Egy új Pallada – Kirakodunk – Hajózzunk Görögországba, ahol Odüsszeuszt fogva tartották? – Éjfél után történt – Kik másztak a fedélzetre? – A rendőrség motorosa – Halef ben Ibnivel találkozunk – Mit kért Ibni és Abdalla? – Éljen a parancsnok! – Mindenki a fedélzetre! – Lezárják a kikötőt – Felhúzzuk a pilotzászlöt – Átkutatják a hajót? – Szörnyű robbanás – A Broke féloldalra dől – Sivítanak a szirénák – “Vitorlákat húzzad!” – Szökés La Valettából – A kalózok dala

Van már papagájunk, de van ám! Suttora három napon keresztül járta, kutatta a valettai nagyvásár bódéit, putrijait, sátrait és az alkalmi árusok köpenyeinek rejtekeit. Végül Piedét is magával vitte, mert dönteni kellett. Két madár is viaskodott Suttora választásáért, és ahhoz kellett Piccolo Piede döntése. Az egyik az úgynevezett „kongópapagáj” volt, a Jakó néven ismert szürke madár. A másik a létező legszebb rikácsolók egyike, a türkizzöld, skarlátveres csíkokkal ékesített “puplikán” Szenegambiából. Az első azért csábította Suttorát, mert híres beszélő és tudós madár, a másik pedig ragyogóan szép. Suttora valójában egy új Palladát keresett, hasonmását a mi kedves kis cimboránknak, “akit” évekkel ezelőtt jégbe és hóba temettünk el az Északi-Jeges-tenger Artelli szigetén.^* De Pallada – úgy látszik – csak egy volt a földön, mert hiába szimatolt a nagy állatbarát, az új Palladát csak nem fedezte fel. De felfedezte a Jakót és a csábító színű, ragyogó puplikánt. Egy egész éjszakát azzal töltött, hogy latolgatta: melyiket válassza? Végül is Piedét kérte fel döntőbírónak.

Ezzel beültek a Jadran bocijába, és áteveztek a túlsó partra, Florianába.

Egy óra múlva már láttuk, hogy jönnek. Illő fogadtatásban részesült új társunk. Jokohama bendzsóját pengette, Jankó, Sottomarina és Gommó volt a kórus. A régi fiumei tengerészdal szárnyalt a Harbour dokkjai, parthoz kötött vagy szabad vízen horgonyzó hajói között. Még a Broke-ról is felénk bámészkodott néhány fehérsapkás.

Hozta isten, kapitány,

Fel a hídra menten,

Induljon hát a hajó

Arannyal terhelten!…

Piede evezett, a kormánypadon Suttora trónolt. Öklén ott gubbasztott az új cimbora: a Jakó-papagáj, szép szürke dolmányban, skarlátvörös faroktollakkal. Jól megtermett példány volt, Sottomarina a papagájok között. Sárga szemével óvatosan pislogott a fedélzeten ricsajozók felé.

Úgy fogadtuk, ahogy illik egy frissen érkezett matrózt.

– Benguelából való, onnan hozta az a pasas, akitől vettem – mutatta be a madarat Suttora. – Helyes pofa, mi? Úgy hiszem, a legokosabb az lesz, ha ezt is Palladának hívjuk. Nos, Pallada, köszönj a bácsiknak!

De Pallada nem köszönt. Mindent megnézett külön-külön, de egy szó nem sok, annyit sem bökött ki. Suttora egészen kétségbeesett

– Annál a benguelai négernél egyre gajdolászott! Még azt is mondta: jabu, jabu, invabu! Ami azt jelenti a négerek nyelvén: én s az oroszlán, az oroszlán! Igaz-e, Piede, hogy mondta?

Piede esküdözött, hogy igaz.

– Még káromkodott is, saját fülemmel hallottam. Spanyolul káromkodott.

Mindenesetre az új Pallada összeszorította fekete csőrét, és ha kinyitotta, akkor is csak azért, hogy húsos nyelvét kilógassa levegőzni. De konokul hallgatott, közben élénk sárga szeme körbejárt. Figyelt, mérlegelt.

Daniló bácsi aztán megnyugtatta Suttorát:

– Csodálom, hogy ezen háborogsz. Éppen azért, mert okos madár – most hallgat. Bántja, hogy elhoztad attól a benguelaitól. Visszavágyik hozzá.

Suttora szokott hevességével felcsattant:

– Ahhoz a mocskos pasashoz?! Na, akkor tisztelem az ízlését, hogy olyan emberhez vágyik vissza! Én nem tenném, ha papagáj volnék, de nem ám!

De hát azért Suttora megnyugodott. Belefogott az elszánt, konok madár nevelésébe. Ha már elvesztette Kokót, megnyeri Pallada II-t. Kokó különben látható boldogsággal távozott a hajóról. Szemtelen pofácskája vigyorgott; amikor a lord karján helyet foglalt az autóban. Láthatóan tudta, hogy ő most már lord és úriember. Cardigan, mint sejtettük, nem vette le megmaradt köntösét. Mielőtt az autóba ült, megnézte a raktártetőkön át a becsomagolt templomköveket. Majd mindnyájunkkal barátságosan lekezelt, és ezzel örök időkre végeztünk is egymással. Csak Suttora hajlongott egyre az autó után, mert hát ő is, akárcsak Kokó, megbabonázódott a lord varázsától. Mindenesetre ettől kezdve Suttora kószált a sóner fedélzetén selyemköntösben, mint valami száműzött lord.

Érkezésünk második napján megkezdődött a templomocska kirakása. Egy ütött-kopott teherautó készült fel arra, hogy elvigye a sziget belsejébe, a hegyek közé, Citta-Vecchiába, ahol a lord palotája is található.

Vigyorgó képű, arany fülkarikás hegylakók jöttek az autón, és fürge kezekkel szedték ki a hajó mélyéből a kőcsomagokat. Egy “építész” is volt közöttük, amolyan falusi ezermester. Ő irányította a munkát, gondosan és nagy figyelemmel.

Amikor az utolsó követ is kiszedték a Jadran mélyéből, egyszeriben megkönnyebbült a hajó. Vidáman virított vízvonal alatti piros része. A hegylakók is lekezeltek velünk, az “építész” is.

– Volontieri – mondták –, arrivederla.

És csikorogva, szuszogva, nagy recsegések között elindult az autó lord Cardigan templomának utolsó szállítmányával. Ezzel pontot tettünk a Haha-Mtuga nevű templom történetére. Kezdhetjük újból a házalást, hogy hol találunk szállítmányt. Bár a lord igen rendesen megfizette a kalandokban bővelkedő fuvart, Daniló bácsi mégis hozzálátott az újabb szállítmány felkutatásához.

– Bajosan találnak továbbítani való fuvart – nyugtatta parancsnokunkat a sengleai révmester, akivel igen összebarátkoztunk, és ráadásul angol se volt, hanem máltai. – Nézzenek körül, annyi itt a rozsdásodó gőzös, mint Florianában a tetű! Maguknak úgyse kerül pénzbe a hajtóerő, vitorlázzanak át valamelyik görög kikötőbe, ott akad embargó.

Daniló bácsi is erre gondolt. Menjünk Görögországba? Hát menjünk – mondtuk –, ha másként nem lehet.

– Jól van – bólintott Daniló bácsi –, ha holnap délig nem kapunk semmit, akkor bejelentem a révkapitányságon, hogy holnapután indulunk.

Eljött a másnap, de eredmény nélkül, úgyhogy Daniló bácsi elindult a révkapitányságra.

– A hajó ragyogjon, mire visszajövök – mondta a parancsnokunk.

Ahányan voltunk, Sottomarina és Suttora lelkesítése közben, hozzáláttunk az egyébként is tiszta hajó kifényesítéséhez.

Akkor már nem álltunk a rakodó mellett, a sengleai dokkban, hanem az öböl nyílt vizén horgonyoztunk, Floriana várfala és Senglea csücske között. Minden rakodóhelyet elfoglaltak az egyre érkező tehergőzösök és a flotta szállítóhajói, ezért kerültünk mi is horgonyra.

Hét-nyolc nagy vitorlás, közöttük két bark társaságába jutottunk. Mi kerültünk a legszélre, alig tíz-húsz méterre a Gelibola nevű török kétárbocostól.

– Csokjasa – intettünk át a töröknek, amikor ledobtuk a közelükben a horgonyt. – Joh Malta!

A maszatos, kócos legények nevetve visszaintettek:

– Csokjasa!

Ezzel megkötöttük a barátságot.

Azon a délutánon semmi sem mutatta, hogy komoly események részesei leszünk. Sőt, igen vidámnak, igen jókedvűnek ígérkezett az esténk. És az is volt.

Ünnepség készült La Valettán.

Szégyenemre bevallom, hogy csak itt tudtam meg: valamikor ezen a szigeten lakozott Atlasz leánya, Kallüpszó nimfa, aki az egyik közeli barlangban tartotta fogva a nagy hajóst, Odüsszeuszt. És ugyancsak itt derült ki, hogy Pál apostolt, amikor római fogságba hurcolták, itt – a karthágói punoktól Malitának nevezett sziget partjainál – érte hajótörés. Hát az ünnepség annak örömére készült éppen azon az estén, hogy Pál apostol akkor megmenekült, és nem jutott, mint Odüsszeusz, Kallüpszó nimfa markába. (Vagyis: a hullámok martalékává.)

Mindenféle lampionokat, színes, világító üveggömböket, fáklyákat helyeztek a házak tetejére, a bástyaperemek szélére. Az ablakokban tízesével égtek a gyertyák. Mintha a menny összes csillaga ide települt volna La Valetta öbleibe, meredek mészkőoldalaira!

Nagy kedvünk lett volna partra szállni, de parancsnokunk ezt nem helyeselte.

– Barátaim, bármi előadódhat, mint Marseille-ben is. Holnap indulunk, ezért maradjon mindenki a hajón. Ez a kérésem.

Így maradtunk. Csak a fedélzetről néztük a parti kavargást, a fényeket, s hallgattuk a muzsikát, a hol világi, hol szent énekeket. Még Jokohama Jim is békét hagyott bendzsójának.

És már éjfél is elmúlt, amikor elvonultunk a foxliba, Daniló bácsi is visszatért régen nélkülözött, szivarszagtól kiszellőzött kajütjébe.

Gommó és Jankó látta el a fedélzeti őrséget.

Hát ekkor történt.

Mondom, elmúlt már éjfél.

A városban szűnőben volt már az ünnepség, s egyre kevesebb lampion, üveggömb, fáklya fénylett. És egyre kevesebb gyertya a házak ablakaiban.

Gommó és Jankó, mint később mesélték, a második raktárfedélen gubbasztott. Éjszakai kikötőőrséghez illően időnként egy-egy percet szundítottak is. A kikötői lámpák fényében látszott, hogy a Gelibola őrsége a tat peremére hajolva alszik.

Ugyanakkor a foxliban a következő volt a helyzet:

Sottomarina a hátán fekve akkorákat horkantott, mintha egy tanker turbinája lett volna, és nem a Jadran fedélzetmestere. Jokohama is, Guzsik apó is méltóan viselkedett, és nem vallott szégyent fedélzetmesterünk mellett. Szevér csendesen szuszogott. Zoller halkan leszólt hozzám a felső kojéból:

– Ekkora hajcihő egy apostolért! Sohase hittem volna, hogy a bikaviadal csendesebb, mint az apostolünneplés!

És ezzel, mint aki jól végezte dolgát, megfordult a fekhelyen, vékony pokrócát maga alá gyúrta, és már aludt is.

Suttora a felül függő hajólámpa leszűkített fényében Pallada II-t bámulta. A madár ott gubbasztott a fejtámlán, és sárga szemével Suttorát nézte. Suttora néha szólt hozzá, Pallada mélyen és konokul hallgatott.

– Mikor beszélsz már, ebadta! – dünnyögte fojtottan kalózunk. Három fontot adtam érted! Három fontot! És még nem is beszélsz?!

Nem, Pallada II. nem beszélt. Úgy lehet, egyre a benguelai négert siratta. És, esküszöm, szemrehányás volt a szemében, ahogy Suttorára pislogott.

A fedélzeten, mint már említettem, Gommó és Jankó tartott őrséget. Gommó időnként elnézett a “zsákban” horgonyzó óriások felé, meg át a törökre, ahol rendületlenül horkolt az őr. Feje kilógott a párkányon át, mint a gombóc alakú hajópuffer.

Jankó feje is le-lebillent. Jankó főleg arról álmodozott, hogy másnap, ha még telik az időből, üzembe állítja “mélytengeri” hálóját. Mert bizony a Princesse Alice és Lo Bianco látása óta nem volt nyugta a derék kis Jankónak. Hálót fabrikált, varsahálót, hogy azt – a bociban evezve – végighúzgálja az öblökön, új kagyló- és csigazsákmány reményében.

– Az is lehet, hogy kincset húzol ki, ami még jobb – nevetett az apja, Szevér. – Hát csak rajta, Jankó, csináld meg a hálót!

Ma délután készült el, Daniló bácsi irányítása mellett, Jankó oceanográfusunk első “mélytengeri kutatóhálója”.

Hát erre a hálóra, a várható eseményekre gondolt Jankó éberen is, álomban is.

Akkor éppen félálomban volt, amikor megkoccant a hajó oldala. Az az őr, aki ilyesmire nem neszel fel, az nem méltó arra, hogy hajóőrnek nevezzék. Jankó és Gommó méltó a sarzsira, mert felébredtek. És egymásra néztek.

– Hallottad, Jankó?

– Hallottad, Gommó?

Suttogtak. Közismert koccanás volt: csónak billent a hajóoldalhoz.

Éjfél után! Mit keres egy csónak a Jadrannál? Gommó és Jankó is arra gondolt, ami ilyenkor megtörtént már nemegyszer a kikötőkben: tolvajok álltak meg a hajónál. Az elhagyott hajó néma fedélzete kitűnő zsákmányterület, ha mást nem, de köteleket, ponyvákat, evezőket, kicsi és nagy szerelékeket mindig el lehet emelni. Főleg ezért is kell a kikötőkben őrségeket tartani. (No meg azután a tűz és más nem várt veszedelmek miatt is.)

Gommó és Jankó a felépítmény takarásába húzódott. Úgy tűnt, hogy egy lélek nem tartózkodik a sóner fedélzetén.

És már fel is tűnt egy árnyék a steuerbord mellvédjénél!

Az ember átmászott a mellvéden, beugrott a fedélzetre, és mindjárt le is lapult a mellvéd mögött.

Majd egy másik figura bukkant fel! Ez is átmászott, be a hajóba, és társa mellé bújt!

Jankó megbökte Gommót.

– Látod?

Gommó intett.

– Látom!

Ugyanakkor azt is észrevették, hogy a sóner és a török kétárbocos orra között valami sötét tömeg imbolyog. Billen erre, amarra, forog, fordul, és a kikötő nyílása felé tart.

Egy elhagyott csónak!

Tehát a két ember, aki felmászott a sónerünkre, azzal a céllal került a hajóra, hogy itt is marad.

Gommó és Jankó is áttekintett a kétárbocosra. Az őr rendületlenül aludt.

Hajónk hívatlan vendégei kitekintettek a mellvéd mögül. Akkor vették észre embereink, hogy a két férfi burnuszt és turbánt hord. Arabok vagy legalábbis afrikaiak!

Jankó már arra gondolt, hogy riasztja a hajót, amikor észrevették, hogy Senglea irányából fénycsóva vág a hajóra. A fénycsóva mögött egy motoros tűnt fel és törtetett a sóner irányába.

Erre a két burnuszos elhagyta a mellvédet, guggolva végigfutott a fedélzeten, és megbújt a hajóorrban. Itt, a horgonykészülék és a kupacba rakott orrvitorlák között úgy elbújhattak, mint polip a barlangjában.

A fényszórós motoros máris a Jadran közelébe ért.

– Ahoj, sóner! – hallatszott a kiáltás.

– Ahoj, motoros! – hajolt át a kormányfélnél Jankó.

A máltai rendőrség egyik bárkája lebegett a vízen hajónk tatja mellett. A fehér egyenruhás rendőrtiszt felkiáltott Jankóhoz:

– Hol van a kikötőkalauzok zöld színű csónakja, ami ide igyekezett?!

Jankó és Gommó úgy állt ott a motoros reflektorának fényében, mint a tenoristák a színpad rivaldája előtt. Úgy elcsodálkoztak, hogy a gyakorlott színészek se jobban.

– Csónak? Ide ugyan csónak nem jött!

A rendőrtiszt kiabált:

– Ide jött! A valettai börtön két szökött fegyence! Elkötötték Sengleából a kalauzok csónakját!

Erre Jankó a távolba mutatott.

– Itt ugyan semmiféle csónakot nem láttunk. De amarra igen. Nézze csak, tiszt úr, mintha amott libegne egy magányos csónak!

Az áramlat szépen, könnyedén vitte az öbölből kifelé a csónakot. Akkor a barkkal egy irányban lehetett, és sodródott a Fort St. Angelo erőd felé.

A motoros annyit sem mondott, hogy jó éjt, máris begyújtott és rohant a csónak után!

A török hajóőr aludta tovább az igazak álmát.

Jankó vállára egy kéz nehezedett.

– Insallah, köszönöm!

A két legény kővé meredten bámult. A lampionoktől, lámpáktól még eléggé világos éjszakában ki más állt előttük, mint Halef ben Ibni, a költő, vagy más néven – Mohamed el Kebir, az arab szabadsághős!

Halef ben Ibni.

A hófehér fogak kivillantak a feketebarna arcból.

Száraz, nyers, de mégis dallamos hangja tele volt nevetéssel.

– Én vagyok az, akit Marseille-ben Halef ben Ibniként ismertetek meg! Itt most szökött fegyenc a Fort Hamiltonból, ezzel a testvéremmel együtt.

Szétvonta a burnuszt. Meztelen teste láthatóvá vált.

– Ezt is úgy szereztük egyik itteni testvérünktől, akihez bemenekültünk, amikor sikerült a börtönerőd várfalán leereszkedni. Meztelenül szöktünk, ágyékkendőt a rabruhából csináltunk. Így legalább azt hitték, hogy szenelők vagyunk.

Halkan, fojtottan nevetett.

– Ezt a testvéremet Szidi Abdallának hívják. Líbiából származik, ő is tevehajcsár volt.

Abdalla is elmosolyodott, bólintott, mint aki köszön, de nem szólt.

– Együtt fogtak el, együtt szöktünk.

Óvatosan kikémlelt a vízre. A rendőrmotoros nem messze a sónertől pöfögött tova. Maga mögött vontatta a zöld színű gigget.

– Sok börtönben voltam már – mondta Ibni –, de valamennyiből megszöktem. Innen is.

Jankó a foxli felé intett.

– Menjünk. Majd meglepődnek a többiek. Nem akarom, hogy a szomszéd hajóról meglássanak.

Úgy hiszem, még Pallada II. is eltátotta a csőrét, amikor Jankó felcsavarta a hajólámpát és megszólalt:

– Hé, emberek, ébresztő!

Zoller szokott pesti modorában adott érzelmi megnyilvánulást:

– Azannya púpos – az Ibni!

Sottomarina még át is ölelte.

– Corpo di bacco, te füstös! Hogy kerülsz ide?!

Jokohama, a volt marseille-i “börtöntárs” megropogtatta a két arab kezét.

– Boys, talán szellemek lennétek?

Suttora feltette okuláréját, és belebújt a díszköntösbe.

– Hát megszöktél a marseille-i rendőrség markából?

Ibni megtörölte verítékes homlokát. Mosolygott.

– Azok nem tudtak elfogni. Egyiptomba mentem, ott csíptek el az angolok. Talán két hete hoztak ezzel a testvéremmel és még többedmagunkkal ide, a Fort Hamiltonba. Ma este, amikor az őrök inkább törődtek az ünnepséggel, mint velünk, megszöktünk. A várfalon ereszkedtünk le!…

És Ibni mesélt. Körülültük, alig kellett faggatni. Többször mondta:

– Megbízunk bennetek. Azért is jöttünk ide. Már sötétedéskor a kikötőben voltunk, és akkor láttam meg a hajótokat. Ismerős volt az első pillanatban. Akkor döntöttem: ide menekülünk…

Pallada II. nagyon nézte sárga, okos szemével Ibnit és Szidi Abdallát. Vagy a sötét arcszín volt kedvére, vagy a beszéd dallama ismerős, de tény, hogy a madár felélénkült. Csapkodott szárnyaival, bólongatott, erre, amarra fordult… és kimondta az első hangokat! Suttora boldogan vigyorgott: beszél a papagáj! Igaz, nem mondott többet, mint azt, hogy “burra, burra”, ami a benguelai négereknél annyit jelent: gyorsan, gyorsan, de hát a varázslat megtört, és Pallada II. rájött arra, hogy cimborák között van.

Burra… burra…

És Ibni beszélt. Hogy igen, az ő neve valóban Mohamed el Kebir, de hát annyi neve van, hogy azt maga sem tudja. Rio del Oro, Marokkó, Tunisz, Líbia, Kirenaika, Egyiptom, Spanyol-Marokkó – mindenütt odahaza van, mindenütt más néven ismerik.

– Nektek Ibni vagyok, így ismertetek meg. Ibni, a költő… Amikor Marseille-ből megszöktem, Egyiptomba mentem. Ahogy az én titkom, legyen a tiétek is, de elmondom, hogy lássátok, úgy jöttem hozzátok, mint a testvéreimhez. Azért mentem Egyiptomba, hogy onnan lőszert csempésszünk át Líbiába a szenussziaknak. A lőszert az angoloktól lopjuk, meg az egyiptomi katonáktól kapjuk. A szenussziak bátrak, hősök, vitézül harcolnak Mussolini gyarmatosítói ellen! De kevés a lőszerük, és a karabinierik mindenütt ott vannak, ahol szenusszit sejtenek. Az öreg De Bono tábornok, a sivatagi vén sas a parancsnokuk. Ahány oázis, annyi olasz portya. De Bono ravasz, ámde a szenussziak még ravaszabbak: a nagy völgyek szurdokaiban, az ott elrejtett oázisokban vonják meg magukat, és csapnak be Kufrába, Tafiletbe, Taiserbóba, az olaszok oázis-helyőrségeibe!

Ibni kis szünetet tartott. Nevetett. A lámpa csendesen imbolygott az aggatókon, mintha az is bólongatott volna: ó, de pompás fickók is vagytok ti, sivatagi arab nomádok!

– Ahány puska, lövedék, pisztoly, azt mind úgy kell becsempészni Líbiába, Kirenaikába. Az olaszoktól nem lehet lopni, jobban őrzik, mint az aranyat. De az angoltól igen, az egyiptomi bennszülött katona meg ad, amikor csak tud. Így lesz a líbiai szenussziaknak fegyvere! Alexandriában elfogtak, ezzel a testvéremmel együtt, Szidi Abdallával. Ügyetlen voltam. Elfelejtettem, hogy a sivatagban az a törvény: tüntesd el a nyomodat! Nem tüntettem el – és ránk akadtak! Ide hoztak Máltába, a Fort Hamilton börtönerődbe. De megszöktünk, alig néhány órával ezelőtt!

Szidi Abdalla egyre bólogatott.

– Így, így… így történt… így…

Pallada vidáman csapkodott szárnyaival: burra, burra…

Hej, de kicsi is ez a földgolyó! Hát azt tudod-e, Ibni, mint jártunk a marokkói parton? Dehogyis tudta, dehogyis. De annál inkább örült, hogy szerencsénk volt.

A csontos, szikár arcon derűs mosoly táncolt, amikor mondta:

– Dzsemal el Marabu az én emberem. Nem rablóvezér, de hazafi. Nagy csoda, hogy hitt nektek, hogy elhitte: a barátaim vagytok. Marabut becsapni lehetetlen. Ő is úgy kalandozik Észak-Afrikában, akárcsak én. Hol itt, hol amott tűnik fel. Csak hát ő nem egyedül jár. A legkülönb banda ma az övé az egész parton Alexandriától le Dakarig! Hát hol az a légiós vagy rendőr, parti őrség, katonai járőrcsapat, amelyik elfoghatná Marabuékat? Sehol! Ez a mi erőnk: a sivatag, a tenger, s ahány ház a falvakban, városokban, ahol mind testvérek élnek!

Szidi Abdalla megint csak bólongatott.

– Így, így igaz…

– Na, Suttora – csapott Sottomarina az öreg vállára –, ezt ugyan nem érezted meg, hogy Ibni ide toppant be? Vén léleklátó, te!

Suttora sejtelmesen kacsintott.

– Nem-e? Dehogynem. Megéreztem én. Csak nem szóltam. Úgyis azt mondták volna, mit ki nem talál a kalóz!…

Nevettünk, örültünk, vidámodtunk a találkozáson, és azon, hogy Ibnit látjuk. Csak akkor komorodott el a társaság, amikor Safi apóra került a szó. Safi meghalt! A börtönben halt meg, vénséges szíve nem bírta a megaláztatásokat! Megállt a szív, amely oly erővel dobogott sok évtizeden, közel egy századon át a szabad Afrikáért!…

Végül Ibni feltette a kérdést:

– Mi csak itt lennénk! De hogy kerülünk tovább? Azt mondjátok, reggel indultok. Hát ha indultok, akkor kicsempészhettek a kikötőből az én testvéremmel együtt. Így van? Mindegy, hogy hol raktok ki. Mindegy.

Összenéztünk. Vakartuk a fejünk búbját. Hümmögtünk. Végül is Szevér mondta ki az igazat:

– Itt nekünk szavunk nincsen. Ebben a parancsnok dönt. De hát te megmentetted a mi életünket, nyilvánvaló, hogy a parancsnok azt mondja: mi megmentünk titeket! De erről csak ő szólhat. Turkovich Daniló kapitány.

És ettől kezdve nehezen múlt el az éj. Nem lett volna illő Daniló bácsit felzavarni. Valójában igen egyszerűen nézett ki minden. A révkapitányság már kiadta az egészségügyi papírokat, és reggel nem kell más, csak az, hogy a révkalauz a kért időben a fedélzetre jöjjön és – kivitorlázunk La Valettából. Ennyi kell csak. Daniló bácsi nyilván nem okoskodik majd. Ibniéket kirakjuk valahol a szicíliai partokon, mi meg továbbmegyünk. Így lesz.

– Így lesz – bólintott Suttora is, amikor megrágtunk mindent, és Pallada II. új szót motyogott, krákogott. Azt mondta, hogy: “tengela, tengela”. Ibni szerint annyit jelent, mint gyönyörűség, gyönyörűség.

Végül elkövetkezett a reggel hat óra.

Az egész kikötő nyüzsgött, hemzsegett, zsivajgott. A hadihajók motorbárkái úgy száguldoztak, akár a kaptár körül dongó méhek. Mellettünk a török nagymosást rendezett. A repülőgép-anyahajón, az Ark Royalon felröppent az indulást jelző zászló, a “Kék Péter”, a kék alapon fehér kockás “P” betű. A vizeknek ez az óriása tehát kifut, nyilván követi a másik, a Hood is. Mindenesetre négy romboló már gőz alatt állt. Ezek lesznek az elővédek. A csatahajó békében is úgy közlekedik, akár háború idején.

Gyönyörű, napfényes, kék egű reggel volt.

La Valetta várait, várfalait mintha képeskönyvből vágták volna ki.

Úgy állapodtunk meg, hogy Szevér bemegy a parancsnokhoz, és elmondja, mi történt az éjjel.

Ibniék pedig sehol sem mutatkoztak a fedélzeten.

Többen a foxli kijárójából figyeltük, amint Szevér eltűnt a kajüt-ajtó mögött.

Ibni és Abdalla az egyik koje szélén ült.

Különös érzés volt rájuk nézni: két ország rendőrsége keresi őket, főleg Ibnit, annyi kikötői sztrájk, fegyveres megmozdulás értelmi szerzőjét, forradalmi mozgalmak szervezőjét. És most itt gubbasztanak az egyik koje szélén. Félnek? Nem hinném, hiszen a hősök soha nem félnek. Azért hősök. És Ibni hős, népe hű fia. Benne egyesül a sivatagi nomád szabadságszeretete, a törzsi együvé tartozás, a sivatagi ember türelme, elszánt akarata, a megpróbáltatások elviselése.

– Egyszer úgyis szabadok lesznek az arab népek – mondotta az előbb oly természetes egyszerűséggel, mintha csak az időjárásról szólt volna. – Talán nem is sokára…

Halef ben Ibni, vagyis Mohamed el Kebir, a valamikori tevehajcsár ebben a szellemben él és harcol. Lehetne őt nem szeretni? A tengerész ott él, ahol a távlat, a messzeség, a távolságok elsősorban is arra tanítják meg őt, hogy a legtöbbre a szabadságot becsülje. A tengerészek mindig ott voltak, ahol a szabadság kiharcolása volt a nagy tét. Az Aurora cirkáló öreg teste a Néván erről regél…

Daniló bácsi állt a foxli lépcsőjének alsó fokánál. Mögötte, lenézve a lépcső magasából, Szevér mosolygott.

Tehát?

Ibni, úgy ahogy az illő a mohamedánok között, meghajolt, két kezét a mellére szorította. Ugyanígy tett Abdalla is. Szalám.

– Szalám, effendi! – majd a francia-olasz földközi-tengeri keveréknyelven fordította: – Én és ez a testvérem védelmet kérünk tőled.

Daniló bácsi kezet nyújtott.

– Szalám! – Majd folytatta: – Örülök a bizalomnak, hogy hiszel bennünk. Hallottam, mi történt veletek. Hogy Dzsemal el Marabu fogságából megmenekültünk, azt neved varázsának köszönhetjük. Hála érte, Ibni effendi. Én meg azt akarom, hogy ti szívesen emlékezzetek a Jadran sónerre. Ezért kérdem, hol tegyünk partra, ha kijutunk innen Valettából?

Valaki felkiáltott, úgy emlékszem, Jankó volt az:

– Hurrá!

Erre mind, akik ott szorongtunk:

– Hurrá! Éljen! Éljen a parancsnok!

Ibni és Abdalla még mélyebben meghajolt. Szalám. És amikor Ibni felnézett: könny csillogott mélyfekete szemében! Lám csak, a hősök is éreznek, s ha a feszültség felenged: kitárul a szív.

– Szalám, effendi.

– Nos? – mosolygott Daniló bécsi. – Hová vigyen a Jadran? Rendelkezésedre állok.

Ibni zavartan törülte szemét. Természetesen por ment bele, az előbb, amikor a mennyezetre nézett.

– Ha Tuniszba vinnél, megfizetjük az utat, parancsnok effendi – mondta Ibni. – Ott van most a mi titkos központunk, és pénzzel is bőven rendelkezünk.

Daniló bácsi újra kezet nyújtott.

– Akkor Tuniszba viszünk. Azzal, hogy a hajó az enyém és élünk, bőven megfizettél az útért. Turkovich Daniló kapitány ilyen ember, effendi barátom. Csak arra kérlek benneteket, hogy addig, míg erre nem adok parancsot, innen ne mozduljatok el!

Ezzel hátrafordult Szevérhez.

– Indulásra felkészülni. A révkalauzt hét harmincra kértem. Most hat harminc az idő. A szél délnyugat-nyugat, és ha tartja addig magát, vontató nélkül megyünk ki innen.

Szevér leszólt:

– Mindenki a fedélzetre! Indulásra felkészülni!

Hej, de jókedvűen is láttunk hozzá a munkához! Két ember életét kell megmentenünk. És ez megtörténik, a rézangyalát!

– A rézangyalát – dünnyögte időnként Suttora –, csak már túl lennénk a kikötőn!

Bomlottak a vitorlaborító zsákok, nyíltak a védőtakarók. “Dirkre”, pihentetőre került a főárboc és az előárboc nagyvitorlája, s megengedetten laffogott a két orrvitorla. Messzire ellátszott, hogy nemcsak az Ark Royal készül elindulni, de egyszerű kistestvére, a Jadran is.

Ha rajtunk áll, egy percet nem várunk, de elindulunk. Sajnos nem rajtunk állt. A kikötői szabályok előírják, hogy hajókalauz nélkül semmiféle hajó nem hagyhatja el a nagy kikötőket. Hét harminc! Akkor jön a pilot sónerünk fedélzetére! Csigalassúsággal közeledett ez az időpont. Mindegyikünk arcán ott volt a feszültség.

A rézangyalát!

Hét.

Hét tizenöt.

Hét huszonöt.

Jankó jelentette:

– A révkalauz motorosa Senglea irányából!

Végre feltűnt a fehér motoros, árbocán a révkalauzi zászló.

Ugyanaz a morc alak jött a fedélzetre, akivel bejöttünk. Éppen csak a sapkaellenzőre tette mutatóujját, amikor Daniló bácsi üdvözölte.

Szárazon, ridegen pattogott az angol hangja:

– Sajnálom, kapitány, még nem indulhatunk. Bevárjuk a kikötőrendőrség embereit.

Akik hallották – joggal elbámultak. Bizony megremegett Daniló bácsi hangja, amikor megkérdezte:

– Mi közöm a kikötőrendőrséghez? Embereim mind itt vannak a hajón. Az egészségügyi papírok rendben. És a kihajózásra bejelentett időt elértük: hét harminc, ha nem csalódom.

Az angol meggyújtotta kurta pipáját, azután felelt:

– Elrendelték a kikötőzárat! A hajók csak abban az esetben távozhatnak, ha a rendőrség elvégezte az átkutatást. Két fegyenc megszökött Hamiltonból és itt, a kikötőben tűnt el! Tehát csak valamelyik hajón bujkálhatnak.

Ezzel a pilot leült a középraktár fedelére, és nyugodtan szívta pipáját.

Kikötőzárlat! Ezzel minden tervünk halomra dőlt!

Bizony, bizony – a rézangyalát!

Zoller zannyapúposozott, Sottomarina corpodibaccózott.

Jankó a fedélzetet őrizte, vagyis az angolt. Mi Daniló bácsival gyorsan a foxliba gyűltünk össze. Szevér feltette a kérdést: mi lenne, ha közölnénk, hogy nem indulunk? Ibniéket valahogy kicsempésznénk a partra, és eltűnnének isten nevében!

Daniló bácsi megrázta a fejét.

– Ilyesmiről szó sem lehet. Egyszerre gyanúsak lennénk. Csak egyet tehetünk: elbújtatni Ibniéket. A többi szerencse dolga!

Ibni határozottan tekintett parancsnokunkra.

– Kapitány effendi, bajt nem akarok rád hozni. Az éjjel kivisztek csónakon a városba. Majd valamelyik faluból csak átkerülünk az afrikai partra.

De Daniló bácsit nem abból a fából faragták, hogy lemondjon eredeti tervéről.

– A hajón maradtok. És mivel a fedélzetre már nem jöhettek feltűnés nélkül, innen a foxliból kell eltüntetni titeket. Suttora, nyissátok meg Sotto fekhelye mögött a kibújót. A lánckamrában elférnek ketten. Úgy fedjétek el Ibniéket, hogy ha valaki felülről lenéz a lánckamrába, ne lássa meg őket. De csak halkan és csendesen, mert a pilot a fedélzeten van. Én majd szóval tartom. Siessetek!

Így történt. Ibni és Abdalla a lánckamrába került. Sottomarina fekhelyétől pokróccal elfedtük a kibújót. Ilyesmi úgy sincs minden sóneren, tehát nyugodtan mondhatjuk, ha kérdeznék, hogy kibújó az nincs.

Ugyanakkor Daniló bácsi és Szevér a fedélzetre ment, no meg Jokohama, az amerikai, hogy szóval tartsák – a szótlan kalauzt. De azt a pipáján kívül nem nagyon érdekelte semmi.

És ekkor Daniló bácsi feltette a legjelentéktelenebb kérdést, ami később döntő lett legújabb kalandunknál:

– Felhúzhatom a pilotzászlót, captain?

(A pilot ugyanis háromstráfos, tehát kapitányi végzettségű tiszt volt.) Előbb jót szippantott a pipából, majd bólintott:

– Please, tessék, rövidesen úgyis indulunk, ha megjön az őrbárka.

Daniló bácsi intett, hogy Jankó húzza fel az első árboc keresztrúdjáig a piros-fehér-piros zászlót, ami már messziről jelzi, hogy hajókalauz tartózkodik a fedélzeten. Közben azt mondta az angolnak:

– De nem jönnek. Nyolc húsz az idő.

Az rátekintett a karórára, és megvonta a vállát.

– Itt kellene lenniök.

Közben hatalmasat imbolygott a Jadran. De ugyanígy a közelünkben minden egyes horgonyon álló hajó. A két nagyvitorla szabadon lengő, távírópózna vastagságú bumja előbb jobbra, majd balra vágódott. Az Ark Royal haladt el előttünk, acélból készült ősszörnyeteg. Oldalerkélyeiről ágyúk és légelhárító gyorstüzelők ásítoztak felénk. A futballpályának beillő fedélzeten két repülőgép állt startra készen; a különös, oldalra épített parancsnoki és vezénylő építményen fehér tisztisapkák villantak a nap fényében. Az admirálisi lobogót vígan lengette a délnyugati szél. Az Ark Royal előtt egy, mögötte két romboló haladt.

A kékesszürke hajótestek mögül kivált egy fehér hajócska.

A kikötőrendőrség “H. P. 10” jelzésű bárkája. Felénk tartott.

– Motoros közeledik a Jadranhoz – jelentette Jankó. Daniló bácsi megkönnyebbülten sóhajtott.

– Végre!

De alig mondta ki, hogy végre… arcunkon megfagyott a mosoly.

A motorbárka kormányosi fülkéje mögött két kutyát tartottak pórázon.

Rendőrkutyákat!

Abban a pillanatban tudtuk: mindennek vége! Ha a kutyákkal végigjárják a hajót, nincs az a lánckamra, ahol ne fedeznék fel a pompás szimatú állatok a két arabot!

Zollerrel ketten összenéztünk. Azannya!…

Hogy mi élhetett akkor Daniló bácsiban, nem tudom, de látható nyugalommal állt az oldalfeljáróhoz, hogy fogadja a kikötőrendőrség embereit. Egy tiszt és egy altiszt lépett át a bárkából. A két kutya átugrott, és máris kapkodták a fejüket a jóféle szagok után. Erős, koromfekete színű dobermanok voltak – kicsit különös látogatók egy sóneren. Daniló bácsi nem állta meg, és üdvözlés után megjegyezte:

– Talán az Államokban vagyunk és nem Málta szigetén? – mutatott a kutyákra.

Az Egyesült Államok rabszolgaidejére utalt parancsnokunk, amikor a négerek nyomában, hol ijesztésükként, hol üldözésként kopók jártak.

A rendőrtiszt szabadkozott:

– Sajnálom, kapitány, de utasításom úgy szól, hogy az ön hajóját a legtüzetesebben kell átkutatni. A kikötőt csak ezután hagyhatja el.

– És ha kijelentem, hogy az átkutatást elvégeztük magunk, amikor tudomást szereztem róla, hogy börtönszökevények bujkálnak a kikötőben?

A rendőrtiszt vállat vont.

– Sorry. Magamnak kell erről meggyőződnöm. Minden emberüket a fedélzetre kéretem.

Két perc múlva mindenki ott állt a felépítmény előtt. Suttora vállán a papagáj. A kutyák idegesen csóválták a farkukat.

– Itt vannak – mutatott Daniló bácsi ránk. – Mindenki.

– Akkor kezdhetjük – nézett a kutyás altisztre a rendőr, majd Daniló bácsihoz: – Ön szerint, captain, teljes képtelenség, hogy a szökevények a hajón lennének?

Parancsnokunk hangja ezúttal úgy kongott, akár a hajófenékből jött volna:

– Képtelenség.

– All right – intett a tiszt, és odaszólt a kutyásnak: – Go.

Indulj.

És az altiszt, mint aki már mindent tud, megindult a hajóorr felé.

A két kutya közül az egyiket elengedte, és az máris előrevágtatott.

Neki a foxli ajtajának, és azon keresztül le a mélybe!

– Azannya! – hallottam Zollert.

Akkor Ibni szabadságáért egy ócska pennyt nem adtam volna.

A pórázon levő kutya ugatni kezdett, és erre a hajó belsejéből is kutyaugatás volt a válasz. Szinte láttam a doberman dögöt, amint felugrott Sottomarina fekhelyére, és onnan csahol át a deszkafalon a lánckamra felé.

Pontosan emlékszem, hogy akkor rátekintettem Daniló bácsira. Feltűnően fakó volt a kitűnő ember arca. Sottomarina és Jokohama láthatólag azt latolgatta, hogyan hajigálja be a kikötő vizébe a rendőrtisztet, ha kitör a botrány.

És a botrány kitört. De nem úgy, ahogy hittük, ahogy azokban a pillanatokban vártuk.

Egy elég kiadós pofont kaptam.

Igen, akkora pofont, hogy odavágódtam a parancsnoki kajüt széléhez!

Suttora a lábaimnál hevert!

A pilot, aki éppen felállt üldögéléséből, hanyatt esett!

A hajó, amely eddig szabályosan délnyugatnak állt a horgonyon, most megdőlt, elcsavarodott, és oly hirtelen állt nyugatnak, hogy a fedélzet elferdült, s a backbord palánk a vízig merült!

A rendőr és a kutya eltűnt!

Egyik is, másik is a vízben lubickolt.

A motorbárka kötele, akár a befűzésre szánt zsineg, elpattant, amikor a sóner megemelkedett.

Nem akadt a fedélzeten senki, aki a lábán maradt volna.

Daniló bácsi az árbockötélzetből kászálódott elő. A rendőrtiszt, aki az előbb még parancsnokunk mellett állt, a nyitott kabinajtón beszánkázott a parancsnoki fülkébe. Amikor előkerült – hófehér egyenruhája szakadt és maszatos volt!

Mintha föld- és tengerrezgés rázta volna meg hajónkat!

A török kétárbocos felől dübörgő üvegcsörömpölés hallatszott. Üvegekkel rakottan állt mellettünk a török is indulásra készen. De félrebillent, és raktárában megkezdődött az ötvenliteresek haditánca.

A kikötő megszokott reggeli zsivaját hirtelen sípolás, trombitaszó, szirénaüvöltés repesztette.

A foxliba rohant rendőrkopó kidugta fejét, és onnan csaholta rémületét.

Talán azt nem is említettem: amikor megtántorodtam, s éreztem, hogy valaki vagy valami pofon vág – fültépő robbanás is hallatszott!

Nos, amikor annyira összeszedtük magunkat, hogy talpra álltunk és képesek voltunk körülnézni, a robbanás okát is megláttuk.

Egy szürkészöld testű hadiegységet láthattunk tőlünk úgy kétszáz, százötven méterre füstölögni. Egy romboló volt! A négy kísérő közül az egyik, amelyik lemaradt és most menetirányban keresztbe állt, teljesen oldalt dőlve. A romboló közepéből, ahol a légvédelmi ágyúk tornya mered felfelé, hegymagasságba tornyosult a füst, és lángok csaptak az égre!

Az alsó lőszerraktárban robbanás történt, ami bizony előfordult már a világtörténelemben, de talán jobbkor soha.

– A Broke! – kiáltotta a feltápászkodó Sottomarina.

Igen, a nekünk valamikor oly nehéz órákat szerző Broke volt a szerencsétlenül járt hadihajó.

A Broke!

A Broke!

A romboló félredőlve, egyre okádta a lángokat. Fedélzetéről egymás után ugrottak a vízbe az emberek. Csak úgy nyüzsgött a víz a lubickolók karjától, fejétől, a vízbe hullt mindenféle hajóalkatrésztől, csónakmaradványtól.

Talán két perc sem telt el az eset után, már a környező hadihajókról vízsugarak lövelltek az égő hajóra.

De az csak égett egyre és okádta a füstöt, a lángokat!

– A vitorlákat azonnal húzzák le! – rendelkezett a pilot. – Ha felrobban a gépterem olajkészlete, a kifolyó olaj meggyújt mindent!

És ezzel a pilot átugrott a rendőri motorbárkába. A rendőrtiszt követte.

– Menteni! – üvöltötte a pilot és vele együtt a rendőrtiszt: – Menteni!

Előbb az altisztet húzták ki és a kutyát, utána a motorbárka a szerencsétlenség helye felé robogott. Rajta a rendőrtiszt és a hajókalauz!

Néhány perccel ezelőtt még ragyogó kék ég és a kikötő bejáratán túl ragyogó kék tenger csillogott. Most egyre komorabb, egyre sötétebb lett. A rombolóból gomolygó füst, az oltásból származó vízgőz egyre sötétebb felhőt vont a Grand Harbour egész területére.

A Broke már annyira oldalt dőlt, hogy a füst- és gőzfátyolon keresztül is ráláttunk a fedélzetére. A parancsnoki állások függőlegesen meredtek a vízre! A két kémény, akár két ágyúcső, Floriana falait célozta. A főárboc az óriási elhajlástól és a nagy nyomástól csattanva tört ketté!

Sivítottak a hajók vészszirénái és gőzsípjai. Két kikötői tűzoltóhajó túrta a habokat a sengleai révből jövet.

Daniló bácsi hangja pattogott:

– Horgonyt azonnal fel! Indulás! Kormányt backbordra vesd ki! Irány a kikötőbejárat!

Ekkor értettük meg, mit akar az “öreg”. Szökünk! Szökünk, a rézangyalát!

Soha jobbkor, igen, soha jobbkor a Broke robbanása!

– A pilotzászló fenn van – nevetett Daniló bácsi, és jókedvűen dörzsölte a kezét. – Jogos, hogy használjuk, a pilot mondta, hogy húzzuk fel! A lehúzásra nem adott parancsot! Előre, barátaim, előre! Siessünk!

És mi siettünk. Úgy hiszem, világrekord volt a sóner indulásának történetében a Jadran szélbe fordulása, vitorláinak beirányítása, a horgonyról való elszabadítása.

Közben Sottomarina meglátta a rendőrkutyát, amint ott nyüszített egyre a foxli előtt!

– Corpo di bacco! – hördült fel az óriás. – Itt a kutyus! Tengerbe vele!

És ezzel felkapta a dobermant, átnyalábolta, és keresztüldobta a korláton.

De Sottomarinának szíve van, és nem állta meg, hogy oda ne kiáltson egy bárkásnak, aki rémülve vitte biztonságba a ladikját:

– Hé, földi! Húzd ki a dögöt! A kikötőrendőrségé! Még pénzt is kapsz érte!

A Jadran szélbe állt.

– Nagyvitorlát húzd, rögzítsd!

– Kormányt három fokkal vesd ki!

Széles ívben elkanyarodtunk a török kétárbocos előtt, és megindultunk a Fort St. Angelo előtti torokhoz, hogy onnan – csodák csodájára! – kijussunk a két erőd mögött kéklő nyílt vízre. A távolban ott láttuk haladni az Ark Royalt, mögötte s oldalánál a rombolókat. Az admirálist nyilván nem nyugtalanította túlságosan a Broke katasztrófája.

Mögöttünk egyre süvítettek a szirénák, a gőzsípok, és dohogott, sistergett a kigyulladt hajóból feltörő gőz. Mert a romboló akkor már égett, akár az előző este Floriana várfalán Pál apostol fáklyái. Valóban bekövetkezett az, amitől félni lehetett: elérte a tűz a hajó belsejében az olajtankokat. Most az oltók számára nem volt más feladat, mint arra ügyelni, hogy a víz felületén szétterülő olaj ne okozzon még nagyobb bajokat.

Bevallom, úgy jöttünk ki a kikötőből, mintha legalább tíz hajókalauz lett volna a fedélzeten. A kutya se törődött velünk abban a ramazuriban. Fort St. Elmo és Fort Ricasoli között leadtuk a jelzést: köszönjük a vendéglátást!…

Ekkor Daniló bácsi odaszólt Sottomarinának:

– Sotto, eredj és közöld barátainkkal, hogy a Jadran a tuniszi partok felé tart. Ha megunták a lánckamrát, kibújhatnak a foxliba. További rendelkezésig ott maradjanak!

Állítom, fiúk, nem akadt egy ember a fedélzeten, akinek ne ragyogott volna a képe az elragadtatástól. Jokohama Jim kacagva fújta a régi tengerészdalt:

Herri-hó, herri-hó, herri-hó!

Tovaszáll a vízen a hajó!

Solo-tu, solo-tu, solo-tu,

Táncra, legények, hoppla-hó!

Nem üldözött minket a kikötőrendőrség bárkája, a flotta egyik egysége sem. Az erődökből egy ágyú sem küldte utánunk a “megállj” jelzést. Mindössze a hajónapló nem tüntette fel a pilot bejegyzését. Ez az, amit még kibír a Jadran.

– Egy ideig elkerüljük La Valettát – mosolygott Daniló bácsi –, ennyi az egész!

– Te ugyan jót kívántál a napokban a Broke-nak – veregette Sottomarina vállát Guzsik apó –, bekövetkezett. Pedig nem is vagy Raguza fejedelme!

Időnként visszapislogtunk a kikötő felé. Sokáig láttuk a füstöt, de a lángokat is.

Délkeletnek a horizonton magasodott az Ark Royal impozáns teste. Északnyugatról több gőzös füstölgött: az olasz partok felől közeledtek. Mi délnek fordultunk, hogy a Marsa Scala és a Benhisa Point megkerülésével átmetsszük a Kh. 14° 15 ‘-ét, és újból az afrikai partokra jussunk.

Az egyre erősödő délnyugati szél pompás segítségünkre volt, hogy mielőbb túl legyünk Málta látókörén.

Megmentettük Ibnit és Abdallát!

Fiúk, ezért szép a tengerészélet: tele van váratlan meglepetésekkel, élményekkel. Aki ennél az életnél különbet kíván – az maradjon a kályhaszöglet mellett!

És amikor leszállt az este, szabad vízen voltunk már. Málta fényjelei a messzeségbe vesztek. Csillagok fényében ültünk a fedélzeten, ünnepi hangulatban.

– Burokban születtél, testvér – mondta Suttora nem is egyszer Ibninek. – Felrobbantasz egy hadihajót csak azért, hogy megszökhess a rendőrök markából! Ez már igen!

Mondom: ünnepet ültünk. Pengett Jokohama Jim bendzsója, s a Jadran-trió (Jim, Piede, Jankó) úgy énekelt, hogy boldogság volt hallgatni. Persze az énekbe mindnyájan belekapcsolódtunk, kisebb-nagyobb sikerrel. De a főszám az volt, amikor Jokohama Jim előadta a híres Tom O’Hara Flenn kalózkapitány egyik balladáját. Ismeritek a “The Holly Bucckaneer” dalait? Állítólag a XVIII. században élt Flenn kapitány, a dalok szerzője. Íme, az egyik O’Hara Flenn dalaiból, amit pengetőhangszerének kíséretében Jokohama Jim előadott a Jadran fedélzetén.

Fiúk, fel az árbocfára,

Feszítsétek a vitorlát!

A réven ott leng már a zászló:

Előre hát, az angyalát!

Szelet jelez a szélkiáltó

Viharmadár a víz felett,

Fiúk, legények, tengerészek,

Húzzátok azt a kötelet!

Hajónk neve El Dorado,

Kétárbocos csuda-brigg.

Én mondom, hogy ilyen hajót

Nem pipáltak Londontól

A cowesi partokig!

Rátartian nézegetem!

Na és?! Hát az enyém!

Ezer sterling volt az ára,

Kétszáz ment az árbocára,

Bordázata csontkemény.

Karcsú, mint a sirály teste,

Színe: koromfekete.

De a vitorlák habfehérek,

S szemed káprázik, miként

Csillog a fedélzet reze!

Lobogója, ha kiérünk

Az Antillák vizeire –

Halálfejes kalózzászló!

Azok vagyunk mi mindnyájan,

Kalózapának gyermeke!

Ágyúinkat bronzból öntötték

Még a derék franciák.

Ott vettük el valahol,

Kemény csáklyázás után,

Paimpol sziklás pártjainál!

Az volt ám a harc, barátaim!

Hej, hogy vágott kartács, golyó!

Szikrát vetett kard, lándzsa,

Bömbölt ember és a tenger,

Füstölt és nyögött a hajó!

Szép volt, hitemre, csudaszép!

Most is borzong a hátam,

Ha látom azt az éjszakát:

A tűzokádó ágyúkat s

A kapitányt, kit levágtam!

Hitemre, jófajta hajó

Ez a csinos El Dorado!

Fedélzetén csupa kalóz:

Derék fickó mind valahány,

Nem fog rajtuk a golyó!

Szélnek, viharnak fittyet hány

E kétárbocos csuda-brigg.

Én mondom: ilyen hajót

Nem pipáltak Londontól

A cowesi partokig!

Kormányos, hé, amott az irány!

Feszítsétek a vitorlát!

Elég volt a szárazföldből,

Előre hát, az angyalát!…

… Előre hát, az angyalát!

Így szöktünk meg Máltából, 1934-ben, másnap, hogy Valetta népe Pál apostol szerencsés megmenekülését ünnepelte. Mi azt ünnepeltük, hogy sikerült hős barátainkat megmenteni – őfelsége, az angol király Broke rombolójának kegyelméből!

És a csillagok alatt szállt a hullámok felett Jokohama Jim éneke:

Előre hát, az angyalát!…