Két zsák miatt? – Egy világkikötő – Az Óváros érdekességei – A “Kék homár”-ban – Slocum kapitány utóda, Alain Gerbault – A világjáró Firecrest – A Szultán Négy Asztala – Halef ben Ibni, a költő – Penészednek a vitorlák – Egy gyönyörű autó – Lord Cardigan – Tedd sutba a tudományodat! – Négyféle paplan egy embernek – Eltűnt három emberünk! – Sztrájk a kikötőben – Megjöttek az elveszettek – Új bendzsó kell – Irány: dél-délnyugat! – Daniló bácsi a hajózás és a kultúrák tengeréről
Suttora bütykös ujjával a levegőbe bökött.
– Semmi jó nem lesz ebből, semmi! Évekig itt rostokolunk Marseille-ben! No, majd meglátjátok.
Mindezt akkor mondta, amikor kirakodtunk, és újból látható lett a sóner vízvonal alatti része. A rakodásnál ugyanis valami történt. Egyszerű, semmitmondó valami, de ismeritek a mi öreg Suttoránkat: ő abból is következtet, ha egy légy száll az orrára. Amikor az utolsó két rizses zsákot kiemelte a kézi árbocdaru segítségével Gommó, Jankó és Piede (a sok száz zsák után), érthetetlen okból a heveder meglazult, és a zsákok tartalma a rakodópart és a hajó között a vízbe hullott! Szó se róla, a két zsák nem a világ, ettől Gommó, Jankó, Piede igen jól aludt volna, de Suttora dermedten bámult, majd, mint már hallottátok, megdöbbenve szólt:
– …No, majd meglátjátok!
Piede mosoly nélküli faarcán mosoly táncolt.
– A két zsák miatt?! Itt Marseille-ben, évekig?!
Suttora komoran intett.
– Te fajankó, még ezt se tudod? Nem a zsákok miatt! A rizs miatt! Régi kínai megállapítás, hogy a kiömlött rizs bajt okoz. Ezt még akkor tanultam, amikor Kínában voltam a Petőfivel. Azt pedig minden kikötői kínai tudja, Hongkongtól Sanghajig, Nankingtól Tiencsinig, hogy ha a hajó utolsó árudarabja vízbe hull, és az rizs, akkor a hajó évekig nem kap árut. Ha pedig mi árut, fiaim, évekig nem kapunk, akkor – évekig itt ülünk Marseille-ben!
Ezzel Suttora bólintott, mint aki pontosan tudja a kínai ősi mágia minden titkát, Kokót a vállára tette, és méltóságteljesen kiballagott a partra, hogy aláírassa a szállítólevelet a “patronnal”, a raktárfelügyelővel.
Sottomarina megvakarta izmos tarkóját, dünnyögött:
– Már kezdek hinni ennek a bolondnak. Még hogy évekig!
Hát ez bizony egy kicsit sok lenne – állapítottuk meg mindannyian. Évekig! De egy-két hónapig igen – tettük hozzá. Mert bizony Marseille érdekes város. Egyike a legérdekesebbeknek Európában, de talán a földgolyó minden világrészét is beleértve. És egyike a legforgalmasabbaknak is. A Földközi-tengeren pedig a legnagyobb kikötő. Ma már megszoktuk a nagy számokat, de talán így is szépen hangzik, ha ideírom nektek: abban az időben, tehát 1934-ben, amikor a régi kikötőben horgonyzott a Jadran – a kikötő évi hajóforgalma átlagosan 14 000 személyszállító, teherhajó, nagy és kicsi tehervitorlás, teherszállító motorbárka volt! Igen, jól olvastátok, még egyszer ideírom: 14 000! Óriási szám ez, különösen, ha elosztjátok egy napra: háromszáznál több beérkező egység! És mivel a hajók nemcsak beérkeznek, de ki is mennek a kikötőből, különösebb fantázia talán nem is kell elgondolni, mi nyüzsög, pöfög, dohog, dünnyög, dübörög, füstöl, tülköl, sípol, szirénázik, szerel, készülődik, indul, befut, rakodik és a kis “bikáktól” (vontatóhajócskáktól) terelődik Marseille kikötőjének rakodóinál, nyílt vizén, a dokkoknál, a bejáróknál, a Vieux Port, a Bassin de la Juliette, a La-saret, a Carenage, a Stationnement, a Pinéde, a National, a De la Gare, a D’Areno kikötőiben!
Évi 14 000 hajó! És mennyi daru, vontatómozdony, teherautó, dereglye, slepp, komp, elevátor, csörlő, emelő és dögönyöző, kalapáló és szétvágó, csille és tankkocsi kell ennek a rengeteg vízialkalmatosságnak, hogy gyomrából kiforduljon vagy ellenkezőleg: oda bekerüljön a mérhetetlenül sok áru, könnyű és nehéz teher! És mennyi raktárra van szüksége, hogy mindezt befogadja s mennyi kézre, emberi erőre, hogy szétossza, bevigye, kihozza, elhelyezze, válogassa.
Évi 14 000 hajó, és ugyan mennyi tonna? – Ideírom, tessék: 24 579 305 tonna áru és 775 181 (igen, olvasd: hétszázhetvenöt-ezer-száznyolcvanegy) utas! Abban az évben, amikor – mint tudjátok – eléggé visszaesett az áruforgalom: 1934-ben!
Közel egymillió ember él Marseille-ben. És ebből az egymillióból majd minden épkézláb ember azért van, azért él, hogy ezt a kikötői szörnyeteget, ezt az óriási, falánk állatot szolgálja. A kis- és nagykereskedők java azért létezhet, mert tengerészek, matrózok, utasok nála vásárolnak. A kocsmák, a bisztrók (falatozók), a mulatók ugyancsak belőlük élnek. És mennyi kocsma van itt, uramisten! Szinte mondhatnám így is: ahány ház, annyi kocsma! És Marseille-nek sok háza van. Az Óváros apró tekervényein, zugaiban, tenyérnyi terecskéin mindenütt házak, kunyhók, pici és nagy épületek. A Katalánvárosban csak kunyhók, csak pici házikók, szurdokok. Az Újvárosban paloták, irodaépületek, felhőkarcolók!
És minden úgy forr, mintha katlan volna az egész város, és mindenki mintha katlanban élne, vergődne!
Az égen szörnyű daru-karok köröznek, csápjaikkal láncokat bocsátanak le vagy húrként feszülő drótköteleket. Mozgó emelőhidak csilingelnek, harangot kongatnak az ezüstfényes acélsíneken. Az elevátorok, silók hat-, hét-, nyolcemeletnyi vasormányai sivítva szívják a hajók testéből a gabonát!
És füst, füst mindenütt! Az áldott, szép, csillogó, kéken tükröző ég, a hol zöld, hol meg kék tenger a szélcsendben alig látszik! A Napot füst árnyékolja, mintha udvara volna, mint eső előtt a Holdnak!
És úgy hiszem: sehol annyit nem kiabálnak a kikötőkben, mint itt. Kiabálnak a halaskofák, a lacikonyhások, a mozgóárusok, a mindenütt jelenlevő és megtalálható kucséberek, ócskások, utcai borárusok, járdák szélére kirakodó gyümölcsárusok, kiskereskedők, de főleg: a kikötők minden rangú és rendű népsége! Ordít a raktáros, a dokkmunkás, a darukezelő, a csillés, a fedélzeti irányító, a bárkás, a tolatómozdonyos! És mennyi mindenféle arc, szín, alak, mennyi mindenféle ember! Kreol bőrű korzikaiak, pergő beszédű olaszok (közel százezer él itt belőlük!), fekete képű marokkóiak, nádszálvékony arabok, sárga arcú anamiták, kínaiak, göndör hajú levantei kereskedők, görögök és törökök, végül a francia délvidék annyi mindenféle típusa, hegyvidékiek, provence-iak, Aix és Camargue keményen beszélő, mindig dühösnek tűnő figurái.
Mióta Marseille-t láttam, tudom, milyen lehetett annak idején egy középkori kikötő. Mert Marseille ebből is megőrzött sokat, ha nem is mindent. Erre emlékeztet már az érkezésnél If vára is, de még inkább a kikötő két oroszlánkarma, a Fort Grasse-Tilly, a Port Saint Jean, a régi kikötőt szegélyező házak, de főként – az Óváros maga! Esküszöm, itt még azon se lepődnének meg az emberek, ha Dumas más figurái, mondjuk az általatok is ismert D’Artagnan, Athos, Porthos és Aramis jelenne meg az Óváros macskaköves utcáin, dongás kapuboltozatai alatt, a fatáblás ablakokban, a komor sikátorok útvesztőiben. Errefelé megszokták a mindenféle öltözéket. Burnuszos arabok, sarongba csavart anamiták, fezes levanteiek, fejkendős marokkóiak, lábszárcsavaros korzikaiak keverednek a különböző tengerészruhákkal és – a csepűrágók hadának mindenféle kosztümjével! Mert ezekből sok van ám Marseille kikötőnegyedeiben, de főleg az Óvárosban. Bohócok, egyensúlyozó művészek, kígyóbűvölők, muzsikusok, versmondók, kardnyelők, állatidomítók – nem is lehet elsorolni, mennyien e “szakmának” mesterei közül. Itt mindenki élni, keresni, megélni akar. De lehetőleg olcsón élni és kevés munkával keresni. Főleg az árusok, csepűrágók, naplopók. Mert aki “dokkman”, dokkmunkás, az nem beszélhet sem az olcsó életről, sem a kevés munkáról. Se Marseille-ben, se Londonban, se Pago-Pagóban vagy Szamoa szigetén.
Ebbe a földközi-tengeri Bábelbe érkezett a Jadran, és amikor szerény madárkaként kikötöttünk a Vieux Port hátsó szögletében, a Galue térnél, már zúgott a fejünk a sok látványosságtól. Meg Jokohama Jim is elbámult, hogy ezúttal – alig aratott sikert híres cowboykalapja. De hát Jokohama Jim ebbe mégsem törődött bele: elő a bendzsót, és ki a híres Cannebiére mellékutcáiba, Jankóval és Piedével, akikkel lassanként egy kis kórust alakítottak ki! Erre a hangra (Jokohama hangjára) csak felfigyelt az Óváros népe, s így a széles karimájú kalap Marseille-ben is népszerű lett.
Jokohama, Piede, Jankó fedezte fel a “Kék homár”-t, a Jadran hajósainak parti tanyáját.
Igaz, még nem is szóltam nektek a “Kék homár”-ról! De hát előbb el kellett mondanom, mit jelent Marseille a Földközi-tengeren, és miféle város, mit “tud”, ahogy a pestiek mondanák. Akkor tehát álljunk meg a “Kék homár”-nál.
Vagyis a tekervényes Rue Caisserie és a Rue Poirter utcák kereszteződésénél.
Az északi sarkon (ha még megvan?) áll egy igen ódon ház. Falát megette az idő, mert ha volt vakolat rajta, abból semmi se maradt, csak a fekete terméskövek hirdetik, hogy az öreg épület testvérek között is néhány száz esztendős. Mindenesetre D’Artagnan korában már állt. A ház kétemeletes, ablaktáblás, kapuján szörnyű nagy kovácsoltvas kilincs. A kapu mellett még egy kapu – felette cégér: Kék homár.
Egy igazi, kipreparált, félévenként újrafestett kék homár. Bistro, falatozó, iszogató, koccintgató putik. De nagy putik. Az a bizonyos kocsmaféleség, ahonnan édesapátok kipofozna benneteket!
Igazatok van: és a Jadran hajósai, ők kocsmáztak?! Hát csak módjával, fiúk, módjával. A tengerész mindig szívesen lehajt egy-egy pohárka grogot, rumot, whiskyt. De nem részeges. Persze vannak kivételek. Nincs is ezen mit csodálkozni. Ahol annyi a veszély, ahol annyira sok függ az időjárástól, az elemek harcai ól – ott olykor-olykor inni is kell. Ezt bevallom nektek töredelmesen. De azt is, hogy a mi kompániánk nem volt részeges banda, ami nem azt jelenti, hogy jól nevelt intézeti kislányok voltunk. Azt már nem! Láttam én már nemegyszer Suttorát végigimbolyogni a fedélzeten, sőt Sottomarinát is. Ha Guzsik apó zordonan nézett ránk, és a harmadszori kérdésre se válaszolt, akkor tízet egy ellen, hogy beleszopott a rumosüvegbe! De hát ács és szakács volt egy személyben, ami teljes jogot ad arra, hogy szent barátságban legyenek ketten, ő és a rumosüveg. Voltak is. Olykor megtörtént az is, hogy Szevér, Zoller és jómagam a pohár fenekére néztünk. Ugyan miért ne tettük volna, amikor illett megünnepelni, hogy kimásztunk egy-egy kiadós viharból?! Ünnepeltük azt, hogy élünk! No, azt sem tagadom, hogy megtörtént Piede cimborával: összetévesztette a hajó szélességet a hajó hosszával. Ami bizonyos fokig baj volt. Baj volt, mert az elszámításnál belepottyant a vízbe. Úgy kellett kihorgászni a hosszú csáklyákkal, mert már ment le a kikötő fenekére, mint egy hatalmas vasfazék! Daniló bácsi, Jokohama Jim, Jankó, Gommó azonban azt tartotta, hogy úgy jó, ha az első pohár egyben az utolsó is. És mivel döntő a kapitány személye, hatása, felfogása, hogy úgy mondjam: Daniló bácsi ránk nyomta a bélyegét.
A “Kék homár”-ba mégis szívesen ellátogattunk.
Tengerészkocsma volt a javából. Öreg, kivénült kapitányok üldögéltek a sarokban, és ábrándoztak a szép időkről. Meghallgatták a maiakat, tanácsokat adtak, amit a maiak rendesen nem tartottak be. Matrózok és kapitányok testvéri közösségben üldögéltek az asztaloknál, mert a “Kék homár”-ban nem voltak rangszempontok. És mert így volt, a társaság is a legvegyesebb népségből került ki. Igazi marseille-i testvériséggel kuporgott az asztalnál a dokkmunkás, a teherhajó kapitánya, a fedélzetmester, a kormánymatróz, a kínai tengerész, a jávai gépész, fűtő, szerelő, az arab dau (tehervitorlás) burnuszos hajósa, a marokkói, algíri, tuniszi rakodómunkás, a koromfekete képű szenegáli vitorlakészítő.
Legalább a fele a vendégeknek mindig színes volt. Ilyen ember új ismerősünk, Halef ben Ibni is. Amikor megismerkedtünk, bajosan sejtettük, hogy miatta bőséges kalandokban lesz részünk, sőt talán életben maradásunkat is neki köszönhetjük.
De hát mielőtt szó esne erről a burnuszos, csokoládébarna emberről, valakit még bemutatok nektek a “Kék homár” vendéglőből. Illő, hogy megismerjétek őt. Azt tudjátok, ki volt Slocum kapitány? Hát hogyne: az első sportvitorlázó, aki egyedül körülhajózta a Földet. És ki volt a második? Alain Gerbault francia sporthajós és volt haditengerészeti matróz. Először 1921-ben indult neki Firecrest nevű szlupján az Atlanti-óceánnak. Marseille-ből New Yorkig vitt az útja. Majd 1930-ban elindult a föld körüli útra, és akkor, amikor a Jadran Marseille-ben horgonyzott, már a Firecrest is befejezte – Slocum kapitány nyomán – a világrekordnak beillő hajózást!
És itt, a “Kék homár”-ban ismertük meg ezt a különös embert, Alain Gerbault tengerészt, a magányos világjárót. Hosszú, sovány ember létére mindig didergett. Még a délvidéki meleg sem volt neki elég: amikor arcunkról csurgott a veríték, Gerbault vastag, ujjas, nyakig zárt szvetterben könyökölt a kocsma asztalára!
– A Csendes-óceán szigetein, ott igen, ott meleg volt – sóhajtotta többször, amikor odaültünk melléje Szevérrel, Jankóval. – Ott éreztem a Nap hevét, a tenger melegét!
Csontos arcán ilyenkor mosoly táncolt, mélázó, kék szeme csillogott. Pedig pontosan a Csendes-óceán tréfálta meg a legjobban. A legszörnyűbb viharok egyike tombolt 1932 nyarán a Marquesas szigeteknél, és ez az orkán a nyílt vízen kapta el Gerbault vitorlását!
– Nyolc napon át a kajütben lapultam – emlékezett ez a vasidegzetű ember a hurrikánra. – Hol a hullámhegyek alatt, hol felettük táncolt a hajó! Nem volt egy perc, hogy ne hittem volna: no, most megyünk a tengerfenékre, én és a hajó! És a Firecrest, a hűséges bárka kiállta a szörnyű próbát. Ugyanakkor gőzösök süllyedtek el, nagy sónerek és teljes vitorlázatú hajók!
Láttuk a világhírű vitorlást is. A Katalán-negyed egyik kis javítójában tatarozták éppen. Hát – szó, ami szó – Szevérrel, Daniló bácsival, Sottomarinával, Zollerrel megállapítottuk, mi ugyan nem a Földet, de a Földközi-tengert se vitorláztuk volna körül az öreg tragaccsal!
A Firecrestet bőven ellátták vitorlával. A nagy vitorlák felett egy sárkányvitorla feszült, a hajót hosszabbító orrsudáron (helytelenül orrárbocnak is mondják) három orrvitorla! Elég tisztességes vitorlamennyiség – egy ember számára! És ez a nehezen kezelhető, két kajütös, otromba hajócska állta ki a szakmunkákban is kellőleg kiértékelt hurrikánt!
Amikor kívül-belül jól megnéztük Gerbault vitorlását, végül is összenéztünk: nem, ezzel ugyan még Marseille-ből Gibraltárig se! Egyedül Jankó lelkesedett a fiatalság hevével.
– Ha szerét ejtem egy ilyen hajónak, elindulok rajta!
Gerbault nevetett.
– Ilyen hajót ma már bajosan szereznél. Pedig csak ez a fajta alkalmas a Föld körülhajózására. Én még egyszer elindulok rajta, mert viszont akarom látni a Csendes-óceán pálmás szigeteit!
Mint látjátok, már csak azért is érdemes volt a “Kék homár”-ba betelepedni, hogy barátságot kössünk Alain Gerbault-val, az utóbbi évtizedek egyik leghíresebb vitorlázójával, Slocum kapitány legméltóbb utódával. Méghozzá igen jó barátok lettünk: Gerbault csodálta a Jadran teljesítményeit, mi a Firecrest bámulatos kalandjait. Igazi, vérbeli hajós volt Gerbault barátunk. Azokban a hónapokban úgy ünnepelték, mint valami filmszínészt vagy egy futballistát. Tagja volt a díszes, előkelő marseille-i jachtklubnak, ahol tátott szájjal bámultak rá a puccos dámák és a jól fésült urak. De Gerbault inkább a “Kék homár” füstös, halzsírszagú, ricsajos helyiségében ütötte fel tanyáját, semmint a fene díszes klubház perzsaszőnyeggel tompított bárjában lehajtson egy pofa grogot!
Hiába, matróz volt valamikor, egyszerű kékzsávolyos, piros bojttal (pomponnal) ékesített sapkát hordó fedélzeti matróz a Liberté cirkálón. A Liberté elsüllyedt, Alain megmenekült, világhírű sportvitorlázó lett belőle – de megmaradt örökre vérbeli matróznak!
…A “Kék homár” – még most is látom, ha elfog az ábrándozás gyönyörteli érzése.
A tengerész már ilyen, fiúk, ha partra veti a sors, az élet. A múltjára borul, és abból facsarja ki azt, ami szép, érdekes adódott az elmúlt évek alatt. És mint én, megkísérli, hogy papírra vesse (akárcsak Sottomarina, ákombákomos betűkkel) az elhangzott, régi-régi dalt, a mesét. És így látom, mint a valóságban, azt az asztalt a “Kék homár” egyik ablaka alatt, ahol Gerbault ül… odébb egy másik asztalt – kerek lappal és pecsétes terítővel –, ahol meg a Jadran kompániája kucorgott. Látom a főnököt, a testes “möszjőt”, Fifille urat és a főnökasszonyt, az ugyancsak testes “madam”-ot, Fifille úrnőt. Látom a két pincért, Gastont és Constans-t, meg a pult mögött a mindig vihogó, kancsal szemű, de aranyszívű Eveline-t, aki lány létére csapos volt a “Kék homár”-ban.
És látok négy asztalt a teremszerű helyiség legvégében, ahol soha más, mint színes ember nem ült. Ez volt a Szultán Négy Asztala. Marokkóiak és algériaiak tanyáztak itt, az öreg Safi kompániája. Javarészt rakodómunkások voltak a Juliette-ből, csendes beszédű, komor emberek. Az öreg Safit hívták a kikötőben mindenfelé “Szultánnak”, ami teljes mértékben igaz volt: Marseille ötven-, hatvanezernyi észak-afrikai bennszülöttje őt vallotta vezérének, vajdájának. Holott Safi nem volt több egyszerű dokkmunkásnál, vagyis inkább: valamikori dokkmunkásnál. Safi igen öreg volt már akkor, egyesek szerint talán kilencven éves is, de mindenesetre évei számához képest csodálatosan fürge, mozgékony! Mindenről tudomása volt, ami az itteni észak-afrikaiakat érdekelte, és mindent, ami az észak-afrikaiak szempontjából fontos volt, megtárgyaltak vele. Igen, Safi volt a Szultán, akinek szava valóban felért egy kis afrikai szultánság fejének döntésével.
Safi reggeltől estig ott ült a Szultán Négy Asztala főhelyén, szemben a bejáróval. S ide jöttek a hívek, hogy megbeszéljék vele napi gondjaikat, örömeiket. Fifille úr és Fifille úrnő nagy becsben tartotta a Szultánt. Hát hogyne: azzal, hogy a “Kék homár”-ban székelt, állandóan tömve tartotta azt a bizonyos négy asztalt. Az pedig sok frankot jelentett a Fifille családnak, sok kicsiből sokat. Mert akik a Szultánhoz jöttek, szűk pénzű, apró bugyellárisú emberek voltak. Rakodók, dokkmunkások, rozsdakaparók, szenelők. Marokkóiak, algériaiak és néhány szenegáli, akik Safit vallották tanácsadónak. Ezek az észak-afrikaiak alkoholt jóformán soha nem ittak, csak szörbetet (török málnaszörpöt), de leginkább feketekávét. Safi mindegyiktől feketekávét kapott fizetség fejében, egy csésze feketét. Képzeljétek el, mit ihatott az öreg egy nap alatt Fifille úr feketéiből. Húsz, huszonöt csészét legalább, és – bírta!
– Engem már csak a feketekávé tart életben – mondogatta halk, vénasszonyos hangján, ha valaki, mint egy alkalommal Zoller, feltette neki a kérdést, mint bírja egyik csésze után a másikat lehajtani ebből a méregből.
És nyilván lehetett valami igazság ebben a kijelentésben, mert Safi apó – úgy lehet kilencven évével! – vidáman élt, suttogott, tárgyalt, figyelt, tanácsot adott, de még arra is volt ideje, hogy valamelyik hívével az újságot is felolvastassa magának.
Időnként megjelent egy-egy, vagy inkább: egy-két rendőr, és Safit magukkal vitték.
Ilyenkor mindenki tudta, miről lehet szó. A rakodók, a dokkosok, a rozsdakaparók, a vasúti munkások között valami történt. Sztrájk készül, valahol betörtek, valakit vagy valakiket gyanúsítanak, esetleg verekedés történt, és mint többnyire: színeseket vádolnak az eseményekkel kapcsolatban.
Safi volt mindig az első, akit kifaggattak, mit tud, kit hogyan ismer. Az öreg nagy tekintélynek számított a rendőrség előtt is.
A Szultán Négy Asztala egyikénél gyakorta letelepedett egy igen sovány, szúrós tekintetű, komor képű ember. Kék burnuszt, kék turbánt hordott, tehát valahonnan az algériai, marokkói hegyekből származhatott, mert a partmentiek főleg fehér burnuszt és turbánt hordanak.
Ez az ember volt Halef ben Ibni, a költő.
Legalábbis így mondták a “Kék homár”-ban – Ibni, a költő. Suttora, hiszen ismeritek, mindennek a nyomára jár, annak is, hogy mi az, ha valaki költő, és annak is, ki légyen mégis Halef ben Ibni. Mert az a fogalom, hogy valaki “költő”, a mi tengerész-szótárunkból igencsak hiányzott. Suttora így számolt be kutatásáról:
– Ez az arabus derék fickó. Versfaragó és dalokat talál ki. Aki ilyesmit csinál, az a költő. Ha megkéritek, elénekel nektek is a dalaiból, de ne kérjétek. Jim a falra mászna tőlük, de ahányan vagytok, mindannyian, mert szörnyű az arabus éneke, nem a mi fülünknek való. Hogy mit esznek Ibni dalain a füstösképűek, azt én nem tudom, de szeretik, én mondom. Amott a túlsó oldalon, nem messze attól a helytől, ahol Gerbault hajóját javítják, szóval a Katalán-negyedben van négy utca, mind tele arabussal. Ott lakik ez az Ibni, ott jönnek össze esténként a füstösképűek, és hallgatják a dalokat. Én hallottam, mert Ibni a barátom lett, mondom: derék fickó… de a dalai nem nekünk valók!
Így beszélt Suttora, és valóban igaz volt: barátságba került Ibnivel. Hiába, a kalóz mindenkit levesz a lábáról, még ezt a komor embert is, az öreg Szultán kebelbarátját, kedvencét. Még azt is megtudta Suttora, hogy Ibni amolyan kósza ember, hol itt, hol ott üti fel tanyáját. Hol Marseille-ben, hol a tengeri Sfaxban, hol Algírban, hol Casablancában, hol Rio-del-Oróban tűnik fel. Elénekli költeményeit, és továbbmegy.
– Nem mondom – így vélekedett Suttora –, inkább lógázná a lábát, mintsem danolászna Afrika-hosszat… de ha neki jó, abba ugyan én nem szólok bele!
Hol itt, hol ott bukkan fel Ibni. Ebben még nincsen semmi különös, mert nyilvánvaló, hogy az a titokzatos költőmesterség így követeli. Zollernek, aki maga volt a gyanakvás világéletében, inkább az tűnt fel, hogy a Szultán, ha Ibni a helyiségbe lépett, mindenféle beszélgetését abbahagyta, és félrehúzódott a költővel – suttogni!
– Ez az Ibni még a Szultánnál is nagyobb fiú – állapította meg Zoller. – Még a Szultánnak is parancsol!
– Persze hogy parancsol, hiszen költő – védte Suttora. – A költők még a királyoknak is parancsolnak!
Persze, ebből nézeteltérés származott, és Daniló bácsi kellett hogy békét teremtsen a két perlekedő között. Daniló bácsi döntése így hangzott:
– Annak az időnek már régen vége, hogy a királyok a költőkre hallgattak. Elég baj, hogy nem akarnak rájuk hallgatni. De az arab népeknél még mindig nagy szerepe van a költőknek, így Safi marseille-i kiskirályságában döntő szava lehet Ibninek, ha valóban neves költő. Nyilván az, mert ha nem így volna, nem hallgatnák annyian, és az öreg Safi sem ajnározná annyira. De hát az is bizonyítja: nagy ember Ibni, hogy hol itt, hol ott tűnik fel. Ez egyben azt is jelenti, hogy Ibninek valami nagy-nagy szerepe lehet színes testvérei között. Ez majd előbb-utóbb kiderül.
Daniló bácsi fején találta a szöget. Mint mindig, ezúttal is. De mielőtt tovább lapoznánk a marseille-i napok eseményeit, nézzük csak meg, hogy is álltunk a hajóval. Röviddel a kirakodásunk után a raktárak mellől elvontattak minket a túlsó partra, hogy ott lessük a sült galambot – vagyis az újabb szállítmányt! Ez a lesés egyre reménytelenebbé kezdett válni. Mintha Suttora jóslása ezúttal beválna. Daniló bácsi, aki egy személyben volt hajóskapitány és hajótulajdonos, reggeltől estig a raktárak körül és a szállítmányozási vállalatok környékén csellengett. Hol az “Orient” Rue Grignanon levő épületéből rohant ki, hol a “Transporta”, a “Messageries”, a “Fraissinet”, a “Navigation mixte” irodaépületeiből. De szállítmányt sehonnan se sikerült szerezni! A “magánhajós” mellőzve volt a titánok nagy, vérre menő versenyében!
Egyre többet mondtuk:
– Suttorának még igaza lesz!
És egyre inkább elővett minket a Jadran-betegség. A szabad tenger utáni vágy, a sóhaj, hogy bár erős szelek feszítenék a vitorlákat, bár hömpölyögnének a fedélzeten a tenger bősz hullámai!
Pokolba Marseille-jel! – néztünk ki kora reggel a foxliból. Igen, a pokolba Marseille-jel és minden kikötővel, ha ott hónapokig kell rostokolni! Sottomarina valóságos búskomorságba esett, Guzsik apó egyre többet kacsintott a rumosüveg fenekére, Szevér és Zoller tekintete mind többször pihent meg az erődök táján. Az erődökön túl ott volt a tenger. Ugyan, mikor megyünk majd arra – kifelé? Mikor?
De azt is meg kell mondanom, hogy hárman igen jól érezték magukat a szárazföldön. Talán sejtitek is, hogy kik? Igen, igen, úgy van: Jokohama Jim, Piede meg Jankó.
Jokohama Jim valósággal megbabonázta a tejfölösszájú Jankót, akin nemcsak a kagylógyűjtés szenvedélye tört ki, de a dalolás vágya is. Jankó egyszerre ráébredt, hogy dalolni szép, jó és nagy öröm. Piede pedig, aki igazán csak a legritkább esetekben mosolyodott el, és ebben az egyben erősen hasonlított Ibnire, valami különös szenvedélytől űzve a cowboy-tengerész nótás társául szegődött. Pedig Piedének annyira nem volt hangja, mint ahogy a bakkecskét sem lehet a legjobb tenoristák közé sorolni! De ettől eltekintve igen kedélyesen hatott az ő triójuk a kikötői szabad időben, alkonyatkor, amikor Jokohama megkezdte szokott ballagását a Rue Canabiére felé. Többnyire Kokót is magukkal vitték, és ha a kalapnak nem is, de a majomnak akadt nézőközönsége. Meg hát Jokohama hangjának, amikor kieresztette utcahosszat, és megpengette bendzsóját.
Mondom, nagyon lógott már az orrunk a rostokolás miatt. Elég volt ebből a kikötőből, no meg annak a látványából, hogy a nagy tankerek, cargók, teljes vitorlázatúak jönnek-mennek, de mi – és jó néhány hasonló kishajó – a parthoz ragadva állunk.
Ha Daniló bácsi alakja feltűnt a rakparton, amint nagy sietve közeledik, egyszerre felfigyeltünk, és izgatottan tippeltük, mit hoz az “öreg”?
Nem hozott semmit. Elmúlt egy hónap… majd a második hónapba kanyarodtunk.
– Ha így tart – dörgött Sottomarina –, megpenészednek a vitorlák!
– Induljunk el valamerre teher nélkül – indítványozta Guzsik apó –, az is többet ér, mint lesni a semmit!
De Daniló bácsi hajthatatlan volt.
– Áru rövidesen lesz, állítom! Semmi csüggedés, emberek, semmi csüggedés!
Azért mi tovább csüggedtünk.
Suttora gúnyosan vigyorgott.
– Persze, Suttorának nem hisztek! Semmi csüggedés, állítja az öreg! Én meg azt állítom, hogy igenis – csüggedhetünk! Kár volt áru nélkül eljönni Génuából. Minden baj onnan származik. De hát, amikor bekövetkezik a baj, akkor elismeritek, hogy igaza volt a kalóznak, de addig – nem! A rézangyalát!
De mint már említettem, egyre többet mondtuk az utóbbi időben:
– Suttorának igaza lesz…
Így aztán lassan két “pártra” oszlott a társaság. Az egyikbe tartoztunk mi, régiek és “öregek”, míg a másikba tartozott Jokohama Jim, Piede, Jankó és Kokó. Az első csoport egyre a szabad tengerről álmodozott, a második – Kokóval együtt – igen elégedett volt Marseille városával. Különösen Kokó élte világát; datolyától kezdve a mangóig itt minden megtalálható a melegtáji gyümölcsök közül. És Kokó élt is ezzel a lehetőséggel. A piaci kofák nagy hahotájára Kokó még azt is megtette, hogy egy-egy kedvére való datolyafüzérrel felrobogott a sátrak tetejére, és onnan vigyorgott kormos pofácskájával a lentiekre.
Mindent elkövettünk, hogy húzzuk az időt, nyűjük a perceket, az órákat, A Jadran így még sohasem fénylett, csillogott. A fedélzet a legszabályosabban fehérlett, nem hinném, hogy akadt volna az egész kikötőben hajó tisztább fedélzettel. Szegény boldogult jó Anton úr a fiumei Nauticán, amikor, elmesélte talán századszor a Zrínyi korvett ázsiai útjának, a híres 40 000 mérföldnek kalandjait, sohase mulasztotta el megjegyezni:
– Én, mint a korvett nostremója, a fedélzetet naponta négyszer súroltattam! De olyan is volt ám!…
Hát nem hinném, hogy a korvett fedélzete különb lett volna a Jadranénál. Mint ahogy minden a legteljesebb rendben, az előírt szabályoknak megfelelően volt elhelyezve a bakokon, tartókon, bikákon, állványokon, átfűzve csigán, rögzítve spanneron, kifeszítve, húzva, tekerve, de úgy ám. A hajó mélyén a két óriási raktárt is nem egyszer, de jó néhányszor átsepertük, portalanítottuk, valósággal kifényeztük.
Gommónak még arra is volt kedve, hogy felmászott a két árboc csúcsára, és ott a sárgaréz kupakokat arannyá varázsolta.
Ha pedig kifogytunk a munkából, kiballagtunk a “Kék homár”-ba feketézni, bánatunkban iszogatni.
Akkor már Ibnivel mindnyájan jóban voltunk. Valójában Suttora volt a tolmács, mert a kalóz – mit nem tudott ő? – beszélte az észak-afrikaiak keverék nyelvét, amiben török, olasz, francia, görög, spanyol, de főleg arab idióma bőségesen megtalálható.
Ibnit többször meghívtuk az asztalunkhoz, és ilyenkor a komor arab – mosolygott. Tüzesen izzó szeme, vérpiros szájaszéle, hófehér fogai mintha festve lettek volna a sötét, majdnem fekete arcon.
Olyan csontos kezet, hosszú, karcsú ujjakat azóta se láttam, mint amilyen Ibni burnusza alól kinyúlt, ha megsodorta cigarettáját, vagy kivette Zoller dobozából a Caporalt, a légió tűvékony cigarettáját, amit tízes csomagban alig egy-két sou-ért árusítottak a dokkokban mászkáló kucséberek.
Alain Gerbault is vékony, de azért mégis csupa izom ember volt, de Ibni mellett – valóságos vasgyúró. És mégis: erről a nádszálvékony emberről látni lehetett, hogy sokat bír, és sokat bírt. Mint az agár, oly ruganyosan, könnyedén lépkedett Ibni, vagy szökellt fel, ha úgy adódott. Mély torokhangja rekedten csengett, ami – szerinte – tevehajcsár őseinek öröksége.
– Ott nőttem fel a Szahara szélén, Figuig oázisban, az Atlasz tövében – mondta egy alkalommal Ibni. – Tevepásztor voltam én is, karavántevés. így kerültem Oranba, ott felvettek a mohamedán iskolába, tanultam.
Elgondolkozva ránk nézett.
– És költő lettem.
Suttora bólintott, levette okuláréját, mert újságot olvasott, úgy szólt Ibnihez:
– Egy időben én is gondoltam arra, hogy verset írok, de inkább toronyőr lettem. Tudjátok, akkor gondoltam a versírásra, amikor megmenekültem a hajókatasztrófából. De végül is letettem a verselésről. A tengerész legfeljebb toronyőr lehet, de nem költő!
Sottomarina megkérdezte:
– Ha költő vagy, miért nem élsz a hazádban, mién Marseille-ben?
– Miért? – kérdeztük többen. Az Atlasz s a Szahara helyett inkább ebben a ricsajos Bábelben, ahol a helyi hajócskákat (amolyan propellereket) is úgy ajánlják a tulajdonosok, mint nálunk a vurstliban a kikiáltók a látnivalót: lampionokkal, papírdíszekkel felékesített hidaknál – verklimuzsika kíséretében!
– Miért élsz Marseille-ben?
Ibni arca még inkább elkomorodott. És csak ennyit mondott:
– Most itt kell élnem.
Ezzel felállt, bólintott, jobb kezét a szívére tette, elköszönt tőlünk. Odalépett a Szultán Négy Asztalához, ahol Safi elmerülve beszélgetett több honfitársával. Ibni is hozzájuk csatlakozott. A burnuszos alakok összebújtak, a turbánok egymáshoz értek. Valami igen fontos tárgyalnivalója lehetett a Szultánnak.
– No, ezt a derék arabust megbánthattuk – állapította meg Zoller.
Suttora elmélázva forgatta szemüvegét, amiben – nem tudom, emlékeztek-e még erre? – közönséges ablaküveg volt. Már csak azért is, mert Suttora úgy látott, mint a sas, de a formákra sokat adott: látta, hogy a kávéházi idősebb uraságok szemüveg segítségével olvassák az újságot, miért ne tenne ő is így?
– Nem olyan sértődékenyek a költők, mint azt te hiszed, Zoller fiam. A jósok se sértődékenyek. Hát én megsértődök, ha nem hisztek nekem? Legalább egy évig itt ülünk Marseille-ben, ha nem tovább, meglássátok!
Sottomarina felcsattant:
– Ne károgj mindig, mert istenuccse, nem állok veled többé szóba, Suttora!
Akkor már ott tartottunk a nagy várakozásban: kapunk árut vagy sem, hogy gyűlölni kezdtük azt, aki csak arra célzott – nincsen erre a legkisebb remény sem!
Daniló bácsi pedig loholt reggeltől estig, megmozgatott mindenféle összeköttetést, de a Jadran vitorláit csak nem kellett szétbontani. Valóban a penész veszélye lebegett nemcsak a vitorlák felett, de felettünk is.
És egy álmosítóan rekkenő, augusztusi napon valami történt.
Pontosan emlékszem mindenre, figyeljetek. Ott könyököltem a víz felőli mellvédnél.
Reggel volt. Az átlátszó kikötővízben egy ócska lavórt, több borosüveget, egy cipómaradványt, kötéldarabokat, lomhán mászó tengeri sünöket, két kergetődző kutyacápácskát, halmaradványokon marakodó táskarákokat figyeltem meg. Az előbb mostuk fel a fedélzetet, és az most úgy gőzölgött, mint az ördög öreganyjának katlana.
Guzsik apó a konyha küszöbén az üstöt törülgette, előtte Jankó kuporgott, és burgonyát hámozott. A foxli-lejáróban Jokohama és Piede kuporgott árnyékban, ingeket foltoztak. Kokó hol az egyik, hol a másik tengerész vállán egyensúlyozott. A parancsnoki kabin nyitva volt, Daniló bácsi éppen borotválkozott. Készült szokásos kolduló kirándulására. Zoller a kormánykereket fényesítgette.
A rakparton két gyerek lógázta a lábát, és nyilván arról elmélkedhettek, mi volna, ha nekik olyan hajójuk lenne? Én tudom: kincset mennének keresni a kalózszigetekre, Nyugat-Indiába. Ez az egyedüli helyes megoldás, ha az ember tízéves, és kétárbocos sónerrel rendelkezik.
Minden úgy jelenik meg előttem, akárha fényképen látnám. Hát hogyne: döntő nap volt az, nem lehet elfelejteni.
A két cápa egymás mellett úszott, és felpislogott rám. Ezek a kikötőcápák pontosan tudják, hogy az emberek még a cápák iránt is könyörületesek, és élelmet dobnak nekik. Megtettem én is nemegyszer. Akkor is arra gondoltam, hogy egy-két burgonya nem a világ, egyenek csak krumplit a cápák – amikor a közelben élesen felcsikordult valami.
Egy autó állt meg a rakparton.
Az avatatlan első pillantásra láthatta: előkelő autó, hatalmas, fekete, csillogó alkotmány.
Az egyenruhás sofőr kiugrott, és nyitotta az ajtót. Még a sapkáját is levette, hogy az uraság annál könnyebben, vidámabban szálljon ki.
Mert uraság volt az illető, azt mondanom se kell. Testes, jól öltözött férfi, panamakalappal a fején tűnt elő az autó belsejéből.
Láttam, hogy Zoller tátott szájjal bámul. Én meg hol Zollerre, hol az érkezettre bámultam. Zoller ugyanis éppen tegnap mesélte el, hogy van neki Amerikában egy nagybácsija, aki szörnyen gazdag (ugyan melyik amerikai nagybácsi nem gazdag?), állítólag nincs családja, és ebben az esetben Zoller az örökös. Talán éppen az amerikai nagybácsi kívánta meg az unokaöcsöt, és jön érte?! A világon minden lehetséges, igaz-e fiúk?!
Hogy az előkelő úr miattunk jött, az már az első pillanatban látszott. Először is az autó a hajófeljáró előtt állt meg. Másodszor, ahogy az uraság kilépett, elővett egy monoklit, a szemére helyezte, és jól megnézte a Jadrant. Hát ha ez a Zoller nagybácsija, úgy igen gazdag személyiség! Zoller, valósággal megbűvölve a gondolattól, hogy itt a bácsi, gyorsan letörülte a kezét, és már indult is a hajópalló felé. Szeretett kenyeres pajtásom arcára rá volt írva, csak egy pöccintés, és kimondja: kezeit csókolom, bácsi, én vagyok a keresett unokaöcs!…
Az előkelő úr összenézett a sofőrrel, az biccentett, az úr is biccentett, és megindult a palló felé. Ahhoz képest, hogy nyilvánvalólag nem mindennapos szokása volt a hajópallókon való járkálás, egész ügyesen tornászta át magát az imbolygó deszkákon.
Zoller úgy állt a bejáró szélén, mint régen a fregattok “fallreep”-jén az ügyeletes altiszt, ha admirális érkezett a hajóra. Feszesen, átszellemülten, éppen csak nem sípolt. Megbabonázva meredtem kenyeres pajtásomra: ha ez lesz a nagybácsi!
De nem az volt, nem a nagybácsi!
Egy nagybácsi, ha elveszett öccsét keresi soha nem látott sóneren, nem úgy szólal meg, mint ahogy az előkelő úr megszólalt:
– Merre van a kapitány?
Szigorúan, magabiztosan nézett körül az uraság, mint az olyan ember, akinek a zsebét jó néhány font tömi. Angolul beszélt, ami már csak azért is természetes volt, mert monoklit hordott.
Ahelyett, hogy Zoller azt mondta volna: “Kezit csókolom, bácsi”, szemmel látható letörtséggel a parancsnoki kajüt felé kiáltott:
– Capten!
Daniló bácsi kitekintett a szögletes, zsalus kajütablakon. Törülközőjével a borotválkozás utáni simításokat végezte.
Az uraság a kajüt felé lépett.
Daniló bácsi a küszöbön állt.
– Ön a kapitány?
– Szolgálatára, sir, én vagyok.
– Beszélhetek önnel?
– Tessék.
– De csak a kajütben. Fontos közlendőm lenne.
Daniló bácsi intett.
– Szolgálatára, sir, tessék befáradni. Bár egy kis rendetlenség van…
Az előkelő úr intett.
– Nem tesz semmit.
Azzal belépett a parancsnoki fülkébe.
Zoller felsóhajtott, rám nézett, nevetett.
– Tudod, mit hittem? Hogy ez az amerikai nagybácsi!
Odafordult a mólón, a bejáró szélén álló sofőrhöz.
– Ki ez az úr, koma?
A sofőr, aki hosszú volt, keszegember, mint a legtöbb ilyenféle urasági alkalmazott Angliában és rátarti, mint a gazdája, először csak megvonta a vállát, nem felelt.
De hát Zoliért nem abból a fából faragták, hogy lenyeljen egy ilyen mellőzést.
– Csudaszép kocsijuk van, uram – közeledett az én kormányostársam a mogorva sofőr felé. – Egész Marseille-ben nem látni ilyen pompás kocsit. És ahogy gondozzák! Nem, ilyesmit nem látni Marseille-ben!
A faképű sofőr bekapta a horgot. Biccentett.
– A legprímább “Limusine”, ilyen nincs is egész Franciaországban! – büszkélkedett a sofőr.
– Talán fáradna a hajóra, ide az árnyékba – invitálta az angolt Zoller.
A sofőr újból biccentett, és átkacsázott a hajópallón.
Így tudtuk meg, hogy a gazdája valóban nem Zoller amerikai nagybácsija, hanem maga Lord Cardigan.
– Régész és műtörténész – mondta áhítattal a sofőr.
Akkor már mindnyájan körülfogtuk a derék ángliust, Szevértől Jankóig mind.
Régész és műtörténész!
Hát ez bizony hasonló zavart keltett, ha nem nagyobbat, mint Ibninél az, hogy költő.
Sejthetitek, ezúttal is Suttora volt az első, aki megszólalt:
– Á, á, értjük. Tekintélyes úr. Értjük.
De nem értettük.
A sofőr értelmes fickó lehetett, mert tovább folytatta:
– Régi könyvekben kutat, régi házakat vizsgál át, és régi képeket nézeget. Ezekből veszi a tudományát. Tagja a Királyi Társaságnak is.
Ezzel már többre mentünk. De miért jött a hajóra, ami nem kimondott régiség?! Erre már a sofőr sem tudott válaszolni.
– Azt én nem mondhatom meg – így a sofőr, de az arcára volt írva, hogy nem tud semmit.
– Ha nem mondhatja, ne is mondja – mosolygott Szevér, s ránk kacsintott.
Ekkorra már Zoller is felderült a nagy szomorúság után, hogy nem az amerikai nagybácsi érkezett meg, és megjegyezte:
– Helyes, hogy titokban tartja, helyes.
Végre kinyílt a kajüt ajtaja, és megjelent a hullámvédős küszöbön a nemes lord, és mögötte Daniló bácsi. A lordról csurgott a veríték, ami nem is csoda, mert pokoli hely ám a fedélzeti építmény ilyen kánikulás időben.
Mind a ketten meghajoltak.
– Szolgálatára – tisztelgett Daniló bácsi.
– Akkor tehát kérem, keressen fel a szállodámban – bólintott a lord, és méltóságteljesen kivonult a hajóról.
Mögötte a sofőr, mintha ő lenne a lord.
Az autó feldübörgött, por támadt a rakparton, és a következő percben nyoma sem volt előkelő látogatónknak.
Ott álltunk a mellvédnél. A távolodó kocsit bámultuk, majd Daniló bácsira néztünk.
A parancsnok pedig ránk tekintett. Csupa mosoly, nevetés volt a szeme, arca.
Suttorához fordult.
– Tedd sutba a tudományodat!
Suttora levegő után kapkodott.
– Mi? Mit?!
Daniló bácsi megismételte:
– Tedd sutba a jóslásaidat, érted?! Mert vedd tudomásul, nem évekig leszünk mi Marseille-ben, hanem csak napokig!
Ha láttátok volna a kompániát!
Egyszerre felderültek az arcok. Sottomarina szokás szerint, ha öröm érte, feldobta a sapkáját, Guzsik apó berohant a konyhába, és töltött egy kupica rumot magának, Gommó, Szevér, Zoller, jómagam, de Jankó, Piede, Jokohama is felkiáltott:
– Hurrá! Hurrá!
Csak Suttora állt meghökkenve, bámészan, hogy így lekapta a parancsnokunk.
– Indulunk, kapitány? – dadogta a Jadran javasembere. – Indulunk?
Daniló bácsi összedörzsölte kezét, és barátságosan megveregette a vén kalóz hátát.
– Indulunk, Suttora! Indulunk, barátaim! Úgy lehet, két vagy három nap múlva, de indulunk!
Talán bizony az előkelő uraság hozta nekünk azt a szalmaszálat, amibe belekapaszkodva kijut a Jadran Marseille védőszárnyai közül?
Bizony, fiúk, ő hozta, máig is csodálom. Derék fickó volt az a lord Cardigan, ha régész, ha műgyűjtő, vagy mi a szösz, de kihúzta hajónkat a szabad vízre arról az átkozott zátonyról! Ha személyében nem is Zoller amerikai nagybácsija érkezett meg, mégis olyan valaki, akinek sokat köszönhetünk: egy monoklis mentőangyal, aki – mint mondom – régész is, műtörténész is, szóval tudós angyal.
Daniló bácsi végigsimított frissen borotvált arcán, nekitámaszkodott a kajüt falának, és régi szokás szerint feltette a kérdést:
– Ki találja el, hová készül a Jadran?
Ej, ej, kapitány, de szereti húzni az embereit, amikor azok epednek a vágytól, hogy megtudják, merre röpíti őket a hófehér sóner!
– Ha az uraság angol, úgy lehet, hogy Angliába – szólalt meg elsőnek Piede mint hajónk friss sütetű tengerésze.
Jankó se állta meg.
– Talán visszamegyünk Jan-Mayenre, hogy ott kutassunk fel valamit?
Sottomarina nagyot rikkantott:
– Kapitány, csak-nem a Csendes-óceánra megyünk? Ott találtak holmi nagy szobrokat a tudósok?
Suttora is megenyhült, felbökött az ujjával.
– Csendes-óceán! Túl messze van az ahhoz, hogy oda néhány nap múlva elindulhassunk! Inkább azt hiszem…
De Sottomarina közbevágott:
– Hopp, megvan: ha nem a Csendes-óceán, akkor Dél-Amerika!
Daniló bácsi egyre ingatta a fejét, hogy nem, nem, tévedtek, nem. Majd rámutatott Jokohama Jimre.
– No, Jim, hát te nem szólsz?
A longászi amerikai megrázta a cowboy kalapot.
– Capten, csak az Államok ne legyen, oda nem mehetek! Nekem mindegy, akár itt is maradhatunk!
Parancsnokunk intett.
– Nem találtátok el. Csendes-óceán! Igaza van Suttorának, oda nagyobb előkészületek kellenének. Az Államokba se megyünk, Jim. Ne aggódj, bár még most se tudom, mi az oka, hogy úgy irtózol hazádtól. De megmondom, hová megyünk… Nos, figyelem!… Észak-Afrikába, Marokkó atlanti-óceáni oldalára – Mogador alá!
Egyszerre képek jelentek meg előttünk. Hófehér házikók. Sivatag. Tornyos minaretek. Tevék. Pálmák. Napfényben izzó oázisok. Burnuszos alakok, mint Ibni.
Mogador.
– Igen, Mogador alá, ha minden jól megy – folytatta kapitányunk. – Kihajózunk Gibraltárnál az Atlantira, lekanyarodunk Mogadornak, ott felvesszük a szállítmányt, és visszajövünk a Földközire, Máltára, La-Valettára, ott rakodunk ki.
Szevér megkérdezte:
– Talán bizony a nemes lord kereskedő is egyben?
– Datolyakereskedő – hümmögött Suttora.
Daniló bácsi mosolygott.
– Nem kereskedelmi áruért, tudományos “áruért” megyünk.
Erre még inkább elképedtünk: milyen az a tudományos áru?
– Egy templom. Valami igen régi, mohamedán mecsetke a sivatagból, amit a lord megvett, és azt valettai otthonában, a kertben akarja felállítani. Mint mondja: hajlik a mohamedán hitre, és még mecsetje nincsen. Ez a mogadori meg igen kedvére való, mert kicsi, pontosan olyan, amilyenre vágyott. Már szétszedték, és csak arra vár, hogy érte menjünk.
Hát így történt, fiúk, így kaptunk mi szállítmányt Marseille-ben. Mit bántuk mi, hogy mit kell elhozni valahonnan, Marokkóból vagy Görögország valamelyik kikötőjéből, mit bántuk, csak feszüljenek a vitorlák, öklünk a kormányon legyen!
Persze sejthetitek, Suttora már megint nyafogott. Lógott az orra, hogy így, amúgy, nem jó az a templom, baj lesz abból, az égiekkel soha nem okos kikezdeni, méghozzá Mohameddel, aki ott lebeg valahol az égben, mindent lát, és melyik vallásalapító szereti, ha szétszedik és elviszik a szent építményt?!
– A mi kapitányunk derék ember, nagy ember – dohogott Suttora –, de semmit nem törődik a jelekkel, az intésekkel!
Mi se törődtünk.
A Jadran teherhajó, és az Lord Cardigan magánügye, hogy mire bérli ki. Akár rizs, cement, datolya vagy templom, a teher az teher, és ha beleütközünk valahol a “jelekbe”, “intésekbe”, tartsa majd lord Cardigan a hátát Mohamednek is.
Vidáman, peckesen jártunk attól a perctől kezdve, hogy megtudtuk, néhány nap és indulunk!
Úgy léptünk be a “Kék homár”-ba, hogy Fifille úr, Fifille úrnő, Eveline, a két pincér, mind felfigyelt ránk. Mi történt itt, nemcsak Jokohama, Jankó, Piede, de Sottomarina, Guzsik apó, Szevér, Zoller, Gommó is énekel?!
Talpad alatt ring a csónak,
óvd a szíved, óvjad, óvjad!…
Sottomarina felkapta Eveline kisasszonyt – aki, tudjátok, csapos volt a Homárban –, felkapta, megpörgette néhányszor a levegőben, úgy tette azután vissza a pult mögé.
Pillanatokon belül Safi is tudta, hogy rövidesen elválunk – hiszen a tenger fiai vagyunk!
A Szultán Négy Asztalától barátságosan intett felénk Ibni is.
Egy csomó burnuszos kuporgott egy rakáson, és valami igen-igen fontosat beszélhettek, mert Ibni nem hagyta ott társait, hogy hozzánk üljön át.
– Mikor indultok? – kérdezték a “Kék homár” vendégei. – Mikor?
– Holnapután! – feleltük büszkén. – Indulunk!
Bizony holnapután, fiúk. Egész délelőtt raktuk az élelmet, vizet tankoltunk, másnapra a holt terhet készültünk felvenni, vagy száz tonna homokot, hogy ne imbolyogjon, táncoljon majd a hajó az Atlanti-óceánon, de még itt se, a Földközi-tengeren.
A lord is berakodott. Az ám, el is felejtettem megemlíteni, hogy a lord is velünk jön! Bőven megfizette a hajó útját, de külön még a kabinét is. Daniló bácsi átadta parancsnoki szállását, azzal a feltétellel, hogy a navigációs méréseket ott végezhesse akár ő, akár Szevér. A lord nem bánta, mint ahogy azt sem bánta, hogy hetekig nem a megszokott konyhán él majd, hanem Guzsik apó kosztján, ami egy lord esetében erősen vitatható. De – Daniló bácsi aggályoskodása után – lord Cardigan kijelentette, hogy szívesen megeszi a babot, a burgonyát, a füstölt disznóhúst vagy a szárított tőkehalat. Mindössze egy jókora láda kakaókonzervet hozatott inasával a hajóra, mondván, hogy abból naponta háromszor kér majd. Így tudtuk meg, hogy a régészek és műtörténészek főleg kakaóval élnek. És paplannal. Bizony mondom, azzal. Kell, hogy higgyétek, ha mondom: négyféle paplana volt, esküszöm! Egy egészen vékony, mint a zsebkendőm, egy vastagabb, még vastagabb és végül – legalább tizenöt centis vastagságú pehelytömeg! A paplanok a legfinomabb brokátból készültek, kérges kezünk érintésétől úgy sercegtek, mint a leideni palack kisülései. És a paplan mellé ugyanilyen vastagságú köntösei is voltak a lordnak, nyilván azért, ha elhagyja fekhelyét, nehogy meghűljön és tüsszögni kezdjen. Pedig sokat tüsszögött, de az most nem tartozik ide.
Jankó lett a lord “szárnysegédje”, mint a hajó legfiatalabbja. Az inasát ugyanis a gróf nem hozta magával, mégpedig azért nem, mert az inas már a berakodásnál rókázni kezdett. Mint a szerencsétlen ember kinyögte, rettegve fél a vitorlás hajóktól, mert még gyerekkorában felborult egy vitorlással a devoni parton, és azóta az élményt nem tudja elfelejteni. Így azután – Daniló bácsival való tanácskozás után – az inas lemaradt, és Jankó előlépett mint a lord szárnysegédje. Az ő álmélkodásai alapján tudtuk aztán meg azt is, hogy a lord hajszeszt és illatosítót is használ. Úgy hiszem, ez volt az első és utolsó eset, hogy a Jadranon valaki hajszeszt és illatosítót tartott magánál!
Mindettől eltekintve a lord derék bácsika volt. Már a berakodás első napján láttuk: nagyobb baj nem lesz vele. Igénytelen, mint egy szúnyog, és barátságos, mint egy kanári. Mintha nem is lett volna lord, csak a környezete tette azzá. A monoklin, a kakaón, a köntösökön, a paplanokon és az illatosítón, hajszeszen kívül semmi nem emlékeztetett arra, hogy lord Cardigan, mint azt megtudtuk, Anglia egyik leggazdagabb embere! Mert az, fenenagyon gazdag. A legolcsóbb szivarokat szívta (de azt állandóan), egyre csak olvasott és írt.
Az inas – a rosszulléttől környékezve, ahogy a fedélzetre tette lábát – több nyaláb könyvet hozott a kajütbe. Daniló bácsi áhítattal nézett a könyvekre, és közölte velünk az áhítat okát: a könyvek több száz évesek, múzeumi ritkaságok!
– Cardigan lord szerint többet érnek, mint a kastélyai, birtokai, londoni házai – mondta Daniló bácsi.
Mire Zoller megjegyezte:
– Szeretném látni a meglepődést, ha a kettő között kellene választani! Esküszöm, hogy nem ezeket az ócskaságokat vinném haza!
De nemcsak Daniló bácsit nyűgözték le a könyvek, hanem Suttorát is. Attól kezdve, hogy a lord berakodott, és amíg az indulás előtti napon a hajón tartózkodott (“helyezkedett”, mint ő mondta), a mi Suttoránk nem vette le szemüvegét. Ha a lord monoklit hord, a kalóz szemüveget, hogy ezzel is jelezze: van közöttük valami hasonlóság! – körülbelül ez volt az arcára írva, amikor egyre ott körözött az uraság közelében, lord Cardigan régész és műtörténész, Suttora javasember és jós, világlátott és olvasott valaki.
– Hm, hm – dünnyögte Suttora, amikor a térképasztalra segítette feltenni a könyveket. – Hm, hm, öreg könyvek, jó öregek!
– Incunábulák – mondta a lord, és kicsit bámult Suttora szakszerűségén.
– Mindjárt gondoltam – tette hozzá a kalóz. – Ilyesmik azok, ilyesmik.
Ettől kezdve a lord többnyire Suttorát tüntette ki megszólításával, ha valamit kívánt vagy kérdezni akart.
Tehát indulás előtt álltunk.
Igen, indulás előtt… de most veszem csak észre: eddig nem szóltam a Ragusától, holott de nagy heurékával is köszöntöttük, amikor észrevettük befutásunk idején a reggeli párázatban. Akkor elhatároztuk, hogy mindnyájan felkeressük a marseille-i kikötőben a régi hajót, ami gyermekkorom óta mind mostanáig gyakorta megjelenik álmaimban.
A látogatás megtörtént, de talán jobb lenne arról nem beszélni. Úgy jártunk, mint talán ti is nemegyszer, hogy lelkesen készültök meglátogatni a rég látott rokonokat, és kiderül, hogy azok hidegen fogadnak.
Mi így jártunk. Soha ilyen esetet, az ördögbe is!
Szevér vezérletével rendbe összeálltunk, hogy a legfelső kikötőben megkeressük az öreg barkot, azt a hajót, amelyen szép barátságunk szövődött életem legkedvesebb cimborájával, Jokkóval. Jokohama és Piede kivételével, akik őrségen maradtak a Jadranon, meg hát Daniló bácsi híjával, kis karavánunk elindult a Ragusát megkeresni. Egész úton másról se esett szó, mint erről a derék háromárbocosról. Szevérnek, Sottomarinának, Suttorának, Gommónak, Guzsik apónak, Zollernek és nekem, de még Jankónak is, aki még akkor hátulgombolós legényke volt, megvolt a feledhetetlen emléke.
– Emlékeztek, amikor elkapott bennünket teljes vitorlázattal Sansegónál a bóra?! – nevetett Sottomarina. – Nem tudtunk lejönni az árbocról, úgy megdőlt a hajó, haha!
– És amikor én polipot főztem, és azt hittétek, hogy csirkehús! – kacagott Guzsik apó.
Így emlékeztünk, fiúk, hogy szinte már túláradt a szívünk a bark iránt. Így, amikor jött a kiábrándulás. A National bassin egyik mólójánál fedeztük fel a Ragusát. Ott komorlott tehertől megkönnyebbült, erősen kiemelkedett teste a móló közepén.
A Ragusa! – mondtuk dobogó szívvel.
De máris elhalkultunk. A tatfelépítmény tetején ott pipázott a Ronda Gopcsevics, minden idők egyik legundorítóbb kapitánya a világtengereken! A Ronda Gopcsevics!
Mikor észrevettük, anélkül, hogy összebeszéltünk volna, már mindnyájan tudtuk, hogy nem lépjük át a mellvédet.
Csak megálltunk a móló szélén, és úgy szóltunk át:
– Hello, kapitány!
A Ronda Gopcsevics ránk nézett, kivette szájából a pipáját, ránk mordult:
– Mit akarnak?
Szevér visszaszólt:
– Semmit. Különösen nem magát. Erre jártunk, ennyi az egész. Valamikor a mi hajónk volt a Ragusa, hát megnéztük.
Egy-két pasas lézengett a fedélzeten, olyan alakok, akik méltóak voltak a Ronda Gopcsevicshez. És most láttuk csak, milyen piszkos, szennyes a valamikori gyönyörű háromárbocos! Szinte bűzlött a szeméttől! A rosszul felgöngyölt vitorlákról rikított a penész!
– Szépen tartja a hajóját, kapitány – hördült a Rondára Sottomarina –, koszosabb már nem is lehetne!
A Ronda Gopcsevics nem is válaszolt. Megrántotta vállát, elfordult. Dühösen pöfékelt a pipájából. Annyit se mondtunk neki, hogy jó napot. Gyorsabban jöttünk el, mint odaértünk, azt mondhatom.
Ez lett hát a Ragusából! Szenny, piszok, Gopcsevics kapitány, züllött kikötősöpredék a fedélzetén! Az én Jokkóm hajóján…
(Nem akarok a történtek elé vágni, fiúk, de annyit elmondhatok, hogy egyszer még találkoztunk a bark-hajóval. Szomorú találkozás volt az, sohase hittem, hogy valaha is úgy látom meg a háromárbocost, olyan szörnyű állapotban, mint utolsó óráiban!)
Amikor beszámoltunk parancsnokunknak a történtekről, ennél nem mondott többet:
– Gopcsevics! Nagyon komiszul állhat az Ossoinack szénája, ha rá bízza a hajóját.
És eljött a nap, amikor arra ébredtünk, hogy azon a napon vitorlát bontunk.
A gyönyörű fekete autó már korán reggel megállt a rakparton, és a hosszú sofőr egy ládát cipelt a fedélzetre. Kakaókonzerv volt ebben is, biztonság kedvéért.
– Őlordsága üzeni – mondta a sofőr –, hogy pontosan délben megjelenik.
És ekkor valaki megszólalt:
– Hol van Jokohama?
Szevér a fiút kereste.
– Hol van Jankó?
Suttora kiszólt a foxliból:
– Hol van Piede?
Reggel hat óra volt, őrségátvétel. És ebben az őrségben Jankónak, Jokohamának, Piedének jelen kellett lenni. Igen ám, de sehol sem voltak!
Guzsik apó arra emlékezett, hogy este mind a hárman (a “Dalárda”, ahogy hívtuk őket) elmentek azzal, hogy még egy utolsó nótafelvonulást rendeznek az Óvárosban.
– Piede még azt mondta – emlékezett a szakács –, hogy a vacsorát hagyjam a polcon, majd ha megjönnek, akkor eszik meg. Mikor jöttök? – kérdeztem. Jokohama azt mondta: Jóval éjfél előtt! Egyszer még kialusszuk magunkat amúgy istenigazában, reggel hatra őrségen vagyunk úgyis! Ezt meg Jankó mondta.
Valami tehát történt.
Ha egy rendes matróz nem áll be idejében az őrségbe, nem veszi át a szolgálatot, akkor azzal a matrózzal baj történt. Márpedig Jankó és Piede rendes matróz volt, Jokohamát is annak tartottuk.
Hová lettek? Hol vannak?
Suttora nem állta meg, máris krákogott:
– Tudtam én, hogy baj lesz! Tudtam.
Zoller és én elrobogtunk a “Kék homár”-ba, hátha ott tudnak valamit.
Fifille úr akkor nyitott, és az egyik pincér, Constans, sepert.
Nem, semmit sem tudnak róluk, de azt hallottuk-e, hogy ideát a Katalán-negyedben nagy tüntetés volt?
– Az arab dokkmunkások és rakodók tüntettek – suttogta Fifille úr –, ma sztrájk lesz! Ma nem dolgoznak! A Normandie óriás gőzös nem tudja felvenni a szenet!
Így már megértettük, miért találkoztunk megerősített rendőrjárőrökkel, sőt fegyveres tengerészgyalogosokkal is.
– A Juliette bejáróinál szöges drótokat húznak a haditengerészek – súgta még Fifille úr, amikor sietve elköszöntünk. – Nagy zrí lesz! Nagy zrí!
Ott lógott a levegőben, mint a viharfelleg. A Cannebiére kikötői sarkán páncélautó állt. A Caisserie-be akkor kanyarodott be egy, amikor kikanyarodtunk a “Kék homár”-ból. A mellékutcában csoportok tömörültek, vitatkoztak. Kikötői munkások, akik várták az utasítást: mint dönt a vezetőség. A vezetőség pedig úgy döntött, hogy ma sztrájk lesz, esetleg holnap is, holnapután is. Sztrájk az alacsony bérek miatt és azért is, mert tegnap a rendőrség egy csomó tüntetőt letartóztatott.
– Te – kuncogott Zoller, amikor a kikötő felé talpaltunk –, nekem az az érzésem, hogy a fiúk hűvösön ülnek! Tüntettek!
– Ugyan, ne bolondozz, mit keresett a tüntetők között Jokohama, Piede, Jankó! Hallottad, főleg a színesek, a dokkosok, a rakodók, azok követelték tegnap este a Katalánban a béremelést.
– Mindegy, így lesz, meglásd – nevetett Zoller. – Szinte látom Jokohamát, amint a hűvös dutyiban dudorászik: “Talpad alatt ring a csónak…”
– Ugyan, ne bolondozzál, Zoller! – hitetlenkedtem.
Pedig valami ilyesféle történhetett. Elkövetkezett a dél, és hírük sem volt az elveszetteknek. Akkorra már a lord is megérkezett, és egyenesen bevonult a kabinba. Ott felvette az egyik köntöst, kényelembe tette magát, kirakta a térképasztalra könyveit, szivarjait, s mint akit más nem érdekel, belemerült a tudományba. Előzőleg a sofőr és a tengeribeteg inas elköszönt tőle. Ók az autóval együtt a Khedive hajón egyenesen Málta szigetére, La-Valettára hajóznak. Ott várják be a Jadrant. és gazdájukat.
Az autó elporzott, és vitte magával Daniló bácsit, aki elhatározta, hogy hitelt ad Zoller aggodalmának, és elmegy a prefektúrára érdeklődni eltűnt társaink után.
A kikötőben pedig megállt az élet!
Általános sztrájk lett szinte pillanatok alatt.
Az emelődaruk csápjai mozdulatlanul meredtek az égnek. Sehol se pöfögtek a kis mozdonyok. Ha kikanyarodott valahonnan egy teherautó, eléje álltak: cimbora, nincs tovább, ha nem tudnád, sztrájk van!
A teherhajók árbocdarui mozdulatlanul pihentek. A rakpartok bálahegyei, ládapiramisai, hordódombjai elhagyottan torlaszolták a járatokat.
Sztrájkőrségek vonultak csoportosan a mólókon, ahol egyre több katona, rendőr és tengerész legénység cirkált!
Híre érkezett, hogy a felső kikötőnél, a Nationalban, ahol a Ragusa is dokkolt, sortűz dörrent. De szerencsére nem volt igaz a hír, és erre a katonák újból gúlába rakták fegyvereiket.
Nem tudtunk kifutni. Hiányzott a három társ, maradnunk kellett! Pedig mi igazán elmondhattuk, nem úgy, mint az óriási, 50 000 tonnás Normandie és még jó néhány hajó, hogy útra készen álltunk. Csak a pilot kellett volna, semmi más, s akkor – szervusz, Marseille!
De hát a fiúk nem kerültek elő.
Daniló bácsit, mint elmesélte, igen derűsen fogadta egy tisztviselő a prefektúrán.
– Tudja, hogy hányadik maga, kapitány úr? Legalább a negyvenedik! Negyven kapitány keresi eltűnt embereit! Majd előkerülnek, ne féltse őket! Azt én nem tudom, kit vitt be a zárkába a mi kitűnő rendőrségünk. Az majd csak később derül ki. De hogy itt vannak, az nem kétséges. Ne féltse őket. Még élelmet is kapnak, nem olyan finomat, mint Pitui-nél a Cannebiére-en, de tűrhető kosztot! Ha olyan bolondok voltak, hogy belekeveredtek a tüntetésbe, részt is vettek benne, ám lássák kárukat – a kapitányok is!
– De ha mégsem ott tűntek el, de máshol, más miatt? – tette fel a kérdést Szevér, aki igen érthetően nemcsak mint társ, de mint apa is nyugtalankodott. – Hátha valami más történt velük?
– Még szerencse – morgott Suttora –, hogy nem nappal mentek el. Akkor az a bolond Jokohama magával vitte volna Kokót is. Most könyöröghetnénk a majomért – a rendőrségen!
Két idegtépő nap telt el.
A “Kék homár”-ban sztrájkbizottság tanyázott. A bisztró előtt zuávok tarka egyenruhás csapata ütött tábort a járdákon. Milyen különös volt ezt látni: bent az öreg Safi irányításával a bérkövetelés harcát irányították, odakint színes honfitársak, francia tisztek parancsnoksága alatt, talán arra is készen álltak, hogy belelőjenek a sztrájkolókba!
A Szultán Négy Asztalánál különben arról tudtak, hogy Halef ben Ibnit is elfogták! Az esetet senki sem látta, de így értesültek kerülő úton a sztrájkbizottság vezetői.
– Ibnit ki kell szabadítani! – hallottuk innen is, onnan is.
Alain Gerbault mosolyogva nézett ránk, amikor beléptünk a bisztróba.
– Na, csak nem tudtok megválni Marseille-től?
Hát bizony, úgy festett a dolog, hogy nem.
A hajó utasai közül egyetlenegy valaki nézett nyugodtan a múló órák elé, és az nem más volt, mint a lord. Kibérelte a hajót, neki most úgy sincs más feladata, mint várni, mikor rakják be Mogadornál a féltett kincset: a kis mohamedán templomot. Addig úgyse tett volna mást, mint bújja a könyveit. Akár szállodában, akár a Jadran parancsnoki kajütjében, egyformán jól érezte magát. A kajüt ajtaján dőlt ki a szivarfüst, mintha gőzhajó lett volna a Jadran! Odabent, ráborulva a könyvekre, nagyítójával silabizálva az öreg betűket, olvasott reggeltől estig a tudós lord. Időnként – Jankót helyettesítve – Guzsik apó bevitt egy-egy csésze kakaót. Olyankor megelégedett sóhaj hallatszott a kajütből.
Különben Guzsik apó titokban megsúgta nekünk, hogy Suttora szerzett néhány doboz kakaót. Úgy látszik, hisz a kakaó szellemet tápláló erejében.
– Azt mondta, ha elárulom, többet szóba nem áll velem! – súgta az öreg szakács. – Nehogy elmondjátok, fiúk!
Nem mondtuk el, dehogyis. De ettől kezdve jobban figyeltük a kalózt: vajon miképp hat a kakaó?
És amikor a második sztrájknapon az alkony fényei szálltak a városra, a fedélzeten tartózkodó Gommó felkiáltott:
– Jönnek! Hé, kapitány, Sottomarina, hé, jönnek!
Még a lord is abbahagyta az olvasást, kikukkantott a kajütből.
Ott jött a bálák, hordók sorfala között Jokohama Jim, Piede, Jankó nagy sietve a hajó felé!
Hát egy kicsit furán jöttek.
Jokohama híres cowboykalapja ronggyá gyűrve, a bendzsó sehol, Piede homlokán végig nagy tapasz, Jankó feje is bekötve! Na, itt tényleg történt valami!
Amikor kiszabadultak ölelő karjainkból, Jokohama első szavát Daniló bácsihoz intézte.
– Kapitány, előleget kérek. A pénzem eltűnt, a bendzsómat összetörték. Bendzsó nélkül félember vagyok. Vennem kell egyet, még ma. Különben el se indulok!
Piede, szokásától eltérőleg, ezúttal vigyorgott.
– Akkorát kaptam a fejemre, hogy majd a földön maradtam!
– De nem hagytuk magunkat! – dicsekedett Jankó. – Csak a túlerő bírt legyűrni!
Végül kiderült a következő: a dalárda, mint tudjátok, elindult, hogy “búcsúlátogatást” tesz az Óvárosban. Ott hallották, hogy sztrájkgyűlés készül a Katalánban, odamentek. Összetalálkoztak Ibnivel, és amikor felfejlődött a menet, Jokohama cowboykalapjával az élre állt.
– Főleg arabokból állt a sztrájkot követelő sokaság – mesélte Jokohama, Piede, Jankó –, de voltak ott magunkfajták, fehérek is. Például együtt haladtunk, kart karba téve, a Walesi herceg nevű gőzös fűtőivel! A Rue Lambert-nél azután az erődből ránk törtek a katonák és a rendőrök! Olyan verekedés támadt, hogy egyszerre nyoma veszett a bendzsónak! Akkor kapta homlokára Piede a tiplit, Jankó a vágást! Jokohama pedig bokszolva, dzsiudzsikuzva szedte ki a rendőrök lába alól a kalapot! Végül következett a rendőrségi fogda, ahol igen jó társaság volt már együtt! Igen, Ibnit is elfogták, úgy vitték összekötözve, mint egy múmiát.
Hát így történt.
És mivel nem tudtak semmit a három legényre bizonyítani, elengedték őket.
Daniló bácsi figyelmesen hallgatta a beszámolót, majd így szólt:
– Nem bánom, Jokohama, ha tüntetéseken részt veszel. De ne indulás előtt. Különben itt az előleg, vegyél rajta bendzsót. Azt azonban ne felejtsd el, reggel nyolckor indulunk. Itt az elbocsátó papírunk. A pilot idejében itt lesz, mindjárt megyek és bejelentem az indulást a tengerészeti hatóságnál.
Sottomarina derűsen körülnézett.
– Ha még valaki hiányzik, azt itthagyjuk! Az mehet a “Kék homár”-ba – pincérnek!
Leszállt az este, a kikötő lámpái kigyúltak. A világítótorony fénye ott sugárzott ki a szabad tengerre az öreg kikötő bejárójánál.
Az esti lapok rikkancsai rohanva kiabáltak, hogy holnapra vége a sztrájknak, a munkások követelését teljesítik.
– A követelésben mi is részesek vagyunk! – mondta büszkén Jankó.
Jokohama is megjött az új bendzsóval.
Zollerrel pedig megfigyeltük, hogy Suttora a sötét fedélzeten az orrsudárhoz lopódzik, és ott valamit feszegetni kezd! A lámpák fényében megcsillant a “valami” – egy konzervdoboz volt! Kakaós “doboz.
…Másnap reggel pontban hét órakor felvontuk a “P” betűs code-zászlót, a Blau Petert, az indulást jelző lobogót. Vidáman lengette a reggeli misztrál a jelzőzászlót, amit pontban nyolckor lehúzunk. Akkor a pilot lobogója kerül az első árboc keresztrúdjára, a száling alá: indul a hajó, pilot van rajta!
Ugyanaz az apró emberke volt, akivel bejöttünk, a világháborús sorhajóhadnagy.
– Ki tud menni segítség nélkül, kapitány? – kérdezte Daniló bácsit. – Vagy vontassuk?
– Kimegyünk, nem kell a vontató – nevetett Daniló bácsi. – Igaz-e, fiúk?
Bólintottunk: igaz.
– Hát akkor – intett a pilot, és a kormány közelébe állt –, akkor, kapitány, indulhatnak!
Sottomarina hangja végigdübörgött a fedélzeten.
– Felszerelni!
Lábak dobogtak, kötelek nyikorogtak, csigák sírtak, nyöszörögtek, sivítottak.
A két árbocra lassan, előbb omolva, lengedezve a szélben, majd egyre inkább pattogva, megfeszülve, felkúsztak a vitorlák. A belső orrvitorla is, a jib, Gommó és Jankó jóvoltából a helyére került.
A parton ott állt új barátunk, Alain Gerbault, a világjáró hajós, Slocum kapitány egyetlen igaz utóda. Meleg volt, de Gerbault testén feszült a vastag szvetter. Szokás szerint papucs volt a lábán, fehér vitorlavászon sapka a fején, és ezt az öltözéket kiegészítette az elnyűhetetlen, öt világrészt látott bársonynadrágja.
– Jó utat – pöccintette meg sapkája szélét Gerbault.
Mi visszaintettünk.
– A viszontlátásra, cimbora!
A pilot fáradhatatlanul rágta a gumit, majd amikor a vitorlák mind a helyükön lebegtek, intett Sottomarinának.
– Elengedni!
A kikötőkötelek a vízbe loccsantak. A két kutyacápa ezúttal is a hajó mellett körözött, most mint a nyíl vágódtak szét.
– Irány a kikötőbejáró, félszéllel – szólt a pilot Daniló bácsihoz.
Ő továbbadta:
– Kormányt vesd ki három fokkal! Vitorlákat húzd be!
Zoller bólintott.
– Parancsára, három fokkal!
Sottomarina üvöltött:
– Vitorlákat feszítsd! – Majd nevetve hozzátette, Suttorát utánozva: – A rézangyalát!
Lord Cardigan néhány pillanatra kikukkantott a kajütből. Megelégedetten körülnézett, megállapította, hogy indulunk, s ezzel máris visszavonult. A pilot motorosa mellénk kanyarodott. A rágógumis csak ennyit mondott:
– Félmérföldre!
Ami annyit jelentett, hogy ha, a parttól fél mérföldre kiérünk, az emberke elbúcsúzik tőlünk, és motorosába száll.
A Jadran szélbe állt. Oldalszélben kiúszott a Régi Kikötő közepére, majd még inkább behúzott vitorlákkal a bejárat felé indult, Zoller vigyorogva állt a kormány mellett. Guzsik apó most örömében, hogy indulunk, néhány kortyot hörpintett a rumosüvegből. Suttora szőrrel borított képe maga volt a megtestesült vidámság. Kihozta a fedélzetre Kokót, és a távolodó kikötőhely felé mutatott.
– Látod, Kokó, ott áll egy barátunk, ints neki pát!
És Kokó felemelte longászi karocskáit, intett. Ez volt az ő tudománya, amit Jokohama gondosságának köszönhetett.
Az egyre távolodó kikötőhelytől Gerbault visszaintett… Adieu Gerbault, Fifille úr, Fifille úrnő, derék Ibni barátunk, öreg Szultán, adieu Marseille, s te sikátorok útvesztője, Óváros! Adieu!
Az erődök falán túl, a külső kikötőnél, a Juliette előtt keresztbe állt egy óriási gőzös. Oldalát a kis “bikák”, a “bokszerek” döfködték, hogy a lomha, szörnyű testet helyes irányba tereljék. Sípoltak a bokszerek, sivítottak, így adtak egymásnak jelzést, hogy mit csináljanak a tengeri leviatánnal, amelyik sehogyan sem akart – a szél elterelő nyomása s a sodrás miatt – helyes irányba állni. A 30 000 tonnás szörnyeteg a Jeanne d’Arc volt, a Messageries Maritimes személyszállítója.
A misztráltól borzolt, kékesszürkén irizáló tengervízből úgy emelkedett ki az óriás személyszállító fekete teste, mint óriási ház a pusztaság közepén.
Marseille házai mögött, a távolból újból feltűntek az Alpok fehér csúcsai, szürke hegyóriásai. Ezúttal balra, a backbordon hagyjuk majd el If várát, míg jobbról, a stenerbordon tartjuk az irányt.
A pilot kezet fogott Daniló bácsival.
– Adieu, kapitány!
Parancsnokunk tisztelgett.
– Köszönjük, kapitány! Adieu!
A kalauzhajó elkanyarodott mellőlünk. A Jadranon lehúztuk a pilot-zászlót.
Daniló bácsi megadta az irányt.
– Pontosan az északi szélesség 42. foka és a 4. fok hosszúság kereszteződése.
És ezzel át is adta Szevérnek a vezénylést.
Előttünk ott terült el az Oroszlán-öböl, mögöttünk Marseille.
– Irány dél-délnyugat – rendelkezett Szevér.
Zoller bólintott.
– Dél-délnyugat, parancsára.
Majd hozzátette:
– A spanyol partokon Gerona magasságáig. Ott nyilván tovább kanyarodunk.
If vára ott lebegett a tengeren, mint az előbb a személyszállító. Búcsút intettünk Edmond Dantés sok tragédiát megért börtöne felé.
És ezzel megkezdtük hosszú utunkat a Földközi-tenger egyik legszebb, legfestőibb részén.
Egyenletes, nyugodt szél fújt. A reggeli misztrálból délre középerős nyugati szél támadt. Közel jártunk Spanyolországhoz, és a Pireneusok szél formájában küldték üdvözletüket.
Csodásan tűzött a nap, de most kedvére süthetett, senki nem érezte a meleget: a jó széllel haladó hajó fedélzetén olyan kellemes volt, mint egy szanatóriumban.
Vitorlák lekötve, kormány biztosan állt, elég volt egy ember a kerék mellett.
Délidőre együtt ült a fedélzeten a Jadran kompániája. Daniló bácsi mellénk telepedett. És mint tudjátok, parancsnokunk sohase töltötte hiába az időt, még ebéd közben sem: ezúttal is így történt. A Földközi-tengerről beszélt nekünk, a legszebb tengerek egyikéről.
DANILÓ BÁCSI A HAJÓZÁS ÉS A KULTÚRÁK TENGERÉRŐL
– Igaz-e, barátaim? Büszkék vagyunk arra, hogy hajósok lettünk, tengerészek! A mi sorainkból került ki Kolumbus, Magellán, Diaz, Vasco da Gama, Tasman, Amerigo Vespucci, a két Cabot, Drake, Cook, Bellingshausen, Behring, elsorolhatatlanul nagy száma azoknak, akik új földeket, földrészeket, sőt – világrészeket fedeztek fel! Tengerészek voltak mind a javából, mint ahogy azok voltak a “sarkiak” is, Amundsen, Scott, Shackleton, Cseljuszkin, Peary, Mikkelsen, Nansen. Nincs okunk miattuk szégyenkezni.
És nincs okunk szégyenkezni a Földközi-tenger miatt sem, pedig nemegyszer gúnyolódtak velem is az “óceániak”: mit nekünk Földközi-tenger, pocsolya az, mindössze beltenger!… Igen, beltenger, de milyen! Vannak mélységei, közel 4500 méteresek is. Három világrész partjait mossák a hullámai: Európa, Afrika, Ázsia partjait. Nem egy, de több tengerből áll: Égéi-, Jón-, Adriai-, Thirrén- és Baleár-tengerekből. Területe két és félmillió négyzetkilométer, hosszúsága 3850 kilométer, szélessége – a legnagyobb – 1650 kilométer. Vannak csatlakozó tengerei: a Márvány- és a Földközi-tengerek, s van két kijárója – jól ismeritek – Gibraltárnál és a Szuezi-csatornán át. És hozzátehetjük: nincs még egy tenger, amelyik annyit adott volna az embernek kultúrában, fejlődésben, mint a Földközi-tenger!
Az emberiség tengere, barátaim, ami itt körülöttünk elterül.
Ennek a tengernek a hullámai mellett tekintett a messzeségbe Ptolemaiosz, az első legnagyobb kozmográfus, akiről tudunk. Itt készítette el térképét, és itt állapította meg, hogy az óceánok – végtelenek! Tévedett és mégis nagy volt? Igen, mert éppen ezzel a tévedésével nyugtalanította az utána jövő korok nagy fiait, hogy kutassák, egyre kutassák azt a bizonyos “végtelent”. Az első hajós, akiről ma már nem is beszélnek, de nekünk tengerészeknek illő róla megemlékezni, és aki elsőnek jelenthette – ujjongva, barátaim! – hogy a nagy Ptolemaiosz tévedett: Gil Eannes volt. Gil Eannes is itt született a Földközi-tenger spanyol partján, és ő volt az első, aki 1434-ben túljutott a “Kap Non”-on (a “Ne-továbbon”), s meglepődve látta embereivel együtt, hogy nincs ottan a világ vége, hanem ellenkezőleg: gyönyörű erdőségekkel övezett partok láthatók arra. Tudjátok, hol volt az a Kap Non, amit abban az időben az utolsó szárazföldi csücsöknek tartottak? Nem régibb térképről tudjuk, mint II. Roger normann királynak egy arab térképrajzolótól 1150-ben készített földabroszáról, amit így jelölt a derék arab: “Bilat Ghána”. Tehát Guinea-Ghána tengerbe előrenyúló földsége volt az a titokzatos Kap Non, amit az akkori időkben elfogadtak, mint – netovábbot!… És milyen különös: a középkor európai hajósa 1434-ig nem jutott túl a Kap Nonon, noha előtte jó néhány évszázaddal a föníciai népek már túljutottak rajta gyatra hajócskáikkal. Ennek a régi iratokban, papírtekercseken nyoma van: a Földközi-tenger merész és bátor kereskedői, az aranynak és az ékszereknek ezek a megszállottjai, attól sem rettentek vissza, hogy kikanyarodjanak tengerünkről, és Afrika partjai mentén délre hajózva jóval messzebbre jussanak, mint a Kap Non, ahonnan Ptolemaiosz bejelentette a végtelent! … A görög Hérodotosz még azt is tudja, hogy a föníciaiak Necho egyiptomi király parancsára indultak el, és ő jegyezte fel a híres megállapítást (amiben nem hitt!), hogy amikor Afrika déli partjain jártak, a Napot maguk mögött (északon!) látták! Pedig ez a megállapítás bizonyítja, hogy igaz volt a föníciaiak útja, és a nagy Hérodotosz – tévedett, amikor kétségbe vonta a Földközi-tenger első nagy kalandozóinak világraszóló útját. Persze Hérodotosz nem tudta, hogy a Föld gömbölyű, és így a Napot valóban magunk mögött látjuk, ha a déli féltekén déli irányban hajózunk!
A hajózás és az emberi művelődés történelmi helye a Földközi-tenger. Feltételezem, hogy Suttora se tudja, pedig eleget olvas és lesi a betűket okuláréja mögül, még ő sem tudja, hogy Homérosz, aki megírta az első nagy tengerész, Odüsszeusz történetét, már jól tudta, hogy Hispánia létezik és vele szemben az Atlaszföld! De azt már megint csak kevesen tudják, hogy Hispánia első felfedezői ugyancsak a föníciaiak, sőt: ők jártak először a régi angol partokon és a régi északnémet szigeteken. Gondoljátok el: nyitott, ócska bárkákon! Mi jártunk arra a Jadrannal, és tudjuk, milyen táncot képes járni arrafelé a tenger. A föníciaiak ónt hoztak Angliából, borostyánt az északi szigetekről. És ha elmondom, hogy van egy feltevés, amit még mostanáig sem sikerült megdönteni, és ez úgy hangzik, hogy Anno, a híres karthágói admirális egészen Új-Guineáig jutott el, akkor nyugodtan kimondhatjuk: a múlt nagy titkokat őriz! És ezek a titkok innen erednek, a kultúrák tengeréből.
És itt, a Földközi-tengeren született meg a hajó is, barátaim! A föníciaiak és a görögök az elsők, akik – az északi vikingeket is megelőzve – olyan hajókat építettek, amelyek mai szemmel nem, de nekik igenis alkalmasak voltak arra, hogy eljussanak rajtuk távoli földrészekre. Hogy milyen lehetett a föníciaiak hajója, azt nem ismerjük, de a görögökét igen. Tudjuk, hogy egyetlen fatörzsből készítették az árbocot, és azt is tudjuk, hogy ők alkalmazták először a vitorlarudat és rajta a hátszélben kitűnően működő négyszegletes vitorlát! A görög hajóépítők kidolgozták gyakorlatban is a hajótest szerkezeti elemeit, a gerincet, a palánkot, a bordákat! Időszámításunk előtt már hatszáz, hétszáz évvel nagy hajók épültek: hosszúságuk ötven méter is lehetett, szélességük 6-7 méter. Azt is tudjuk, hogy a görög triérákon, az első igazi hadihajókon jelent meg először a tereb, az árbockosár. Innen parittyázták és nyilazták az ellenséget. A triérák vitorlával és evezőkkel haladtak. Az evező különben igen hosszú ideig megtartotta szerepét, mint azt látni fogjátok. A triérák is innen kapták nevüket: háromevezős hajók voltak. Rabszolgát bőven tudtak szerezni, nem volt gond a görögöknél, sem később a rómaiaknál, egyiptomiaknál, még később az araboknál, törököknél, sőt a velencéseknél, hogy milyen erővel haladjanak a hajók. Látom, csóváljátok a fejeteket: evezővel hajtott hadiegységek! Hát igen, már jó előre megmondom: gondolnátok-e, hogy a vitorla csak 1571 októbere után vette át a tengeri ütközetekben teljes szerepét? Hogy addig a tengeri ütközetekben az evezővel hajtott hajók csatáztak? Ez volt a lepantói ütközet, amit Don Jüan flottája vívott a török hajóhaddal. Itt semmisült meg az iszlám világhatalma, és innen számítjuk az evezőkkel hajtott csatázóhajók megszűnését. A lepantói ütközetben 12 000 gályarabot mentettek ki a török fogságból Don Juanék!
De hát nézzünk még csak vissza a távolabbi időkbe, barátaim. Micsoda nagy csaták is dúltak a mi tengerünkön. A legelső nagy ütközet Szalamisznál történt. Xerxész perzsa király milliós serege már arra készült, hogy végleg letiporja a görögöket (hiszen a thermopülai szorosban felkoncolta Leónidasz maroknyi hadát), amikor Szalamisznál csoda történt. A perzsa és a feleakkora görög hajóhad összetalálkozott. Hiába nézte a partról aranyos trónusáról Xerxész az ütközetet, a görög Themisztoklész győzött, megsemmisült a perzsák hajóhada! A következő nagy csata, amely hosszú időre eldöntötte az uralkodó szerepet, a görögországi Actium közelében játszódott le. Ez volt az ókor legnagyobb, utolsó tengeri csatája: Antonius és Kleopátra hajóhada csapott össze Octavianus hajóhadával. Az öreg római admirális, Agrippa hajítógépei (az első “ágyúk”) szurokba mártott, égő kanócokat dobáltak az egyiptomi hajókra. Lángoló egyiptomi hajók sora hirdette azt a napot, az időszámításunk előtti 31. év szeptember második napját, ahonnan a történészek a római császárság kezdetét számítják! Valóban így volt: ezen a napon az ősz Agrippa jóvoltából indult el Octavianus a római császári trón felé, hogy ott Augustus néven foglaljon helyet…
Ó, barátaim, sok mindenről regél ám a mi tengerünk! Regél másról is, mint haditettekről, higgyétek el. Regél az arabokról, akik a matematikát és a csillagászatot adták az emberiségnek. Rájöttek a csillagászati szögmérésekre, és első megteremtői voltak a gömbháromszögtanon alapuló tájékozódásnak! Ők tervezték az asztrolábiumot, az első helymeghatározó műszert, amivel ma már Szevér se tudna számításokat végezni, de – elsőnek kitűnően megfelelt! Az arabok tökéletesítették a görögök és a rómaiak bizony-bizony gyatra térképecskéit. Ezeken a térképeken szerepelnek először a szélirányok mint égtáji irányok! Tehát a szélrózsát először az arabok jelezték. Náluk a főiránypont a Kelet volt, a Nap keltének helye.
És figyeljétek csak meg, mint kapcsolódnak a láncszemek. Az araboktól kik tanultak legtöbbet? Kik vették át a földközi-tengeri kultúrák legfontosabb felfedezéseit? Azok, akik soron következtek a tengeri hódításokban, felfedezésekben: a spanyolok és a portugálok!… Tovább tökéletesítették a térképeket és a matematikai számítások hajózásra alkalmazott előnyét. És tovább tökéletesítették a hajókat is! A jövő már nyitogatta kapuit az Óceánok felé! Tengerész Henrik, vagy ahogyan a portugálok hívják: Enrique herceg, az 1400-as években, Kap Segers nevű várában felállítja az első “tudományos intézetet”, ahol a tudósok mással sem foglalkoznak, mint a térképek tökéletesítésével, a csillagászat tengeri vonatkozásával és a hajóépítés “korszerűsítésével”. Ha a római császárság kezdetét Agrippa döntő csatájának napjától lehet számítani, a hódító utak kezdetét, a nagy tengeri kalandozások idejét innen számítjuk: Kap Segerstől, ahol egy valóban tudós királyfi élt, aki szakított a korabeli léha udvarok pompájával, fényével, ragyogásával, és minden idejét a tengerészetnek szentelte.
A Földközi-tenger adta a hajózásnak a “latin-vitorlát”, ami azért volt jelentős, mert általa született meg annak a felismerése, hogy oldalszélben is lehet hajózni, sőt, a latin-vitorla további lépésre késztetett: a háromszögletű orrvitorla tervezésére és a meredek sudarú, ugyancsak háromszögletű nagyvitorlák használatára. Magellán, Kolumbus, Drake idejében a háromszögletű vitorla már ott látható a hátsó, a “mizzen-árbocon”. Ezek a hajók tehát már az oldalszeleket is tudták használni. A földközi-tengeri hajófejlődés adta a középkori gályát, az evezőkkel hajtott, szörnyű emberi kínok között haladó, igen hosszú hajót. Persze nem érdem ez, inkább tényként említem, mert a gálya szerepe a hajózásban igen hosszú ideig tart. Kezdődött a triérákkal, a görög időkben, és tartott a XVIII. századig! A Földközi-tengeren Marseille és Toulon, az Atlanti-óceánon Brest és Rochefort voltak a gályaforgalom kikötői. És egyben az emberiség szégyenkikötői is.
Amíg Európa nyugati részéről, Spanyolországból, Portugáliából megindul a felfedező hajózás, a Földközi-tengeren az arab-török hódítás embertelen pusztításokat visz véghez. Először arab, majd szaracén, végül török szultánok a kényurai a Földközi-tenger keleti és déli részének, sőt egy ideig a délnyugatinak is. Egyedül az olasz csizmán akad szabadabb terület: itt Velence köztársasága és Génua erős várfalai hirdetik a tenger felé, hogy a polgárok is tudnak hatalmat gyakorolni, ha mernek a kezükbe fegyvert fogni. Tegyük csak Velence és Génua hősiességét a nagyító alá! Mit mond ez a nagyító, barátaim? Azt, hogy akkor, amikor a török szultánok az egész tengermedencében szabadon dúltak, fosztogattak, amikor a gályarabság elől Korzika népe csak úgy menekült meg, hogy elhagyta a szigetet, akkor Velence és Génua hajói szabadon közlekedtek a Földközi-tengeren. A derék polgárok pénzzel, nehéz aranyakkal vették meg ezt a szabadságot! Sőt, az ő hajóikat is – gályarabok hajtották!
A Földközi-tenger az események tengere volt mindig. A hódító törökökre itt várt a csapás, az a bizonyos Lepanto. Nagy Szulimán halála után érkezett el az a pillanat, amikor rá lehetett csapni a garázdálkodó török hajókra. Ugyanazt a harcmodort kellett követni, mint jóval később a Fekete-tengeren követett a törökkel szemben Usakov tengernagy és Nahimov admirális: az összpontosított támadást. A török hajósok martalóchajósok voltak, erejük a váratlan támadásban és abban volt, hogy ami eléjük került, azt felégették, elpusztították, akár hajó, akár város volt az. De a hadviselés magasabb célját nem ismerték, nem követték. Ezzel a felismeréssel indult harcba Don Jüan egyesített flottája. Szalamisz és Agrippa óta ez volt a létező legnagyobb támadó flotta, és a töröké – a legnagyobb megtámadott flotta! Spanyolország, Nápoly, Szicília, Velence, Génua, Málta, a pápai állam adta hajóit a világtörténelem nagy tengeri csatájához, amely minden időkre eldöntötte az iszlám terjeszkedését. Már a kezdet is biztató volt: a török flotta a lepantói öbölben horgonyon várta ellenfeleit! Nem tudom, hogy ha Sottomarina vezényelte volna a török hajókat, azok horgonyon maradnak-e? Bizony nem. De mondom: a hadviselés magasabb célját nem ismerték a törökök, legalábbis a tengeren nem. Az ütközet mindössze három órán át tartott. A közel 500 egységet számláló török hajóhadnak több mint a fele elsüllyedt, a másik fele fogságba került. Harmincezernél több mohamedán harcos esett el, és majd ugyanannyi került fogságba! Ezzel bealkonyult a török földközi-tengeri uralmának, ami – elmondhatjuk – még napjainkban is tartott. Tripoliszból az első világháború előtt vonultak ki, az Arab-félszigetről az első világháború alatt a török csapatok.
De a kultúrák tengerén a történelem nem pihent. Közel a csábító világrész, Afrika, amely az érdekek összecsapásának legdöntőbb tényezője. A török után az olasz, a francia, sőt az angol is szemet vetett az arab népek töröktől bitorolt országaira. Előbb Anglia indította el a nagy kalandot: 1704. augusztus 4-én elfoglalja Gibraltárt. Anglia már régen hisz a támaszpontok döntő szerepében, tehát kiválasztotta a legjobbat – a Földközi-tenger egyetlen természetes ki- és bejáróját! És milyen igaza volt. Ezért tudta elfoglalni később Máltát, ezért tudta megverni ugyancsak később Nelson flottája Abukirnál Napóleon flottáját, ezért tudta rátenni kezét Egyiptomra, Ciprusra, sőt ezért tudta megszerezni a Szuezi-csatorna részvényeit is, hiszen a flotta mindig – “kéznél” volt! De hát ismerjük a Földközi-tengert, barátaim. Itt mindig mozog, forr, kavarog minden. Az észak-afrikai népek egyszer csak felébrednek! Abd el Krim volt az úttörő – ugyan ki követi őt? Mert hogy követi, az biztos. Ez a tenger sok megmozdulást látott már és kell hogy lásson a jövőben is. Abd el Krim szelleme jár Marokkó, Tunisz házai között éj idején…
Igen, barátaim, döntő a Földközi-tenger az emberiség számára. Itt bontakozott ki három nagy kultúra: a görög, a latin, az arab, és ezt egészítette ki az itáliai, a reneszánsz kultúra. Itt született két vallás: a kereszténység és az iszlám. És innen való, mint hallottátok, a Föld megismerésének vágya, a távoltengeri hajózás kialakulása – a térkép és a csillagászat, amik nélkül hajózni nem lehet! Ez a tenger adta Athént, Alexandriát, Velencét, Nápolyi Génuát, Konstantinápolyt és valójában Rómát is. A városokkal és országokkal együtt Marco Polótól Kolumbusig olyan férfiakat, akik megismertették az embert – a Földdel! Ezért vagyunk büszkék a Földközi-tengerre, mi, akik az Adriáról jöttünk – a Földközi-tenger kisebbik fiától!…