 1934-ben, még élt és virult Mussolini flottája. Nemcsak virult, hanem úgy hírlett akkor, hogy rövidesen bevetésre indul. Líbia elfoglalása után Abesszínia lett a célpont, a négusnak, “Juda oroszlánjá”-nak országa. Génuában másról sem hallottunk, mint hogy Abesszíniát megtámadják Líbia felől az olaszok, és a csapatok áthajózását Afrikába a flotta biztosítja majd. Elvégre meglehet, hogy valamelyik más állam nem nézi ölbe tett kézzel signore Mussolini hódítását! Ebben az esetben a flottának kell majd biztosítani a vállalkozás sikerét.

– Esetleg Tarantóba mennek, talán Cagliariba vagy Polába – találgattuk. – De az is lehet, hogy az afrikai partok felé. Líbiának, Eritreának, Szomáli-foldnek!…

Reggel volt, a ködpárán átvilágított a nap, a tenger ezüstösen, de kékes irizálással csillogott, és a könnyű szél, a libeccio, éppen hogy előbbre vitte a sónert.

A hadihajók komor fekete füstje, a nafta, a nyersolaj, a szén égre kúszó, hosszú csíkja félelmetessé tette a békés tenger csodás, reggeli játékát.

Az avizó-hajók közül egy (ma újból korvettnek nevezik) ott haladt el a közelünkben. Daniló bácsi szemhunyorítására Jankó a hátsó árbochoz szaladt, hogy az előírt kötelező tisztelgésre lehúzza a gaffcsúcsról a nagy vitorla felső harmadáig a lobogót.

– Még jó, hogy nem a Sundon megyünk át és nem keresztrudas a hajónk – nevetett Jokohama Jim. – Jártam arra a finn Somoenával, tudom, mi móka az!

Mert tudnotok kell, hogy a Kattegatból nyíló Sundban, a svéd és a dán partok között, ha Helsingőr előtt elhalad egy idegen keresztárbocos hajó, annak a még régi szokás szerint kell “meghajolni” a dánok hazája előtt. Századokkal ezelőtt a dánok egyik kényura kieszelte, hogy a csatornának beillő Sundon csak úgy haladhat át a büszke korvett vagy a kereskedelmi hajó, ha a helsingőri erőd előtt (ahol Hamlet szelleme jár) behúzza a főárboc teljes felső vitorláját, a sudár-(“bram”-) vitorlát. Ha nem, úgy a helsingőri erőd ágyúi megszólaltak! Igaz, a hadihajók többnyire fittyet hánytak az erődnek, és dehogyis húzták be a bram-vitorlát (mint ahogy úgy tettek az angolok, és háború lett belőle!), de más hajó nem tehetett mást, mint alázatosan köszönt az erőd felé. És ez a régi rendelkezés megmaradt máig is, mint amolyan múltbéli csökevény, amit mostanában derűs arccal hajt végre a még létező keresztrudasok legénysége Helsingőr előtt. Erre értette Jokohama Jim, erre a régi gőgös rendelkezésre, hogy még jó: nem a Sundon megyünk át!…

Jankó meghúzta a lobogó gaff-kötelét, és a hajózászló kezdett lefelé kúszni.

Az avizó-hajó alig százötven méterre metszette haladásunk irányát.

– A Garibaldi – állapította meg Szevér.

Piccolo Piede a hajóorr hullámvédjére kapaszkodott, és meglengette pomponos sapkáját:

– Evviva, Garibaldi, Evviva!

A parancsnoki híd ponyvája mögül, a gyorstüzelő ágyúk páncéljai mellől átnézett egy-egy ember. Majd nyüzsgés támadt a korvetten, egyre többen álltak a hullámvédek mellé. Ők is sapkát lengettek, és áthallatszottak a kiáltások:

– Piede!… Evviva!… Giorno!… Evviva!…

De ugyanakkor éles sípszó is hangzott, és egyszerre csönd lett a korvett fedélzetén. A fedélzeti tiszt közbelépett: nem kofahajó a hadihajó!

És ugyanakkor csoda történt. A hajófaron (taton) levő zöld-fehér-piros nemzeti lobogó megmozdult! Vagy egy métert kúszott lefelé, ami igen nagy teljesítmény volt egy hadiegységtől. Vitorlásnak köszönni! Ki hallott ilyet?!

A kövér Piede kihúzta magát.

– Nekem köszöntek! A Garibaldin szolgáltam két éve rezervista évemet. Ismerem valamennyit. Az ott Commendatore Cecci, a parancsnok, mögötte Conte Castiglione, az első tiszt. Az ott a főhajós, Maestro Carlo.

És a Garibaldi tovaszáguldott előttünk. A felvert hullámok megmozgatták a sónert.

Piede lelkesen integetett utánuk.

– Gyakorlaton vannak – állapította meg szakszerűen Sottomarina, aki valamikor a Don Juan csatahajón szolgált. – Ha akcióra mennének, igaz-e Suttora, levennék az ágyúburkolókat! Most még védik a pára ellen.

De a reggeli pára egyre inkább szűnőben volt, s a nap is egyre erősebben tűzött. Ma cudar meleg lesz, állapítottuk meg, és hozzáfogtunk a kormányállásnál az árnyékponyva felszereléséhez.

A szél éppen csak fújt, annyira, hogy a Jadran ha lassan is, de valamit haladt. Idő múltával Daniló bácsi az irányt is visszaállította: nyugat-délnyugat. A flotta is eltűnt, mindössze a nafta nehéz szaga, a vízen tekergő olajfoltok hirdették, hogy az előbb hadihajók dübörögtek erre. Porto San Stefano is beleolvadt a távoli hegyek szürkeségébe.

Balra hagytuk Giglio szigetét, és a távolból Korzika óriási tömbje emelkedett ki a gyöngypárás messzeségből, mint valami roppant bálna.

A Jadran, áruval megrakottan, Porto San Stefanóból Marseille-be tartott!

Joggal kérdezitek, ha ránéztetek a térképre, miért haladt akkor “nyugat-délnyugatnak a sóner, ha Marseille és Szardínia között, a Bonifacio úton akart elhaladni. Óriási kerülő lett volna. A megfelelő út, mint azt bizonyára már megállapítottátok, Porto San Stefanóból Marseille-nek nyugat-északnyugatnak van, Elba és Ferrajo között!

És mi mégis nyugat-délnyugatnak tartottunk. – Talán bizony sejtitek? Bár úgy vélem, nem találtátok el, mint ahogy mi sem találtuk el, amikor kifutva a kikötőből, parancsnokunk, látva, hogy csodálkoztunk a megadott irányon, a nála megbökött tréfás mosollyal így szólt:

– Mielőtt felvennénk az eredeti irányt, előbb felkeresünk egy szigetet. Tessék eltalálni, melyiket és miért?

Mi már megszoktuk a Jadranon az ilyen találós kérdéseket, de nemcsak megszoktuk, hanem szerettük és vártuk.

– Nos, ki találja el? – nézett végig emberein Daniló bácsi. – Aki eltalálja, kérhet egy pohár jamaicai rumot.

Suttora nagyot nyelt, Sottomarina csuklott, Piede megnyalta a szája szélét.

– Én úgy hiszem – dadogta a csuklás után Sottomarina –, hogy Korzikára megyünk. Jó bort lehet ott kapni.

Piede is sietett, hogy választ adjon:

– Dehogyis Korzika, inkább Giglio lesz! Felveszünk egy-két kecskét, hogy eladjuk jó áron Marseille-ben!

Suttora a nyelés után kivette a szájából a pipát, kiadósat köpött a mellvéden át, majd hüvelykujjával a haladás irányába bökött:

– Monte Christo!

Mosolyogtunk. No öreg, már megint mit találtál! Mit keresnénk mi Monte Christón? Bár kikötnénk ott, a híres névadó szigeten, de hát nem luxus-utazáson vagyunk, hanem áruszállítással foglalkozunk.

De legnagyobb meglepetésünkre parancsnokunk bólintott:

– Guzsik apó, máris mérheted a rumot! Egy pohárral Suttorának. Monte Christóra tartunk!

Monte Christo!

Ki az, akinek nem dobban meg a szíve, ha ezt a nevet hallja? Edmond Dantés… és Monte Christo!

Persze, hiába titokzatoskodott parancsnokunk, nem engedtünk, és kivettük belőle, miért érintjük Monte Christo szigetét.

– Van nekem egy régi tiszttársam, Vittorio Mattone a neve – kezdte Daniló bácsi a tájékoztatást. – Együtt végeztük a fiumei Nauticát, együtt szolgáltunk mint hadnagyok az Orienten, együtt később a Báró Keményen. Jó barátok voltunk, azok is maradtunk, de ti igen jól tudjátok, mint van az közöttünk: a tenger nagy, és kit erre, kit arra vetnek a hullámok. Elszakadtunk. Én magánhajós lettem, őt a tenger Monte Christóra vetette.

– Melyik hajóval? – kérdezte Sottomarina.

Daniló bácsi csendesen elmosolyodott. Ez a mosoly nála annak a jele volt, hogy most jön a meglepetés.

Jött is.

– Magával a szigettel, mert 1920 óta ott él, nem tette ki onnan a lábát! Ő a sziget Robinsonja, remetéje, ő ott gróf Monte Christo. Tudjátok, van a szigeten egy világítótorony, az északi rész öblében néhány házacskából álló halászfalu. Ennyi a lakosság. Az egyik déli öbölben lakik Vittorio Mattone, ha még ott van és él. Mert két éve nem hallottam róla. Most, hogy útba ejthetjük, meglátogatjuk. Azt mondják, képeket fest, mert az lett, festő, il pittore. A képeket Rómában kiállítják. Csak a szigetet festi és a tengert. A tenger festője fett Vittorio Mattone kapitány…

– Hát ezért tartottunk mi nyugat-délnyugatnak. Nem állítom egy pillanatig sem, hogy a sziget neve különösebb lázba hozta a Jadran Személyzetét. Zoller és én, no meg Szevér és némileg Jankó ismerte Dumas Monte Christójának történetét, valamint azt, hogy a francia író erről a szigetről adta hősének a romantikus képzeletet lázba hozó nevet. Ezen a szigeten rejtette volna el óriási kincsét gróf Monte Christo, és ezen a szigeten lett volna a titokzatos várkastély…

Még az is megtörténik, hogy egy-egy kincskereső kiköt a szigeten, és hozzáfog Edmond Dantés gyémánt-, arany- és drágakőkincseinek felkutatásához. Mintha nem tette volna meg ugyanazt, igaz-e, fiúk, maga Dumas, az író?

Volt időnk arra is, hogy elmondjuk a többieknek Edmond Dantés történetét. így azután rövid idő múlva már az egész személyzet érdeklődéssel nézett a távolba, mikor tűnik fel a csöppnyi sziget.

Egyelőre, Giglio magasságából nézve, még a horizont alatt volt, de különben is lenyomta volna Korzika messziről komor felhőnek tűnő tömbje.

– Aztán valóban olyan gazdag ember lett Fária abbé jóvoltából Dantés? – kérdezte többször Suttora. – És tudjátok, miért? Mert bizonyára hitt a jelekben, mint ahogy én hiszek. Azt is tudom, egyszer én is gazdag ember leszek!

– Engemet nem az érdekel, hogy gazdag ember volt – dörmögte elmélázva Sottomarina –, hanem az, hogy bosszút állt a rajta esett sérelmekért! Az ilyen ember kedvemre való!

– És hozzá még gróf lett, az árgyélusát! – hüledezett Gommó. – Az egyszerű hajósból gróf!

Suttora legyintett:

– Az éppenséggel semmi! Pénzen mindent megszerezhetsz. A grófságot is, ha csak az kell! Én ismertem olyan grófot, akinek az édespapája vaskereskedő volt! Igaz, hogy letagadta az ipse, de mégiscsak az volt és nem törökverő hadvezér, mint ő hirdette!

És lassan-lassan feltűnt a sziget.

Késő délután volt már, a felerősödő szélben óránként két csomóval haladtunk, ami szép teljesítmény! De hát Gigliótól jó negyven tengeri mérföld Monte Christo szigete.

A Korzika mögött lemenő nap délután hat óra felé megvilágított egy nagyobb dombocskát.

Az volt Monte Christo szigete!

Természetesen nem domb, hanem egy testes gránittömb. Mögüle Korzika “kétezresei” – a nagy távolság ellenére is – mint óriások emelkedtek ki. De ahogy közeledtünk, úgy nőtt a sziget, és amikor hat kilométerre lehettünk, már jól kivehettük a részleteket: az északi magaslaton álló világítótornyot, az egyik öbölben meghúzódó házakat, a halászok faluját, de a déli öböl, ahová tartottunk, még nem tűnt elénk. Azt még elfedte egy kiszögellés.

Igézetes látvány volt, fiúk, elhihetitek, amikor kimondhattuk: az ott Monte Christo szigete! Zoller is, én is, alig tudtuk levenni tekintetünket erről a gránittömbről, amelyről annyi szó esik Dumas regényében, és amely, íme, előttünk volt teljes valóságában!

– Nem mondom – dünnyögte a hosszú Jokohama Jim –, választhatott volna magának szebb szigetet is. Pálmákkal vagy legalább ciprusokkal benőtt, lagúnás szigetet! Ha rajtam áll, szebbet keresek!

– Bolond vagy, Jim – torkolta le az amerikait Piede –, hogy választhatott volna! Hát ezen volt a kincs!

– Az már más – vigyorgott Jokohama –, de ha már megszerezte, ment volna tovább! Én úgy tettem volna…

Gyorsan sötétedett. A szél újból gyengült. Daniló bácsi látcsővel vizsgálta a szigetet.

– Ott az öböl – intett a parancsnok –, irány öt fokkal délnyugat!

Megperdült a kormány. Az árbocok felnyögtek, a vitorlák meglibbentek, majd megfeszültek, ahogy a feszítőket meghúzták a fedélzetiek.

A Jadran az öböl felé tartott.

Daniló bácsi arca csupa mosoly volt, amikor látcsövén az öbölt figyelte.

Egy idő múlva levette szeméről a látcsövet, és hozzánk fordult.

– Ott a bárka, és mindjárt fényjelet kapunk.

Az öböl addigra már teljes sötétben volt, szabad szemmel nem láthattunk a mélyére.

– Merre horgonyoz a bárka? – kérdezte Zoller. – Nehogy nekimenjünk!

Daniló bácsi hangja remegett, ahogy felelt:

– Attól ugyan ne félj!

– Ne féljek? – méltatlankodott a társam. – Már hogyne félnék! Ha nekimegyünk!

– Nem mentek neki. A bárka a parton van!

Erre bólintottunk. Ha ott van, hát ott van. Nyilván megsérült, kivontatták. Daniló bácsi többet nem szólt erről, de annál inkább irányította a manővert.

– Orrvitorlákat ereszd! Nagyvitorlákat lazítsd! Suttora, egy ember a horgonyhoz!

Ekkor már az öbölben úszott a sóner. Arcunkon éreztük, ahogy hűl a levegő, és fülünkben sustorgott a hang, ahogy a gránitfalakról visszaverődött a beszéd, az árbocok reccsenése, a kötélzettől megperdülő csigák nyikorgása.

Teljesen sötét volt. Ha a fedélzetre mászik egy ember és azt mondja, hogy ő Monte Christo grófja, nem lepődünk meg. Mesék és legendák lebegtek az öböl fekete vizén.

A hajó orrából egyre hallatszott Gommó kiáltása:

– Huszonöt!… Húsz!… Huszonkettő!… Vigyázz, hirtelen tizenöt!

A mélységet mérte. Kézilámpájának fénye hol le, hol a magasba lendült.

A távolból egy hang tört felénk:

– Ahoj, hajó! Ahoj!

Daniló bácsi megelégedetten nevetett.

– Mattone, az ő hangja! Megismerem!

Majd hirtelen fény támadt.

Vakító, éles, fellobbanó fény! Rőzsetűz, óriási máglya lobogva feltörő szikrázása, lángcsóvái.

És a máglya fényében kivilágosodott az öböl, mint valami színpad. Monte Christo színpada. A gránitsziklák mélyén pompás homokpart fénylett, mögötte felfelé vezető ösvény. Az ösvény alatt barlang. S a barlang előtt egy bárka. így is kivettük a formáját: chioggiai halászbárka volt. Ki az, aki járja az Adriát, a Jón-, a Földközi-tengert, és nem ismeri a Velence melletti Chioggia halászbárkáit? Oldalukon festett díszek, a hajóorrban felhők között szálló angyalok, szentek, Szent Dávid a hárfával, Szent Péter a kulccsal. Hét-nyolc ember lakik ilyen bárkán hónapszám, amikor Chioggia fiai hálóval szántják a tengert.

Az általunk látott bárka nem szántotta a tengert. Árbocait kiszedték, leszerelték. A bárkatest felállványozva szunnyadt a fövenyen. Az angyalokkal és Szent Péterrel együtt.

A rőzsekupac fénye különös színt adott a bárkának, a bárka mellett álló embernek, aki nyilvánvalóan Mattone kapitány lehetett, az öböl szikláinak, a bokroktól megtűzdelt háttérnek, s nekünk itt a Jadranon. Suttora úgy festett kusza szakállával, mint a manók álruhás királya.

– Hé, kapitány! – kiáltotta Daniló bácsi. – Ahoj! Vittorio Mattone kapitány! Itt Turkovich Daniló kapitány hajója, a Jadran! Ahoj!

Ha láttátok, ha hallottátok volna! A tűz fényénél álló férfi, aki valóban nem volt más, mint Mattone kapitány, akkorát ugrott jókedvében, hogy csak bámulni lehetett, mire képes egy tengerész, aki már nem fiatal. Majd nagyot kiáltott, hogy a hangja versenyre kelhetett Sottomarináéval:

– Ahoj, Daniló! Ahoj, Jadran!

Ugyanekkor Gommó hátrakurjantott:

– Mélység: nyolc!

Daniló bácsi máris adta az utasítást:

– Horgonyt ereszd!

Akkor már alig haladt a Jadran. Vitorlái mind lógtak, az orrvitorlák az előfedélzeten hevertek, és az orrárbocon (a buckspriten) függtek.

A horgonymotolla berregve megindult, a lánc dübörgött, a horgony hullámot verve loccsant a vízbe.

Edmond Dantés szigetén voltunk!

– Hé, kapitány!…

Talán az eddiginél is nagyobb lángokkal csapott fel a rőzsetűz. Szevér utasítására a sóner fényszórója is kigyúlt. Alig kőhajításnyira voltunk a parttól, annyira közel fordult oda horgonyával a hajó. A sziget déli részénél különösen mély a tenger. Úgy emelkedik ki ez a hatalmas gránittömb a tengerből, hogy a parttól tíz-húsz méterre már elsüllyedne egy négyemeletes ház.

– Hé, kapitány!

A Jadran giggje a vízre huppant, és Daniló bácsi Jankóval a partra evezett. A régi és egymást régen látott barátok átölelték egymást. – Daniló, öreg legény!

– Vittorio, derék cimborám!

Amikor leszereltük a hajót, és még egy póthorgonnyal biztosítottuk a kikötést – elvégre az ördög nem alszik –, mi is partra eveztünk.

Zoller ünnepélyesen lépett a fövényre.

– Áhítat, emberek – szólt hozzánk –, sapkát le Monte Christo grófja, valamint Mattone kapitány előtt!

És akkor derült ki a chioggiai bárka titka. Mert titka volt, egyszerű, de kedves titok. Az, .hogy a bárka – nem volt már hajó, de sokkal inkább ház volt. Vittorio Mattone kapitány otthona. Erős dúcokkal, pilótafákkal “horgonyozta” a homokfövenyhez Mattone kapitány ezt a különleges parti hajlékot. A hajóorron valóban Szent Péter lebegett, akkora aranykulcsot tartva a menny kapuja részére, mint egy jóféle erdélyi fejsze. Oldalát arany-, ezüst- és kék színű cirádák díszítették. A fedélzetre létra vezetett. Szent Péter dicsfény övezte feje felett ott volt a bárka neve: Marie.

A rőzse ropogva égett, szikrák pattogtak szerte, a fénytől, kiabálástól megzavart sirályok vijjogtak az öbölben – különös este volt, higgyétek el. Méltó Monte Christo nevéhez.

Mattone kapitány valamennyiünkkel kezet fogott.

– Hiszen mindnyájunkat ismered leveleimből – mutatott ránk Daniló bácsi. – Ez itt Sottomarina, nehéz lenne eltéveszteni, ez Szevér, az öcsém, Jankó, az unokaöcsém, emez meg Suttora, de őt felismered talán.

Mattone kapitány elmosolyodott.

– Hát bizony vagy három évtizede nem láttam, de valóban – Suttora áll előttem!

Suttora – vállán Kokóval – meredten bámult.

– Az angyalát, mégiscsak jól sejtettem, de nem mondtam, nehogy kinevessenek… jól sejtettem, hogy ismerem önt, signore capitano! Az angyalát! Hiszen ön volt a Petőfi gőzös másodtisztje, és~ mielőtt utolsó útjára indult a hajó, ön kihajózott! Mondhatom, nagy szerencséje volt, mert talán tudja, én vagyok az egyetlen megmenekült a gőzös személyzetéből!

– Tudom. Éppen ezért örülök, cimborám, hogy látlak! Add a kezed, szorítsuk meg egymást jól, mint akkor, amikor még ifjak voltunk!

Jokohama Jim megpengette bendzsóját, és felhangzott a mi tengerészdalunk:

Mariónak híre kelt,

hogy csuda nagy legény:

nem ismer ő senkit el

a föld kerekén!

Heje-hó, heje-hó,

a föld kerekén!

Lassan tele lett az ég csillagokkal. A távolból fények látszottak. Egy-egy hajó úszott tova a Monte Christo sziget közelében, az álló fények pedig azt bizonyították, hogy jól működnek a világító jelzések. Ez a terület (Korzika, Szardínia, az olasz partok, az Elba-Ferrajo rész) tele van tűzdelve világítótornyokkal vagy lehorgonyzott világító bójákkal. Éjjel, borús, viharos időben tengerész legyen a viharzubbonyában az, aki hiba nélkül áthozza a hajót az Elba úton, a Bonifación, a Korzika úton, a “Toszkán tenger” csapdáin. Nem messze az öböltől, a közelünkben villogott a sziget világítótornyának fényjelzése is. Onnan a távolból pedig Giglio állandó fényjele látszott.

Hogy milyen volt Mattone kapitány? Hát milyenek a remeték, az önkéntes számkivetettek? Nagyjából rájuk emlékeztetett. Sűrű ősz haja, ami valamikor fekete lehetett, a válláig ért. Rövid nadrág és kecskebőr pásztorpapucs volt minden öltözéke. Amolyan kéthetes szőrzet éktelenítette az arcát. De mindettől eltekintve csupa mosoly, vidámság, nevetés, derű csillogott az arcán. Vidám ember volt a Monte Christo sziget remetéje.

– Úgy érzem magamat, emberek – mondta Mattone –, mintha én lennék Monte Christo. De igen boldog, megelégedett kiadásban. Itt élek ezen a szigeten, ahová mindig vágytam. Valahányszor erre elhajóztam – ami megtörtént egynéhányszor, mert főleg a Navigazione hajóin szolgáltam –, egyre azt mondtam magamban: ha én ezen a szigeten élhetnék!… Hát a vágy valóra vált, mint minden vágy, ha nagyon akarjátok. Kiderült, hogy tudok festeni! Festő lettem, megveszik a képeimet – eljöhettem ide remetének! Megvettem ezt a bárkát, ráraktam minden holmimat, ide jöttem, a halászok és a toronyőrök segítségével kivontattam, így lett belőle ház, lakás. Jobb ennél még Monte Christo grófnak se kellett volna. De gyertek a bárkába, Daniló, gyertek és nézzétek meg, mint él benne Vittorio Mattone!

Daniló bácsi megállt a lépcsőül szolgáló létránál, komolyan belenézett a remete szemébe.

– Vittorio, te, aki velem együtt bolondja voltál a hajózásnak – lemondtál a hajóról?

Mattone derűsen mosolygott.

– És ez a bárka? Ez is hajó! No, de jertek, nézzétek meg belül is.

Felkapaszkodtunk a Marie fedélzetére, majd onnan le – Mattonét követve – a bárka belsejébe. Hát bizony volt ott mit látni bőven! Az eléggé testes, széles építésű, hosszú chioggiai bárkát két részre osztotta Mattone. A kis kajüt amolyan belépő lett, míg az előraktár – műterem és hálóhely, a hátsó raktár – tengeri múzeum!

És csak most láttam, milyen tágas helyiségek telnek ki egy ilyen szentpéteres bárka belsejéből. Ott voltunk mind egy rakáson, Szevértől kezdve Kokóig, ott csoszogtunk a rendes hajólámpáktól megvilágított műteremben, mégis bőven elfértünk. Pedig volt ott rajtunk kívül más is. Fekhely (egy régi hajóágy), asztalka, körülötte székek, az elválasztófalnál szekrény, telepes rádiókészülék a szekrény tetején. És – elvégre Mattone “il pittore” – képállványok a szögletekben, s képek a még mindig előremeredő bordák, bókonyok között. De milyen képek! Láttam én Horvát Ferivel együtt annak idején (amikor a Jillandon szolgáltunk) Scheveningenben a magyar származású, hollanddá lett Mendlik Oszkár világhírű tengeri festő sok gyönyörű művét, láttam Schmidt-Hamburg híres festményeit is… de mondom nektek: Vittorio Mattone kapitány nem vallana szégyent, ha összehasonlításra kerülne a sor. Amit színben, tájban, ezernyi változatában Monte Christo környéke nyújt, a sziget, a tenger, de vele együtt Korzika és Elba, az orkánban bömbölő vagy a napsütötte, olajosan lomha, végtelenbe nyúló gyönyörű kékség – azt mind felfedezhettük a remete képein!

Daniló bácsi nem győzte veregetni akadémikustársa vállát:

– Vittorio, nem hittem volna!… Nagy művész vagy, Vittorio! Nem szidlak többé, hogy hátat fordítottál a hajózásnak, hiszen így még többet használsz – a tengernek…!

Mi pedig, otromba, nehézkes, sok vihart meglátott, a koje “otthonán” kívül nem sok kényelmet élvező tengerészek, csak hümmögtünk, álmélkodtunk, össze-összenéztünk. Az árgyélusát, tengerész, és így tud pingálni! Ez ám a valami!

– Kapitány – büszkélkedett Suttora, és Kokót áttette Jokohama Jim vállára –, most már megértem, miért intézte úgy a sors annak idején, hogy ön lemaradt a Petőfiről!

Mattone derűsen nézett a lelkes arcokba.

– Hát még ha napvilágnál látnátok a színeket! Mert így, hiába, csak gyenge a fény. Holnap, reggelre…

Daniló bácsi jót nevetett.

– Holnap, Vittorio! Reggel!… Reggelre már a sónernek legalább Elba alatt kell úsznia! Marseille-be megyünk, árut viszünk. Árut, cimborám, amit oly nehéz manapság megszerezni!

Mattone tiltakozott, de hát hiába: Daniló bácsi hajthatatlan volt – és mi is. Láttuk a szigetet, a sziget remetéjét, a remete festményeit, idéztük Monte Christo grófot, de ha kinéztünk a bárka kerek ablakain, a még mindig lángoló máglya fényében ott láttuk a sötét öbölben a nagy, fehér árnyékot – a Jadrant. Gyerünk csak tovább – így jó a parancs.

És láttunk még valamit a bárkában, igaz, hogy azt mindössze néhányan néztük végig lelkes érdeklődéssel. Mert Jokohama Jim, Piede, Gommó, Guzsik apó, Sottomarina akkor már a bárka fedélzetén iszogatta Mattone ajándékát, a két üveg skót whiskyt.

Láttuk a bárka múzeumát. Mint említettem, a második helyiség múzeum volt.

– A festés mellett van még egy nagy szenvedélyem – szólt a remete, mielőtt beléptünk a kis csapóajtón a második helyiségbe. – Ha nem érdekel, mondjátok meg, nem neheztelek érte. A magam mulatságára gyűjtögetek is… ugyan nézzétek meg.

Hát igen, kicsit itt is eltátottuk a szánkat.

A bárka múzeuma egy csiga- és kagylógyűjtemény volt!

A hajóbordák között körös-körül polcok sorakoztak, egyesek fiókokkal készültek, s ezeken a polcokon vagy fiókokban csigák, kagylók százait lehetett látni.

– A Földközi-tenger összes csigáit, kagylóit begyűjtöttem – mondta Mattone kapitány –, de akad közöttük más tengerekből is, amit annak idején magammal hoztam. A csigák gyűjtése olyan, mint a bélyeggyűjtés: okosabb szűkíteni a gyűjtés körét, mert úgy hasznosabb eredményt érünk el. Ezért én elsősorban a Földközi-tenger csigáit és kagylóit gyűjtöm. Íme, látjátok, ezek itt mind fésűskagylók: milyen sokféle van belőlük! Fehérek, rózsaszínűek, kicsik, nagyok, de egyben mind megegyeznek – abban, hogy a legkülönösebb kagylói a tengereknek. Ki tudná megmondani, miért?

Összenéztünk. A mi mindentudó parancsnokunk, Daniló bácsi, szégyenkezve vonta meg a vállát.

– Vittorio, bevallom…

Mattone nevetett.

– Turkovich, Turkovich, ön, ha nem csalódom, Fiume egyik legkitűnőbb természetrajztanárát hallgatta, Matisz Jánost! És nem tudja, miről nevezetes a fésűskagyló? És ti se tudjátok?

Az öreg Suttora ravaszkásan elmosolyodott.

– Én tudom. Akik a Szentföldről jönnek, kalapjuk mellé tűzik, ezért is hívják az olaszok “cappa santá”-nak?

– Erről csak ismert, de nem nevezetes – ingatta fejét a remete. – hát akkor inkább megmondom: először is arról, hogy a fésűskagylónak szeme is van, másodszor, hogy pompásan ugrik és úszik is! Harmadszor: az egyetlen kagylóféleség, amelyik mintha ismerné a játék fogalmát. Talán ti is észrevettétek már, hogy ha több fésűskagyló együtt van, akkor ide-oda ugrálva szórakoznak egymással!

– A’zanyád! – sziszegte Zoller. – Mit nem tud a fésűskagyló!

Suttora felkiáltott, és egy kiadós nagyságú, legalább hetven centi méteres nagyságú kagylóra mutatott:

– Ecco, signore capitano, ezt ismerem: a sonkakagyló!

Mattone bólintott.

– Az, méghozzá nem is a legnagyobb példány. Ha ennél nagyobbat találtok valamerre, hozzátok el nekem. Turkovich, mit tud ön a sonkakagylóról?

– Rengeteget. Például azt, hogy az öblök iszapos fenekén tanyázik, alig egy-két méterrel a vízszint alatt.

– Jeles – bólintott Mattone. – így nyilván azt is tudjátok, hogy a reszelőkagyló úszik, meg talán azt is, hogy az osztrigakagylóban legalább 10 millió kagylópete található!…

Bizony mondom, tanulságos és szórakoztató volt hallgatni Mattone kapitányt, és nézni ezt az érdekes, sokszínű, csillogó gyűjteményt. Valósággal szégyenkeztünk, hogy a tengeren élünk, és nem ismerjük sem a csigákat, sem a kagylókat. Mint a legtöbb ember, aki falun él, és nem tudja, milyen növények találhatók körülötte, erdőn, útszélen, mezőn. Ami kétfedelű, arról tudjuk, hogy kagyló… amelyik egyetlen házban él, az a csiga. Ennyi a tudományunk. És itt elénk tárult a tengerpart mélységének érdekes állatvilága.

Üveggel fedett kartondobozban maroknyi csigát láttunk.

– Kauri – mondta Daniló bácsi.

Igen, kaurik voltak, a porceláncsigák családjába tartozó kauricsigák. Az alig két centiméter hosszú, sárga színű, formás kaurik a legkülönösebb teremtményei a tengernek: még manapság is – szinte hihetetlen! – az Új-Guinea mélyén élő természeti népek pénz gyanánt használják.

– Ezzel a marékkal két disznót vehetnél Pulau Adi vagy Batanata szigetén! – mondta Jankónak Daniló bácsi.

És amikor Jankó nem hitt a fülének, Mattone is megtoldta:

– Esetleg hármat, de kettőt feltétlenül!

A kaurik mellett ott találtuk az Adria és a Földközi-tenger sok márványcsigáját, a szebbnél szebb, barna színű, bíborfoltos csigaházakat. Mindenütt megtalálhatók, de mi – ó, milyen felületes is az ember – eddig szinte nem is láttunk egyet sem belőlük!

– Ezentúl én is gyűjtöm a kagylókat, a csigákat! – fogadkozott Jankó.

– Okosan teszed fiam, annál többet érsz, minél többet tudsz! – helyeselt a remete.

Jankó valóban elbűvölve bámulta Mattone gyűjteményét. De így tett az öreg Suttora is, meg hát – minek tagadjam – Zollerral együtt magam is. Volt ebben az örökre halszagú bárkamúzeumban valami igen nagy varázs. Monte Christo sziget. Bárka. Remete. Csodálatos festmények erről a gyönyörű tengerrészről. És ez a megkapó, érdekes múzeum a bárka mélyén! Sisakcsigák, hordócsigák, kúp-, triton-, tüskés-, hullámos- és kürtcsigák minden rendű és rangú tagja megtalálható volt itt a polcokon. Voltak azután gyöngykagylók, osztrigakagylók, fura “pelikánlábúak”, hárfacsigák, olívacsigák. Végül még a bíborcsigák történetét is megtudtuk Mattone kapitánytól.

– A rómaiak és a görögök írásaiból tudjuk, hogy nagy iparág volt náluk a bíbortermelés. Azt is tudjuk, hogy ezt a festőanyagot a bíborcsiga adta, pontosan ez a fajta, amit itt láttok, a purpura haemastema. A festőanyag oly erős, hogy szinte kitörölhetetlen. Igen ám, de mégse tudott sokáig az emberiség valamit: azt, hogy miképpen sikerült a rómaiaknak és a görögöknek a bíborcsiga anyagát bíborszínűre változtatni! A kísérletezők hol lila, hol feketés színt kaptak! Végül száz évvel ezelőtt, egy Lacaza-Duthiers nevű természetvizsgáló rájött a titokra. Amikor Port-Mahon kikötőjében egy halásszal tengeri állatokat keresgélt, észrevette, hogy annak társa megjelöli a kimosott ruhákat. A halász egy darabka fával írta a jeleket, a fát pedig bemártotta, mint valami festékes tégelybe, a bíborcsiga belsejébe. A jelek sárgák voltak, de a halász megmondta: ha kiteszi a napra a fehérneműt – a betűk, a számok bíborszínűek lesznek! Így is történt: a titok fellebbent, megoldódott a bíborcsiga titka! A napsugarak hatására előbb violaszínűre, majd bíborszínűre változik a kezdetben sárga, de – az erős napfény hiányában – feketére alakuló szín…

…Éjfél volt már, amikor búcsút mondtunk Vittorio Mattone kapitánynak. Egy szép festménnyel gazdagodva, amit Daniló bácsi kapott, mi pedig egy-egy különös csigával megajándékozva indultunk a Jadranra. Ahogy a fedélzetre értünk, a kötelek között zizegni kezdett az éjszaka szellője.

A rőzsetűz újból fellángolt. Ott állt a tűz mellett Mattone kapitány, és figyelte készülődésünket. Amikor már a vitorlák mind a helyükön voltak, a horgonyt is felhúzták, a hajó pedig lassan, lomhán, de annál biztosabban bedőlt az öbölből kivezető irányba, felhangzott a búcsúkiáltás:

– Jadran, ahoj!

Mi meg visszafeleltünk:

– Marie, ahoj!

Daniló bácsi elővette a hangtölcsért, belekiabált:

– Vittorio, élj boldogul!

Az öböl sziklái visszaverték parancsnokunk hangját.

Válasz jött rá, de alig érthetően. A hajó sustorgása, az árbocok recsegése, a kötelek, csigák nyikorgása (a világ legszebb muzsikája, fiúk!), az öböl szikláin megtörő hullámok moraja elnyelte Mattone kapitány hangját.

És Monte Christo szigete a sötét, holdfény nélküli éjszakában lassan-lassan eltűnt a szemünk elől. A világítótorony fénye még sokáig kísért minket. A hajó orra előtt feltűntek a többi jelzések: az Afrikai-sziklák fénye, Longone, Elba-Ferrajo villanói és körforgói, nyugatnak Korzika, keletnek Giglio világítójelei.

– Észak-északnyugat – adta meg Szevérnek az irányt Daniló bácsi.

– Észak-északnyugat – ismételte Szevér.

Daniló bácsi kabinjában világított a lámpa. Láttuk, hogy parancsnokunk a térképasztal fölé erősíti, a hajózási könyvek polcával egy magasságba, Mattone képét. A kép a szigetet ábrázolta, körülbelül egy mérföld távolságból, a nyílt tengerről. Ezüstös kékségben úszik a sziget – Monte Christo grófjának hajdani mesebirodalma…

Ugyanakkor Jankó kinyitotta a matrózládát, és elhelyezte benne kincsét, a tritoncsigát. Mert egy szépen kanyarodó, pompásan fejlődött csendes-óceáni tritoncsigát kapott a mi kis Jankónk ajándékba a remetétől. Kétszer, háromszor betekerte selyempapírba, majd külön az egészet egy kendőnek beillő matrózzsebkendőbe Jankó.

– Mától kezdve megkezdem a gyűjtést – fogadkozott hajónk legifjabb tagja. – Ez az első számú példány!

Amikor Pianosa alá értünk, s keletről kaptuk a torony fényét, a Korzika útba kanyarodott sónerünk.

Ha minden jól megy, Marseille-ig nem állunk meg.

Annyira jól ment minden, hogy a vártnál előbb értük el a földközi-tenger legnagyobb kikötőjét.

Hajnalban, amikor a Suttora-csoporttal őrségre álltunk, Valaki megszólalt:

– Ragad!

Aki hallotta – tovább adta:

– Ragad.

Végül mindnyájan megállapítottuk, hogy bizony: – Ragad.

Ki az, aki nem ismeri ennek a szónak tengerészkifejezését, ha járt az Adrián vagy a Földközi-tengeren? A “ragad” ezen a tájon csak egyvalamit jelent – a sirokkót!

Mielőtt előtörne az afrikai partok és a Földközi-tenger déli területe között kialakuló meleg szél, sós pára üli meg a tengert. Egyszerre ragadni kezd a fedélzet, a csizma, a kormánykerék, a kötélzet, a sapka lakkozott ellenzője, a kabinfal, minden, de minden, amit az ember hord, ami a hajón található.

Ez a sirokkó bejelentőcédulája.

Nem örül neki senki, még a szélcsendben veszteglő hajó sem nagyon. A sirokkó erős szél, viharszél a javából. Olykor kilences szél, tehát okoz egynéhány zenebonát a tengeren, táncba viszi a hajókat és vele az embereket.

A bejelentőcédula után rövidesen megjön maga a sirokkó is. Előbb egy-két sóhaj a széluraságoktól, aztán megmozdul a tenger, a távolból egyre hegyesedő hullámok gördülnek, végül megkezdődik a víz tajtéklovaglása. Süvít a szél, zűrzavaros táncot járnak a hullámok!

Így köszönt be a sirokkó.

Még láttuk Pianosa fényét, amikor a nyakunkon volt már a sirokkó szele.

– Nagyvitorlákat erősen kurtíts! – pattogott Szevér. – Orrvitorlákból csak a jib marad, azt is ereszd ki jól!

Teljes hátszéllel kaptuk a sirokkót. Ami azt jelenti, hogy az árbocok hirtelen erős nyomás alá kerültek. Az árbocfeszítőket, különösen a hátrahúzókat (backstaag) szorította le keményen Jankó, Gommó, Piede, Jokohama Jim. Akkor már régen elhangzott a “minden kéz a fedélzetre” jelzés, úgyhogy Daniló bácsi kivételével mindenki ébren volt. Daniló bácsi ezúttal aludt á kajütben, ami ritka esemény volt, mert alig billent a hajó, parancsnokunk máris felébredt. Ezúttal nemcsak billent, de rollézott is, ami ugyancsak próbára teszi a hajót és a személyzetet is. Nem tudom, ki mint van vele, de amikor a hátszél nyomása alatt megkezdődik a billegés, a hol erre, hol amarra való imbolygás, a hullámhegyből hullámvölgybe való süllyedés, emelkedés – nem tehetek róla – de mindig eszembe jut Nelson, az angolok híres tengernagya. Állítólag (legalábbis így jegyezte fel a história) Nelson ilyen esetben az Agamemnonon éppen úgy, mint a Victoryn – tengeribeteg lett! Felkavargó gyomromat egyedül azzal vigasztaltam, hogy a nagy Sir Horatio Nelson is azonos érzésekkel (s nyilván azonos káromkodásokkal) nézte a hajó bolondos táncát. A szerencse csak az, hogy ilyenkor a kormányosoknak nem sok idejük jut magukkal foglalkozni. Erős hátszélben erős kéz a kormányon! – így tanultuk mestereinktől. És valóban így van: tálán egyetlen helyzetben sem kötelező annyira az elővigyázatosság, mint ilyen esetben. A legkisebb eltérés, váratlan gyors mozdulat vagy úgy belecsavarja a hajót a vízbe, hogy az összes szentek sem tudják kiemelni, vagy pedig elpattanó léggömbök lesznek a vitorlák, kettéroppanó piszkafa az árboc! Így azután a kormányos aránylag keveset foglalkozhat Nelsonnal. Pedig ott, Pianosa és Elba között, majd az Elba út ravasz szirtjei között, végül Capraia sziget alatt, nem tudom, többször felrémlett előttem az admirális arca.

– Nelson – mondtam Zollernak, és erre ő csak sápadtan legyintett, hiszen gyerekkorunk óta tudtuk, mit jelent a mi tengerész-tolvajnyelvünkön ez a név.

Zoller is hadilábon állt a viharos hátszéllel.

De a kormányt tartani kellett, és tartottuk is. Keményen. Összeszorított szájjal.

Szemünk hol a lassan-lassan elhunyó világító jelzéseken, hol a tájolón, hol a bukdácsoló fedélzeten volt. Mint a zuhatag, úgy ömlött, hömpölygött ide-oda a mellvédek, az árbocok, a fedélzeti építmények között a hullámoktól táplált áradat!

Azóta se tapasztaltam olyan bolond sirokkótáncot, mint akkor.

A négy-öt méter magas, tíz-tizenöt méter széles, harmincnegyven méter hosszú sirokkóhullámok ugyancsak próbára tették a génuai dokkban újjávarázsolt sónert!

A kapaszkodókötelek ki voltak már feszítve, s minden, ami felszabadulhatott, lekötve. A hullámok egyre nagyobbak, egyre erősebbek lettek, a szél sivított, fütyörészett.

Az orrunk előtt haladt el egy kétezer tonnás személyszállító. Szél felőli oldalunkon dülöngélt, táncolt tova a hullámokon. Úgy bukdácsolt, mint a részeg a kikötőmólón. Egyre azt hittük, no, most billen fel! Az elejét beletúrta a hullámokba, s amikor kiemelkedett, valósággal megrázta magát, tántorgott, sisteregve ömlött a fedélzetről a víz!

– No, azon se szeretnék lenni! – intett a személyszállító felé a mellettünk álló Szevér.

Zoller elmosolyodott.

– Azok meg, ha onnan kinéznek, azt mondják: no, azon a sóneren se lehetnek templomi nyugalomban!

Hát bizony, nem volt templomi nyugalom. Már a vitorlák kurtítása, reffelése sem volt “harmadolás”. Annál sokkal több volt. Az utolsó orrvitorlát régen bevonták, különben foszlányokká pukkant volna szét.

Különösen az előárbocot kellett mentesíteni, nehogy a szél nyomására a hajóorr még inkább a vízbe merüljön. Így a főárbocon (vagyis: a hátsó árbocon) nagyobb vitorlázat feszült, mint az elsőn.

Suttora bánatos képpel figyelte a főárbocról a fedélzetet. Kalózunk szomorúan pislogott a foxli felé. Ott szenvedett a tengeribetegséggel Kokó, a gibbon-majom! De Suttora ügyeletes hajómester volt, helye a fedélzeten Sottomarinával, a riasztott őrség fejével együtt, s így Kokóval nem sokat törődhetett. Egyedül Jokohama Jim nézett le a szálláshelyre, hogy meglátogassa a beteg Kokót. Jimet az angyalok tartották a lábán. Míg a többiek olykor megkapaszkodtak a kötelekben, különösen amikor egy-egy hullám nagy erővel felcsapott a fedélzetre, és végighömpölygött hajófartól hajóorrig, Jim ezzel sem törődött: hosszú, kaszáspók lábaival úgy sétált át a fedélzetet elárasztó házi tengeren, mintha így lenne az természetes.

Ez a különös amerikai megmutatta, hogy legény a talpán. Mint ahogy Piede is annak mutatkozott.

Ahová Suttora vagy Sottomarina rendelte őket, oda mentek. Zokszó, vállvonogatás, morgás nélkül.

– Beválnak – intett az “újoncok.” felé Szevér. – Lassanként olyan együttes lesz a sóneren, mint annak idején, amikor az uszkokok kincsét kerestük, vagy a Mary Celestét kutattuk az Északi-Jeges-tengeren!

Igen, Jokohama és Piede pompásan bevált. De bizony a sirokkó arra kényszerítette a cowboy-tengerészt, hogy a nagy karimájú kalapot a foxliban hagyja. Odatette Kokó mellé, Suttora fekhelyére, s a kis majom úgy belekuporodott, mintha fészek volna. Onnan pislogott szörnyű bánatosan a fedélzeti lejáró felé, várt egy-egy baráti simogatást, nyugtatást a maga nagy bánatára, a tengeribetegség orvosságaként.

A Jadran pedig úgy száguldott az Elba út vizén, mint a sirályok a levegőben. Porzott, durrant a hajótest alatt szertevágódó hullám, majd megemelkedett és ráborult a fedélzetre. A kötelek között sivítva jajongott a szél.

Capraia magasságában új irányt vettünk.

– Nyugat, erősen nyugat – rendelkezett akkor már Daniló bácsi. – A francia partok. A térképen nagyjából St. Tropez! Ezt az irányt tartsátok be mostantól, Szevér.

– Parancsára – intett a fáradhatatlan Szevér, aki akkor már, velünk együtt, huszonnégy órája nem pihent le.

Az új pozíció, vagyis hogy oldalról kaptuk a sirokkó hullámait, a szelet, végre megszüntette a rollézás gyötrelmeit. A jib (a belső orrvitorla) is felkerült a helyére, sőt az elsőárboc nagyvitorlájának felületét is növelni lehetett. Azután, amikor már minden újból lerögzítve a helyén volt, az őrség egyik része pihenni térhetett. Ezúttal mi kerültünk sorra. Négy óra pihenő!… Nincsen annál fejedelmibb érzés, fiúk, mint ilyen munka után tudni azt, hogy négy órát az álomnak szentelhetünk!

Bizony, bevallom, csak úgy ruhástól, mindössze a viharköpenyt és a csípőig érő csizmát ledobva, vágódtunk bele a koje puhaságába! Elgyötörve, kimerülten. Négy óra pihenőre!…

Szegény Kokóra rá se néztünk, még Suttora se törődött vele különösebben. A cowboykalap belsejéből nézett végtelen szomorúsággal a gazdájára, aki tele zsákként vágódott a kis szőrös lény mellé.

– Kokó – lihegte kimerülten Suttora –, most hagyj békén! Nagyon fáradt a papád. Ha te tudnád, mi van a fedélzeten, akkor nem lenne ilyen fancsali a pofád, mert ez a foxli – maga az éden, hidd el, Kokó!

És ezzel Suttora a hajófalnak fordult, és máris aludt. Horkolt.

Mint ahogy perceken belül én is, Zoller is, Jankó és Guzsik apó is mélyen elmerültünk az álom jótékony karjaiban. Ha akkor elsüllyed a hajó, arra sem ébredünk fel.

…Csodálatos tájon, a történelem tengerén jártunk Korzika, Elba és a francia partok között, de még inkább akkor, amikor Cap Corsénál (Korzikai-fok) kikanyarodtunk a Ligur-tengerre. Balról a Monte Cinto, Korzika hegyóriása emelkedett közel 3000 méterre az égnek, jobbról távoli felhők mutatkoztak: a francia Alpok hófödte csúcsai!

Ahol a Jadran haladt fokozatosan gyengülő sirokkóban, erre jött egyszer egy fregatt – bukott császárral a fedélzetén. 1814 májusa volt akkor, a fregattot Undauntednek hívták, a bukott császárt Napóleonnak. A fregatt Elbára vitte a császárt, száműzetésbe. Alig egy évvel később Napóleon elhagyta Elbát, hogy visszatérjen Franciaországba, és megkezdődjék a “száz nap” néven ismert tragikus kaland. Az Inconstant brigg és a háromárbocos Étoile vitte pontosan azon a helyen, ahol mi haladtunk, Franciaország felé Napóleont és kíséretét.

Persze mindezt Daniló bácsitól tudtuk, aki – ismeritek ezt a szokását – nemcsak kitűnő tengerész, de nagy tudósa mindennek, ami a tengerrel kapcsolatos. Így a tenger történelmének is.

– Amott a messzeségben van egy kisebb sziget, inkább szirt a tengeren – mutatott parancsnokunk Saint Raphael felé. – Ki ismeri? Úgy hívják, hogy Saint Ferréol.

Mivel senki sem ismerte, Daniló bácsi új kérdést tett fel:

– Ki tudja, ki volt Paganini?

Hogy úgy mondjam: néma csönd támadt.

Suttora némi gondolkodás után úgy vélte, nyilatkoznia kell.

– Napóleon egyik tábornoka volt.

Diadalmasan néztünk Suttorára: nemhiába újságolvasó, de mindent ismer a világon!

– Én is úgy tudom, az volt – toldotta meg Sottomarina. – Tábornok!

Daniló bácsi arcán megjelent a hamiskás mosoly.

– Nem volt tábornok – ingatta fejét a kapitány. – Sajnálom, de nem az volt. Igazi címe így hangzott: az Ördög Hegedűse!

Suttora tudálékosan biccentett.

– Az már más, az sem megvetendő valami. Ördög Hegedűse! De mi az?

Daniló bácsi újból a messzeségbe mutatott.

– Saint Ferréol. Jártam rajta, és ha nem lenne teherrel tele a Jadran, arra kanyarodnánk, hogy ti is lássátok – Monte Christo után ezen a tájon a másik legérdekesebb szigetet, Saint Ferréolt. A Honorat-sziget mellett vagy két kilométerre emelkedik ki a tengerből. Óriási sündisznó. Hatalmas szikla, tele tüskés növényzettel. Aki felmászik rá, összetépik a tüskék. De van rajta más is, más növény. Liliomok, kék, fehér íriszek. Csodálom Suttorát, hogy nem kérdi: ugyan, mint kerültek oda a tüskék közé?…

A kalóz hümmögött:

– Dehogyisnem kérdem! Írisz – sziklaszigeten.

Daniló bácsi tovább beszélt:

– Mert azon a szigeten rejtegették öt esztendőn át az Ördög Hegedűsét! Öt éven át, holtan, koporsóban! És akik elrejtették, azok ültették az íriszeket, a liliomokat.

Suttora felhördült:

– Mondom, hogy tábornok volt, ha Ördög Hegedűsének is hívták! Mert csak egy tábornokot rejtenek el vagy admirálist…

Sottomarina akkorát rikkantott, hogy a pilledő sirokkó még szelídebbre hangolta a kötelek közötti fütyülést.

– Fogd a szád, Suttora! Mindig kotyogsz! Mi van már azokkal a virágokkal, kapitány?

– A virágokkal nincs semmi. Még most is ott vannak, egyszer hoztam is magammal egy csokorravalót. Aki miatt odaültették, az már nincs a szigeten!… De talán inkább kezdjük elölről, előbb azonban Zoller állítsa be pontosan a kormányt, öt fokkal nyugatnak, mert eltértünk. Úgy. Nos, hogy mindent megtudjatok: Paganini nagy művész volt, a világ legnagyobb hegedűművésze, mióta csak hegedű van a földön. Pedig több mint száz éve halott, de azóta se akadt nála nagyobb hegedűs. Valósággal boszorkánymesternek tartották, ördögcimborának, javasembernek, annyira különleges volt a művészete! Nizzában halt meg, 1840. május 27-én – kolerában! Úgy rendelkezett, hogy a fia vigye tetemét kedves városába, Génuába. Így is történt. Hajót bérelt, rátették a koporsót és megindultak Génuába. Amikor a kikötőbe ért a hajó, ott voltak már a génuai papság küldöttei. Nem engedik partra tenni a boszorkánymestert, az Ördög Hegedűsét! A városi tanács ugyanígy tett! A pápai udvar, ahová a fiú segítségért fordult, hasonlóképpen! A halott hajója visszafordult a francia partokra, hogy majd Marseille-ben, ott csak eltemethetik az Ördög Hegedűsét. Tévedtek: ott is előálltak a papok, a tanácstagok – így ezután Cannes-ba hajóztak. Tévedtek, Cannes-nak sem kellett a nagy halott művész! Erre már a legénység is lázadozni kezdett: egyik vihar a másik után érte a hajót – egyre a szabad tengeren!…

Suttora nem állta meg, közbeszólt:

– Ha rajtam áll, ugyanígy teszek! Halottal hajózni!

– Ott haladt el a hajó Cannes-ból jövet az apró sziklasziget, Saint Ferréol előtt. A fiú döntött – ott temeti el az apját. Így került Paganini a szigetre, és így kerültek oda liliomok, íriszek. De Paganini csak öt évig maradt a széljárta szigeten: 1845-ben Génua nagy kegyesen megengedte, hogy az Ördög Hegedűsét a rajongott városban temessék el!

Másnap délelőtt Hyéres-félsziget alatt voltunk, este Toulon alatt.

És mint ahogyan már nemegyszer megtörtént: a sirokkó után beállt a szélcsönd!

A távolból Marseille fényei villogtak, a Sainte Marie és a Battierie hatalmas világítótornyok sok mérföldre elvetődő fénycsóvái.

A város fölött aranybúra domborodott: ezernyi lámpa együttes csillogása.

És mindenütt fény, fény, fény! A kikötőből tovahaladó óriásgőzösök, teherhajók, a kikötőbe tartó személyszállítók, motorhajók zsongtak, dörögtek, zakatoltak minden irányban.

Mi pedig egy helyben kepesztettünk a teljes szélcsöndben.

Volt a Jadrannak motorja is, de annak valóban nem lett volna értelme, hogy begyújtsuk. Vitorlás naplemente után úgyse mehet be nagy kikötőbe, így Marseille-be sem. Ezért nyugodtan fogadtuk a szélcsönd határozatát: reggelig itt kell libegnünk a szabad vízen, Marseille és Toulon, a hadikikötő között.

Jokohama Jim a kettes raktár fedelén ült, és bendzsóját pengette. Mellette Jankó, Piede, Gommó gubbasztott – versenyt daloltak az amerikaival. Jokohama erős, zengő hangja messze szárnyalt. Annyira messze, hogy a távolban haladó egyik gőzösről még taps is hallatszott.

Igaz, úgy hangzott, mint a papírzörgés, de taps volt, és ezt Suttora is elismerte.

Suttorát különben újból elfogták a jelek, a kabalák, a jóslási hangulatok. Elhúzódva a többiektől, a hajóorr legkülső csücskében, Kokót bolhászva, gubbasztott a “kalóz”, és elmerengett Marseille fényein.

– Tudod, Kokó, nem szeretem ezt a vidéket – dünnyögte majma fülébe. – Nem szeretem. Fertőzött vidék, ez az igazság. Itt cipelték ide-oda annak az Ördög Hegedűsének a tetemét, és innen nem messze, amott a könyökben, van Livorno, ahonnan elindult velem annak idején a Petőfi nevű halálhajó! Rosszat sejtek, Kokó, rosszat, mert a jelek erre figyelmeztetnek! De nem mondjuk meg senkinek, minek ijesztgessük őket, elég, ha mi tudjuk, igaz-e, hogy okosabb lett volna nem erre hajózni. Nem lesz abból jó, hogy Marseille-ben kötünk ki. Megmondtam előre, ne induljunk áru nélkül… de hát elindultunk!

Ha valaki megszólította az elvonult öreget, csak ennyit mondott:

– Tudod, a jelek, a jelek! Valamit szimatolok a levegőben!

Mi viszont igen kellemesnek találtuk a levegőt.

A part közelségét hirdette a mirtusz, a mimóza, a babér, az olaj, az agavé-virág édes, mámorító illata, ami belengte a partközeli tengerrészt.

A hajólámpa körül lepkék, éji bogarak, pillék s idáig elszárnyaló kabócák röpködtek. Néha egy-egy ezüstsirály kurjantott a közelben, kárókatonák lubickoltak alig kőhajításnyira tőlünk.

Előttünk ott világított Marseille fárosza, ezernyi lámpása. A város, ahol még soha nem jártam, ahová annyira vágytam.

Másnap délre valóra vált a vágy. A hajnali libeccio megmozgatta a Jadran lomha, rizseszsákokkal, cukrosládákkal megrakott testét. Addigra eltűnt a város, a part, a messzi Alpok hegyei, a csodás panoráma. Köd ülte a tengert, hajnali párázat.

Innen is, onnan is a ködkürt tompa bugása, feldörrenése hallatszott.

A Jadran forgatós ködszerkezetét Jankó kezelte. Egy ilyen világkikötő előtt a nap minden szakaszában nagy a sürgés-forgás és nagy a veszély, hogy összeütközhetnek a hajók.

Suttora komor képpel járkált a fedélzeten.

– Paganini!… Paganini!… Esküszöm, itt fúr oldalba minket egy gőzös!… Paganini!…

De hát, mint az várható is volt, nem fúrta se gőzös, se bárka, se semmiféle más vízi alkotmány oldalba a Jadrant.

A libeccio jótékony fuvallatára lassanként oszladozóban volt a köd, és amikor egy nagy szürke tömeg kibontakozott előttünk – a köd, mint a színházi függöny, úgy gördült fel előttünk.

A szürke tömeg nem volt más, mint – If szigete, If vára! Cháteau d’ If.

Feltételezem, hogy inkább tudjátok, mit jelent ez a név, If, mint amennyire mi nem tudtuk, ki légyen Paganini!

Igen, jól emlékeztek, itt szenvedte börtönbüntetését Edmond Dantés és a jóságos, bolondos pap, Fária abbé!

Hatalmas mészkőhalmaz ez a sziget, alig öt-hat kilométerre a várostól. A Földközi-tenger erősen sós vize szinte fehérre marta.

És ezen a mészkőtömbön áll, terpeszkedik, hirdeti a középkori építkezés és kegyetlenség szörnyű erejét a vár, a tengeri erőd. Valamikor a kikötőt védte több más hasonló szigettel együtt, de ez a szerepe lassan megszűnt, és lett belőle a hétszázas évek elejétől – a legszörnyűbb várbörtönök egyike!

A tömb parti részét is tizenöt méter magas várfal övezi körkörösen. A szögleteken tornyok, kiszögellések, kiugró bástyák. Az első várfa1 mögött ott a második, és csak ezen belül találjátok magát az erődítményt, a húszméteres központi toronnyal ellátott várépületet. A várfalakon lőrések, a várépületeken alig egy-egy ablak. Itt soha nem szerették, ha a várépület lakói elnézhettek arrafelé, a hol kék, hol zöld tengerre, ahonnan a szabadság szellőjét küldte feléjük a virágillatos part és az égbe nyúló hegyóriások. If várában általában az volt a szokás, hogy a föld alatti kazamata, akna, sötétzárka inkább – örökre! – megszelídíti az embert, mint a tenger és a partok látványa. Itt halt éhen Bernardo, a marseille-i polgárok egykori őre, aki nem kisebb úr, mint Richelieu ellen lázította a polgárokat, volt hosszú az út, míg a városból idáig hozták. Ezrei pusztultak itt a hugenotta (protestáns) papoknak, százai Napóleon császár ellenfeleinek! Itt lehelte ki lelkét Kleber tábornok, az egyiptomi hadjárat igazi hőse, aki szemébe merte Napóleonnak mondani aljas tetteit. Itt halt meg az a negyven nápolyi tiszt, akik nem voltak hajlandók felesküdni Napóleon öccsére, József nápolyi királyra… itt végezték ki a tours-i helyőrség fellázadt katonáit… itt a spanyol “lázadókat”!… És valóban itt pusztult el Dumas alakja, Fária abbé, Babeuf és Buonarotti bűntársa, a három forradalmár!….

Néztük az erődöt, amely mellett lassan, méltóságteljesen úszott el a Jadran.

– Nincs ott egy kő, egy tégladarab, amelyhez ne tapadna vér, amelyre ne hullt volna könny – mondta tudós kapitányunk. – If nem Franciaország dicsőségét, de szégyenét hirdeti! Most – látványosság! Ha akarjátok, ti is megnézhetitek. Déltől estig motorosok jönnek ide, és szállítják a kíváncsiakat, akik látni akarják, hol szenvedett Monte Christo és Fária abbé…

Egyre zöldebb lett a tenger, és eltűnőben volt a köd. Már láttuk a várost, a kikötő árboc- és kéményerdejét, az óriási palotákat, a város mögött emelkedő hegyeket.

Felhúztuk a pilot-kérő zászlót, és lassú, nyugodt haladással közeledtünk a kikötőbejárat felé.

Több hajó vesztegelt a kikötő előtti vizeken. Várták a pilotot, a hajókalauzt. Két tanker (olajszállító), egy cargo (teherhajó) és egy háromárbocos bark lebegett az üvegszerű, hol emelkedő, hol süllyedő tengeren.

– Vitorlákat lazíts, szélbe állunk! – hangzott kapitányunk parancsa.

Két könnyű fordulat a kormányon, és máris szembefordultunk a szélnek. Csigák nyikorogtak, kötelek ropogtak, fa alkatrészek recsegtek.

– A hajó szélbe állt! – jelentette Szevér mint első tiszt.

Zoller ráhunyorított Szevérre:

– A bark!

Az elkanyarodással, a szélbe állás manőverével még közelebb sodródtunk a háromárbocoshoz.

Szevér megértette, mire gondol Zoller; Sottomarina ott állt a közelben, bólintott.

– Hej, a Ragusa bark! Azon nem volt éppen kutya élet!

– De nem ám! – nevetett Szevér, aki a Ragusán nagy sarzsi volt: parancsnok. – Ugyan mi lehet a Ragusával?

Zoller vigyorgott. Sasszeme volt, vagyis inkább: a sasszemű tengerészek között is a legkitűnőbb szemű emberek egyike.

– Mi van vele? Hát úgy hiszem: Marseille kikötője előtt áll egy tengeri mérföldre!

Szevér a látcsőhöz nyúlt. Sottomarina elárnyékolta a szemét, úgy tekintett a nap irányába, ahol a bark lebegett.

Guzsik apó, Gommó, én arra néztünk: az ám, az angyalát!

A Ragusa!

Nem láttam már tizenhat éve, utoljára a fiumei Danubius-telep egyik sólyáján láttam, szárazra húzva, megfosztva meredek árbocaitól, szégyenletesen megkopott testtel. Azóta csak álmaimban jelent meg néha, felidézve rajta életem legkedvesebb barátját, Jokkót, akit elvitt a tenger, és aki azóta is emlék, nem több, csak emlék már.

És most itt a Ragusa előttünk.

Mert az volt, valóban az – a régi-régi bark! Zoller sasszeme felfedezte, és a látcső a nap erős ellentükrözésében is megmutatta a tat csillogó betűit: Ragusa! Fiume!

Mindnyájan, még Daniló bácsi is, úgy meredtünk a háromárbocosra, mint egy kísértetre.

És mindenki gondolt valamit, felidézett egy-egy régi emléket.

Szevér, hogy azon a hajón, fiatal fejjel, parancsnok volt.

Sottomarinának esetleg az jutott eszébe, hogy abban az időben őt a bark hajómesterének szólították, akkor még az Adria legerősebb emberének is hívták.

Én a főárboc terebjére (árbocállására) néztem, és nem tudtam onnan levenni a szememet. Ott gubbasztottunk Jokkóval, a bark matrózinasával, barátságunk első órájában, és ott mutatta meg nekem kincseit: a palackba tett hajócskát, az ezüstveretű tőrt, a fiumei Don Gigante aranyműves turbános mór fejecskéjét, a morettit.

Íme, az öreg hajó még mindig úszik, szállít, dolgozik, mint általában a pompásan épített, kifogástalanul tartott hajók – végkimerülésig!

A felső keresztrudakon akkor tekerték be a vitorlákat, mert azokra már nem lesz szükség, ha megjön a pilot (révkalauz), és beirányítja a hajót. Nem is olyan régen még Sottomarina vezényelt ott, ha kellett, a felső sudár alatt, a mars-vitorla lábtartóin, ahol a kötéltáncos egy percig sem tudna megmaradni, de a tengerész igen.

És az óriás, aki két-három évtizede úgy fektette a pólai, sebenicói viadalokon két vállra ellenfeleit, hogy öröm volt nézni, az óriás szemét elfutotta a könny, amikor megszólalt:

– Gyerekek, a legszebb birkózó-emlékem a Ragusa fedélzetét idézi: ott fektettem két vállra a török Cselebit, a Don Juan csatahajó fűtőjét, akit előttem az Adria legerősebb emberének tartottak! Tíz perc se telt el, máris elnyúlt alattam!

A bark egyre távolodott, a fedélzetre érkezett pilot a kikötőbejárat felé irányította. Annyira elmerültünk a nézésébe, hogy azt sem vettük észre, amikor megállt egy hófehér motorcsónak a sóner oldalánál.

Megérkezett a mi hajókalauzunk is. A motorcsónak nagy volt, a hajókalauz kicsi. Hogy mi az oka, nem tudom, de a francia tengerésztisztek között vannak a legkisebbek, a legcingárabbak. Ez is egy ilyen példány volt. Sottomarina zsebre is vághatta volna, ha nagyon akarja. Nem akarhatta, mert az emberke Daniló bácsi elé perdült, és csak ennyit szólt:

– Vieux Port.

Daniló bácsi intett.

– A hajó szélbe áll! Vitorlákat húzd be! Kormányt öt fokkal balra! Irány: a régi kikötő, teljesen északnak!

– Parancsára! Parancsára! – hangzott Suttora ügyeletes hajómester és Szevér első tiszt válasza.

Zoller mint első kormányos ugyancsak bólintott.

– Irány: a régi kikötő, teljesen északnak.

A Jadran szélbe állt. És megindultunk a marseille-i kikötő főbejárata felé.

Előttünk ott magasodott a Ragusa három sudár árboca.

– Ha kikötünk és főleg, ha kirakodtunk – mondta Szevér –, első dolgom lesz, hogy megkeressem a barkot. Ki jön velem?

Nevettünk. Ugyan ki maradna el, ha végre a Ragusa barkra tehetjük a lábunkat?! Oda, ahol Jokkóval – talán még emlékeztek rá – barátságot fogadtunk.

Az apró hajókalauz ott állt mellettünk, és időnként megadta az utasításokat; de mindig tőmondatokban, a lehető legrövidebben. Akkor vettük csak észre, miért spórol a szavakkal. Az apró emberke gumit rágott. Annak a mámorát élvezte, hol az egyik, hol a másik pofazacskójába görgette a kellőleg megdolgozott gumigyurmát.

– Északnak kettő! Hajót lassíts! Bejárónál teljes fordulat nyugatnak!

De bármennyire is lesajnáltuk az emberkét, meg kell adni: értette a mesterségét. Különösen akkor bocsátottuk meg a gumirágást és apró termetét, amikor megtudtuk, mit hirdet a zubbonyhajtókáján látott kitüntetés tokja.

– A becsületrend lovagkeresztje – mondta igen büszkén és szokatlan bőbeszédűséggel. – A világháborúban hajóhadnagy voltam, és a Tonking romboló parancsnoka. Két német tengeralattjárót süllyesztettem el!

Ezzel vége is volt a “hosszú” mesének. Tovább rágta a gumit.

Csak a szemével intett. Daniló bácsi bólintott, ő is tudta, mit kell tenni.

– Kormányt vesd ki nyugatnak! Vitorlákat tedd át!

A gyenge szélben lassú ívet írt le a sóner. Zoller a megfelelő irányba forgatta a kormányt. A vitorlák is átváltottak. Láttuk, hogy a Ragusa magas árbocai a Jetée több kilométeres mólója mellett imbolyognak, tehát a barkót túlirányították a hadihajók kikötőjén, a Bassin de la Gare Maritime-en is. A világ egyik legérdekesebb kikötőbejárata elé érkeztünk.

A pilot piros-fehér-piros zászlós (kalauz-zászlós) motorosa elvágtatott mellettünk. Valamit átkiáltottak a motorosról. A pilot legyintett a kezével, és tovább rágta a gumit. Nagy bizalommal nézett Daniló bácsira.

– Vontatni akartak – szólt hozzánk a parancsnok. – De látszik a koma arcán, hogy elhiszi: bemegyünk mi ezzel a szelecskével bármerre is. Hát be is megyünk.

Marseille kikötője a tengeröblök sorából áll. És a legtöbb öbölnek még ma is megvan a régi, természetes bejárója, a mészkősziklák hófehér védőfala. Ilyen öböl maga a régi kikötő és annak bejárata. Alig kétszáz méter széles nyílás vezet a kikötőnek ebbe a részébe, amely csodálatos keveréke a középkornak és a jelennek. A bejáró óriási mészkőszirtjein egy-egy erőd hirdeti Vauban tábornok, a híres várépítő nevét: a Fort Saint Jean és a Grasse-Tilly erődök. A falak ugyanolyan ridegek, mohosak, időtől kopottak, mint If vára falai. A bejáró bal oldalán a Grasse-Tilly erőd emelkedik, a középső torony – világítótorony! A jobb oldali erőd is békés célokat szolgál: ide épült a régi alapzatra az orvostudományi egyetem. És egy világítótorony is.

– Kormányt tartsd! – pattogott az apró emberke. – Irány a Grasse-Tilly mellett, ott erősebb a szél!

Daniló bácsi ránk nézett. Zollerrel visszanéztünk. Mind a hárman tudtuk, mit akarunk. Daniló bácsi tekintete azt mondta: no, cimborák, most elő azzal a gatyamadzaggal!… Mi pedig ezt feleltük a tekintetünkkel: legyen nyugodt, gazda, értjük, miről is van szó! Az apró emberke a sportdrukker izgalmával figyelte, mint kanyarodik a Jadran a Fort Grasse-Tilly komor falai alá.

Szevér nem állta meg, odasúgta Zollernek:

– Ügyeljetek!

Suttorától Sottomarináig, Piedétől Jankóig kivétel nélkül mindenki felénk tekintett, vagy – eléggé bizalmatlan tekintettel – az egyre keskenyedő bejáratra, az erőd falaira.

Egy rossz mozdulat a kormányon, hibás manőver a vitorlákkal – és az áramlás, a szél vagy a szirtekre nyom, vagy a falakhoz szorítja a hajót!

A szirteken horgászok kuporogtak, és igen óvatosan pislogtak felénk. Többen a várfalon könyököltek, érdeklődéssel nézték, mi lesz a sóner sorsa. Tengerészvárosban voltunk, itt jól tudták az emberek, mit jelent az, ha egy vitorlás hajó, vontatás nélkül – eléggé erős ellenáramlattal, de mégis tűrhető szélben – közeledik a kikötőbejárón, ahol egy-két hajó összetörte már magát, mióta Vauban tábornok felépítette ezeket az erődöket.

Felettünk hatalmas vashíd ívelt (ez köti össze a két partrészt), és a vashídon túl ott tátongott a Vieux Port védett öble, tele hajókkal, bárkákkal, csónakokkal, motorosokkal. A közeli katedrális tornyában tizenkettőt ütött az óra. Dél volt.

A kis hajókalauz megelégedetten köpött a vízbe: kirepült az elhasznált rágógumi. Ugyanakkor mosolyogva bontogatta a következőt, de mielőtt bevette volna, elismerőleg szólt Daniló bácsihoz:

– Sejtettem, hogy nem kell vontató!

Daniló bácsi csendesen nevetett.

– Összeszoktunk mi már, hajó és emberek. Az ilyesmi – gyerekjáték!

Suttora feldobta zsíros, sok vihart látott sapkáját.

– Evviva, legények, sikerült! A rézangyalát!

Jokohama Jim megpengette bendzsóját.

Mariónak híre kelt,

hogy csuda nagy legény…

Marseille-be érkeztünk!