Az ellen-golfáram – Kincskutatók – A mozaikteknős – Marokkó partjai – Hajóóriások között – Suttora köntöse – Hegyek és városok – Négy felukka – Delfinek – Este tíz óra volt – Hallottátok? – Robinsonra gondolunk – A szörnyű marokkói éjszaka – “Aja-há!” – Revolverdörrenés – Gyönyörű verekedés – A lord se hagyja magát – Fogságban – No úr gyógyít – Lord Cardigan nyakaskodik – Szökésre készülünk – A Halottak Öblében – Történjen bármi – Ahogy a kiszmet akarja – Daniló bácsit elviszik – Üzenet a kapitánytól – Dzsemal el Marabu, a rablóvezér – Fontos döntés – Miben hitt a lord? – Az ajtó nyitva van – Amott a Jadran! – Hol találtuk meg a kapitányt? – A titok megoldódik

– Van ellen-golfáram is?

– Hogyne volna! Azt hiszitek, hogy a Golf-áram csak felfelé halad, és nem tér vissza kiindulási helyére, a Mexikói-öbölbe?

– De hát akkor miért nem lehet “látni” az ellenáramot, mint magát a Golfot?

– Mert az ellenáram a tenger mélyén halad visszafelé!

Ezek a kérdések és válaszok a Jadran fedélzetén hangzottak el, a Gibraltár-szorosban, 1934. szeptember második napján, este nyolc és kilenc óra között. Tarifa és Kap Malabata közt küszködött a sóner az Atlanti-óceánról a Földközi-tengerre betörő “Gibraltár-árammal”. Szembe-szél volt és szembe-áramlás, amit minden hajós joggal elátkoz, mi is. Kreutzolva haladtunk, cikcakkban, mint mondani szokták, hol a jobb, hol a bal csapáson, olykor annyira hátracsúszva, hogy már szégyellni kezdtük tengerész voltunkat. Másodszor metszettük Tarifa alatt az északi szélesség 36. fokát, ami derűs mosolyra kelthette az ottani jelzőállomás szolgálatos őrét. Ugyanis amikor a tengeri öböl alól visszacsúsztunk Malabata alá, és onnan kínosan felkreutzoltunk újfent Tangerhez, ahol órákkal előbb vitorláztunk, akkor a derék őr a következő jelzést adta a Jadrannak:

– Örülünk, hogy ennyire tetszik Tarifa!

Erre mi sem maradtunk adósok:

– Alapos emberek vagyunk! Elfelejtettük megállapítani a jelzőállomás helyét! Üdvözlet!

Derűs gúny volt a válasz:

– Viszontlátásra – hajnalban!

Legalább szereztünk egy-két vidám percet az őrnek, igaz-e? És ő nekünk, mert attól kezdve mulatságosabban fogtuk fel helyzetünket. Daniló bácsi végül megállapította, hogy csak egyet tehetünk: “ragadni” a spanyol partokhoz. Ott nem volt annyira erős az ellenáram, s mintha a szél sem vágna annyira szembe. Ezért Camarihulnak és mögötte Trafalgarnak tartottunk, hogy kikerüljünk a Gibraltár-szoros csapdájából.

És ott került szóba, érthető okból, az áramlás. De érdekes: az ellenáramlásra soha nem gondoltunk, erről soha sincs szó, se az iskolában, se a tengerészek között. Mintha nem is létezne ez az óriási fontosságú ellenfolyama a világ legnagyobb “folyamának”, a Golfnak! Jankó volt a kérdező, Daniló bácsi a válaszadó, sejthetitek. Tehát valóban létezik az ellen-golfáram?

– Annyira létezik – mondta a parancsnokunk –,- hogy az oceanográfiai térképek már feltüntetik. Az újabb kutatások kiderítették, hogy a nagy tengeráramlások által szállított víztömeg végül visszatér kiindulási helyére. A tengeráramlásokat úgy lehet felfogni, mint állandó körmozgást végző, gigantikus örvényeket. Megállapították, hogy nemcsak felszíni ellenáramlások vannak, de mélységiek is. Nem új az az elmélet, hogy a Golf-áram tulajdonképpen két áramból áll: a felszíniből, amit, mint tudjátok, még a XVI. században fedezett fel Alaminos, a híres navigátor, és egy mélységiből, amit mostanában derítettek ki. A Golf felszíni iránya északkelet, Amerikától Európa felé, a mélységi viszont ellentétes mozgású, tehát délnyugati irányú. És tudjátok, mint derítették ki az ellenáramot? Utrahanghullámokat sugárzó generátorral felszerelt úszó golyókat bocsátottak a különböző mélységekbe. Az úszó golyók 1300 és 1800 méteres mélységekben lebegve maradtak. Ez azt bizonyította, hogy a víztömeg ezekben a mélységekben mozdulatlan. 1800 métert meghaladó mélységben az úszó golyók délnyugati irányban mozogni kezdtek! Így igazolódott be a mélységi ellen-golfáram létezése!

Sajnos, létezett a Gibraltár-áram is, nem győztük átkozni. De azért arra mégsem került sor, hogy hajnalban viszontlássuk Tarifát. Hajnalban Trafalgar meredek hegyfoka tűnt fel, és vele együtt a történelemnek egy szakasza. Ott, a hegyfok és a félsziget alatt omlott össze Napóleon egyik terve: hajókkal lerohanni Anglia partjait. Mert Trafalgar előtt a francia hajóhad jó része megsemmisült: 1805. október 21-én csapott össze ezen a vízen Nelson és Villeneuve tengernagyok flottája. Nelson a Victoryn, a francia tengernagy a Bucertaure sorhajón parancsnokolt, és onnan irányította az akkori időkre oly döntő hatású tengeri csatát.

Flottatemető felett vitorláztunk, mert bár nem értük el teljesen Trafalgart, de megállapítottuk, hogy az ütközet vége pontosan ott játszódott le, ahol a Jadran végre délnek, Afrikának fordulhatott.

Az Atlanti-óceánon voltunk, az Esz. 30. fokának és a Nyh. 6. fokának metszésében, ahol a franciákat szolgáló spanyol Santissima Trinidad sorhajó kigyulladt, oldalt dőlt és elsüllyedt!

– Ha én most beugranék a vízbe és a fenekére szállnék, megtalálnám a roncsait? – kíváncsiskodott Jankó. – Hallottam, hogy több millió arany volt ezen a hadihajón!

– Talán, de nem biztos – nevetett a parancsnokunk. – Először is, itt a tenger mélysége 930 méter, és nem te, de egy tengeralattjáró sem tud ilyen mélyre merülni, legfeljebb, ha nincs szándékában többé a felszínre jutni. Másodszor, ha éppen alattunk volnának is a Santissima Trinidad roncsai, valószínűtlen, hogy a hajótest úgy heverne a fenéken, mint egy kagyló a fövenyen. Az már belesüllyedt a talajba, ráadásul annyira ellepték a különböző hordalékok, hogy bajosan állapítanád meg: a hajó vagy sziklatömb az, amit a fenéken találsz! Tudod, mennyien kísérelték meg azt, hogy régen elsüllyedt hajókat leljenek meg – főleg a hajókkal elsüllyedt kincsek miatt? Amikor 1588-ban az angol és a spanyol flotta a La Manche csatornában összeütközött, csak a II. Fülöp király “győzhetetlennek” mondott hajói közül hatvankettő süllyedt el ott, köztük Medina Sidonia herceg admirális vezérhajója, amely egymaga 1000 millió forint értékű aranyat vitt magával! Hajóemelő-társaságok alakultak a kincses hajók kihúzására – eredmény nélkül! Vagy nézzétek csak, innen nem messze, a Vigói-öbölben süllyedt el az “ezüst-flotta”. Talán tíz esetben fogtak hozzá, hogy “kiássák” a hajókat – de nem sikerült eredményt elérni. De nemcsak az “ezüst-flotta” hever mindmáig a Vigói-öböl fenekén. Oda került 1702. október 22-én, tehát pontosan százhárom évvel Trafalgar előtt Chateaux-Renault francia tengernagy huszonhárom hajója. Ezek a hajók XIV. Lajos király unokájának, V. Fülöpnek vittek volna segítséget és pénzt, ládaszámra arany- és ezüstrudakat! Az angol flotta körülzárta a kincses hajókat, és a francia tengernagy inkább az önsüllyesztést választotta! Mit gondoltok, mit találtak eddig a két flotta kincseiből? Jóformán semmit. Néhány gerendát, palánkot, fedélzetdeszkát! Többet nem. Korszerű felszereléssel, a legmodernebb búváröltözetben. És nem kilencszáz méter mélységben, csak kétszáznyolcvanban!

Jankó megcsóválta közismerten kócos fejét.

– Hát én azért, ha hozzáfognék, megtalálnám a kincseket.

– Mióta csigás lettél, azt hiszed, hogy az elsüllyedt hajókat is úgy húzgálod ki a vízből?! – nevetett Jankó apja, Szevér.

– Ha hívsz, Jankó – derült Sottomarina –, veled megyek elsüllyedt hajókat kutatni!

Szinte harsogott a fedélzet jókedvű nevetésünktől.

Ki hitte, hogy nem sokkal később átesünk egy “trafalgari csatán”?

Ezúttal nem akadt senki, aki valamiféle “előjelet” érzett volna. Ugyan Suttora váltig magyarázta később, hogy ő “megmondta”, hogy ő “gyanakodott”, de mindez csak utólagos dadogás, úgy bizony.

– Amikor a teknőst megláttuk… – idézett egy mozzanatot a vén kalóz.

A teknőst valóban megláttuk, hozzá még a legszebbek egyikét, egy mozaikteknőst. Ez a teknős a forró égövek lakója, de egyben világvándor is, így ellátogat az angol és a hollandi partokig is, feltűnik a Földközi-tengerben, sőt fogtak már nem egyet az Adriában is! A legelsőt múzeumban láttam, amikor Ragusában horgonyoztunk. Úgy tudom, még most is a múzeum főkincse, hosszabb két méternél, ami bizony nem megvetendő méret egy teknősnél. A “mi” állatunk nem volt ilyen gyönyörű példány, de mozaikteknős volt, és elérhette a másfél métert!

Gommó sasszeme vette észre, amint nem messze a hajótól feltűnt az egyik hullám tetején. Hosszant csíkolt, barázdás háta, “bikanyaka” és amikor a hullám ferdén tartotta, evezőlábainak szárnyszerűsége már messziről hirdette, hogy Gommónak igaza van: tengeri teknős úszik amott, mozaikteknős!

Az ilyen találkozás eléggé ritka. Nem mintha túlzottan óvatos volna a teknős, nem, de ritka állat ma már, és érthetően az elhagyott területeket keresi. Néha a Golf felkap egyet-egyet közülük, és amelyik nem ellenkezik, az világgá indul, kósza teknős lesz belőle. Mint a “mi” teknősünkből is. Zoller úgy irányította a kormányt, hogy egyre közelebb kerültünk különös barátunkhoz. Végül olyan közel értünk, hogy a fedélzetről kényelmesén ráláttunk, mint a hamburgi tengeri akváriumban.

Parázs vita keletkezett, két pártra szakadt a személyzet. Sottomarina teknőslevest akart enni, mert szerinte nincsen annál a világon finomabb leves. Ugyanezt vallotta Piede, Guzsik apó és Jokohama Jim is.

– A jó sors elénk hoz egy ekkora tányért, mint ennek a páncélja, tele finom hússal, és akadnak emberek, akik ebből nem akarnak enni! – üvöltötte felháborodva az óriás.

Ebből is sejthetitek, többen elleneztük, hogy a gyönyörű állat levesként fejezze be életét.

Suttora mint a fő-fő állatbarát kardoskodott a legjobban a teknősvadászat ellen.

– Van nekünk elég levesrevaló, ne bántsuk a szerencsétlent! – kiabált a kalóz.

Izgalmában még arról is elfeledkezett, hogy jósanyagnak használja fel a találkozást. (Holott később éppen azt hangoztatta, hogy “nem megmondtam?”) Ugyanakkor a leves tárgya nyugodtan ott lebegett a vízen, jámboran felnézett a hajóra, és mindössze annyira lapátolt evezőivel, hogy elkerülje az összeütközést.

A szenvedélyek az árboccsúcsig csaptak. Két táborra szakadtunk, és hozzá még egyenlő arányban: az egyik csoport a teknősvadászatot követelte, a másik testével védte a tenger jámbor vándorát!

– Szavazzon a lord is, kell-e neki teknősleves vagy sem! – követelte Sottomarina.

Ki tudja, mi történik – talán ölre is megyünk mi, igaz barátok –, ha nem lép közénk Daniló bácsi. Nem a parancsnoki tekintély egyetlen szavával intézte el a kakaskodást. Egy könyv volt a kezében, kék fedelű könyv. Matisz munkája, az a bizonyos, amit Jankó vásárolt a marseille-i olasz boltban. “La vita vegetale nel Adriatico”. Daniló bácsi a vitatkozók közé lépett. A kötet vége felé felütötte a könyvecskét.

– Ki tud olvasni? – kérdezte.

Elsőnek Sottomarina és Suttora bökte oda az orrát.

– Még jó, hogy tegnap ideadta a könyvet. Tessék, olvassátok!

Olvasták. Mi is. És ahogy egyre inkább elfanyalodott képet vágott a Sottomarina-csoport, úgy derültünk mi fel. Nem kell már a lord szavazata sem. Ennyi volt a könyvbe írva, most is emlékszem rá: “Mozaikteknős (Dermochelys coriacea) a jelenleg élő teknősök között a legnagyobb. A hátpáncélon hét, a haspáncélon öt hosszanti kiemelkedő borda van. A forró égövi tengerek lakója, de előfordul a Földközi-tengerben, sőt az Adriában is. 1894. szeptember 18-án Buduánál fogtak a halászok egy hatalmas példányt. Évente négyszer rak tojást, minden alkalommal 18-20 darabot. Húsa mérgező, tehát enni életveszélyes.”

Daniló bácsi összecsukta a könyvet.

– Ezek után, úgy hiszem, a teknős mehet világgá – mondta nyugodt mosolygással, és odaszólt Szevérnek: – Hajót teljesen szélbe, irány az afrikai part, Mogador!

Sottomarina kihajolt a mellvéden, bánatosan bólintott.

– Mozaikteknős ez bizony. Ott volt a hátán a hét borda! Ennyi hús és ehetetlen!

Suttora szemrehányóan nézett kebelbarátjára.

– Lett volna szíved mindannyiunkat megmérgezni!

És a Jadran délnek fordult. A teknős felénk pislogott, és egyenletes csapásokkal úszott észak felé. Ugyan hol köt ki majd? Vagy miféle kalandban lesz része? Elkerüli vagy sem az emberek pusztító dühét?…

Végül már csak egy pötty volt a teknős, ahogy visszanéztünk feléje. Majd eltűnt.

Ennyiből állt a teknőskaland. Pontosan ennyiből. No, majd meghalljátok Suttorát, mire hivatkozott később!

Irány Mogador.

Marokkő délnyugati része, ahol már a mesék, a legendák történetei szállnak a sivatag és az óriási Atlasz porával együtt.

Ahol berber, riffkabil, mór törzsek származékai élnek. Mind kemény, nap égette, sivatag szítta, nélkülözéstől megedzett alakok. A rövid kard, a lándzsa, a kovás puska harcosai, pompás lovasok, kitűnő tevések.

Ahol a városok mint megannyi erődök szerepelnek. Sikátoraik útvesztők, házaik váracskák. Ahol a francia idegenlégió katonái is csak hármasával, négyesével mernek járni. Csőre töltött fegyverrel est idején!

Ahonnan valamikor hódító fekete bőrű és barna bőrű népek törtek Európára! Spanyolország sok városa, épülete még azt az időt hirdeti, amikor a “mórok” tartották uralom alatt a torreádorok földjét. Az előbb hagytuk el Trafalgart. Ez a név is mór eredetű. Taraf alghar névből származik, ami annyit jelent, mint Magas Föveg. Marokkó eredeti neve: Maghreb el-Aksa, ami nem jelent mást, mint azt: a Legszélső Nyugati Föld.

Marokkó – a titokzatos ország. Még nem is olyan régen, 1870 előtt, nagy városainak kapuját európai embereknek nem volt szabad átlépni. A francia Rohlfs két napig, nagy titokban tartózkodott Marrakez falai között, a német Maltzant csak Fez zsidónegyedébe engedték be azzal, hogy a halál fia, ha meglátják a mohamedán városban!

Akkor is szultánság volt, most is az volt. De akkor szabad ország, most “francia protektorátus”.

Marokkó – az óriási hegyek, a szörnyű sivatag, a mór kalózok, a sivatagi rablók földje! Robinsont is marokkői arab-berber kalózok fogták el, és alig fél évszázada a Földet körülhajózó Slocum kapitányt, a Gibraltár-szorosban, mór kalózok támadták meg! A véletlen mentette meg a derék kapitányt: az erős szélben eltörött a kalózhajó árboca.

És mi ide, e különös országba, különös világba tartottunk. Gyerekkorom olvasmányainak sok izgalmas oldala felrémlett előttem, amikor a Jadran orra Afrika felé fordult. És eszünkbe jutott Halef ben Ibni, valamint a derék öreg, a “Szultán”, a kilencvenéves Safi apó. Ugyan mi lehet velük? – tettük fel a kérdést. Elfogták-e Ibnit, és kiszabadult-e az öreg Safi?

Mit is mondott Daniló bácsi?

– Irány Mogador!

– Parancsára – válaszolta Szevér –, északi szélesség 31° 31’ és nyugati hosszúság 9° 60’.

– Helyes – bólintott Daniló bácsi.

…Már mondtam: semmit, de semmit nem sejtettünk azokban a napokban, hogy életünk egyik igen nagy kalandján esünk majd át. Suttora ugyan komor képpel mászkált a fedélzeten, de hát ez érthető. Nem tudta felejteni Kokó hűtlenségét. Bosszantotta, pukkasztotta. Ugyanakkor mély hódolattal viseltetett a lord, a “csábító” iránt. Amikor a lord Gibraltárban az öccsénél tartózkodott, Kokó szépen visszatért a foxliba, és rátelepedett Suttora fekhelyére. Mintha semmi sem történt volna! Amikor ezt Suttora meglátta, kezét összecsapta.

– Van pofád, te zsivány… van pofád ide visszajönni!

Kokó pislogott, vakaródzott, apró praclijával farkincáját sodorgatta, valamit makogott is, de hát azt csak Suttora érthette, mert így szólt rajongása volt tárgyához:

– Jól van, Kokó, még az egyszer megbocsátok. Most láthatod magad is, mi történik veled, ha elhagysz. Az uraságnak van más dolga is, nemcsak veled foglalkozni. Én meg csak rád gondoltam mindig. Tehát – még az egyszer megbocsátok!

A ravasz gibbon azon az egy napon, amit Gibraltárban töltöttünk, rendesen viselkedett. Úgy tett, mintha a kalózhoz tartozna. Megtisztelő helyen, a hadikikötőben kaptunk horgonyzóhelyét. A közelünkben állomásozott az “Atlanti Flotta” egész vezérkara, a Rodney, a Warspite óriás páncélosok a náluknál is még nagyobb Nelson admirálisi zászlóshajóval. Az alig 300 tonnás kis Jadran úgy érezte magát a 30 – 40 000 tonnás szörnyek között, mint a pincsikutya az elefántok között.

Sottomarina, akiben még élt a császári es királyi haditengerészet iránti rajongás, valósággal elkábulva bámulta a közelünkben horgonyzó Rodney-t.

– Hej, amikor én a Don Juan csatahajón szolgáltam! Kitűnő hajó volt, a páncélja néhol tizenöt centi vastag. A Don Juan!

Daniló bácsi mosolygott.

– A Don Juan 3550 tonnás volt, ha nem csalódom, a Rodney legalább 33 000 tonnás!

Sottomarina büszkén kivágta:

– Igen ám, de csak – egy árboca van! És ez sem árboc, inkább torony. A Don Juannak két árboca volt, és szükség esetén vitorlákat lehetett felfeszíteni! Az volt ám a hajó!

Így Sottomarina. Akárcsak annak idején, a fiumei Nauticán, a mi kitűnő főportásunk, Anton úr, aki egyre a régi korvettot emlegette – a világjáró Zrínyi hajót. Mert a tengerész ilyen fiú, hű a régi hajóhoz, minden időkre az marad a csoda, a szépség mintaképe, a legszebb és a legjobb hajó. Húsz-harminc év múlva majd a Rodney tengerészei emlékeznek így vissza a hajóóriásra, amelyik ott a kikötőben, negyedkilométeres hosszúságával valósággal elzárta a levegőt a Jadran elől. De hát azon a napon mi nagy urak voltunk: őexcellenciája a kormányzó vendégei, és így a “civilnek” tilos hadikikötő lakói. Úgy bizony. Meg is bámult nem egy viaszosvászon-sapkás angol legény minket, mit keresünk a tilos helyen a 38 000 tonnás Nelson (ennek ugyan két árboca volt, de ez sem számított Sottomarinának!), a 30 600 tonnás Warspite és a közelünkben levő 33 900 tonnás Rodney szörnyetegek árnyékában. És hozzá még a hadikikötőben, a fegyverektől, gépágyúktól, apró bunkerekben elhelyezett gépfegyverektől őrzött North Mole tövében. De hát Gibraltár kormányzója rettenetes nagy úr, és még azt is megtehette, hogy a bátyja kedvéért – aki szintén nagy úr – az őt szállító apró kereskedelmi vitorlást beereszti az angol hadisten óriásai közé! Ennek hatására egész nap Sottomarina, Suttora, Piede, de még Daniló bácsi is, régi haditengerész-emlékeiket idézték. Még Jankó is lemondott a csigakeresésről, szájtátva bámulta a hadihajókat, az ide-oda száguldó hadimotorcsónakokat, és elmélázva figyelte az öregek “hőstetteit” azokon a régi ládákon, a Don Juanon és társain. Egyet-egyet láttam én is még a császári és királyi “szép napok” hadihajóiból, fiúk. Nem mondom és nem tagadom: becstelenség lenne tőlem, ha tagadnám, de így igaz – azok a Zrínyik, Don Juanok, Saida és Tegethoff nevű hajók valóban hajók voltak. Hajók, és nemcsak úszó erődök, mint ezek a fantasztikus acélóriások, amelyeknek a “végét se lehet látni”, mint azt derék Sottónk megállapította. És csak bámultak ám a fehérsapkások, amikor a révhajó kötélre vett minket, és teljes szerénységünkkel, de alázatos tisztelettel elköszöntünk a valamikor Dzsebel-Tariknak nevezett Gibraltártól. Hiszitek, nem-e, de ideírom: zeneszóval búcsúztunk ám a kormányzó őexcellenciájától, kíséretétől, a Rodneytől, a North Mole dokkjaitól, az erődöktől, zeneszóval! Ezúttal nem Jokohama Jim szolgáltatta a zenét, de a skót dudások egy színpompás csapata, hetyke kis szoknyákban, fehér lábszárvédőkben, apó kis sapkákban. 

 Ott állt a zenekar a mólón, előtte a kormányzó és kísérete, köztük a kormányzói jacht parancsnoka. Most még inkább megbámulták hajónkat a csatahajók emberei. A Jadrant pöfögve vontatta a Trafalgar révhajó, szólt a zene, s a taton mellettünk állt a lord – selyem köntösében! És integetett, mint ahogy a partról is integettek. Egyre messzebbről hallottuk az angol katonák és tengerészek híres búcsúdalát: “Auld lang syne”…

– Hát ha eddig nem voltunk urak, most azok vagyunk! – állapította meg Zoller. – Barátom, egész Gibraltár minket néz! Ez már valami!

Ha mellény lett volna rajtunk, állítom, hogy szétpattannak a gombok rajta. Ettől kezdve Suttora nemcsak állandóan hordta a szemüvegét, még több kakaót ivott és még inkább meghajolt a lord előtt, de észrevettük, hogy valami különös hálóköntöst állított össze magának egy megviselt matrózzubbonyból, némi vitorlamaradványokból és ócska sípzsinórokból, amit sujtásoknak használt. Szolgálaton kívül ebben a különös klepetusban járkált, vagy szunyókált a kojéban. Aki lekicsinylő célzást tett a tengerész szokatlan öltözékére, az el lehetett készülve, hogy szó kerül rövidesen a keresztmama térdkalácsáról éppen úgy, mint a le- és felmenő családtagokról. A békesség kedvéért és az öreg iránti szeretetből inkább dicsértük a “lordi” öltözéket, amiben Suttora a sötét fedélzeten pontosan úgy nézett ki, mint egy elátkozott angol lovagvár szelleme…

…De hát most már nem feszítem tovább a húrt. Mint a régi tengerész mondta: nincs az a hullám, amelyiknek ne lenne egyszer vége.

Egyre inkább közeledtünk ahhoz a napszakhoz, amit a “szörnyű marokkói éjszakának” kereszteltünk el. Higgyétek el, nem minden ok nélkül.

Irány Mogador volt, az északi szélesség 31° 31’ és a nyugati hosszúság 9° 60’.

Kurzusváltoztatásunk után egyre inkább kibontakoztak az afrikai partok. Spanyol-Marokkó hegyóriásai, a Rif-hegyek Afrika csücskén még hósapkát is viselnek akkor, amikor tövükben, Tangerben, Tetuanban, Manillában csuromvizesek a burnusz alatt a barna hátak.

A 2500 méteres Rif vonulata hosszú ideig kísérte a távolból hajónkat.

Lassan haladtunk. Hol felerősödött, hol legyengült a szél, ami – szeptember volt – főleg a Szahara felől vagy a Kanári-szigetek irányából fújt. Amikor a Rif eltűnt, előbukkantak a Nagy Atlasz állandóan hóval fedett hegyóriásai. A térkép elárulta, hogy a Sebou folyó mögött, valahol a felhők fölött az az állandó felhő nem felhő, hanem a Dzsebel-Salan csúcsa! Rabattól kezdve a 4500 méteres Dzsebel-Ari-Alachi kísérte a partról hajónkat, már amikor láttuk. Mert hol az Atlaszt borították el a felhők, hol mi takaróztunk be a tenger ködébe. A marokkói partok veszélyesek, sok a váratlan, messzire benyúló földség, homokpad, zátony, tenger alól előbukkanó vagy a felszín alatt meghúzódó sziklasziget, scoglio, akár Arbe és Sebenico között az Adrián. Ezért a Jadran inkább távolabb a partoktól haladt a megadott irányban. Hogy azután miért tértünk le erről a jó útról, azt most se tudom, nem én.

Láttuk a távolból Rabat magasba nyúló minaretjeit.

Láttuk sok kilométer távolságban Casablanca (Fehérkastély) még Rabatnál is fehérebb házait. Igen, arra már Afrika volt. A látcső üvegén keresztül előtűntek a datolyapálmák, a nap tüzétől védettebb helyen meghúzódó citrom- és narancsligetek. Fügeültetvények. És a valódi olajat termő olajfák.

Nappal valósággal izzott a fedélzet, meztelen lábbal nem lehetett járni. A kormány ékes rézverete forró volt, mint a vasaló! A derék kormány. Hány napon, hónapon át fogtuk Zollerrel, Uramisten! Még a sarki tengeren is, s most, az afrikai Atlantikán!

A tudós lord néha kinézett a kajüt ajtaján vagy ablakán. Szájában az elmaradhatatlan szivar, szemén a monokli. És karján – Kokó! Mert mondanom se kell, alig tért vissza a fedélzetre a lord, Kokó már vonult a foxliból át a parancsnokiba. Hiába volt Suttora intelme. Ebből is látszik, hogy a majmok megbízhatatlanok.

– Most már végleg szakítottam – jelentette ki legöregebb fedélzetmesterünk. – Végleg!

Kokó sunyi pofával ott kuporgott a könyvek mellett vagy a lord vállán! Teljesen megbabonázta azt az embert, aki nem sok tudomást vett a világról, és aki csak a mohamedánság titokzatos múltjában élt. Talán Kokó volt az egyetlen élőlény, aki kitüntette őszinte szeretetével? Lehet. Mi semmit se tudtunk Cardigan lord magánéletéről, ami természetes. Csak azt, hogy van egy öccse, akit volt szerencsénk ismerni, és hogy rajong a kakaóért, a selyempaplanokért, köntösökért.

Egyre inkább közeledtünk célunk felé. Rabatnál parancsnokunk a messze part felé mutatott.

– Nézzétek, Zoller, Andrea, amott Rabat közelében azt a városkát. Kell, hogy emlékezzetek a nevére: Salle. Robinson írja naplójában, hogy amikor a mór kalózok a Kanári-szigetek és az afrikai partok között elfogták – tehát nagyjából ezen a tájon –, akkor Salléba vitték, és ott vetették fogságba!

A derék Defoe Robinson Crusoe-ja tehát erre kalandozott, és itt történt vele a híres kaland. Így azután még látcsövön is megnéztük a városkát, és nyugatnak szimatoltunk, ahol Madeira narancsai illatoznak, és délnyugatnak, amerről a Kanári-szigetek küldik sáfrányos illatukat.

– Igen muris lenne – vigyorgott felém Zoller –, ha mi is úgy járnánk, mint a jó Robinson. Mórok fogságába kerülnénk!

Mire én azt mondtam, hogy ez olyan képtelenség, akárha azt kívánná, hogy a sóner azonnal gőzössé alakuljon át. De Daniló bácsi más véleményen volt, vele együtt Szevér is.

– Csak ne fesd falra az ördögöt – ingatta fejét Daniló bácsi. – Bármennyire is különös, még mindig akadnak kalózbandák. Hát nem éppen Marseille-ben hallottunk egy bizonyos Dzsemal el Maraburól, a rablóvezérről?

– Hallottunk – bólongatott Zoller és vele együtt Jankó –, de az sivatagi rabló, és nem tengeri kalóz.

– No, no – intett Daniló bácsi –, általában így mondják, hogy “rabló”, “kalóz” ezekre a bennszülött bandákra, holott igazában nem is azok. Inkább a szabadságukhoz ragaszkodó, sőt bizonyos célokért küzdő csoportok, akik főleg és elsősorban a megszállók orra alá igyekeznek borsot törni. Hát ilyen a Dzsemal el Marabu bandája is. Évek óta üldözik őket a franciák, de eredmény nélkül. Hol a sivatagban, hol a tengeren tűnnek fel. De mindig nyomuk vész, mire a hatóságok fegyveresei a tetthelyre érnek.

– Talán azok amott a Marabu emberei – mutatott a közelünkben elhaladó négy halászbárkára Jankó.

Csúcsos vitorlázatú, gémárbocos felukka volt mind a négy, pontosan olyanok, mint két és fél évszázaddal ezelőtt, Robinson idejében. Piszkosfehér turbános, fekete testű emberek ültek a felpúpozott mélytengeri hálókon és a felukkák deszkáin. Hát bizony ezek a mór vagy berber, kabil avagy tuareg származékok semmiben sem különböztek a régi idők hírhedt “mór” kalózaitól! Rikácsoló beszédük elhallatszott a sónerig, s úgy handabandáztak, hadonásztak, mintha törzsi viszályt bonyolítanának, holott lehet, hogy csak arról volt szó közöttük: a kis Fatime vagy a kis Juszuf az idősebb a szomszédék gyerekei közül.

– Igen, barátaim – bólintott komolyan Daniló bácsi –, lehetséges, hogy nappal halászok, éjjel Dzsemal emberei! Esetleg nappal is azok.

De hát a négy felukka, mondanom se kell, nem támadta meg hajónkat. Inkább egy delfinraj kalózkodott a közelünkben. Fiatal falka volt, úgynevezett iskola, lehettek negyvenen is, ha nem többen. A delfinek a tenger bohócai, a tengerészek kedvencei, nem illő őket bántani sem. Vidámak, mókásak, valódi tréfacsinálók – az emlősök között! Mert bizony a delfin nem hal, hanem emlős, mint ahogy az a bálna is. Az “iskola” órákig a közelünkben lubickolt, prüszkölt, lebukott, majd előtűnt a hullámok közül. Ezen a tengerrészen van belőlük bőven, és nem akad hajó, amelyiknek sodrában ne kavarogna néhány delfin. Ezek a közönséges delfinek. Annál veszettebb, talán még a cápánál is félelmetesebb az Orca-gladiator, a kardszárnyú delfin. A gladiátor legnagyobb példánya sem több nyolc méternél (ami persze nem megvetendő méret), de gondolkozás nélkül megtámad húsz-huszonöt méteres bálnákat is – és legyőzi, mert azt vallja, hogy nincs finomabb falat a bálna húsánál. Egész utunkon csak egy gladiátort láttunk, azt is elég messze tőlünk. Hosszú háta és a hátán meredő éles uszonya a távolból is elárulta, hogy a gladiátor vadászik arrafelé…

– Irány: É. sz. 31° 31’ és Nyh. 9° 60’ – vettem át a kormányt Zollertöl azon az estén, amikor a jövőnkről semmit sem sejtve igen lassan úsztunk dél felé.

Az iránytű (tájoló, kompasz) szélrózsája és liliomos mutatója szinte alig-alig billent. Egy gyerek is megtarthatta a kormányt, annyira nem nehezedett rá semmi nyomás. Félmérföldnyire sötét tömeg haladt északi irányba: gyéren világított postagőzös volt. A Kanáriról jöhetett, és valószínűleg Cadiznak tartott.

Csendes, fülledt, néma est volt. Errefelé hirtelen száll le a sötét, mint általában Afrikában. Egyszerre jön, az előbb még világos volt, és máris sötét van. A csillagok fénye, a tenger villódzása ilyenkor a kormányost, az őrséget ábrándokba ringatja. Én egy ideig haza gondoltam Budapestre, a Dunára. Ugyan milyen lehet ott az este? Mert itt szép, nagyon szép, valósággal tropikus, a déli tengerek hangulata üli a tájat. A lomha, alig emelkedő hullámok tetejét aranyos, ezüstös világosság vonja be: milliárd, szemmel nem látható, fényt eresztő egysejtűek, planktonok.

Budapest… Duna… Majd előre néztem: arra lehet a célunk, Mogador. Amott pedig balra, backbordon, keletnek, Marokkó legkietlenebb partszakasza, a Meseta. Itt Mazagantól a Tensift folyócska deltájáig egyetlen falu sem található.

Azután eszembe jutott Abd el Krim, a Kegyetlen Isten Szolgája, akiről annyi szó esett abban az időben. A Rif-hegyek híres lázadó vezére akkor már Madagaszkáron volt száműzetésben, de a szelleme még ott élt a hegyek között, a sivatagban, a tengerparti törzsek sátraiban, falvaiban. Abd el Krim…

Hány óra is lehetett akkor? Úgy emlékszem: este tíznél nem több.

Igen, tíz óra volt, hiszen a kronométert is megnéztem, magam se tudom már, miért. Ahogy megnéztem, s becsuktam az óraládikó fedelét, meghallottam a vészmadár hangját! De nemcsak én hallottam, hanem az orr-őrségben levő Jokohama is, mert hátrakiáltott hozzám:

– Puffinus! Újból puffinusok!

Tehát ő is felismerte az Atlanti-óceánon járó hajósok közismert madarát, a vészmadárnak nevezett szürke bukdosót, a legkülönösebb madarak egyikét, a tenger kietlenségének lakóját. Ez az a madár, amelyről már szóltam, és amit Homérosz és Vergilius műveikben “hárpiának” neveznek. Főleg a hangja miatt, ami rikácsoló, visító, üvöltő egyben. Hárpiahang.

Hát ez a hang hasította ketté az esti-éjszakai csöndet, amikor mást se lehetett hallani, mint a hajó közismert nyögését, egy-egy reccsenését az árbocoknak, a kötélzet nyöszörgését, ahogy húzódtak a csigák, spannerok, scheklik, feszítődtek a bikák.

A vészmadár hangja a part irányából jött, majd néhány perc múltával pontosan az észlelt helyről még egyszer.

Érdekes, pontosan abban a pillanatban gyanút fogtam.

De nemcsak én, hanem Jokohama Jim és a kormányállás közelében kuporgó, szundikáló Piede is, aki felébredt az amerikai kiáltására.

Ha nem a tengerész, akkor ki ismeri jól a feketebarna, feketeszürke, fehér színű és sárga csőrű tengerlakót? Először is: a vészmadár naplemente után ritkán szól! Csak akkor, ha szél van. Márpedig akkor szélcsend volt, szinte állt a hajó! Másodszor: a vészmadár nem egyedül jár, hanem többedmagával, mint akkor is, amikor a Baleároknál kísérték a hajót. Harmadszor: a vészmadár nem marad meg egyetlen helyen, repül, repül, tovarepül, mert ez az eleme, a repülés! És az a bizonyos “vészmadár” ugyanabból az irányból szólt. Ez pedig… – így van – lehetetlen!

Jokohama hátraj ött.

– Hallottátok? – kérdezte.

– Hallottuk.

Az amerikai arca merő figyelem volt. Soha még ilyennek nem láttam. Mondtam is neki, fojtottan az egyre feszülő izgalomtól:

– Te, boy, ez nem vészmadár…

Összeszorított szájjal súgta:

– No, nem az. Nem puffinus!

És Piede?

Piede kiállt a kormányállás szélére, éles fülét valósággal “hegyezte” a part irányába.

Majd visszafordult. Keletnek sötét volt, nyugatnak, amerről a hajó haladt el, a tenger villódzása miatt eléggé messze lehetett látni. Piede ennyit mondott, vagyis inkább suttogott felénk:

– Arra – és belemutatott a keleti sötétségbe – emberek vannak! Sok ember, csónakokon! Hallottam az evezők neszét!

És újból megszólalt a vészmadár hangja.

De akkor már tudtuk, hogy az a hang nem madártól jön.

Hanem emberektől!

Emberektől, akik közül egy így szólítja a többit, a távolabb levőket.

De az az egy nem tudja, hogy itt tengerészek vannak, akik pontosan azért kaptak gyanút, mert nincs szél, és csak egy vészmadár rikácsol.

Az iránytű-lámpa fényében láttam, hogy Jokohama leveszi széles karimájú, elválhatatlan kalapját, és megtörli verítékes homlokát. Akkor éreztem én is, hogy a homlokom verítékes Istenuccse, féltem! Ami rejtelmes, titokzatos, az félelmes. Márpedig egyre inkább rejtelmes és titokzatos volt akkor körülöttünk minden!

Robinson! Reá gondoltam akkor – Robinsonra!

Merre van Szevér, Suttora, Jankó? Akik őrségen vannak, még pihenhetnek is, hiszen gyerekjáték a kormányt tartani: annyi szél sincs, hogy a cigaretta füstjét elvigye. Miért rikoltana a vészmadár?

Ami a hajót mégis mozgatja, az nem más, mint az itt már mutatkozó passzát áramlata, ami annak idején Amerika partjai felé vitte Kolumbust, és Dél-Amerikának Magellánt.

– Piede – súgtam a kövér cimborának –, ébreszd fel a többieket! Mindenkit, a kapitányt is!

Piede eltűnt mellőlem. Most Jokohama hajolt át a mellvéden, és kémlelt a sötétségbe. Ő is, én is a lélegzetünket visszatartva figyeltünk.

Az iránytű-lámpa elég fényt adott arra, hogy lássuk egymás arcát: Jokohamáé csupa feszültség, izgalom volt.

– Evezők!

Igen, ha nagyon halkan is, de hallani lehetett, hogy evezők csapódnak, húznak és emelkednek.

Elsőnek Szevér állt mellém, majd Zoller. Azután egymás után a többiek is. Daniló bácsi is rövidesen. Csak a lord nem, de hát őt nem akartuk háborgatni.

Fegyverünk semmi, azaz: egy revolver, a parancsnoké!

Halkan, suttogva beszéltünk.

Daniló bácsi kételkedett.

– Barátaim, úgy hiszem, eltúlozzátok a dolgot. Halászok lesznek! És a vészmadár hangja? Talán így adnak jelt egymásnak, hogy húzzák vagy engedjék a hálót!

– Azért én azt javaslom – dünnyögte Sottomarina –, nem árt, ha elővesszük a csáklyát, fejszéket, kalapácsokat! Te meg, Guzsik, a bárdot!

És Suttora mit mondott? Ugyan mit mondhatott?

– Az a teknős… nem tetszett nekem! Nem jó teknőssel…

De nem fejezhette be, mert Piede intett.

– Hallga, csönd!

Jankó az ifjúság boldog izgalmával hajolt a fülemhez.

– Andrea, kalózok közelednek?

Igen, egészen közelről hallatszottak az evezőcsapások. Közelről, majd csönd lett!

A legteljesebb csönd, amikor a tengeren nincsen több hajó közelben, távolban, csak a miénk.

– Ahoj, hajó! Ki van arra? – kiáltotta Daniló bácsi franciául.

Ahoj!

Néma csönd volt a válasz.

– Ezek nem halászok – sziszegte a foga között Piede.

Sottomarina letagadhatatlan örömmel szólt:

– Ha nem, és ha tervük lenne a hajóval, hát akkor verekszünk! Úgyis régen verekedtem! Lehet annak tíz éve is…

De elhallgatott.

Árnyék tűnt fel a backbordon.

Egy csónak, de még inkább egy árboc nélküli felukka sötétben szétfolyó árnyéka. Legalább a hold világított volna, de még nem jött fel, még a látóhatár alatt cammogott. Ha a közeledők valóban támadni akartak, ügyesen manővereztek: a keleti oldal teljes sötétségében bízva, ott bújtak el.

Az elsőt a második, majd a harmadik követte! Különös, sehol egy burnusz, sehol egy turbán vagy arab fejkendő, a tarbus. Nyilvánvaló, hogy akik a felukkákban eveznek vagy kuporognak, hogy jobban elfedjék magukat – meztelenek!

Akkor már egyikünk se hitte azt, hogy békés szándékkal közelednek a titokzatos csónakosok. S hogy halászok lennének. Még Daniló bácsi se hitte.

Szél nem fújt, nem haladtunk.

A Jadran ócska szükségmotorját begyújtani már nem lehetett. Erre idő nem volt!

Jankó már hozta is parancsnokunk revolverét.

– Úgy gondolom – mondta –, ideje elővenni a csáklyákat. Guzsik ossza szét a fejszéket, baltákat! Siess!

Alig tűnt el Guzsik apó és Gommó, máris megváltozott a helyzet.

Esetünk tanúság volt arra, hogy jobb – kételkedni, megijedni, mint bízni abban, hogy rémeket látunk. Az események úgy pörögtek, mint homokórából a porszemek!

Most már a steuerbordon is feltűntek az árnyak. Valóban jól sejtettük: árboc nélküli felukkák voltak!

És akik a felukkákban ültek: kalózok!

– A teknős, a teknős! – lihegte Suttora.

Daniló bácsi Zollerre nézett.

– Amikor azt mondtam: ne fesd falra az ördögöt, egy szót se hittem, hogy bekövetkezhet. Márpedig – úgy látom – bekövetkezett!

Ebben a pillanatban felhangzott a csónakban ülők kiáltása:

– Aja-há, aja-há!

Őrült hangzavar támadt! Evezők csapódása, ordítások, a sóner oldalához vágódó csónakok ütődése!

– Aja-há, aja-há! Aja-há!

A Jadrant pillanatok alatt körülfogták!

A rézangyalát! – üvöltötte Suttora.

– Csülökre! – ordította Sottomarina. – Emberek, ne hagyjátok magatokat! Csülökre! Corpo di bacco!

Eldördült Daniló bácsi revolvere is! Gyors egymásutánban kétszer, majd háromszor.

Igen, úgy, ahogy sejtettük: csak ágyékkendőt viseltek a támadók, vagy még azt sem. A barna, fekete testek még a világos fedélzeten, a fehér felépítmények között is valósággal beleolvadtak a sötétségbe.

A fedélzetlámpa fényében láttam, hogy milyen sokan vannak a támadók. Csak úgy áradtak a fedélzetre, mint a hullámok vihar idején!

A hajó egyik oldalán Sottomarina, a másikon Jokohama “dolgozott” és irányította a védelmet. Daniló bácsi lövéseire néhány pillanatra visszahúzódtak a kalózok. Nem tudhatták, hogy a pisztolytüzet nem követi sortűz. És az igazságnak tartozom, ha nem hallgatom el: Sottomarina príma munkát végzett, de Jokohama se nagyon maradt el mögötte!

– Corpo di bacco! – üvöltötte az Adria legerősebb embere, és elragadtatva vagdalta kettesével, hármasával át a palánkon, bele a tengerbe a reá rohanókat.

Amit Sottomarina végzett, az vérbeli sportteljesítmény volt, de egyben csodás haditett is. Az öreg Sotto kitett magáért, a Don Juan-ért, Zenggért, a régi uszkok kalózok becsületéért, a császári és királyi haditengerészetért, de főleg a Jadranért! Az óriás valóban óriás volt, lenyűgöző, félelmetes szörnyeteg, aki egymaga többet tett, mint Jokohama kivételével valamennyien mi többiek. Mert Jokohama Jim méltó társa volt hajónk óriásának! Itt derült ki, hogy a longászi, csupa csont, izom és ín amerikai legény kiváló bokszoló, verekedő. Hosszú, hajódarura emlékeztető karjaival Sottomarinához méltóan nyalábolta át egyik támadót a másik után, és vágta a hajómellvéden keresztül a tengerbe. Sütőlapátra emlékeztető tenyerei, vaskemény öklei, ha lecsaptak – ott reccsent ám valami! No és a lábak, a nyeregben megedződött cowboylábak: egy-egy rúgás, és akit elért, az szánkázott a fedélzeten! Ha Sottónk az uszkok kalózok (a szülőföld) becsületéért, úgy Jim Texasért, Arizonáért, Kentuckyért, a rodeók (cowboytornák) becsületéért tett meg minden elképzelhetőt!

Az első, akit felbukni láttam, az öreg Guzsik apó volt, majd – ahogy körülnézhettem – Gommó következett.

Mert bizony látni lehetett, méghozzá kitűnően. Támadóink egyszerre fénnyel borították el a fedélzetet! Szurokfáklyák lobbantak a felukkákban, és ami eddig vaksötétben volt, az most éles fényben úszott.

– Corpo di bacco! – hallatszott egyre Sottomarina vészes csataordítása.

Zoller, Piede, Jankó és jómagam hátunkat egymásnak vetve, kört alkotva, mint valami védőtorony, úgy küzdöttünk. Ez a módszer régi, jól bevált, kitűnő tengerész-védekezés. Amolyan kollektív csatarend, ami igen bevált kikötőkben, csapszékekben, bárokban, bisztrókban, de még a fedélzeteken is. (Ha netalán hasonló helyzetbe kerültök, ajánlom, kövessétek példánkat.)

Suttora kísértetköpenye cafatokban lógott már, de az öreg még tartotta magát. Hogy mit tudott egy szál csáklyával művelni, az csodálni való volt!

Gommó és Guzsik apó a földön feküdt, mert bizony a fekete ördögök sem voltak restek. Szevért, Daniló bácsit valóságos raj rohanta meg, és láttuk, hogy kötözik őket!

És ne higgyétek, hogy a lord gyáván a kuckójában maradt. Nem. A lord köntöseinek egyikében feltűnt a küszöb hullámfogójánál, kezében a térkép helymeghatározó léniájával. És ezzel a léniával kezdett csapkodni, közben egyre kiáltotta:

– Ez a hajó őfelsége védelme alatt áll! Őfelsége védelme alatt! Őfelsége…

Kiáltotta angolul, franciául, törökül, sőt még arabul is, mint később erről értesültünk. De hát támadóink nem sokat törődtek őfelségével (akin természetesen az angol királyt kellett érteni), sőt mondhatnám: semmit sem törődtek! Egyszerűen fittyet hánytak őfelségére és a lordra, akit léniájával együtt percek alatt ártalmatlanná tettek! Összekötözték őt is, akár Szevért és Daniló bácsit.

Bizony nem álltam meg, hogy “munka közben” ne kiáltsam oda Zollernek, mintha csak az akadémiai verekedések egyikén lennénk:

– No, pupák, kellett neked a muri?!

Zoller vigyorgott, de nem felelt, mert abban a pillanatban indult meg ellenünk a végső roham.

Érdekes, hogy az embert milyen furcsa érzések ragadják meg, ha így beletekint a múltba, mint most én, hogy elétek idézze a “szörnyű marokkói éjszakát”.

Nem annyira az ökölcsapásokat érzem az emlékezés eseményeiből, mint inkább azt az émelyítő, fojtó, lélegzetet elállító szagot, ami a fülledt éjszakán, az átmelegedett fedélzeten a bennszülöttek testéből kipárolgott. A körülöttünk kavargó meztelen testek izzadságszaga valósággal elkábított! Ki tudja, hány mérföldet evezhettek már ezek az emberek, s micsoda tempóban, hogy elérjenek bennünket. (Mint később kiderült, az előzőleg látott felukkák az előőrsök voltak.)

– Aja-há! Aja-há!

– Corpo di bacco!

– A rézangyalát!

Egyszer csak éreztem, hogy a mi vállal-vállig “erődünk” meglazul: Zoller megcsúszott, elesett és – máris a nyakunkon a támadók!

Nagy csörömpöléssel lezuhant a fedélzetlámpa.

Egy kéz a torkomat markolászta.

Sötét arc hajolt fölém. Még arra emlékszem, hogy fehér fogak villogtak és két szem, mint a párducé, égett a tekintetem előtt.

Azután elsötétült a világ…

Csönd lett. Nagy csönd.

Különös, fiúk, erre a “csöndre” úgy gondolok vissza, mint valami igen jótékony, valami igen megnyugtató megoldására a fedélzeti káosznak, a fedélzeti valpurgis-éjnek. A szörnyű marokkói éjszakának, ami úgy szakadt ránk, mint az a bizonyos orkán, amit nem érez előre senki, még az aneroid sem. Váratlanul, ménkőcsapásként.

Úgy jártunk, mint Robinsonék, csak hát – háromszáz esztendővel később!

Tudom, lesznek egynéhányan, akik elmosolyodnak és azt mondják: de messziről is hajózott ez a sónerkormányos, hogy ilyesmit kitalál! Mondom, ezzel igenis tisztában vagyok. Kalóztámadás a mór partokon – 1934-ben! Hihetetlen? Pedig nem az. Már idéztem egyszer Slocum kapitányt, a nagyszerű tengerészt, az elsőt, aki egyedül hajózta körül a Földet. Föld körüli útján két helyen támadták meg őt: a Tűzföldön a bennszülöttek és a Gibraltár-szorosban – mór kalózok! Igen, a Gibraltár-szorosban, alig harminc évvel előttünk. Vagy idézzem a Taiping esetét? A Taiping francia ágyúnaszád őrszolgálatot teljesített a marokkói partokon, amikor is egy ködös hajnalon zátonyra futott. Amikor felfedezték – már csak a hajó volt meg, teljesen kifosztva, a három tiszt és a huszonkét legénységi, a négy fűtő, a két gépész sehol! Ez 1922-ben történt! Vagy Mc’Clarck luxusjachtja mint járt? Aztán a legszebb sónerek egyike, a kétárbocos Bermuda? Nem hallottátok? Pontosan úgy, mint a Taiping. Köd, éjszaka, zátony. Amikor felfedezték, már csak a hajó vázát találták. Mc’Clarcket és legénységét sehol! Mindez pedig történt nagyjából azon a területen, ahol a mi kalandunk, tehát a kopár, kietlen Meseta partjai előtt, közvetlenül az É. sz. 33. fokán – 1927-ben!

Hogy meddig tartott ez a “csönd”, nem tudom. Egyesek szerint, akik kábulat nélkül vészelték végig ezt az időt, órákig.

Én arra ébredtem, vagyis inkább ébredeztem, hogy locsolják az arcom, és időnként megrázzák a fejemet.

És a közismert ringásnak semmi nyoma. Mozdulatlanul, keményen, mereven terült el alattam az anyaföld. Ez volt az első észrevételem. A hajó mozgása annyira beidegződik a tengerész idegeibe, vérébe, agysejtjeibe, hogy a szárazföldön – a “szárazföldi betegség” fogja el. Ruganyosan lépnénk, de nincs értelme, úgy érezzük, hogy emelkedik a talaj, és nem emelkedik! Ha fekszünk, várjuk azt a bizonyos emelkedést, amikor “lélegzik” a hajó. A szárazföldön ezt hiába várjuk. Mint ahogy én is hiába vártam.

Felettem a hold világított.

Arcomról csurgott a víz. Nedves ruha tapadt a homlokomra. És aki fölém hajolt, az nem volt más, mint Jankó.

– Jankó, hol vagyunk?

A fiú a fülemhez hajolt, úgy súgta:

– Elfogtak. Hogy a többiek merre vannak, nem tudom. Piede, Jokohama is itt fekszik. Jokohama karja eltörött!

Igyekeztem oldalt feküdni. Valahogy sikerült. Igen, a parton voltunk. Homokon. A közelemben Piede, valamivel odébb Jokohama.

A hold fényében akár olvasni is lehetett volna.

Piede és Jokohama között egy fegyveres ember, burnuszba burkolózva, a sarkán guggolt. Felénk nézett, időnként mondott valamit, amit nem értettünk. De ez sem őt, sem minket nem zavart. Jankó mellett egy vödör, abba mártogatta az ingéből leszakított rongyot. Hol Piede, hol az én fejemet locsolta a vízzel. Nem édesvíz, de tengervíz volt a vödörben, éreztem az ízén, ahogy a szájamra csurgott.

– Nincs nagyobb bajod – mondta Jankó. – Felrepedt a homlokodon a bőr, meg egy jó nagy púp dudorodik. Piede ugyanígy járt.

De Jokohama…

Most szólalt meg az amerikai:

– A csukló felett tört el a karom. Ha adna ez a kormosképű pasas két lécet, meg az ingemből fáslit csinálna Jankó, fütyülnék a világra!

De az őr hajthatatlan volt, csak ingatta a fejét, hogy nem, nem, és egyre a puskáját emelgette.

– Lennél te ilyen disznó állapotban, majd nyivákolnál! – hördült rá Jokohama.

De az csak nevetett, és ingatta a fejét egyre, hogy nem, nem.

Megkíséreltem a felülést, nem ment. Egyszerűen hátraestem, mint a rosszul megtámasztott búzászsák. De Jankó támogatott, és akkor sikerült. Kóválygó fejjel, de körülnéztem.

Homokdűne oldalában feküdtünk, néhány halfajabokor meg tengerisás hirdette, hogy a természet nem szívesen kapaszkodik meg a marokkói tengerpart homokján, A tenger mögöttünk terülhetett el, onnan enyhe fuvallat szállt nedves homlokomra. Elöl, ahonnan a hold világított, a Meseta kietlen sivataga terült el.

Egyszerre rádöbbentem a jelenre. A többiek! Hol vannak a többiek? Daniló bácsi, Szevér, Sottomarina, Suttora, Gommó, Guzsik apó meg a lord és vele együtt Kokó?!

Hol vannak?

Se Jankó, se Piede, se Jokohama nem tudott róluk.

Élnek? Megölték őket?!

Most felkönyökölt Piede is. Egyébként is mosolytalan arca most még komorabb volt.

– Hát Suttora megmondta, a templom bajt hoz ránk – suttogta. – Most itt a baj…

Jankó vigyorgott.

– Nem ismered Suttorát, neki minden bajt jelent… vagy nem így van?

És rám nézett.

Bólintottam. Igen, de most tényleg nagy a baj. De hogy kerültünk ide?

Erre már tudott választ adni Jankó.

– A felukkákkal vontatták a sónert a partig. Annyit kivettem, hogy amolyan lagúnaöbölbe kerültünk. Ott csónakba raktak veletek együtt, és idehoztak. Mögöttünk kétszáz lépésre lehet az öböl. Nekem semmi bajom se történt. Pedig nem kíméltem az öklömet. Az egyiknek akkora frászt adtam, hogy talán nem is él már!

A derék kis Jankó. Kedves, gyerekesen sima, olajbarna arcán ott táncolt az örökös vidámság.

Jokohama Jim bólintott.

– Szép verekedés volt, jó sport. Texasban sem látni minden évben ilyet. Aranyat ért. De most aztán nem tudok bendzsózni. Ugyan hol lehet a bendzsóm? Ez most rövid idő alatt a második, amelyik bajba került. De a verekedés, boys, aranyat ért!

Az őr ránk hördült. A kezét is a szájához tette, és ezzel is jelezte, hogy hallgassunk. És újból felemelte a fegyverét, mintegy mutatva, hogy lő, ha nem hallgatunk el.

– Jó, jó – dünnyögte Jokohama –, a puska nálad van. De majd lesz egyszer nálam is…

Szél támadt. Zizegett körülöttünk a homok. Valamerről hangok szűrődtek felénk. Hátrahanyatlottam. De jő puha is volt az a kemény tengerparti homok…

Amikor újból felnéztem, világos volt már.

Vérvörösen lógott az égen a Nap.

És micsoda nyüzsgés, kiabálás, szaladgálás. A kép teljesen megváltozott.

Egy nagyobb sárkunyhó állt a középen, mellette mindössze egy árva datolyapálma. A kunyhó körül több sátor.

Tehát valami táborba kerültünk, úgy lehet, támadóink táborába.

A kunyhó előtt egy kék burnuszos, jól megtermett, á többieknél jóval feketébb férfi ordítozott. Parancsokat adhatott, mert emberei egy-egy utasításra úgy pattantak, akár az ugráló bolharákok.

A kunyhónál felfedeztem egy újabb ismerőst. Lord Cardigan volt, a pálmafa előtt ült, hátát a fának támasztotta és – olvasott! Így igaz, fiúk, olvasott. Nem a Suttorától is kellően megcsodált “inkunábulák” egyike volt az ölében, hanem egy kisebb kötet, de láthatólag az is régi, időtől mart példány. A köntös egyik ujja elhasadt, de megvolt, úgy ahogy használható állapotban. A lord szemén a monokli és a vállán – Kokó! Abban a pillanatban már tudtam, hogy hol a titok nyitja. Valahogy támadóink felismerték a lordban a tudóst (mint ahogy így is volt), és számára különleges bánásmódot engedélyeztek. Még könyvet is hozhatott magával és Kokót, a gibbont is! Az észak-afrikai népeknél, általában a mohamedánoknál, régi szokás, hogy a bolondokat és a tudósokat külön elbánásban részesítik, még akkor is, ha azok az ellenséghez tartoznak.

De sok időm a szemlélődésre nem volt, mert két burnuszos megragadott, felrántott a homokról, és máris vittek a sárkunyhó felé. Rogyadozó lábakkal, megcsukló térdekkel támolyogtam a két ember között, akik a hónom alá nyúlva támogattak. Azt egy pillanatig se állítom, hogy valami különleges gyöngédséggel, inkább nagyot rántva, húzva, cibálva vittek. A küszöbnél elengedtek, belöktek, mint mi szoktuk a kötegre tekert orrvitorlákat a raktárba hajítani!

– No, né, Andrea! – hallottam Daniló bácsi hangját. – Te is előkerültél!

Tehát Daniló bácsi él!

Igen, él, és máris mellettem volt.

– Sottó, fogd meg, és tegyük Jokohama mellé – adta tovább az utasítást parancsnokunk.

Sottomarina jól ismert, mély hangja is megörvendeztetett.

– Akkora púpot szereztél, caro mio, mint az öklöm! Márpedig az én öklöm elég nagy ám.

– Mindenki él? – kérdeztem még eléggé gárgyult hangon.

Félhomálynál is sötétebb, valójában egész homály volt a büdös, sütőkemencére emlékeztető sárkunyhóban. Az a kevés fény, ami beszűrődött, a kunyhó szellőzőin jutott be. Mert azt mondanom se kell, hogy a kunyhón nem volt ablak, helyette szellőzőnyílások voltak, olyasfélék, mint amilyen kerek és széles egy kályhacső. A kunyhó négy falán volt egy-egy, azokon kukkantott be a fény.

Persze rövid idő után már én is láttam, amikor a kinti éles naptűzés után megszoktam a benti sötétséget.

Mindnyájan megvoltunk! Csodálatos: kivétel nélkül mind! Szinte hihetetlen, de így történt. Természetesen mindenki máshogyan viselte a “marokkói szörnyű éjszaka” parádés ütközetének nyomait. Jokohama törését leszámítva a legkeservesebben Guzsik apó, Gommó, Piede meg jómagam festettünk. Az első órákban bizony nem hittük, hogy hajónk kedves öreg ácsa és szakácsa (a “smutje”), Guzsik apó életben marad. Hiába, túl öreg volt már ahhoz, hogy betört fejjel is könnyen vegye az életet! Gommó hasonlóképpen, de mi volt Gommónak egy puskatus a fejre?! Semmi, egy kis ájulás és kész.

Amikor utolsónak behajítottak a kunyhóba, akkor már a kalózok felcsere, vagy inkább varázslója dolgozott Guzsik apó koponyáján és Jokohama karján. Mellette Suttora kuporgott mint segéd. A tuareg, berber vagy kabil származású felcser még Piedénél is apróbb volt, de majd olyan öreg, mint a marseílle-i Szultán, Safi apó. Hófehér szakáll övezte állát, keretezte fekete képét. Egyre motyogott magában, időnként füttyentett is. Olyan piszkos volt, mint egy kéményseprő, és mégis a legteljesebb bizalmat árasztotta. Minden mozdulatán, motyogásán, morgásán apró böffenésein, nyüszítésein érződött, hogy ez az ember évszázadok titokzatos tudását bírja – évszázadok tudását a sivatagból!

Egy ládikó volt vele. A ládikóban különböző tégelyek kenőcsökkel, zacskók száraz növényekkel, különös alakú vágó és csípő szerszámok, kötözőruhák, amiknek a tisztaságához persze szó férhet…. És a kis ember elmerülve dolgozott. Előbb Jokohama karját tette sínbe és kente be mindenféle kenőccsel, amitől még nagyobb bűz lett a kunyhóban, majd Guzsik apót vette elő. Szegény Guzsik alig lélegzett már, de a sivatagi doktor, akit Sottomarina menten elkeresztelt Signor Doctor Szaharának, rendületlen bizalommal működött. Időnként még rá is fújt Guzsik apóra, talán hogy átültesse életerejét.

Úgy látszik, sikerült, mert rövid idő múltával hajónk szakácsa fészkelődni kezdett, majd a szemét nyitogatta.

– No, Guzsik, kellett neked hősnek lenni! – nevetett az öregre a nem kevésbé öreg Suttora, aki Jankó mellett az egyetlen volt, hogy elmondhatta magáról: a legkisebb karcolás nélkül úszta meg a tengeri csatát.

Zoller sántikált. Ő egy kiadós ütést vagy rúgást kapott a térdére, és ugyanaz a púp, ami az én homlokomon éktelenkedett, az Zollernél a térdet duplázta meg. Sottomarina a mellére kapott egy kiadós vágást, de hát mi volt az neki! Karcolás. Alig engedte, hogy a kalózok felcsere bekötözze.

– Hogyne, majd csiklandozol engemet! – mordult rá, amikor a ládával melléje telepedett. – Olyan nincsen!

De végül is Daniló bácsi parancsára engedett.

Így vett minket sorra az apró emberke.

– Rangos hely ez – állapította meg Szevér. – Még orvosi ellátásiján is van részünk!

– De mi lehet a hajóval? – hördült fel Sottomarina. – Mi lehet? És valójában hol lehetünk mi? Mondd, te fekete képű kis manó, hol vagyunk? Hová kerültünk? Csak értesz annyit olaszul, hogy válaszolj nekünk, hová cipeltetek minket?

De bizony a kis manó nem értett egy kukkot se Sottomarina beszédéből. Még franciául se tudott, amit Észak-Afrikában a kikötői lakosság java része megért. A kis ember csak egyre rázta a fejét, mint az előbbi őr is, hogy no, no, nem, nem. Jankó el is keresztelte menten No úrnak.

Hát a börtönünk nem volt se téres, se tágas. De börtön volt. Szörnyű odú tizenkét ember számára! Mert tizenketten voltunk a lorddal együtt, aki “kijárásos fogoly” volt, mindnyájunk között a legszerencsésebb. Őt a bolondok, a szentek listáján tartották nyilván, és a különös megkülönböztetés lehetővé tette, hogy kiüljön az árva datolyafa alá hű társával, Kokóval együtt. Egyébként mi is kezdtünk gyanakodni, hogy a lord valóban bolond. A mohamedán népek nyelvéből bevallása szerint (erről Suttora tájékoztatott minket) kilencet beszélt és írt. Köztük a marokkóiak berberkabil nyelvét is… de nem akart szóba állni őreinkkel! Így, ahogy mondom: nem volt hajlandó beszélni velük, csak a legszükségesebb egy-két szót vágta oda, ha éppen kellett. Erre azok még inkább tisztelték, akár Kokó és Suttora.

– Sir, legyen olyan szíves – kérte a lordot Daniló bácsi, amikor különös útitársunk bejött hozzánk –, legyen olyan szíves, kérdezze meg az őröket, hogy minek köszönhetjük a támadást, a fogságot, ki a vezetőjük, mert beszélni szeretnék velük.

A lord megrázta a fejét.

– Én nem mondok azoknak a zsiványoknak semmit, kapitány. Már közöltem velük: a legrövidebb idő alatt engedjenek el, mert különben a brit birodalommal találják szembe magukat! Én Anglia polgára vagyok, és Anglia értem jön, hajóhaddal, ágyúkkal, repülőgépekkel!

– És volna szíves, Sir, megmondani, mit mondtak erre az őrök?

– Nevettek, kérem. De csak nevessenek. Utoljára majd én nevetek. Nekem van időm.

Ezzel lord Cardigan a legnagyobb nyugalommal megigazította monokliját, összevonta tépett köntösét, ami egy cseppet sem nyugtalanította, és odaheveredett Suttora mellé a homokos padozatra. Kokó vidáman mászkált a fejeken, vállakon, hátakon.

– Én semmiféle zsivánnyal szóba nem állok, ez nekem elvem, kapitány – folytatta a lord –, s ne is akarja, hogy ezekkel szóba elegyedjem. Én a mohamedánság rajongója vagyok, múltjának világhírű kutatója. Ezt a szégyent nem érdemeltem meg! Tehát lássák majd ők ennek a kárát!

Hiába kértük, hiába kapacitáltuk, semmire sem volt hajlandó. Egyre azt hajtogatta: a birodalom érte jön, vagyis értünk. Ennél többet ne kívánjunk. De a datolyafa alá kiment, hogy vinné az ördög a bolondját, bármennyire is tiszteltük azért, hogy zokszó és zúgolódás nélkül osztozott velünk a megpróbáltatásokban! Annyira nem nyugtalanította semmi, mint ahogy e pillanatban titeket nem nyugtalanít, vajon a sarki tájakon van-e élelmük a jegesmedvéknek.

Négy keserves nap telt el úgy, hogy semmi sem változott.

Négy nap, fiúk, a rézangyalát! Időnként adtak valamit enni, többnyire egy-egy marék datolyát, vagy egy nagy rocska rizst tizenkettőnk számára. Este meg abban a kegyben részesültünk, hogy kinyitották a deszkaajtót, és végre levegőt szívtunk a napi gárgyulás, elalélt tespedés után. Időnként No úr is megjelent, becsoszogott, megnézte sebeinket, Jokohama törését. Mosolygott, dünnyögött, dörmögött, és egyre ingatta fejét: no, no…

– Gondoznak bennünket, nincs nagyobb baj – állapította meg újból Szevér. – Ebből is látszik, hogy nem akarnak eltenni láb alól.

Igen ám, de akkor mit akarnak?

Mert úgy vettük észre, hogy a tábor eléggé üres. A lapos, széles, szél ellen igen jól védekező sátrak között mindössze őreink jártak. Erre a tapasztalásra jutottunk a szelelőnyílásokon kileskelődve és este, amikor kinézhettünk a kunyhó ajtaján.

Nyoma sem volt annak a nyüzsgésnek, amit akkor tapasztaltunk, amikor a kunyhóba zsúfoltak bennünket. És nem láttuk a kék burnuszos dirigálót sem.

Úgy lehet, újabb zsákmány után járnak a marokkói partok kalózai.

Vagy a Jadrant vitték el valamerre? Az is lehet.

Mindenesetre négy nap eltelt. És akkor már igen alább szállt bizakodásunk, hitünk, reménységünk. Nem úgy a lordé. Ő bízott a birodalomban.

A negyedik nap estéjén megdobogott a szívünk. De hát előbb tartsunk sorrendet…

Suttora azt fejtegette, hogy neki már akkor is gyanús volt a dolog, amikor a teknőssel találkoztunk. Mi kereken tagadtuk, hogy véleményét nyilvánította volna. Ugyanakkor Piede Jankót azzal heccelte, hogy most menjen kagylókat, csigákat szedni. Jokohama Jim egyre a szép verekedést emlegette, viszont Daniló bácsival többen azon morfondíroztunk: vajh látjuk-e hajónkat, és ha látjuk, most hol lehet?…

Ugyanakkor Sottomarina, kimerülve a tespedéstől, a dühtől, hogy mozdulatlanságra van kárhoztatva, feltette a világ legegyszerűbb kérdését:

– Miért nem szökünk meg? – Hiszen én ezt a szemét kunyhót fél vállammal felemelem! Mire várunk?

Este volt, sőt éjszakába hajló idő. Élesen világított a hold. Kilestünk az ajtón. Két sátor feketedett az előtérben. A küszöbnél az egyik őr szunyókált’. Puskája az ölében keresztbe téve. Feje megbillent, felemelkedett, lehanyatlott.

Sottomarina folytatta:

– Ezt a lazzarónit egy kézszorítással elintézném. Akkor már egy pasassal kevesebben vannak! És mennyien lehetnek most? Nem többen ötnél, hatnál, No úr nem számít.

Jokohama bólintott.

– Helyes. Benne vagyok. Elintézzük őket!

Halkan, suttogva beszéltünk. A lord aludt, nagyokat horkolt. Vagyis a lordok is tudnak horkolni, ez új felfedezés volt. Guzsik apó is aludt. Ő viszont nem horkolt, ami szintén meglepő volt.

Mondom, halkan beszéltünk. Főleg azért, mert mégiscsak gyanakodtunk, hátha megérti valamelyik őr a beszédünket. Igen, az ördög nem alszik. Lám csak, ez a küszöbön szundikáló is felállt. Egyszerre, gyors mozdulattal, mint aki dehogyis lógatta az előbb a fejét. Felállt, valamit hátraszólt az ő rekedt hangjukon, s már jött is a másik. Benéztek, bekiáltottak egy-egy dühös szót, és máris sötét lett az ajtónál. Rátették az ajtónyílásra a fatáblát.

– Tízet egy ellen, hogy megértették, miről beszéltünk! – hüledezett Szevér.

– Lehetetlenség – ellenkezett Daniló bácsi. – Ki tud ezek közű olaszul meg angolul?!

– Ráadásul suttogtunk – bizonygatta Sottomarina.

Valaki kuncogni kezdett.

Úgy emlékszem, Gommó lehetett.

– Sottó és a suttogás!…

– A teknősbéka… – morogta Suttora.

Jokohama felnyögött:

– Boys, cselekedni kell! Itt döglünk ebben a lyukban, ha sokáig maradunk! Döntsön a kapitány!

Egyszerre csak csönd támadt. Csak a szúnyogok, a moszkitók zümmögését lehetett hallani.

És ekkor hirtelen felfigyeltünk.

Valahonnan, valamerről, de természetesen legelsősorban is a tengerről – zeneszót hallottunk!

Muzsikát, tiszta, szép, valódi muzsikát!

Hegedűknek, zongorának együttes játékát. Mivel közöttünk Jokohama volt zeneileg a legműveltebb, hát elfogadtuk az ő megállapítását: klasszikus zene. Mindenesetre szép volt, a mi bárdolatlan, viharokhoz, hullámverésekhez, harmonikához, bendzsóhoz szokott fülünknek is szép. A világ, a szabad élet, a szabadság, a jókedv üdvözlete volt ez a muzsika!

Most is érzem: úgy belemarkolt a szívembe, mintha az édes-anyám ölelt volna akkor át.

– Hajó haladt egy-két kilométerre a parttól, és a zene a tiszta, csendes afrikai éjben beosont ide a sárkunyhóba, börtönünkbe, sírkamránkba.

– Ordítani kellene, hátha meghallanák! – kesergett Sottomarina.

– Ne bomolj, még megtennéd! – szólt rá Piede.

Daniló bácsi nyugodt, magabiztos hangján közbeszólt:

– Igen, úgy hiszem, azon kellene törni a fejünket, mint szökhetnénk meg innen!

És bár a zene egyre távolabbról hallatszott, a szívünkre biztonság szállt.

A civilizáció biztatása haladt el a közelünkben, és attól kezdve nyugodtabbak lettünk. Igen, szökni fogunk, még akkor is, ha az életünkbe kerül! Így döntöttünk.

Először is hosszas számítások következtek, hogy hol lehetünk. Az nem kétséges, hogy a mesetai partrész valamelyik öblébe hozták a hajót, és a hajóval együtt minket, A Meseta-partszegély tele van öblökkel, lagúnaszerű bemélyedésekkel, ahol pompás védelmet találhatnak a tengeri kalózok. Így volt Robinson idejében, így most is. Száz és száz elhagyott öböl a kihalt, élettelen parton – nincs annál jobb búvóhely rablónak, kalóznak, árva madárnak!

Daniló bácsi, Szevér, Zoller és jómagam is eleget néztük a térképeket, igyekeztünk tehát visszaemlékezni, hogy a partnak melyik részével lehettünk a támadás idején egy vonalban.

Végül Daniló bácsi kimondta a pontos helyet.

– A Halottak-öblében vagyunk, barátaim! A Halottak-öblében!

Ha pedig itt vagyunk, akkor majdnem egyenlő távolságra esünk az északabbra levő Mazagentől és a déli Mogadortól. Százszázötven kilométer lehet a távolság, mint azt fejből megállapítottuk.

Gyalog, esetleg élelem nélkül, betegekkel, sebesültekkel, no meg a lorddal is, akit nem hagynánk el, nehéz a feladat. De meg kell tenni! Megéri. Mert így, ebben a bűzbarlangban, szörnyű hőségben, mosdatlanul – ragály előtt állunk! Kolera, tífusz, vérhas, ez vár ránk, ha így múlnak tovább a napok!

A brit birodalom bajosan jön segítségünkre, bár az sem kétséges: lassan híre kel, hogy eltűnt a Jadran. De hát erre mégsem várhatunk.

Csurgott rólunk a fülledt, levegő nélküli kunyhóban a veríték. Úgy suttogtunk. A muzsika – a szabadság dala, amint elneveztük az ismeretlen zenét – még a fülünkbe zsongott. Egyik ötlet a másikat követte.

– Én leütöm az őrt – tervezte Sottomarina –, vagy inkább elkapom a nyakát. Utána behúzom, és a burnuszába valamelyikünk, mondjuk Jankó, betakaródzik. Ő ül ki a küszöbre. Majd int a másiknak, aki a közelben lehet. Erre az idejön a bejárathoz, kinyúlok, és azt teszem ártalmatlanná. A többi már nem érdekes. Helyes, kapitány?

Annyira közel hajoltunk egymáshoz, hogy éreztük egymás leheletét. Kitűnő terv. És ami a fő: erre igen alkalmas Sottomarina. Jokohama Jim felnyögött:

– A másodikat én intézem el!

– Fél kézzel? – kételkedett valaki.

– De fél kézzel ám! Lefogtam én már megvadult lovat is, amikor cowboy voltam. Ez volt a sport: fel kézzel!

– A teknős, a teknős… – hümmögte többször Suttora.

Sottomarina valóságos lázban volt.

– A legokosabb lesz a tervünket hajnalban végrehajtani. Tudom, a bennszülött népek akkor a legálmosabbak. Hogy az ajtódeszkát becsukták? Attól ugyan nem fáj a fejem! Majd kapirgálunk, matatunk rajta, az őr erre kinyitja. És máris jöhet – a nyakszorítás!

Szevér már álmodozott is:

– Az is lehet, hogy a Jadran itt van a közelünkben. Akkor nem kell a sivatagon gyalogolni Mogadorig…

– No, no – intette Daniló bácsi –, a hajóra szinte gondolni se merek! Lassan harminc éve az enyém… a Jadran… mintha a gyerekem volna, úgy szeretem…

– Ne búsuljon, kapitány úr – szólt közbe Piede –, holnap ilyenkor már el is felejtettük, hogy mi történt velünk!

A lord nyugodtan horkolt. Bámulatos ember. Guzsik apó is társult a horkoláshoz.

Elhallgattunk. Most már szó nélkül szőttük tovább az álmokat. Szökünk! Végre.

– Nem sokkal éjfél után – mondta egy idő után Daniló bácsi. – Akkor, barátaim, indítunk!…

De jó is volt ezt hallani. Négy napi kínlódás, fogság után.

– Jokohama, ti hol a marseille-i börtönben, hol a marokkóiban tanyáztok Piedével és Jankóval – kuncogott Szevér. – Börtöntöltelékek…

Éjfél után – indítunk.

Úgy hangzott parancsnokunk kijelentése, mint nemrég a távoli muzsika.

Életet, hitet adott.

– Történjék bármi! – hallatszott a sötétben parancsnokunk hangja, mint valami eskü.

És mi megismételtük:

– Történjék bármi…

És de messze van még az az éjfél után! Szevér kikémlelt a délkeleti szelelőnyíláson.

– Még. magasan van a Tengerész – szólalt meg egy idő múlva.

A Tengerész csillagképét ti nem ismeritek, a Ráktérítő feletti földrészeknél tűnik fel az ekliptika pályájában, a Pegasus és a Kőszáli kecske között, eléggé ritkán, alig néhány csillaghajításnyira a Bálnától és az Óriási-haltól. A Tengerész központi csillaga (a “fej”) igen éles fényű, akár a mi hazai csillagmezőnkön a Venus, úgyhogy Szevér igen könnyen megláthatta a szelelőnyíláson keresztül, ha éppen a nyílás tengelyében tűnt elő.

– Hej, ha Ibni itt volna velünk! – sóhajtotta Piede.

Ibni! Hát igen, nyilván segítene, de hát az ő segítsége most körülbelül annyit ér, mint a Brit Birodalomé!

Zoller felkuncogott, és az ő pesties módján megjegyezte:

– Röhögni kell, ha arra gondolok, hogy Suttora bácsi megint kurjongat majd: csülökre, csülökre! Meg rézangyalozik! Csak hát azt nem tudom, mint fogok én ilyen púpozott térddel száz kilométereket gyalogolni!

– Majd tudsz – intette Sottomarina. – De mi van azzal a Tengerésszel ott az égen?

– Még mindig magasan jár – közölte a nyílásból Szevér.

– Ha lemegy, megdöngetjük az ajtót – dünnyögte Jokohama. – És akkorát ütök, de akkorát…

Sottomarina közbeszólt:

– Előbb én, testvér, előbb én!…

Ólomlábakon haladt az idő. A Tengerész csak nem akart lejönni a horizont alsó részéről.

Maga a pokol üstje, a gyehenna legnagyobb főzőedénye volt az a sárkunyhó. Úgy éreztük, nem más, mint a szökés reménye tartja bennünk a lelket, hogy kibírjuk az életet az átkozottul levegőtlen helyiségben.

Már nem is kergettük kezünkkel a mellünkre, hátunkra tapadó, fülünk körül döngicsélő, zúgó, zakatoló, szánkba berepülő szúnyogokat. Ezek a tengerparti afrikai szúnyogok még szörnyűbbek a balatoniaknál is. Azok jóindulatú dominikánus szerzetesek ezekhez képest.

Nem kergettük, hiszen ha a Tengerész lemegy az ég horizontjáról, akkor szökünk.

Igen, történjen bármi, így fogadtuk.

De hát ott voltunk, ahol a kiszmet a legnagyobb úr.

És a kiszmet olykor közbeszól, bármennyire is nem óhajtja az ember.

Mi nem óhajtottuk.

És közbeszólt!

Akkor már a lord is felébredt, Guzsik apó is. Úgy fogadták a szökés hírét, mint azt, hogy a hajnal után a reggel következik. De azért, a lord hozzátette:

– Bár szent meggyőződésem, hogy a Birodalom segít, azért kijelentem: ahogy gondolják.

Ebből is láthatjátok, igen eredeti emberféleség volt lord Cardigan. Nem ismerte a félelmet, mint ahogy békességben megvolt a spártai igénytelenséggel is.

– Csak arra kérem önöket, igyekezzünk a hajót mielőbb fellelni, mert nem szeretném, ha értékes könyveim és ugyanúgy értékes jegyzeteim elvesznének.

Nem is mertük neki mondani, hogy bajosan lesznek meg a könyvek és a jegyzetek. De talán a hajó sem!

No de a kiszmet. Hát igen. Körülbelül amikor mindezt a lord kijelentette, a kiszmet a küszöbön állt. Méghozzá több tengerparti bandita személyében.

Hallottunk valami mocorgást, köhécselést, suttogást… majd megkoccant az ajtó.

– Tartaruga, tartaruga – dünnyögte komoran Suttora, azaz: teknősbéka, teknősbéka.

Az ajtótáblát elvették. Lámpa világított a szemünkbe. A lámpát mindjárt megismertük: ültünk alatta eleget. A Jadran fedélzeti lámpája volt.

A lámpa fénykörében több fej jelent meg. Az egyik benézett. Az az őr volt, aki mindig a küszöb előtt ült. Fekete képű, piszkos színű arcán mintha mosoly táncolt volna. Az őr felemelte a lámpát, körülhordozta tekintetét. Daniló bácsinál megállt a tekintet. És az őr megszólalt:

– Presente, signore capitano – és intett Daniló bácsinak, hogy kövesse.

Ugyanakkor ráemelte a lámpát a lordra is, aki a sarokban gubbasztott Kokóval a vállán, Guzsik apó és Jokohama között.

– Presente…

Ilyenkor szokták azt mondani: leesett az állunk. Az őr tudott olaszul! Jó hangsúllyal és kiejtéssel mondta: presente, signore capitano…

Most Szevér volt az, aki nem állta meg, és felnyögött suttorásan:

– Tartaruga, tartaruga!

Mert Szevér volt éppen az, aki figyelmeztetett: hátha az őr tud olaszul! Az ördög nem alszik, és oly kicsi a világ! Különösen itt, az észak-afrikai részen, ahol úgy összekeverednek a nyelvek, mint szélben a por, a falevél, a szemét. Ráadásul az ilyen sivatagi vagy vízmenti kalóznak, felukkás halásznak olyan füle van, hogy felér az oroszlán hallásával. Ami nekünk csöndesség, teljes némaság, abból ő innen-onnan hangokat szed ki, neszt, szavakat, beszédet.

Daniló bácsi felállt. Görnyedten, mert feje a fedélkupolát érte.

– Dove e… – szólt az őrhöz, hová akarja vinni és miért?

De az ingatta a fejét.

– Nem tudom. De azt igen, hogy a sejk akar veletek beszélni.

A sejk? Ugyan, ki lehet a sejk, a vezér, a főnök, a mindenható ura e bandának?!

A lord nem mozdult. Mentségére legyen mondva, hogy a lord nem tudott olaszul. Bár az őr intése elég szemléltető volt, kifejező. Erre az őr újból ráripakodott:

– Indulj!

A lord Daniló bácsihoz fordult.

– Legyen szíves, kapitány, mondja meg ennek az alaknak, hogy velem csak őfelsége az angol király rendelkezik, de ő is csak akkor, ha tisztességesen beszél!

Parancsnokunk komolyan nézett a lordra. A lámpa fényében igen szigorú, igen határozott volt a hangja.

– Kérem, Sir, az én kedvemért legyen szíves velünk jönni. Nyilván igen fontos oka lehet annak, hogy önt és engemet szólítanak. Esetleg az életünk függ ettől! Kérem tehát. Bár önt szentként kezelik, de azért mégis… kérem.

A lord tápászkodni kezdett.

– Ez már más, ha ön kér, kapitány. Ön a barátom, szívesen. De Kokót magammal viszem.

Ezzel monokliját megigazította. Kokót a verekedés hevében összetépett köntöse belső részébe gyömöszölte, mert ilyenkor – hajnalban a sivatagban, tengerparton – hideg van. Áldott hűvös a benti pokol helyett!

A lámpa és az őr visszavonult. A lord és Daniló bácsi utána. Daniló bácsi visszaszólt.

– A parancsnokságot Szevérnek adom át.

Máris újból sötét lett. Az ajtótáblát a helyére tették. A beáramló hűvös levegőt úgy szívtuk magunkba, mint az életet adó elixírt. Sajnos, csak percekig tartott. Sötét lett, büdös, szörnyű áporodottság, hőség, szúnyog és légy. Töméntelen szúnyog és még több légy.

Tartaruga, tartaruga!

Elsőnek Szevér szólalt meg. Csak ennyit mondott:

– Vége.

Majd Sottomarina hangja:

– Hogy a tersattói Madonna verjen e világra! Hát nem meghallották! Hát nem közbeléptek! Corpo di bacco! Corpo di bacco!

Jokohama is felsóhajtott:

– Már azt hittem, hogy újból verekedünk! Hogy jó sportban lesz részünk!

Nemhiába Szevér vette át a parancsnokságot, de ő volt az első, aki értelmesen nézte a történteket.

– Ha így történt, hát így történt. De ki az a sejk? És hová vitték őket? Mert itt olyan nagy a csönd, mint előzőleg. Márpedig a sejk vezért jelent, tehát tábort is. Voltak vagy ötvenen is a támadók. Én úgy hiszem, nem messzire innen van a tulajdonképpeni tábor, ez csak amolyan fogolytanya. Nem gondoljátok?

Szevér érvei helyesek voltak. Talán még jó is, hogy nem szöktünk. Hiszen egy lövés vagy kiáltás idecsődíti a többi kalózt.

– Ez is a kiszmet – dünnyögte Suttora. – Sottó mindig a falnak menne. Most a kiszmet hozta, a bajt, de egyben segített is.

– Köszönöm a segítséget, itt döglünk! – morgott Zoller.

Sottomarina felpattant.

– Suttora csak károgni tud! Bezzeg, ha túl lennénk árkon-bokron, nem tartarugázna. Különben egy szóval se mondtad, amikor felbukkant a teknős, hogy abból baj lehet!

– De mondtam!

– Nem mondtad!

– Mondtam!…

Mint a túlfűtött kazánban, olyan volt köztünk a hangulat. Az öklök, amelyek már arra készültek, hogy lecsapnak – még nem engedtek a szorításból. De a józan szó azért jót tett. Szevér mondta ki:

– A Jadran hajósai nem veszekedő kölykök! Ha most nem sikerült a tervünk, sikerül legközelebb. De várjuk be a parancsnokot, miféle hírt hoz. Addig – nyugalom!

– Hiszen ha nem lennénk ebbe a pokolba beszorítva! Ötödik napja már!

Hajónk óriása, aki még nemrég az “Adria legerősebb embere” cím viselője volt, nem állta meg:

– Szevér, igazad van. De így még soha nem jártam! Sokáig úgyse bírom! Inkább kirúgom ezt a szemét ajtót és – akkor, megfüstölt mór legények, meghúzzuk a gatyamadzagot! Miattam lehetnek akár százan is!

– Boys, veletek megyek! – dünnyögött Jokohama Jim! – Legalább bendzsózhatnék, de még azt sem!

– Mondtam… – kezdte Suttora.

– Nem mondtál semmit! – ripakodott rá ezúttal Guzsik apó.

…Majdnem az egész nap így telt el. Veszekedve, ingerült, ingerlékeny hangulatban. Szevér nem győzött figyelmeztetni, inteni. Igen, ott, abban a valóban piszok helyzetben olyanok voltunk, mint a gyerekek.

Ráadásul a legkomolyabban kezdtünk aggódni Daniló bácsiért meg a lordért is. Már a szokott rizses adagot is megkaptuk, délután lehetett, és még se híre, se hamva parancsnokunknak. No úr is bejött. Megnézte a kötéseket, de hát egyre kevesebb volt a munkája. Zoller térde mozogni kezdett már, az én koponyámon is beszáradt a heg. Sottomarina mellén alig látszott valami, Guzsik apó, Gommó is rendben volt. Jokohama bepólyált karjával már úgy hadonászott, mintha csak dísznek tekerte volna be rongyokkal. No úr rendbe hozott mindenkit, de ugyanakkor kalózabbak voltunk a Hosszú John Silver (Stevensontól megénekelt) kalózainál is. Sűrű szakáll éktelenkedett mindenkin. Piszkosak, büdösek voltunk, mint nyilván Edmond Dantés és Fária abbé If vára börtönében.

Egyáltalán nem volt csodálatos, hogy egyesek arra gondoltak: inkább a halál, mint ez a rabság!…

Alkonyodott már, amikor újból levették a fatáblát, és világosság támadt.

A lordot hozták vissza, az a bizonyos “olasz őr”, aki azonmód leült a küszöbre, puskáját az ölébe rakta, és egy ideig nagy kegyesen megengedte, hogy végre levegőt kapjunk.

A lord lihegve, kimerülve érkezett. Még a köntöst is facsarni lehetett az izzadságtól. De Kokó ott kuporgott a vállán, és amikor meglátott minket, örömében egyik vállról a másikra kezdett ugrálni. Suttorát külön kitüntette azzal, hogy vidáman megpaskolta volt gazdája szőrös arcát.

A lord valósággal lerogyott a kunyhó szögletébe. Percek múltak el, míg annyira magához tért, hogy kinyögte az első szavakat:

– Váltságdíjat követelnek! Képzeljék, váltságdíjat!

Nagyokat szusszant a lord.

Persze most hiába fülelt az őr, nem sokra ment, hiszen angolul beszéltünk.

– És a kapitány, mi van a kapitánnyal? – kérdeztük. – Miért nem jött önnel?

– Ott tartották – lihegte Cardigan – a főhadiszálláson.

A főhadiszálláson? Miféle főhadiszálláson és merre?

– Hát a sejk főhadiszállásán, a Halottak Öblében. Innen nem többre, mint egy kilométerre. Oda vittek, és onnan vezettek vissza. Én voltam a tolmács. De hát ezzel már mindent elmondtam. Most kimegyek a fa alá, egész nap nem olvastam. Ilyesmi velem gyerekkorom óta nem történt meg!

És ezzel a lord feltápászkodott, nyúlt a könyve után, amit fejtámlául is használt.

De Szevér visszatartotta.

– Már bocsásson meg, Sir, de nem üzent semmit a kapitány? És mit tapasztalt, meddig kell itt maradnunk? És ki az a sejk, ha megkérdezhetjük önt minderről.

A lord megvakarta feje búbját, mint aki álomból ébred.

– Hm, sokat kérdezett, kedves barátom. De nézzük csak. Üzent a kapitány? Igen, üzent. Azt, hogy vele ne törődjék senki, aki tud, az szökjön, mert ha nem ajánljuk fel a váltságdíjat, akkor egy hét múlva mindenkit kivégeznek. Ez az egyik. Mi is a másik? No igen, hogy meddig maradunk itt. Erre a válasz az előző kérdésben található. Tehát addig, amíg meg nem szökünk. Mert a váltságdíjat a kapitány nem hajlandó fizetni, én sem. A Birodalom értünk jön, ez biztos! Márpedig akkor minek fizessek váltságdíjat?

Jokohama nem állta meg, hogy közbe ne szóljon.

– Helyes, uram, helyes. De ha addig leütik a fejünket, vagy lelőnek, akkor mit ér önnel és velünk a Birodalom? Nálunk Texasban azt mondják: holt cowboyból bajosan lesz valaki az Unió elnöke.

Cardigan önérzetesen mondta:

– Márpedig én szentül hiszek abban, hogy a Birodalom hajói rövidesen megjelennek! Már régen Mogadorba kellett volna érkeznünk, az öcsém, Gibraltár kormányzója intézkedni fog!

Sottomarina elkomolyodott.

– Hát akkor minek szökni, uram?

A lord megvonta a vállát.

– Ez a kapitány álláspontja, nem az enyém.

Hát igen, láttuk, nem sokra megyünk a különös emberrel. Lord is, tudós is egy személyben, s ez bizony sok ahhoz, hogy megértse az egyszerű, természetes dolgokat, mondjuk a kétszerkettőt. Na, jól van, de látta-e a bandavezért, és ki az?

Cardigan megigazította a monokliját, Kokót a karjáról a vállára tette. Előregörnyedt a küszöbnél, hogy kilépjen azt őt megillető szabadságra. De egy pillanatra megállt és visszaszólt:

– Láttam. De bizony nem néztem meg. Engemet a bandavezérek nem érdekelnek. Csak az iszlám múltja. De azt tudom, hogy Dzsemal el Marabunak hívják.

És ezzel kilépett börtönünkből, hogy a pálma alá telepedjék.

Dzsemal el Marabu!

Még a szívverésünk is elállt a név hallatára. Ki az, aki a Földközi-tengeren és az Atlanti-óceán észak-afrikai partjain hajózik, és nem hallotta Dzsemal el Marabu nevét? Olyan ember nincsen, olyan hajós nem akad! Az én időmben akkor, fiúk, legendává nőtt ez a név, és már-már úgy tűnt, hogy Marabu neve nem is valóság. Inkább mese. Kisebb-nagyobb történetek keringtek erről az észak-afrikai Rózsa Sándorról. Hogy néhány száz kilométerre az európai partoktól, néhány kilométerre a francia szuronyoktól őrzött Casablancához és Rabathoz, immár évek óta úgy tudjon valaki garázdálkodni, mint Dzsemal el Marabu, szinte hihetetlen. Üldözik, a nyomában vannak, és egyszeriben úgy eltűnik, mint a szépia a maga termelte ködfelhőben. Olykor egy évig nem hallani róla, sem tetteiről, majd egymás után kopogja világgá a távíró Dakartól Tangerig, Rio del Oro partjain át, 2000 kilométeres partsávon, hogy itt egy teherhajót raboltak ki, amott a megfeneklett rombolót tették harcképtelenné, megint máshol egy városkát rohantak végig kísérteties éjszakán, és fosztották ki a nagyobb üzleteket! Mindezt Marabu tette, Marabu, a titokzatos haramiavezér, marokkói berber, kabil és tuareg, harcedzett embereivel. Időnként, amikor erősen szorul a hurok, a banda szertemegy. Ki újból halász lesz, ki pásztor a sivatagban, ki rakodómunkás Dakar vagy Casablanca dokkjaiban. Talán maga Marabu is így cselekszik. Igen, mint a szépia, eltűnnek a maguk termelte ködben, festékfelhőben. És így nincs is az a hatóság, amelyik a nyomukra jönne. A fondorlatos, zseniális rablóvezér úgy tekeri a francia parti őrségeket, a sivatagi rendőrséget, a légió parancsnokságát, a különböző hatóságokat, a marokkói szultán kémszervezetét az ujja körül, ahogy akarja. Dzsemal el Marabun eddig még nem fogott ki senki.

És most mi az ő foglyai vagyunk!

A karvaly markában tartja az egeret. Egy nem is hét-, de ezerpróbás rablóvezér fogott meg minket, ami igen reménytelen érzést keltett bennünk. Marabu markából megszökni? Lehetetlen. Tudja ő jól, mint őrizze rabjait. Amit az előző éjjel egyszerűnek és természetesnek találtunk, az most egyszerre reménytelenné vált. Hogy Daniló bácsi azt üzente: szökjünk, az is azt bizonyítja, mennyire súlyosnak látja helyzetünket. Ebből az üzenetből az hangzott ki: nincs más megoldás, csak a szökés!… És ez a bolond lord a Birodalmat látja közelgő megmentőjének!

– Most azután benne ülünk a dézsában – állapította meg dalmáciai természetességgel Sottomarina. – Ki az, aki kihúz bennünket?

– A Birodalom – tette hozzá Zoller.

– Egy hét – idézte a lordot Jankó.

– Azt mondta az uraság, hogy egy hetünk van, és ha nincs váltság, kivégeznek mindannyiunkat?

– Hát a hajó? Az nekik semmi? – hördült fel Szevér. – Hogy adjon váltságdíjat Daniló bácsi, amikor minden vagyona a hajó? De itt van a lord. Ő adhatna… de hát bolond az istenadta, bolond!

Jokohama elszántan mondta:

– Egy biztos, nem várom be a kivégzést. Texasban születtem! Előbb néhányan ezekből a füstösökből kikövezik az utat a mennyországba. Előttem mennek!

Sottomarina Jim felé hajolt.

– Cimbora, itt a kezem: együtt megyünk!

Mi is azt mondtuk: együtt. Olcsón nem adjuk.

Mikor?

– Szevér a parancsnok most, döntsön – nyilatkozott Suttora.

Szevér még halkabbra fogta a szót.

– Tegnap óta változott a helyzet. Most már tudjuk, innen nem messze, a Halottak Öblében van Marabu főtábora. Ezt számításba kell venni. De azt is, barátaim: mi lesz Daniló bácsival, ha megszökünk, vagy megkíséreljük a szökést? És itt a fiam is, Jankó. Csak biztosra mehetünk. Legelőször azonban, úgy gondolom, nem cselekedhetünk mást, mint megértetjük a lorddal, hogy mi mindnyájan miatta kerültünk ebbe a helyzetbe. Tehát az ő kötelessége a váltság előteremtése. Mert meg kell értetnünk vele, hogy itt a Birodalom nem segít, de segíthet a pénze, egyedül az. Ha a konok emberrel nem értünk szót, akkor kerülhet sor a szökésre.

– Ha kell, megfogom én a lord nyakát is – esküdözött Sottomarina –, megszorongatom szívesen. Akkor talán észre tér a bolond ánglius, hogy inkább elő a bukszát, mintsem jöjjön a kivégzés!

… És a kiszmet tovább szőtte a hálót.

A magamfajta egyszerű hajósember megtanulja az életet. Megtanulja, hogy vannak az életben események, amelyek váratlanok, gyorsak, akár a tájfun jötte a Sárga-tengeren. Néha közbeszól egy hullám, és máris másként alakul az élet. Néha lemaradsz a hajóról egy kikötőben, és máris kezdheted elölről a kérdezősködést, hol kellesz, vagy inkább nem kellesz. Az is megtörténik, hogy belepottyansz a tengerbe, és vagy kihúznak, vagy nem. Ha nem húznak ki, akkor is történhetnek csodák: lehet a közelben sziget, vagy más szárazföld, esetleg egy másik, könyörületesebb hajóskapitány a hajójával együtt!… Tehát a tengeren, a tengerészéletben sok a váratlan, az előre nem látott, nem sejtett élmény, esemény. Hiába tartarugázott Suttora, ti is tudjátok: fenét sejtette ő, hogy úgy járunk, mint századokkal előbb Robinson Crusoe!… És dehogyis sejtettük szabadulásunk különös formáját, figuráját!

Azon kell kezdenem, hogy a lorddal, amikor kegyeskedett könyvével és Kokóval a datolyapálma alól a kunyhóba beballagni, váltottunk egy-két szót. Jokohama, Szevér, Sottomarina, Zoller, Guzsik apó részben szépen, részben nem szépen, de tudomására hozták, hogy ha eddig volt is értelme a sültgalamb-várásnak, most már nincsen. Most már tudjuk, mi vár ránk, ha nincs váltságdíj.

– Sir, ön is tudja, ha az ember halott, hiába tesznek melléje két krigli sört, nem issza meg – oktatta előkelő barátunkat a maga cowboy-stílusában Jokohama. – Ha önt velünk együtt megölik ezek a derék beduinok, vagy miféle népek, akkor ön is halott oroszlán lesz, és nem nyúl a sörhöz! Tehát nem lenne mégis okosabb üzenni abba a londoni bankba, hogy: boys, küldjétek azt a néhány ezer fontot, de sürgősen!

Cardiganunk a hivő átszellemültségével ismételte, mint Suttora a tartarugát:

– A Birodalom értünk jön, és ebben hiszek!

Beszéltetek már a falhoz, a cserebogárhoz, az állatkertben a jegesmedvéhez, az ablakba kitett cserép muskátlihoz? Hát pontosan ennyit ért, amikor a lordhoz szóltunk!

Lassan gyűlölni kezdtük, elszánt dühvel, megvetéssel!

De mondom, a kiszmet szőtte a hálót. Este mi még nem tudtuk, hogy szövi. Mi csak azt tapasztaltuk, hogy többen jöttek-mentek odakint, több volt a hang, a beszéd, és a kunyhó ajtaja előtt nem a mi “olaszunk” bóbiskolt egyedül, de rajta kívül még ketten!

– Lőttek a szökésnek! – állapította meg többek között Zoller is. – Lőttek!

– De a Birodalom az jön, feltétlenül jön! – sziszegte a foga között Jokohama.

A lord nem szólt, a lord békésen szunyókált. Akár ha kastélyának pamlagán feküdt volna! A könyv volt a párna, szakadozott köntöse a takarója. Nem whiskyt ivott szódával, de poshadt vizet, nem tízféle ételből álló vacsorát evett, de két marék rizst. Bámultuk, csodáltuk, gyűlöltük ezt a fura embert, ezt a tudósban is tipikus angolt. Még Suttora is elhúzódott tőle, egyedül Kokó tartott ki barátságával. Ott kuporgott a vállán, vagy bújt az ölébe. Ebből is látszott, milyen közel voltak egymáshoz, a majom és az angol.

Igen, a kiszmet.

A Tengerész ott ballagott a horizonton, nyilván le-lenézett a magasból arra a kunyhóra, ahol a Jadran tengerészei raboskodtak. És az égi Tengerész jóízűen elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a marokkói kiszmet mit művel a Halottak Öblében és mit a kunyhó előtt.

Hajnalodott.

Keletről, a hegyek mögül és át a Meseta sivatagon, lassan fényét kezdte szórni a nap.

Valamerről sirályok kurjongatták a hajnalt.

Ahogy a kunyhóban megmozdult az egyik, úgy mozdult a többi is. Szűken voltunk nagyon.

Hogy az ajtó tárva-nyitva van, vagyis hogy a tábla nincs a helyén, azt nem is vettük azonnal észre.

A kimerültség, az izgalom apátiája uralkodott idegeinken, de még a nézésünkön is.

Csak egy idő múlva szólalt meg elsőnek Jankó:

– Az ajtó nyitva van!

Erre felfigyeltünk. Valóban – az ajtó nyitva volt. És áradt befelé a bűzbarlangba a jó friss, üde reggeli levegő.

Sottomarina feküdt a nyíláshoz a legközelebb. Így nézett ki, hogy beleszippantson a hajnalba. Kinézett, és meredten figyelt kifelé.

– Santa Lucia! – hallottuk fohászát. – Santa Lucia!

És csak nézett ki, mint aki megmerevedett.

– Mit bámulsz? – hördült fel mellette Guzsik apó, a szakács. – Mit?

Guzsik is kinézett. És most ő kiáltotta: – Santa Lucia!

– Emberek! – fordult hátra óriásunk. – Emberek, nézzetek ki! Nézzetek!

És ezzel Sottomarina kiperdült az ajtónyíláson, egy hét után először.

– Eltűntek! – üvöltötte. – Eltűntek! Nincsen egy őr se! Eltűntek!

Azt kellett volna látni, fiúk! Nincs az az elnyűtt matrózgúnya, amiből a bolha nagyobbat ugrana, ha vízbe dobják, mint mi, amikor felkiáltott Sottó! Öt másodperc nem nagy idő, de annyi se telt el, és máris a kunyhó előtt álltunk mindnyájan. Még a lord is, Kokóval együtt.

Dörzsöltük a szemünket, hogy jól látunk-e.

Mert a kunyhón, a datolyapálmán és a kunyhó előtt egy fadézsán kívül mást nem lehetett látni.

Őröknek, embereknek, sátraknak nyoma sem volt. így, ahogy mondom, nyoma se! A parti dűnék és a sivatag jellegzetes homokja borított mindent, s övezte ezt a kis oázist egyetlen pálmafájával meg a kunyhóval.

Most a vaskos pálmafa mögül megmozdult valami. No úr volt, az orvosunk.

No úr mosolygott, valamit mondott, nyilván azt, hogy jó reggelt.

– Hová lettek a társaid? – kérdezte Suttora.

De No úr csak rázta a fejét, hogy no, no, nem, nem. Erre, ezúttal kivételesen, átérezve a helyzet nagyságát, a lord szólt az aprócska marokkóihoz. Már nem emlékszem, hogyan is hangzott az a marokkói beszéd, de azt mindnyájan láttuk, hogy még a lord is meglepődik, amikor a kis ember befejezte szavait. A lord hüledezett, levegő után kapkodott, majd megint szólt valamit No úrhoz. Erre az ugyanúgy válaszolt.

– Mit mond? – kérdeztük. – Mit mond?

A lord szokás szerint megtörülte monokliját, feltette, és csak akkor felelt.

– Azt mondja, hogy itt nem voltak soha semmiféle fegyveresek.

Hogy ez az ő kunyhója, évtizedek óta itt lakik. Remete ő, aki szent dolgokon elmélkedik. De azt tagadja, hogy sivatagi rablók vagy másféle népek lettek volna itt. Sátrat soha nem látott erre. Megesküszik Mohamedre.

– Akkor mi jókedvünkbe kerültünk ide? – hüledeztünk.

A lord bólintott.

– Valami ilyesfélét mondott. Hogy a sebesültjeinket hoztuk ide, mert nagy az ő híre a marokkői parton.

No úrral többre nem mentünk. De nem is akartunk. Valami történt, éreztük, s láthatólag szabadok voltunk. A lord kimondta a bűvös megállapítást, amit azonnal elfogadott Suttora, Guzsik meg Gommó. És ez így hangzott:

– A Birodalom értünk jött. Vagy az öbölben áll a flotta, vagy közeledik. Erre szöktek meg a zsiványok!

Zoller csökönyösködött!

– Azért történhetett más is!

Őszintén megmondva: támolyogva álltunk a kora reggeli nap fényében, szédelegve a hirtelen kapott levegőtől, világosságtól, a váratlan meglepetéstől és attól, hogy ezután mi jön. És attól is, hogy döbbenet volt egymásra néznünk! Mit tett egy hét velünk, szélben, viharban, hullámban edzett tengerészekkel – egy hét Marabuék fogságában! Karikás szemekkel, az izzadságtól arcunkra, testünkre száradt piszokkal, szakállasan, tépetten, ziláltan, kötésekkel kézen, fejen, lábon, mellen, meredtünk egymásra.

– Hátha valahol megbújtak? – óvatoskodott Jokohama. – Csapdát állítanak, hogy lelőjenek?! Az indiánok nálunk Texasban valamikor így csináltak. Jó lesz körülnézni!

Ez is egy szempont volt. Körülnéztünk. Először és remélhetőleg utoljára ezen az átkozott helyen. Jankó és Szevér a nem messze levő dűnére mászott. Néhol bokán felül süppedtek a homokba. Felmásztak, óvatosan felemelkedtek, körülnéztek. Majd Szevér izgatottan intett.

– Ide, ide, gyorsan!

Nekünk se kellett több. Neki a dűnének, a dombnak.

A lord elégedetten dörmögte:

– A flotta!

Amikor felértünk, Szevér nyugatnak mutatott.

– Ott… amott… a hajó… nézzétek!…

A tengerparton reggelente, az éjjel lehűlt szárazföld és a nappali hőmérsékletet általában megtartó tengervíz miatt, köd fekszik a parti sávban. Ez a köd néha sűrű, mint nálunk tél idején, néha csak füstszerű, vékony, amolyan párázat, mint azt a Balatonon és a Velencei tavon is tapasztalhatjátok. Ezúttal elég sűrű köd terült el a távoli parton, mint azt a dűne magasáról jól láttuk. Annyira nem volt átmenet part és tenger, homok és víz között, hogy minden egybefolyt. De amott, tőlünk talán egy tengeri mérföldre, ahol a Halottak Öble (mert az terült el alattunk) kanyart írt le és lagúnaszerűen kiszélesedett, egy magas partú földnyelv védelmében, két árboc emelkedett ki a tizenöt-húsz méternél nem magasabb ködtakaróból. A Jadran árbocai!

– Ott a hajó!

Megvan a Jadran, kincsünk, szerelmünk, a hajó!

De Daniló bácsi hol lehet? Hol?!

Nem is tudom, hogy történt, mint történt, mert bevallom – most is, annyi év után – innen kezdve kusza előttem az emlékezés folyamatossága. Csak azt tudom, hogy Sottó elkiáltotta magát: presto amico, passo tutto, presto… siessünk, rohanjunk mindannyian! És erre elfulladva, megbotolva, lerogyva, de rohantunk, hogy mielőbb leérjünk a partra és onnan a hajóhoz!

Zoller, sérült térdével, fogcsikorgatva, de szaladt. Jómagam szédelegve, ugyanígy.

Jokohama törött karját a magasba tartotta, és úgy vágtatott, akárha futóbajnok lenne. Még az öreg Suttora, a nála is öregebb Guzsik, az óriás és nem futásra termett Sottomarina – lihegve, szédelegve törtettek előre. Jankó, Gommó messze elöl járt már az első percekben. És még valaki: a lord! Kokóval a karja között, de úgy futott, hogy nem hittünk a szemünknek! Összetépett köntösében, szőrösen, szakállasan, majommal a karján és egyik kezében a dédelgetett könyvvel – mint látvány világszenzációt keltett volna London utcáin! Közvetlenül Jankó és Gommó nyomában loholt.

Minden óvatosságról megfeledkeztünk, de még arról is, amit a lord mondott: Marabuék tábora a Halottak Öblében található.

A két árboc látványa úgy hatott ránk, oly varázslatos hívogatással, hogy nem tudtunk ellenállni a csábításnak.

Rohantunk, mint az őrültek, s akkor azok is voltunk.

Zollerrel Suttorát támogattuk. Suttora szeméből patakzott a könny, és egyre motyogta:

– A hajó!… Ott a hajó!… A hajó…

Fél mérföld után elértük a partot. Jankó egyenesen belerohant a vízbe, és elragadtatott kiáltással hanyatt vágta magát.

– Ecco, al mare!

A tenger.

Az öböl a Halottak Öble. És amott, talán fél mérföldre – a Jadran!

Láthatólag semmi hibája nincsen. Mindössze a merevítőkötélzet sérült meg a fedélzeti csata idején. Néhány kötél szabadon libegett, ami egyébként tilos volt, és soha nem is fordult elő, amióta csak Daniló bácsival hajóztam.

A kékes-zöldes párázatból úgy emelkedett ki a Jadran hófehér teste, mint az égen lebegő sirály a kék háttérből.

Sem embert, sem mozgást nem lehetett a hajón észlelni. A sóner kihalt volt, elhagyatott.

És a parton sehol nyoma támadóink sátrának, az öbölben sehol egy felukka, vitorlás marokkói hajócska. Az öböl olyan kihalt, mint ahogy az illő a Halottak Öbléhez!

Sottomarina tölcsért csinált a tenyeréből, megeresztette a hangját.

– Ahoj, Jadran! Ahoj! Itt a legénység!

És az öblöt karéjozó magas földnyelv visszaverte a hangot.

Ahoj!… Ahoj!…

A hajó mozdulatlanul lebegett. A kötelek közömbösen lengtek.

Senki nem szólt vissza a hajóról. Rossz sejtelmünk támadt. Daniló bácsi?!

A pillanat méltó volt a Halottak Öbléhez.

A parton egy kis csoport: rongyosak, koszosak, meggyötörtek. Künn a vízen az elhagyott hajó. És előttünk a legteljesebb titokzatosság: hová lettek a támadók, és ha eltűntek, ugyan miért távoztak, szöktek innen?! És hová lett a kapitányunk, akit úgy szerettünk, mint talán azóta se hajósok a parancsnokot!

A reggeli köd felszállt.

Az egész öblöt áttekintettük. Sehol, bizony sehol egy ember! De még állat sem.

Úgy száz lépésre sötét folt egy kőrakás mögött.

Jankó észrevette, ahogy boldog fiatalságában beúszott, és a jelzett irányba fordult.

Csónak.

És hozzá még a Jadran bocija! Valaki megdörzsölte a szemét, úgy emlékszem, Szevér volt, és döbbenve mondta:

– Mi ez, álmodunk?!

Valóban: minden úgy hangzott, mint az álom.

Még nem is kértük a Mesekirályt, hogy intézkedjék, mert csónakra lenne szükségünk, íme: a csónak máris itt volt! S ezzel a titokzatosság még inkább elmélyült. A tengeri rablók általában nem szoktak ennyire figyelmesek lenni. Marabuék azok voltak, feltéve, ha minden úgy történt, ahogy éreztük, hittük, átéltük. Mert már kezdtünk egy kicsit kételkedni, hátha csak álmodunk, hátha csak kábulatban voltunk, és minden lázálom volt? Hátha No úrnak lesz igaza, és rajtunk kívül senki nem tartózkodott az árva datolyapálma közelében! Egy azonban biztos – nincs a kapitány, és a hajó elhagyatott.

A derék kis bocit peremig süllyesztettük, mert bizony mindnyájan belepréselődtünk. Még az evezők is benne voltak a csónakban!

– A Birodalom űzte el őket! – hajtogatta egyre a lord.

– És a tanulság: teknősbékával nem jó kikezdeni! – egészítette ki Suttora.

Végre megértük azt a pillanatot is, hogy felmászhattunk a Jadran oldalán. Kezünk a sóner alkatrészeihez ért, lábunk a fedélzetet taposta. Az első pillantás újabb bűvöletet keltett: a főárboc és a felépítmény között ott lengett megszokott helyén a hajólámpás! Az a lámpa, amivel azon a bizonyos hajnalon a “mi olaszunk” bevilágított a kunyhóba.

A konyha kiszakított ajtaja mégiscsak azt hirdette, hogy oda Zoller vágott jó néhány nappal ezelőtt egy ágyékkendős fickót!

És a parancsnoki kabin mosdójának maradványa még a raktárfedélnél hevert. Azt meg a lord használta a lénia mellett fegyvernek.

Tehát – mégse álom az álom? Bizony, bizony nem.

Mert ha hallottátok volna, mekkorát kiáltott Szevér, és a nyomában mindjárt bolondos angolunk…

Szevér a parancsnoki fülkébe lépett, mögötte a lord. Szevér megtorpant, Cardigan is.

– Daniló bácsi!

– Captain!

A kis heverőn feküdt a parancsnokunk, lekötözve, de még a szája is elkötve!

Hogy honnan került elő egy kés, rejtély, de előkerült. És ki a rongypecket a szájából…

Daniló bácsit máris felrángattuk.

Úgy meredt ránk, mint aki – álmot lát.

– Hát ti hogyan kerültök ide? – dadogta, mert kezdetben nehezen vette a levegőt. – És ön is, Sir?

Elmondtuk. Kapkodva, hol az egyik, hol a másik, hol Sottomarina, hol Suttora, Szevér, Piede.

– Engemet hajnalban hoztak a hajóra – emlékezett Daniló bácsi. – Amikor a lordot visszavitték, attól kezdve az egyik sátorban őriztek. Tegnapelőtt délutánig egyre a váltságot követelték. Attól kezdve csönd lett. Ma hajnalban felzavartak. Mondom, a hajóra hoztak, be ide a kabinba. Lekötöztek azzal, hogy ha kiszabadítom magamat, lelőnek. És eltűntek. De előzőleg azt mondta az egyik, hogy titeket kivégeznek, mert megtagadtuk a lorddal a váltságot. Ezért amikor meghallottam Sottomarina hangját, amit a világon minden hang közül megismerek, hogy “ahoj”, lázálomnak hittem, káprázatnak. Beszédeteket, percekkel ezelőtt, amikor a fedélzetre értetek, hihetetlen álomnak hittem. És mégis itt vagytok, mind, kivétel nélkül! Hurrá, barátaim, hurrá! Történnek még csodák!

És a kitűnő ember egyénenként megölelt mindannyiunkat, kivéve a lordot, aki szakadt köntösében először is a könyveit, irományait vette számba, és úgy elfelejtkezett a jelenről, mintha valóban álom lett volna. És abban is volt, azaz abba merült vissza ezekben a percekben a nemes lord.

De a rejtélyt még mindig nem oldottuk meg. Ugyan mi történt, mi történhetett, hogy Dzsemal el Marabuék így tettek? Hajnalban még azzal fenyegették Daniló bácsit, hogy minket kivégeznek! És akkor már útra készen állhattak, hiszen egy tábort szétszedni, még ha a rablók tábora is az, percek alatt mégsem lehet. Ugyan mi történhetett?

A titok nem váratott sokat magára.

A megoldás ott volt az orrunk előtt, csak nem vettük észre, legalábbis azonnal nem. A csónakot Jankó vette észre, a “titok” megoldását is.

Jankó felnézett a kajüt tetejére, és a minden irányba lengő lámpa vaskeretén fehér cédulát vett észre. Ugyan mit keres ott az a cédula? – nyúlt fel Jankó, amíg mi jó parancsnokunkat ajnároztuk, ünnepeltük és egyre szájaltunk: ugyan, mi is történt velünk?

Jankó levette a féltenyérnyi cédulát, nézte, nézte, majd átadta Daniló bácsinak.

Dibdáb betűkkel, akárha Sottomarina írta volna, ez az üzenet állt rajta angol nyelven:

“Menjetek békével. Halef ben Ibni, igazi nevén Mohamed el Kebir barátai az én barátaim is. Láttátok a Halottak Öblét, aki beszél róla, az a halál fia. Ezt üzeni nektek Dzsemal el Marabu, aki visszaadta szabadságotokat. Menjetek békével.”

Íme, fiúk, történnek még csodák!

Halef ben Ibninek köszönhettük rendkívüli megmenekülésünket, életünket s a hajót. Annak a derék afrikai szabadsághősnek, akivel a “Kék homár”-ban kötöttünk barátságot.

Daniló bácsi elmerengve bámult a cédulára. Honnan tudtak a rablók Ibniről?

– Amikor egyre nyúzott a váltságdíjjal az a Marabu, akit azóta se láttam többé, szóvá tettem, hogy nekünk van ám egy nagy barátunk, aki miatt három emberünk a börtönben is ült! És ezt a barátunkat Mohamed el Kebirnek hívják. Dzsemal el Marabu gúnyosan mosolygott, és azt válaszolta: a fehér ember sok mindent kitalál, csak hogy mentse a pénzét!… És lám, mégis Ibninek köszönhetjük megmenekülésünket!

Így igaz, fiúk! S nem a Birodalomnak! De nem ám!