17. fejezet 

 

 

 

     Manolito De La Cruz átáramlott a fák között lassú, egyenletes mozgással, gondosan, hogy ne kavarja fel maga körül a levegőt.  

Volt valami mókás abban, hogy ilyen sok vadász volt a közvetlen közelében, akik körülfogták a zsákmányát, mégsem volt képes egyikük sem érzékelni őt.  

Nem hagyhatta ott, míg meg nem győződött róla, hogy biztonságban van. Azt akarta, hogy menjen be végre a fák közül Nicolae házába, és maradjon is ott, amíg nem kezdődik a parti. Az ősiek gyanakodtak, többször is átkutatták a környéket, megpróbáltak rájönni ki, vagy mi is ő, és hol van. 

Az eufória pontosan olyan veszélyes, mint amikor még abszolút semmit nem érzett. Szédült, szinte megrettenve nézte a kavargó színeket, nem győzte visszanyelni az érzelmeket, amik teljes összevisszaságban kavarogtak benne. Hiába várt ilyen hosszú ideig becsületben, kizárólag az emlékekből táplálkozva, életet csak ez a nő adott neki.  

Nem tarthatják távol tőle, nem számít, mibe kerül. Hosszú évszázadokig kockáztatta az életét és a lelkét a népéért, és soha nem kért semmit cserébe. Eddig. 

MaryAnn az övé, és nem mond le róla.  

„Manolito? Szükséged van rám?” 

Testvére hangja segített egy kissé leülepíteni a káoszt az elméjében. Hideg fejre volt szüksége, hogy megtervezhesse a stratégia minden egyes lépését. Ráadásul, ahogy Rafael kinyúlt az elméjéért, megérezte Nicolae kegyetlen erejű szondázását is, ahogy igyekezett megszállni tizedmásodpercre óvatlanul megnyíló elméjét.  

Hosszú évszázadok után most, hogy érzett valamit, először tudta élvezni ezt a dolgot, a veszélyes játszma egy felüdítő, erős adrenalin löketet juttatott a vérébe. Macska-egér játékra használta vadászképességeit, nem engedve, hogy egy illat, vagy a legkisebb jel is nyomra vezesse őket.  

Életpár nélküli Kárpáti hímként, természetesen azonnal gyanúba is keveredne, de sok pár is összegyűlt az ünnepségre. Közömbösnek kell hát tűnnie, észre sem venni, még véletlenül sem érintenie meg felfrissülésként az elméjét, ha MaryAnn a közelébe kerül.  

„Manolito? Hol vagy? Szükséged van rám?” 

Rafael ismét szólította kitartóan, most már némi rémület is volt a hangjában. Fivérei tisztában voltak vele, mennyire közel áll az átforduláshoz, hogy a vadállat mennyire közel guggol már a felszínhez, hogy megállás nélkül üvölt a szabadságért, és hogy a sötétség már szinte teljesen felfalta a lelkét.  

„Letapogattam a fogadót és körülötte az erdőt, az ellenségeinket keresve. Visszatérek, amint meggyőződtem róla, hogy Juliette és Riordan körül minden rendben van. Meg akarom kettőzni fölöttük a biztonsági intézkedéseket.” 

Manolito aprólékos gondossággal ügyelt rá, hogy úgy hangozzon, mint egy érzelmek nélküli hím, aki nem tesz mást, csak elvégzi a kötelességét. Bár Rafael és Riordan egészen biztosan segítene terve végrehajtásában, de ha bevonná testvéreit, azzal rettenetes helyzetbe hozná őket életpárjukkal való kapcsolatukban, abban pedig nem bízott meg teljes mértékben, hogy a sógornői is tartanák a szájukat. Úgy tűnt, hogy egyikük sem érti pontosan, hogy egy lélek megmentése sokkal fontosabb egy életnél.  

Rafaelből feltört egy kis sóhaj.  

„Ez jó gondolat. Juliette nagyon ideges volt amiatt, hogy a húga és az unokanővére nem jöttek velünk erre a vakációra. Soha nem jelennek meg egy családi eseményen sem. Colby azt mondja, Juliette annyira boldogtalan emiatt, hogy Riordan már azt fontolgatja, hogy elhagyja a farmot, elköltöznek a dzsungelbe, ahol Jasmine és Solange él, hogy közelebb lehessenek hozzájuk.”  

Manolito egy pillanatig csendben maradt, azt latolgatta, elültessen-e Rafaelben egy magot, vagy sem. Végül úgy döntött, hogy megteszi.  

„Kár, hogy nekünk nincs egy olyan tanácsadónőnk, mint aki most van látogatóban Nicolae-nál és Destinynél. Nicolae említette, hogy segít Destinynek és Skylernek. Talán Riordan kereshetne valaki hozzá hasonlót a birtok környékén.” 

Teljesen közömbösen tartotta a hangját, mint aki csak arra koncentrál, hogy megoldjanak egy problémát. Nem árulta el, hogy a szíve dübörögni kezdett, vagy hogy a szemeit teljesen elvakítja a körülötte lévő világ ragyogó színözöne. 

Most a másik oldalon támadt egy kis csend.  

„Milyen jó ötlet. Erre nem is gondoltam. Azt is hallottam, hogy Destiny már majdnem elveszett, de ez a nő visszahozta őt. Talán Juliette családjának is tudna segíteni. Nézz utána Riordannak, és ha lehetséges, térj vissza még a parti előtt. Nem tudom, hogy figyeltél-e rá, de az a hír járja, hogy megjelent egy Varázsló is.”  

„Hallottam róla.” 

Olyannyira, hogy látta Natalya csatáját, hiszen MaryAnn közelében kellett maradnia, hogy vigyázhasson rá. Most viszont végre biztonságban visszatért Nicolae házába, így ő is lazíthat az éberségen egy kicsit.  

Kétszer is látott egy hatalmas fekete farkast, így azt is tudta, hogy Dimitri is szemmel tartja a kis Skylert, és teljesen együttérzett a férfival. Dimitrinek még csak az a lehetőség sem adatott meg, mint neki, nem rángathatott ki egy gyereket a szülei biztonságos védelméből.  

Ott még Manolito is meghúzta a határt.  

Visszaindult a fogadóban, és közben megpróbálta kitapogatni a korábban támadó Varázsló energiamaradványait. Egy olyan mágusvarázslat, amit használt, nem hatna például egy olyan Kárpátira, akinek nincs életpárja. Nekik nincsenek érzelmeik, amivel játszadozni lehetne. És éppen ezeket az érzelmeket próbálták irányítani a nőkben. Ez pedig azt jelenti, hogy minden nő veszélyben van. Sürgető érzés töltötte el.  

Egyszerűen el akarta rabolni MaryAnn-t, elvinni őt a birtokukra Dél-Amerikába. Négy fivére segítő kezével, a farm biztonságában, senkinek és semminek nem lenne rá esélye, hogy kárt tegyen benne.  

Eltávolodott Nicolae házától, és az eleven kísértéstől, köddé oszlott, és keresztüláramlott az erdőn a gyógyítás barlangja felé. Tudta, hogy meg van erősítve körülötte a védelem, de ennyi ellenséggel körülvéve gondoskodni akart extra biztonsági intézkedésekről is, elővigyázatosságból. 

Talán csak azért nyugtalan, mert ilyen sok Kárpáti van a környéken. A De La Cruz család ahhoz szokott, hogy csak egymásra számíthatnak, és még csak a baj legkisebb lehetőségét is távol akarta tartani legfiatalabb öccsétől.  Egy megérzés nyaggatta folyamatosan, ami nem akart elmúlni, ő pedig mindig figyelt a megérzéseire.  

Beáramlott a barlangba az egyik szűk kis kürtőn keresztül, és a főteremben ért földet. Kamrák és medencék hálózata vette körül, de ahelyett, hogy ahhoz a kamrához ment volna, ahol Riordan és Juliette feküdtek, lassan végigjárta az összes többit, képtelen lévén megszabadulni az érzéstől, hogy valami nincs rendben.  

A Varázsló tudja, hogy Juliette megsebesült. Ő kínálta fel a vámpírnak, hogy meggyilkolhassa.  

Azt is tudnia kell, hogy az életpárja vele együtt fekszik majd a gyógyító földben, és ha tudja, hol vannak ezek a gyógyító barlangok, nem ez lenne a tökéletes hely a támadásra?  

Manolito ezt tette volna a helyében.  

Nem sietett, és elrejtette a jelenlétét, míg sorra átvizsgálta a termeket. Ha ő képes észrevehetetlenné álcázni magát, erre az ellenség is képes lehet.  

Apró rendellenességet keresett, bármilyen oda nem illő anomáliát, repedést, ami nem illik a természetes harmóniába, a rosszindulat jeleit.  

Ahogy beért Riordan és Juliette kamrájába, szinte ütésként érte a sokk.  

Mikhail Dubrinsky állt a kamra közepén, és szúrós, sötét szemei tüzetesen vizsgálták a falakat és a padlót összehúzott szemöldökkel.  

Bár nem látta őt, azonnal jobban védhető pozícióba húzódott.  

Manolito leereszkedett a földre és felvette emberi alakját. Legelőször automatikusan öccsét ellenőrizte. Úgy tűnt, Riordan és Juliette, békésen pihennek a földben.  

– Nem kellene egyedül járkálnod, – szólalt meg Manolito, és már indult, hogy a herceg oldalára állva védje őt, és közben Rafaelért nyúlt, értesítve őt róla, hogy itt találta Mikhailt védtelenül. – Hol a helyettesed?  

Mikhail halványan rámosolyogott.  

– Nincs szükségem rá, hogy testőr kísérgessen állandóan a saját földemen Manolito. 

– Nem értek egyet, és elképzelni sem tudom, miért hagy egyedül járkálni Gregori. Egyébként mit csinálsz itt?  

– Aggódni kezdtem, hogy ha felfedezik Riordan és Juliette alvóhelyét, talán megtámadják őket. – Mikhail végigszántott ujjaival sötét haján. – Azt hiszem, a helyettesem túlságosan távolinak gondolja az ellenségeinket.  

– Én is ugyanerre gondoltam. Nem tetszik, hogy vagy maga a Sötét Varázsló jött el, vagy egy tanítványát küldte. Olyan mágiát használ, ami ellen nincsenek megfelelő védelmi képességeink. 

Manolito a herceg arcát tanulmányozta. Idősebbnek tűnt a múlt hét óta annál, mint amilyennek ő emlékezett rá. Bánat ült a szemeiben, és a fény csalóka játékától úgy tűnt, mintha a világ terhét hordozná a vállain.  

– Meg kell tanulnunk ismét megvédeni magunkat a föld alatt is és a föld felett is. A pihenőhelyeink már nem azok a biztos menedékek, amiknek gondoltuk őket.  

Mikhail egyetértett. 

– És te hogy érzed magad? Tudom, hogy a sebeid nagyon komolyak voltak. Gregori megvizsgált, hogy gondoskodjon a tökéletes gyógyulásodról?  

– Jól vagyok. Sokszor megsebesítettek már, és még fognak is. – Manolito is a barlang falait kezdte vizsgálni. – Te is úgy hiszed, hogy Xavier képes egyesíteni a vámpírokat ellenünk?  

– Bárki egyesítette is az ellenségeinket, ha Xavier és Razvan, ha a Malinov fivérek, ez tulajdonképpen lényegtelen.  Összefogtak, és nekünk nincs más választásunk, mint szembenézni velük.  

Mikhail hozzáadott egy bonyolult mintát a biztonsági intézkedések szövevényéhez, ami körülvette a földben fekvő párt.  

– Nem találok rá semmiféle bizonyítékot, hogy az ellenségeink bejutottak volna, és lesben állnának a barlangrendszerben. Te igen?  

– Nem, – vallotta be Manolito némi vonakodás után, és ő is hozzáadta saját biztonsági varázslatait a meglévőhöz, ami kizárólag az ő családjára volt jellemző, és amit csak nagyon lassan és nehezen lehetne felbontani következmények nélkül. Riordan viszont azonnal fel fogja ismerni a keze munkáját.  

Nem talált ugyan semmiféle bizonyítékot az ellenkezőjére, mégsem volt róla meggyőződve, hogy legifjabb öccse teljes biztonságban van, és ettől nem érezte túl jól magát.  

Mindketten kisétáltak a kamrából, elindultak abba a terembe, ahol a mennyezeti kürtők kivezettek a szabadba. Manolito próbált folyamatosan a herceg előtt haladni, még mindig nyugtalanul vizsgálgatta a barlangrendszert, idegesítette az egész hely.  

– Még meglátogatom Sarát és Falcont, aztán beugrok Gregorihoz és a lányomhoz is, – mondta Mikhail.  – Örülnék, ha ez az éjszaka már véget ért volna. Ellenőrizted a fogadót? Skyler újra és újra azt állapítja meg, hogy az energiahullámok onnan érkeznek.  

– Igen, de még visszamegyek. Falcon azt mondta, hogy körülbelül egy óra múlva viszi oda a gyerekeket. Még el akarok végezni egy nagytakarítást, mielőtt a nők és a gyerekek megérkeznek, – felelt Manolito. – Csakhogy minden a legnagyobb rendben van-e, biztonságban lesznek-e ott.  

Nyugtalan tekintete folyamatosan járt a barlang falain, mennyezetén és földjén, míg a kijárat felé haladtak. A víz rendíthetetlenül csepegett. Túlságosan is felhangosították a kamrák, talán maga a hang, talán a csepegés ritmusa, de valami határozottan veszélyt jelzett benne.  

Megpróbálta lejjebb állítani a hallását, de a víz nesze ettől csak még hangosabb lett, szinte kibontakozott a barlangok levegőjében.  

Manolito hirtelen megállt, elhelyezkedett Mikhail és a barlang között.  

– Nem tetszik ez nekem.  

– Nekem régóta nem tetszik, – felelte Mihail.  

Mindketten az átjárót tanulmányozták, ahol jártak. Már csak néhány méterre voltak a bejárattól. A fenti keskeny, kis nyílásokon beáramló fény, hívogatóan ömlött szét a földön. Hosszú, színes, jég és cseppkődárdák függtek a mennyezeten.  

Manolito megrázta a fejét és feltartotta a kezét.  

– Hagyd, hogy én menjek előre. Várj itt és figyelj, nem indítok-e be valamilyen csapdát, vagy talán páraként kellene átmennünk rajta, és meglátjuk, mi történik. 

– Ha itt vannak, arról tudnunk kell. Az öcséd itt fekszik az életpárjával. Az egyik nő hamarosan szül. Tudnunk kell róla, ha az ellenségeink megszállták a gyógykamráinkat.  

Manolito bólintott, majd tett előre egy pár lépést, szemmel tartva a függeszkedő lándzsákat. Minden újabb lépéstől, amit megtett, mintha rezgéshullámok söpörtek volna rajtuk végig.  

– Válj köddé, – utasította Manolito a herceget, aggodalom áradt szét az elméjében.  

Föld és jég lövellt a levegőbe a herceg lábainál, közte és a vadász között megnyílt a talaj azon a helyen, ahová Mikhail lépett volna. 

– Menj! Menj el innen! – rendelkezett Manolito, és visszafelé lódult.  

A lyuk hihetetlen gyorsasággal szélesedett és ugyanolyan tempóban mélyült, így töredékmásodpercek alatt szakadék nyílt a herceg alatt, aki elkezdett párává oldódni.  

Egy karmos kéz nyúlt ki a mélyéről és ráfonódott Mikhail bokájára, mélyen belevájva a húsába.   

A fogás megszakította az alakváltást, a teremtmény keményen megrántotta a herceget, megpróbálta behúzni a föld alá.  

Az összes létező Kárpáti egyként hördült fel. Mikhail kapcsolta őket egybe. Ő kötötte össze a kommunikációs vonalaikat, kapcsolta össze a jelent, a jövőt és a múltat. Mindannyian abban a pillanatban tudták, hogy bajba került, támadás alatt áll. Raven halk, rémült kiáltása csak tetézte a sokkot.  

Manolito kizárta az elméjéből az egészet, köddé oszlott, és a felfelé lövellő földön keresztül átáramlott a másik oldalra. Mikhail küzdött, hogy elkerülje az egyre szélesebben tátongó lyukat az átjáró talaján. A karmok két lyukat ütöttek a bokáján.  

A herceg érezte, hogyan hasítanak a húsába a borotvakarmok. Fogak mélyedtek belé, a teremtmény tépte, marcangolta a húsát, a vérét nyelte és közben iszonyú hangokat adott ki, megpróbálta lehúzni magával földalatti odújába.  

„Vámpír, de nem egészen,” – küldte el az üzenetet Manolito felé.  

Manolito szinte fejest ugrott a szakadékba, egyenesen a teremtmény felfelé fordított arcába. A legutolsó pillanatban váltott alakot, még mielőtt nekicsapódott volna, a hárpia sas hatalmas karmai és görbe pengecsőre gyilkolásra készen meredtek előre.  

Egyenesen a szemekre támadott.  

Ahogy belépett az ismeretlen, félig vámpír, félig valami iszonyúan rossz keverékének tűnő lény területére, MaryAnn jutott eszébe.  

„Sajnálom.” 

Egy röpke pillanatra érezte, hogy a nő belép a tudatába, zavartan és rémülten. Megérintette az elméjét, egyetlen röpke, halvány simogatással, majd útjára engedte.  

Jobb, ha nem találja meg, mintha magával rántja a sírba. Márpedig belépni egy ismeretlen eredetű lény odújába, egyenlő az öngyilkossággal. Ám mivel a herceg védelméről volt szó, egyetlen pillanatig sem tétovázott.  

Ha az élete elvész, az csak az övé, a népe majd folytatja helyette.  

A sas belehasított a vörös karimás szembe, majd tovább zuhant, a torokba és a mellkasba vájva lassította a zuhanását, ahol végül karmolni és vagdosni kezdett, olyan gyorsan és olyan mélyre, ahogy csak képes volt, hogy rákényszerítse a teremtményt, hogy elengedje a zsákmányát. Nem hagyott neki más választást, ha életben akart maradni. Az undormány elengedte Mikhail bokáját, a karmok gonoszul a sas felé csaptak.  

„Menj! Menj már! Ki kell jutnod innen!” – kiáltott rá a hercegre, amikor sziklák és föld kezdett zuhogni körülötte. Egy szikla keményen megütötte a sast, elütötte oldalra, összegyűrve az egyik hatalmas szárnyat.  

Manolito megpróbált alakot váltani és a felszínre kapaszkodni a lágy, omladozó földben, még mielőtt az összezárult volna fölötte. Gyökereket markolt meg, a lábaival pedig a felé kapkodó teremtmény felé rúgott. A törmelék, ami egyre csak áradt a magasból, megtöltötte a száját, rákényszerítette, hogy becsukja a szemeit, így újra alakváltásra kényszerült, hogy életben maradjon a föld alatt.  

Mikhail hangosan káromkodott, amikor a föld összezárult, csapdába ejtve magában a vadászt. Felvette egy borz alakját, és szélsebesen ásni kezdett lefelé, hogy elérje, és segédkezet nyújthasson Manolitonak, és közben több helyen is rezgéseket keltett a földben, hogy megtévessze pontos hollétükkel kapcsolatban a szörnyeteget.  

Most már mindannyian vakok voltak, zsákmány és vadász is, a sas immár elvégezte a feladatát. Manolito egy óriási vakond alakját és érzékeit öltötte magára, hogy megpróbálja megtalálni az utat a felszínre.  

Hallotta, hogy a herceg ás, érezte maga körül a megtévesztő remegéseket, így tudatában volt, hogy Mikhail nem hagyta magára. Kétségbeesetten fúrni kezdte magát felfelé, az irányába.  

A vakond megérezte a mögé felzárkózó teremtményt, és Manolito normálméretűre húzta össze az állatot, majd mozdulatlanná vált, megvárta, míg megérzi a pofáján a bűzös, forró lélegzetet, a közvetlenül elé becsapódó támadást pedig azonnal viszonozta saját karmaival.  

Bár semmit sem látott, érezte a testét elárasztó vér marását, hallotta a fájdalom iszonyú üvöltését, majd a lény hirtelen eltűnt a földben, Manolitonak esélye sem volt rá, hogy követhesse.  

A föld, Mikhailnak köszönhetően megnyílt fölötte. Még egy kis erőfeszítés kellett, hogy a felszínre küzdje magát, aztán újra alakot váltott és elterült a földön, mélyen beszívva a friss levegőt.  

– Ez a te véred, vagy az övé? – követelt választ Mikhail.  

– Javarészt az övé, – felelt Manolito, miközben kétségbeesetten igyekezett visszanyerni higgadtságát.  Nem engedhette meg, még magának a hercegnek sem, hogy megtudja, visszakapta az érzéseit, és hogy életében először klausztrofóbiás pánik fogta el. – A vére úgy hat, mint a vámpírvér, pont olyan savas, de semmi olyasmit nem csinált, mint azok a vámpírok, amikkel valaha is találkoztam. – Manolito felült, hogy egy kis időt nyerjen.            – Állított egy csapdát, de nem igazán harcolni akart velünk. A méregre számított, hogy az majd megállít bennünket. A karmaiban van.  

– Riordan és Juliette, biztonságban vannak a föld alatt?  

– Nem hiszem, hogy hozzájuk férkőzhetne. Nem jutna át a biztosítékokon. Nem találod furcsának? Rengeteg előkészületet tett, a befejezést mégis csak ímmel-ámmal próbálta végigvinni.  

– Félek, hogy Razvan nem pusztult el, ahogy abban reménykedtünk.  – Mikhail lenyúlt és körbetapogatta sérült bokáját, hogy felmérje a kárt. – Ő nagyon jó abban, hogy csataterveket eszeljen ki, de nem boldogul a mi varázslatainkkal, biztonsági intézkedéseinkkel. Legalábbis úgy tűnik, képtelen felfejteni őket. Fáradt vagyok, Raven. Nagyon, nagyon fáradt.” 

„Gregori, úton van hozzád szerelmem.” – A hangja egy gyengéd simogatás volt. „Olyan sok csata van mostanában. Ez az én hibám. nem kellett volna ragaszkodnom hozzá, hogy mindenkit összecsődítsünk. A biztonságuk felelőssége aggaszt téged.” 

Gregori, felüvöltő gőzfelhőként érkezett a barlangba az egyik résnyi kürtőn át, és azonnal alakot váltott. Nagy léptekkel, szikrázó ezüstszemekkel indult feléjük, a haja áramlott körülötte, az arca kifejezéstelen maszk volt csupán. Folyékony eleganciával mozgott, az izmok rugalmasan húzódtak össze a bőre alatt. Egy szó nélkül Mikhail fölé emelte a kezeit, végigfuttatta őket rajta, megkereste a legkisebb karcolásokat is, amik kaput nyithattak volna a mérgezésnek.  

– A népünk hálás neked Manolito. Nem tudok elégszer köszönetet mondani a közbeavatkozásodért.  

„Ó öreg barátom. Úgy kell bánnod velem, mint egy gyerekkel a többi gyerek előtt?” 

„Ne csinálj ebből viccet. Hányadik eset ez már, hogy az ellenségeink csapdát állítanak neked? Raven és Savannah szomorú, és mindketten sírnak. Már önmagában ezért legszívesebben kitépném a szíved.” 

Szavai ellenére, a kezei rendkívül finomak voltak, ahogy megvizsgálta a herceget.  

– Manolitón sokkal több karom és égésnyom van, – mondta Mikhail.  

Gregori óvatosan méregette a herceget.  

Mikhail mindig reagált valamit vérlázító fenyegetéseire, de most még egy halvány beszólást sem kísérelt meg. Gregori rémülten másodjára is átvizsgálta a testét, hogy megbizonyosodjon róla, helyesen mérte fel a kárt.  

– Hazaviszlek Savannah-hoz, ha nem bánod Mikhail, hogy meggyógyítsam a bokád. Jót fog tenni neki, ha láthat, nekünk pedig több időnk lesz rá, hogy megbizonyosodhassunk felőle, hogy az összes mérget eltávolítottuk.  

– Tégy úgy, ahogy a legjobb neked Gregori.  

A gyógyító szemöldökei a magasba emelkedtek, az ezüst szemek ismét végigpásztáztak a hercegen. Aztán Manolitora fordította figyelmét, megtisztította a méregtől, kezelte égési sérüléseit, begyógyította azt a néhány karomnyomot az arcán és a mellkasán, majd ismét ellenőrizte, hogy a vadász az összes mérget kipréselte-e a szervezetéből.  

– Pihenned kellene, – tanácsolta. 

– Az ünnepség után elrejtőzöm. De addig azt hiszem, minden harcosnak készültségben kell lennie, – felelte Manolito.  

Gregori bólintott. 

– Ismét csak fogadd népünk hálás köszönetét, a nekünk tett szolgálatodért.  

– A De La Cruz család mindig megtartotta a hercegnek tett hűségesküjét, – mondta Manolito, és egy üdvözlő mozdulat után magukra hagyta kettejüket.  

– Rendben vagy Mikhail? Igazán rendben? – kérdezte Gregori.  

Mikhail néhány másodpercig nem válaszolt.  

– Igen, persze. Csak kezd elegem lenni abból, hogy a népem egyre több tagjának kell úgy döntenie, hogy az életüket adják az enyémért.  

Nem várta meg Gregori válaszát, köddé oszlott, kiáramlott a barlangból, és a lánya otthona felé indult.  

Savannah aggodalmas várt rájuk, hosszú kékesfekete haját egyetlen vastag fonatba rendezte a hátán, mélykék, már-már lilás szemeiben szorongás ült. Átkarolta Mikhail nyakát, és szorosan magához ölelte.  

– Papa, annyira aggódtunk érted.  

– Tudom csitri, – felelte, – nagyon sajnálom. Már jól vagyok, csak néhány karcolás volt az egész.  

– Mindig a kicsi lányodnak hívtál, de amióta felnőttem, – nyúlt Savannah Gregori kezéért, – csak akkor, ha nem mennek túl jól a dolgok. Valójában milyen súlyosan sérültél meg papa?  

Felnézett életpárjára. – Gregori?  

Gregori hatalmas tenyereibe fogta a finom kis arcot, hüvelykujjával végigsimított a száján.  

– Tudod, hogy soha nem hagynám, hogy bármi is történjen apáddal. Van egy sebe a bokáján, meg fogom nézni.  

Az ezüst tekintet átsiklott Mikhail fölött.  

– Ne bámulj rám így! – csattant fel Mihail, a keze önkéntelenül lecsúszott a bokájára. A fájdalmat szinte képtelenség volt kizárni. – Mit akarsz, mit tegyek? Álljak, és nézzem, hogy egy férfi, aki az életét kockáztatta értem, meghal?  

Gregori intett a kezével, és egy párnázott szék siklott Mikhail mögé.  

– Igen. Egészen pontosan ezt kellett volna tenned. Nem várom el tőled, hogy ezt tedd, pedig ezt szeretném. Még pár ilyen nap, és egyszer nem fogod túlélni a folyamatos, ellened irányuló támadásokat. Ha nem gondolsz magadra és az életpárodra, gondolj arra, mi történne a népeddel.  

Bár a hangja halk volt, egyértelműen kiérződött belőle a megrovás.  

Savannah tiltakozása Gregori egyetlen éles pillantásától elhalt, lehajtotta a fejét. Hátrasimította apja haját az arcából.  

– Nagyon bátran viselkedtél, de megölhettek volna.  

– És mi van a vadásszal, Manolito De La Cruzzal, aki mindent kockára tett, hogy megmentsen? Gondolkodás nélkül fejest ugrott a lyukba, hogy kiszabadítson, és közben valószínűleg teljesen tisztában volt vele, hogy meg fog halni. Figyelmen kívül kellett volna hagynom? Nem tudom Gregori. És soha nem is leszek rá képes.  

Gregori megvonta széles vállát. 

– Biztos voltam benne, hogy képtelen lennél rá. Ezért vagy te a herceg. De az az igazság, hogy De La Cruz csak azt tette, ami népünk minden tagjának kötelessége. Van becsülete, és azzal élt. Ez az, amit mindannyian teszünk Mikhail, és még rád is vonatkoznak a társadalmunk szabályai. Nélküled nem maradunk életben.  

– Itt van Savannah.  

– Nem tudom, ő lehetne-e egyáltalán a népünk megtartója. Azonkívül nő.  Gyerekeket kell szülnie. Ha uralkodnia kellene, ezt nem kockáztathatnánk meg. – Gregori előrehajolt, hogy tüzetesebben is megszemlélhesse a sebet Mikhail bokáján. – Ez nagyon hasonlít ahhoz, ami Natalya bokáján volt a nagy csata előtt. Razvan megtámadta őt a föld alatt, a karmait használva fecskendezett belé mérget a seben keresztül. Hogy érzed magad? 

– Tépett egy lyukat a bokámba, egyértelműen a csontra pályázott, – ismerte be Mikhail. Amikor Gregori továbbra is rezzenetlenül nézte, megadóan felsóhajtott. – Gyenge a lábam és rosszul érzem magam.  

Savannah elment benedvesíteni egy puha ruhát, hogy letörölje a seb környékéről a vért.  

– Ez egy kicsit enyhít majd a fájdalmon, – magyarázta, – tudom, hogy nehéz lehet most ezt kontrollálnod.  

Még mielőtt megérinthette volna az apját, Gregori elhúzta a kezét a sebtől.  

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha úgy kezeljük, mintha méreg lenne.  

Savannah dühösen rámeredt. 

– De te beléphetsz a testébe, és semlegesítheted a mérget, ugye? Tehát az sem nagy dolog, ha segítek apámnak, hogy egy kicsit jobban érezze magát.  

Gregori pár másodpercig hallgatott, csak a szemöldökei ugrottak a magasba.  

– Az, aki így rámordul az életpárjára, az nem is te vagy Savannah. Talán túlságosan feldúlt apád sebesülése. Bár már azt a nevetséges tálat is megsirattad, amit anyád kért, hogy elkészíts.  

Savannah elpirult. 

– Nem is sirattam meg. Egyszerűen csak elmondtam neked, – nézett rá villámló szemekkel. „Ne említsd ezt apám előtt. El fogja mondani anyámnak, aki majd rosszul érzi magát miatta. Bánni fogja, hogy kért tőlem valamit. Ma pedig semmi kedvem ahhoz, hogy ezt elviseljem.” 

Gregori megfogta a két karját és behúzta teste menedékébe. 

– Már megint könnyezel. Mi a baj veled? A baba miatt?  

Gyengéden végigsimított a haján.  

– Baba? Milyen baba? – Mikhail előredőlt, hogy rálásson lánya hasára. Savannah pontosan olyan kicsi volt, mint az anyja. Most, hogy Gregori elszólta a nagy hírt, már ő is látta, hogy a dereka egy kissé vastagabb a szokásosnál, és azon kapta magát, hogy minden fájdalma ellenére elmosolyodik.   

Savannah felhördült, és öklével beleütött Gregori vállába. 

– Azért azt nem gondoltam volna, hogy beárulsz! Én akartam elmondani.  

– Ezzel mi a gond? – fogta meg Gregori a kezét, hogy gyengéden szétnyitogassa az ujjait, és belecsókoljon a tenyerébe. Vetett egy gyors pillantást Mikhailra. – Még mindig eltávolíthatom apád emlékeit.  

– Á, azt azért szeretném látni, hogy megpróbálod, – gúnyolódott Mikhail. – És ha még egyszer megríkatod a babaváró lányomat, meglátod mire képes egy herceg, ha dühös.  

– Ikreim lesznek, – jelentette be Savannah. – Kislányok.  

– Csak egy életjelet éreztünk és egy szívhangot hallottunk, – tiltakozott Gregori, és a szemével csippentett Mikhail felé. – Csak egy babát hord. Kisfiút.  

– A másik csak elbújt a nővére mögé. Ketten vannak, két kislány, én pedig akkora leszek, mint egy ház. Te meg, folyton csak parancsolgatni fogsz nekem. Papa, ha azt hiszed, hogy neked a legrosszabb, mert folyton utasítgatni akar, hidd el, nekem még rosszabb.  

Gregori megrázta a fejét. 

– Nem lányok Savannah. Fiúkra van szükségünk. Harcosokra. Daratrazanoffokra, akik őrzik a herceget.  

– Nos, sajnálom, hogy ezt kell mondanom neked, de határozottan lányok. Nem fiúk. Kislányok. Kapcsolódtam mindkettőjükhöz. Semmi kétség.  

Mikhail egy elégedett mosollyal az arcán dőlt hátra.  

– Hogy te mennyire megérdemled ezt Gregori! El nem tudod képzelni, mekkora élvezettel fogom figyelni, hogyan élsz túl nemhogy egy, hanem két kicsi lányt.  

Gregori csak állt ott, olyan döbbenten, amennyire az csak lehetséges volt.  

– Hogyhogy én ne tudnék erről? Magam vizsgáltalak meg. – Újra megrázta a fejét. – Valamit félreértelmeztél. Én nem tévedhetek.  

– Elbújt. 

A férfi szemöldökei összeugrottak. 

– Ez elfogadhatatlan.  

Mikhail szívből felkacagott. 

– Egészen biztos vagyok benne, hogy a te kicsi lányaid, mindig azt fogják tenni, amit parancsolsz nekik Gregori. Totyogó babaként, meg aztán főleg hallgatni fognak rád.  

– Savannah, komolyan mondom. Beszélj velük, – parancsnokolt Gregori, – nem bújhatnak el előlem, mindig meg kell találjam őket, hogy meggyőződhessek róla, hogy egészségesek.  

– Túl mogorván közelítettél hozzájuk, megijesztetted.  

– Én vagyok az apja, nem kellene megijednie tőlem.  

Mikhail felsóhajtott.  

– Még mindig vérzek, és perceken belül tovább kéne sietnem, méghozzá jó formában, így azt javaslom, tedd túl magad a sokkon, hogy a világ nem minden esetben csinálja azt, amire utasítást adsz, és haladj valamire a gyógyításommal.  

Gregori egyetlen elegáns, vészjósló mozdulattal felé pördült. 

– Te biztattad fel erre a lányodat, ugye Mikhail?  

– Hogy ikerlányokat ajándékozzon neked? Örülnék, ha nekem jutott volna eszembe, de ez még az én képzeletemet is messze túlhaladja.  

Mikhail megmozdította a lábát, és próbált nem összerezzenni a fájdalomtól.  

Gregori azonnal tárgyilagossá vált. 

– Savannah, elővigyázatosságból maradj távol a vértől, ha esetleg valóban olyan mérgező, mint amilyennek gondolom.  

Gregori lehullatta magáról a testét, tiszta fénnyé, izzó energiává vált, belépett Mikhail testébe és gyorsan a sebhez lebegett. Ahogy várta, mérgezés okozta a problémát. Nagyon alaposan járt el, többször is megbizonyosodott róla, hogy az utolsó cseppet is kitolta Mikhail pórusain keresztül, csak aztán kezdett hozzá a seb gyógyításához belülről kifelé.  

– Kész, de még egy ideig gyenge lesz. Kíméld amennyire csak lehetséges, míg le nem tudsz menni a földbe, hogy meggyógyítson.  

– Természetesen.  

– Feltételezem, nem vagy hajlandó most lepihenni egy-két órára, és kihagyni az ünnepség elejét.  

Mikhail, megérezte Raven könnyű érintését elsuhanni az elméjén.  

„Talán azt kellene tenned, amit mond.” 

Nyugtalannak hangzott.  

„Nem, jól vagyok Raven, csak egy kicsit elfáradtam. Haza akarok menni, és egy ideig csak ölelni téged. Az sokkal többet fog használni, mint a föld.” 

„Akkor gyere haza.” 

„Hallottad a híreket? Savannah elmondta neked? Ikerlányokkal viselős.” 

„Hallottam. Nagyon izgatott.”  

Nem tett hozzá semmit, mégis pontosan tudta, hogy Raven megpróbált a lánya kedvéért boldognak és bátornak hangzani. Ikreket kihordani még sokkal nehezebb, mint egyetlen gyermeket, és Raven teljesen tudatában volt ennek.  

Nem akarta a lányának azt a bánatot, hogy elveszítse a gyermekeit.  

– El kell mondanom Ravennek, – mondta Mikhail, – Savannah drágám, te most is gyönyörű vagy, mint mindig. Azt hiszem a terhesség nagyon jól áll neked. Régóta tartod már titokban? Ha azt is tudod, hogy fiúk vagy lányok, nem az első hónapokban vagy.  

– Nem akartunk addig semmit mondani, amíg meg nem győződtünk róla, hogy jó eséllyel ki tudom hordani.  

Felmosolygott Gregorira, aki ismét lehajolt hozzá, hogy megcsókolja.  

– Fiam, – mondta halkan Mikhail, és Gregori hátára tette az egyik kezét.  

A Legsötétebb megdermedt, majd feléje fordult, az ezüst szemek megolvadtak.  

– Fiam? – visszhangozta. – Mióta szólítja így a hercegem a helyettesét, és legrégibb barátját?  

Mikhail ajkai megvonaglottak.  

Belül, ahol Ravenen kívül senki más nem hallotta, hangosan kacagott, de az arcán mégis sikerült megtartania a rezzenetlen vonásokat.  

– A családom tagja vagy, a vejem, fiamként gondolok rád, – mondta, és közben megdörzsölte a halántékát, mintha fájdalmai lennének, próbált olyan kimerültnek és törődöttnek látszani, amennyire csak tudott.  

– Ó, szóval így gondolod?  

Gregori összefonta a karjait a mellkasa előtt, és gyanakvóan körbepillantott a szobában.  

Színes legyek és bogarak kapaszkodtak a falakon és az ablakpárkányon. Néhány épp akkor csúszott be az ajtó alatt, hogy csatlakozzon a többiekhez.  

Dühösen rámeredt a rovarokra, majd visszafordult az apósához.  

– Úgy látom, valamiért különösen sok rovar szállta meg az otthonomat. Szükségem lesz valami erős irtószerre. De a hirtelen feltámadt atyai ösztöneidnek, ugye nincs semmi köze a bogarak váratlan megjelenéséhez?  

Mikhail halkan felsóhajtott.  

– Gregori! – nézett rá mogorván Savannah, – Az apámnak rettenetes fájdalmai vannak. Ő úgy bánik veled, mintha a családunk része lennél, te pedig egyáltalán nem vagy kedves hozzá! Támassz egy párnát a háta mögé! 

– Köszönöm drágám, de igazán nem maradhatok. Még át kell néznem a részleteket ma estére. Biztos vagyok benne, hogy bármi is az, amit készítettél, minden a legnagyobb rendben van vele, és ha mégsem, még nagyon sok tál más étel lesz ott.  

Mikhail letette a lábait a padlóra, és várt egy pár másodpercet, míg a fájdalom csillapodott. Gregorinak igaza volt. Bár a mérget eltávolította és a sebet teljesen begyógyította, a lába még mindig nyersen sajgott, és gyengének bizonyult. El kell rejtőznie amint lehet, de reggelig el kell viselnie a fájdalmat. 

– Várj apa, – mondta gúnyosan Gregori, – hadd segítsek. Szükséged van még valamire?  

Mikhail hagyta, hogy elsegítse az ajtóig, és kinyissa előtte.  

– Most, hogy említed fiam, igen. – Átölelte Savannah-t, és megcsókolta kétfelől az arcát. – Gratulálok édesem, már alig várom az unokáimat. – Gregorira is rámosolygott. – Szeretném, ha eljátszanád ma este a gyerekek kedvéért a Mikulást. Ez egy nagy lehetőség, és nyilvánvalóan te vagy a legalkalmasabb a feladatra.  

Előhúzott a levegőből egy piros sapkát, aminek a végén egy fehér bojt volt, és Gregori fejére pottyantotta. – Elhoztam az öltözéket, bár kialakult egy heves vita róla, hogy hord-e a Mikulás piros harisnyanadrágot, vagy sem.  

Meglengette a megidézett harisnyát is a gyógyító orra előtt.  

Gregori egyszerre kapta ki a kezéből a harisnyát és a le sapkát a fejéről.  

– Mikhail… – a fogai hangos, figyelmeztető csattanással zárultak össze, – ezt nem merészeled megtenni velem. – Körülnézett a szobában, a rovardíszes falakon. – Látom már miért döntöttek úgy a fivéreim, hogy mind egyszerre látogatnak meg.  

Intett egyet a kezével, és vad, ciklonszerű szél támadt odabenn. A rovarok megrezzentek, és mindannyian emberi alakot öltöttek harsogó nevetéssel. Lucian megveregette a vállát, Gabriel beleborzolt a hajába.  

– Gratulálok kisöcsém, te húztad a legrövidebb pálcát.  

– Ti mind tudtatok erről? – követelt választ Gregori. Kinyúlt, hogy megragadja Mikhail grabancát, de a herceg egy vidám kis hullámzó mozdulattal odakinn termett.  

Darius és Julian összeérintették az öklüket és egymásra vigyorogtak. A többiek ujjongva nevettek.  

– Kifelé, – parancsolta Gregori, – mind, ahányan csak vagytok.  

– Én szívesen megnézném azt a sapkát újra a fejeden, – mutatta az ujjaival Darius, hogy Gregori beöltözhetne, és modellként forgolódhatna közöttük.  

– Vedd fel a harisnyát is, – bátorította Jacques.  

– Mars. Kifelé, – ejtette hangsúlyosan Gregori a szavakat.  

– Hát hogyne, fiacskám, – horkant fel Julian. – Hagyunk, hogy gyakorolj a parancs szerint a ma esti előadásra.  

Az újabb feltörő nevetéshullám azzal fenyegetett, hogy leviszi a ház tetejét.  

Gregori egyetlen szó nélkül kivágta az ajtót, a férfiak pedig széles vigyorral az arcukon kisétáltak rajta.  

Gregori berúgta utánuk, és az életpárjához fordult.  

– Megölöm az apádat. Eldöntöttem, a Kárpáti nép mégis képes nélkülözni őt.  

Savannah a szájára szorította a kezét.  

– Ez igazán nagy megtiszteltetés. 

A szavak alig tudtak kijönni a torkából, egyszerűen fuldoklott a nevetéstől.  

Gregori felemelte a kezét. 

– Nem. Ne mondj egyetlen szót se többet.  

A dereka köré fonta a karjait, és nekitámaszkodott. 

– Valóban olyan rettenetes ez?  

– Láttad őket. Minden egyes hím itt volt az egész környékről. Az apád felültetett.  

Savannah elcsöndesedett egy pillanatra.  

– Akkor azt hiszem, módot kell rá találnunk, hogy ellenük fordítsuk a saját fegyverüket, nem igaz?  

Feltekerte a kezére súlyos hajfonatát, és lepillantott életpárja arcára, aki szerelemmel nézett fel rá.  

– Mi jár a fejedben?  

Egy lassú mosoly gyúlt ki Savannah szemeiben.  

– Mikulást akarnak? Én bűvész vagyok, vagy nem? A nagy Savannah Dubrinsky. Te pedig Gregori, aki uralja a tűz, a víz és a föld szellemeit. Parancsolsz az időjárásnak, az akaratodba még a föld is beleremeg. A Mikulás fantasztikus lesz. Bárcsak egy kicsivel több időt hagytak volna rá, hogy felkészülhessünk. Elhozzuk nekik a legjobb Mikulást, ami valaha is volt. Egyetlen gyerek sem fog félni tőled, és nem fogsz pofára esni, ahogyan azt mindannyian várják.  

– Biztos vagy benne, hogy nem lenne egyszerűbb kinyírni apádat, és elásni valahol az erdőben? – kérdezte reménykedőn Gregori.  

Savannah lábujjhegyre állt és csókot nyomott a szájára.  

– Olyan vérszomjas vagy.  

Kerekedő pocakjára simította a tenyerét.  

– Igazán két kicsi lány növekszik a testedben?  

Bólintott, és rásimította a kezét az övére.  

– Igen. Tényleg sikerült sokkolnunk, nem?  

– Gyógyító vagyok ma petite. Mindig tudnom kellene, mi folyik a testedben. Hogyan tarthatnálak másképp egészségesen?  

Felhúzta a kezét a szájához, és majszolni kezdte az ujjait. 

– Szeretek meglepetéseket okozni neked.  

– Ó, azt csinálod Savannah, – biztosította, – állandóan azt csinálod.