11. fejezet 

 

 

 

     Juliette De La Cruz, nyugtalanul járkált fel-alá a konyha csempepadlóján. A teste, a bőre túlságosan szorosnak tűnt. Lehetetlennek tűnt kordában tartani az elméjét, a gondolatai össze-vissza csapongtak, kaotikusan váltogatva a témákat. Képtelen volt összpontosítani valamire, még az esti ünnepségre elkészítendő gyümölcs és dinnyesalátára sem.  

Hiányzott a nővére és az unokanővére. Most először volt távol tőlük. Hívta ugyan magával őket, de kerek-perec megtagadták, hogy bármiféle közük legyen a De La Cruz hímekhez. Nem hibáztatta ezért őket, de jót tett volna neki a társaságuk. Az ablakon túl hópelyheket sodort a szél, csendes, békés birodalommá változott körülötte a világ, de a teste és az elméje irányíthatatlan volt.  

Szinte lángolt. Nagyon melege volt. Kigombolta a blúzát, és csak a sarkait kötötte össze egy csomóval a melle alatt. Összefogta sűrű, nehéz haját, és a feje búbjára emelte a nyakáról, miközben újra végiglépdelt a kicsi konyhán.  

„Ha nem jössz haza hamarosan, elmegyek futni. Szükségem van…” – nyúlt az életpárjáért, de nem tudta volna megmondani, mire van szüksége. A teste az övét kereste, de ez mindig így volt. Csak most épp képtelen volt megnyugodni.  

Mélyen magában érezte a macskája mozgolódását, próbálta megszerezni az irányítást. Juliette csak félig volt Jaguár, de a macskája az átváltozás után is erős maradt, ám mindig képes volt azt irányítani. Most viszont a macska ki akart törni, a szabadságát követelte.  

„Lélegezz,” – suttogott a szó az elméjében. Puhán. Bizalmasan. Melegen. – „Mindig elfelejtesz lélegezni.” 

Tudta, hogy egyedül van a konyhában. Imádott életpárja, Riordan, elment meglátogatni a fivérét. Riordan és Juliette, Dél-Amerikából jöttek, és csak a hajnali órákban értek ide. Riordannak még nem nyílt alkalma meglátogatni a testvérét, Manolitót, aki megsebesült egy csatában.  

„Lélegzek. Azt akarom, hogy itt legyél.” – Égbekiáltó csalogatás volt a hangjában. Riordan nagyon értett hozzá, hogy csábító hangján elsuttogott pár szóval is felforrósítsa a vérét. – „Csinálnom kellene a gyümölcssalátát. Azt hittem, hogy segítesz.” 

A mellei bizseregtek, nehéznek, fájdalmasnak tűntek. Nőies, merész ívekkel megáldott teste volt. A dereka karcsú, de a keblei és a csípője kihívóan domborodott, és abban a pillanatban a teste minden egyes négyzetcentimétere izzott. Akarta őt. Pontosan ott. Abban a szent pillanatban. Vissza kell térnie, vagy bele kell hempergőzzön a hóba, hogy lehűtse magát.  

„Már indulok. Hagyd, hogy elköszönjek. A gyümölcssaláta lehet az oka, amit csinálsz. Azt hiszem, a gyümölcs beindít téged.”  

„Attól függ, mit kell vele csinálni,” – nevetett Juliette, de nem érzett valódi vidámságot. A teste már túl ideges volt. A De La Cruz fivérek úgy tűnt, nagyon szexcentrikus lények, és ő pontosan beillett közéjük, vágyott Riordanra, üdvözölt minden új ötletet szeretkezés közben, de soha nem érzett még vágyat ilyen élesen, ennyire kétségbeesetten.  

Engedett egy kevés vizet a tenyerére és végigfuttatta a mellei között, és közben kipillantott az ablakon.  

Senki sem volt ott. Teljesen egyedül volt. Gyakran tapogatta le a környezetét, ahogyan Riordan tanította, mégis úgy érezte, mintha valaki figyelné. Megpróbálta magáról lerázni az érzést, attól tartott, hogy ez a paranoia annak a maradványa volt, hogy alig egy kevés idővel ezelőtt raboltak vissza nőket, hím Jaguároktól.  

Soha nem tudott ellazulni egészen a folyamatos éberségből, amire szükség volt a dzsungelben az életben maradáshoz.  

Újra kinézett az ablakon, ismét letapogatta a környéket, gondosan tanulmányozott minden mozgást a házikó körül, még az állatokét is, de a világon semmi nem volt közel a házukhoz.  

„Juliette? Jacques most küldte a hírt, hogy valaki megpróbálja felhasználni a leopárdokat, hogy megtámadják Sheát és a meg sem született gyermekét. Bárki is az, figyelmen kívül hagyja, hogy néhány nő rendelkezik Jaguár örökséggel. Ez benned is erős. Nincs semmi problémád?” 

Juliette megkönnyebbülten felsóhajtott. A jaguárját tudja kezelni, ha a macska az oka annak, hogy olyan ideges, rosszkedvű és paranoiás.  

„Nincs. Egész életemben együtt éltem a macskámmal, tudom irányítani.”  

Amikor a macskája tüzelt, különösen nehéz volt irányítani, ez is oka lehet a váratlan problémának. Gondolnia kellett volna erre.  

„Légy óvatos, Juliette.” 

Elmosolyodott magában, ahogy összeszedte a dinnye lehámozott héját. Természetesen Riordané kellett legyen az utolsó szó, és természetesen annak valamiféle parancsnak kellett lennie. Túl sok időt töltött Dél-Amerikában, kizárólag a bátyjai társaságában, de az is lehet, hogy a De La Cruz testvérek egyszerűen szerettek főnökösködni a hozzájuk tartozó nőkkel, vagyis inkább mindenkivel maguk körül.  

Nagyon szerették volna, ha az asszonyaik alázatosak, de sem ő, sem pedig Rafael életpárja, Colby sem volt erre hajlandó a legkevésbé sem. Az ő szemszögéből legalábbis ez egy nagyon tüzes és nagyon érdekes szexuális kapcsolatnak tűnt.  

Felkapta a tálnyi héjat és kivitte a fák sűrűjébe, ami körülvette a házat.  

Mihelyt kilépett az éjszakába, a macska megmozdult benne, karmolni kezdte belülről, és felnézett a hegyek és valószínűleg Jacques-ék otthonának irányába.  

Egy figyelmeztető vicsorgással rendreutasította a macskát, könyörtelenül visszatolta a helyére. A jaguár újra próbálkozott, nekidörzsölődött a bensőjének, fokozta a tüzet, amit egyedül Riordan volt képes eloltani.  

„Ez így működik. Mindketten túl sokáig voltunk társ nélkül.” 

A szél egy erős rohama az arcába csapta a haját. Hátrahúzta a vastag, erős szálú fürtöket, és a szarvasoknak dobta a héjat.  

Hirtelen mozdulatlanná dermedt, a mosolya elhalványult, lebámult a hóban világosan kivehető nyomokra, rémült döbbenettel. A szája kiszáradt, ahogy óvatosan körbepillantott.  

A szíve versenysebességre gyorsult, a lábai gumiszerűvé váltak.  

„Riordan? Milyen messze vagy?” 

„Mi az?” 

Érezte, hogy jobban fél annál, mint amit a hangja mutat, kilépett a bátyja házából, elköszönve tőle, a másik férfival együtt épp készült a levegőbe vetni magát.  

„Jaguár nyom. Hím. Hogy lehet ez? Dinnyehéjat dobtam ki a szarvasoknak, ezek a nyomok körbejárják az egész házat. Ott bámult befelé az ablakon, míg a salátát csináltam.” 

Rezzenetlenül állt, félt megmozdulni is, tekintete a környéket kutatta, különös tekintettel a fákra.  

„A Sötét Trubadúrok elhozták a leopárdjaikat, Juliette,” – próbálta nyugtatni a hangja. – „Talán tévedsz, és csak az egyik leopárd járta körül a házat.” 

Harapósan vicsorított és csattantotta össze a fogát. 

„Ne pátyolgass engem! Ismerem a különbséget. Jaguárokat követek, amióta csak az eszemet tudom, sosem hibáznék ekkorát. Felismerem, ha egy jaguár nyomot látok, és tudom, ha egy hím volt a közelben. A szagát is érzem. Én mondom neked, egy itt van a hegyek között, és csak egyetlen oka lehet annak, hogy itt van.” 

„Menj be a házba. Már úton vagyok hozzád.” 

„Nem, a nyomok elvezetnek a háztól. Követni fogom. Antonietta is képes jaguárrá változni. Nem tudom, a többi nő közül képes-e még rá valaki más is, de ha igen, ők is pontosan olyan nagy veszélyben vannak, mint én. A vérvonalat attól függetlenül hordozhatják, hogy tudnak-e alakot váltani, vagy sem. Ez megmagyarázná az erős pszichés képességeiket.” 

„Juliette.”  

Egyedül a nevébe is képes volt belesűríteni a figyelmeztetést és a nemtetszését is. Figyelmen kívül hagyta, mintha nem hallaná.  

„Nem tudom elhinni, hogy egy közülük eljött, ilyen sok Kárpáti közé. Nagyon kétségbeesetteknek kell lenniük. Mi van, ha minket követtek? Mi van, ha én hoztam a veszélyt az egész népre?” 

„Ne ess pánikba. hamarosan ott vagyok. Menj be a házba.” – ismételte meg parancsolóan. – „Nem minden Jaguár hím tartozik okvetlenül ahhoz a csoporthoz, akik nőket rabolnak el.” 

„Mindketten tudjuk, hogy valaki itt leselkedett a ház körül, egy olyan nőt keresve, aki tud alakot váltani. Nem fogom hagyni, hogy megtörténjen mással is, ami a húgommal történt. Követem.” 

Már hívta is a macskáját az alakváltáshoz. Mielőtt Kárpátivá lett volna, az emberi alakból az átváltozás lassú és fájdalmas folyamat volt, de így már sokkal könnyebben ment. Azelőtt csak rövid időszakokra ölthette magára a nagymacska alakját, a Jaguár örökségét, és mindig nagy koncentrációra volt szüksége, hogy meg is tudja tartani az alakját hosszabb ideig. Most már, akár órákig is minden nehézség nélkül képes volt rá.  

„Ha valaki valóban megkísérelte befolyásolni a macskákat, rávenni őket, hogy támadják meg Sheát, és a meg sem született gyermekét, túlságosan veszélyes lenne azt az alakot használnod. Azt mondtad, nem érzed jól magad.” 

Felhasznált minden érvet, minden kifogást, hogy visszatartsa.  

„Nyugtalan és ideges voltam, és igen, a jaguárom karmolászta a bensőmet, hogy eresszem szabadon, de egy Jaguár hím képtelen lenne így befolyásolni bennünket.” 

„Nekik is vannak pszichés képességiek.” 

„Felismertem volna. A dzsungelben, velük harcolva töltöttem az egész életemet, Riordan. De az a lényeg, hogy én tökéletesen képes vagyok uralni a macskám. Egész életemben ezt tettem, és ráadásul most még ő is ideges, társra van szüksége.” 

„Ha társra van szüksége, akkor pláne nem kellene szabadon engedned, hacsak nem hozzám jönne. És most várj meg!” 

A vad oldaláért nyúlt, megengedte a jaguárjának, hogy teljesen átvegye a hatalmat a teste fölött. A foltos bunda felhullámzott a bőrén. Az izmai, inai kifeszültek, gyilkosan éles karmai előugrottak a kezeiből, az arca átformálódott, felvette a jaguár pofájának, fogainak alakját. Egy sima mozdulattal, négy lábra huppant.  

Kötött izmai és rugalmas gerince megengedte a zömök jaguárnak, hogy felvetődjön sziklákra, fák ágai közé, ha szükséges.  

„Megtiltom!” – vicsorogta Riordan, haragjának szisszenése fekete örvényként csúszott át az elméjébe. 

„Micsoda szerencse, hogy nekem viszont senki sem parancsolhat.” 

Juliette, az élete nagy részét a Jaguár hímek elleni harccal töltötte. Elrabolták az alakváltásra képes nőket és minden gyereket, aki abból a fajból származott. Juliette azért maradt az erdőben, azért küzdött a többi nővel együtt, hogy megpróbáljon segíteni rajtuk, de a végén elveszítette az édesanyját, a nagynénjét, és a Jaguárok végül elfogták a húgát, Jasmine-t is. Nem engedhette, hogy akár egyetlen nő is a kezükbe kerüljön. 

Riordan egy erős Kárpáti hím volt, aki századok óta élt mát Dél-Amerikában, átvette az emberek a latinos birtokló, védő természetét a nőik iránt, nem volt nehéz, mivel ez már alapból megegyezett saját fajtájának hatalmaskodó, domináns természetével. Tudta, hogy dühös lesz, amiért veszélynek teszi ki magát, főleg úgy, hogy nincs ott mellette, és azért is, mert visszautasította, hogy végrehajtsa a parancsát. 

„Rafael velem van. Megtaláljuk a hímet.” 

„Jó. Úgy biztonságosabb. Jobb, ha siettek.” 

Egy halk morgást küldött válaszként, és egy benyomást róla, hogy megfojtja.  

Juliette figyelmen kívül hagyta, száguldott a hóban a hím nyomán, olyan hangtalanul, amennyire csak lehetséges volt, és néha beleszagolt a levegőbe. A jaguárja egy rövid ideig harcolt ellene, megpróbált más irányba, a hegyek felé menni, de keményen az irányítása alatt tartotta a macskát. és gyors tempóban igyekezett beérni a hímet.  

„Te egy drága kincs vagy Juliette, bár azt még megfontolom, hogy ne verjek-e beléd némi engedelmességet.” 

„Megszabadítanálak pár testrészedtől, mihelyt elaludnál.” 

„Az elég nagy baj lenne.” 

A helyzet súlyossága ellenére, feltört köztük a nevetés. Juliette érezte, hogyan erősödik fel benne a szerelem érzése. Soha nem gondolta volna, hogy találni fog egy férfit, ráadásul olyat, aki nagyon is uralkodó típus, és mégis szeretni és tisztelni fogja. Egész életében harcolt a férfiak ellen, de Riordan imádta és megbecsülte őt. Mindig ő volt a számára a legelső, még akkor is, ha megpróbált parancsokat osztogatni. És valójában, nagyon jó érzés volt, hogy támaszkodhat valakire.  

Riordan megbízható. Természetesen utána jön és másokat is hoz. Magabiztosan haladt, bár alacsonyan maradt, óvatosan, hogy a Jaguár hím ne csalhassa csapdába. Ahol egy van, ott több is van, főleg, ha nőkért jöttek, és ez nagyon valószínűnek tűnt. A hím elkanyarodott észak felé, gyorsan mozgott a nyílt terepen, de leginkább igyekezett a fák takarásában maradni. 

„Nem tudom észlelni a terület letapogatásával,” – káromkodott Riordan. – „Juliette, gyere el onnan. Azonnal állj meg és várj be bennünket. Már közel vagyunk, de bármikor belefuthatsz egy csapdába.” 

„Nem engedhetem meg, hogy a többi nő közelébe jussanak. Most körbejár, Rafael háza felé tart. Menj vissza Riordan. Colbynál ott van az öccse és a húga, és még a barátaik is.” 

A pánik kiélesítette a hangját. Riordan és Rafael, még mindig túlságosan távol voltak, bár biztos volt benne, hogy teljes sebességükkel haladnak. Még csak az kellene, hogy a Jaguár hímek bejussanak egy nőkkel és gyerekekkel tele házba. 

„Colby meg fogja védeni a gyerekeket. Tud a veszélyről, és megteszi a megfelelő óvintézkedéseket. Állj meg ott, ahol vagy,” – mondta rábeszélőn Riordan.  

Juliette habozott. Mi lenne a legjobb döntés, hogy a hím ne ragadhasson el senkit? Kissé elfordult, felfutott egy kisebb dombra, felemelte a fejét, és ismét beleszagolt a levegőbe. A hím macska pézsmaillata azonnal betöltötte a tüdejét.  

Felé kapta a fejét, de már elkésett. Egyetlen folttá mosódva, teljes sebességgel száguldott felé. A sokkal súlyosabb test nekicsapódott az oldalának, bordákat repesztett, és lesodorta a lábairól. Azonnal rajta volt, a torkát kereste, éles karmaival végigszántotta az oldalát mélyen beléhasítva.  

Megpróbálta ő is használni a fogait, ráharapott a jaguár lábára, de valamilyen oknál fogva képtelen volt behatolni a húsba. Nem talált rajta jó fogást. A vére forró volt, csípte, marta a pofáját, szája belsejét.  

Sok hímmel harcolt már, de ez hihetetlenül erős volt. Még csodálatraméltó hajlékonyságával sem volt képes kiszabadulni alóla. Védve tartotta a torkát, karmaival a mellkasát hasogatta, hátsó mancsai puha hasába mélyedtek.  

Próbált elcsavarodni, kihasználni kisebb testalkatát, hogy kicsusszanjon alóla, de a fogai keményen összezárultak rajta, hosszú szemfogai belemélyedtek, átdöfve bőrt, húst és izmokat.  

„Hódolj be neki,” – utasította Riordan. 

„Nem! Soha!” – Hamarabb kényszerítené rá a hímet, hogy megölje. – „Inkább magamat ölném meg, minthogy rám tegye a mocskos kezét.” 

Riordan káromkodott és az elméjéért nyúlt, könyörtelenül átvette az irányítást. Sokkal erősebb volt annál, mint amit valaha is gondolt, képes volt rákényszeríteni az akaratát, a nőstény jaguár mozdulatlanná dermedt a hím karmai és fogai alatt. 

„Nézz rá. Nézz egyenesen a szemébe.” 

Riordan azzal egyidőben, hogy kiadta a parancsot, kényszerítette is a nőstény elméjét az engedelmességre.   

Juliette a vérében feküdt a hóban, tucatnyi sebbel az oldalán, és felbámult a gonoszul diadalmas sárga szemekbe. Ravasz intelligencia nézett vissza rá.  

Hagyta, hogy a nőstény jaguár szemeibe kiüljön az alázatos rettegés, bár legbelül tisztán érezte, hogy Riordan csak a megfelelő pillanatra vár csapáshoz. Nem volt egyedül, ő is ott volt vele. Riordan, rajta keresztül is megsemmisíthette. Egyel kevesebb Jaguár hím, aki rettegésben tarthatja a nőket.  

Várta, hogy a hím megérintse, bár remegett az ellenkezéstől, de hajlandó volt vállalni ezt az áldozatot, ha Riordan így meg tudja ölni.  

A hím jaguár közelebb lépett, fölé hajolt. A pofája és a mellkasa eltorzult, mellső lábai helyén karok jelentek meg. A kialakuló golyófejre, mintha felfeszítették volna a bőrt. Vágásnyi keskeny ajkai közül kivillanó borotvaéles, hegyes, barnára színeződött fogai leleplezték. 

Juliette szíve kihagyott egy ütemet, majd azt bepótolandó, feldübörgött a rettegéstől. Érezte Riordan döbbenetét, és hogy azonnal továbbadja a hírt a Kárpátiaknak. Ez nem Jaguár, hanem vámpír.  

Ő is azonnal elkezdett alakot váltani, mindkét lábával keményen felfelé rúgott. Lábai a változás kellős közepén érték el a vámpír mellkasát. 

Semmi sem történt. Mintha sziklába rúgott volna, még csak meg sem rezzent. Megpróbált elgurulni a közeléből, de egy eltorzult kéz elkapta, az éles karmok a vállába hasítottak, szinte a földhöz szegezték.  

Fölé magasodott, valami olajszerűen sűrű gonoszság áradt belőle, ahogy hátborzongató módon levigyorgott rá.  Az egyik ujján megnyújtotta a karmát. Bűzös lehelete az arcába csapott, amikor még közelebb hajolt hozzá, és az utolsó cseppig kiélvezett rosszindulattal, mély sebet hasított körbe a nyakán. 

Juliette érezte hogyan önti el a forró vér a nyakát, hogyan csorog le a melleire.  

Az égető fájdalom csak ezután töltötte el, szinte lerohanta, mintha sav marta volna a bőrét, húsa védekezésként megdagadt, míg a fájdalomtól szinte eszméletét vesztette. 

A vámpír ekkor egészen lehajtotta a fejét, és nyalogatni kezdte a torkát. Mohón nyaldosta, majd kegyetlenül belemart, mélyre süllyesztve hosszú agyarait a bőrébe, majd morogva marcangolni kezdte a húsát. 

A fájdalomtól elhomályosodott ugyan a látása, Juliette mégsem vette le támadójáról a tekintetét egyetlen pillanatra sem. Csak azt a részt látta belőle, ami fölé hajolt.  

Érezte hogyan összpontosít Riordan, hogyan koncentrálja a hatalmát, hogy lecsapjon. Riordan, rajta keresztül ott volt a közvetlen közelben. Az energiája egyre gyűlt, sűrűsödött, épült, míg már a levegő is pattogni kezdett tőle körülötte. A hó megolvadt alatta. A vámpír túlságosan elfoglalt volt, mohón táplálkozott a vérkútból, amit nyitott.  

Riordan óriási erővel csapott le, a támadás kemény és határozott volt. A vámpír koponyáján hosszanti repedések futottak végig, iszonyú, recsegő hangot kiadva. Férgek ömlöttek ki a réseken, az élőholt felsikoltott, elugrott tőle, szemeiben tűzvörös gyűrűk gyúltak, az arca vérmaszatos volt.  

Nyál fröccsent a szájából, ahogy ráüvöltött a lányra. Belerúgott a testébe, az erejétől felemelkedett a hóról, nekicsapódott egy fának, és gyűrött rongykupacként terült el a földön.  

Képtelen volt levegőt juttatni a tüdejébe. Az egész teste lángokban állt.  

Juliette próbálta feltolni magát, tudta, hogy újra nekimegy. Talpra állni képtelen lett volna, így megpróbált elkúszni a fák közé, a fájdalomtól szinte nem is volt ép eszénél.  

Kezek érintették meg a torkát. Valamit beletoltak a tátongó sebbe. Felnézett, és sógorának arcával találta magát szemben.  

Juliette, képtelen volt tovább visszatartani a könnyeit. Keményen összeszorította a fogait, hogy ne kiáltson fel a fájdalomtól, amikor Rafael a karjába vette, és biztonságot nyújtón magához ölelte.  

– Most már minden rendben lesz kishúgom. Riordan megöli. 

Iszonyatos erőfeszítésébe került, hogy a vámpír irányába fordítsa a fejét. A nyaka és a torka annak az enyhítő földpakolásnak ellenére is, amit Rafael a sebébe dörzsölt, nyersen fájt és égett, de mégis látnia kellett, hogy a vámpír meghal, mert különben talán élete végéig kísérteni fogja.  

Riordan, a magasból egyenesen a vámpír nyakába érkezett. A teremtmény vicsorogva őrjöngött, egy agyaras-karmos démonként pördült meg és szállt vele szembe, próbálta tépni, marcangolni a bőrét, összetörni a csontjait. 

Riordan sokkal higgadtabban harcolt. Lábaival szorította össze a vámpír nyakát, előrehajolt, öklével lyukat ütött a mellkasába, hogy benyúljon a szívéért.  

Az élőholt formája elhalványult, próbált alakot váltani, hogy köd formában elmenekülhessen, de Riordan már megragadta. Ekkor hanyatt vetette magát, keményen nekicsapta a földnek a vadászt, majdnem eltörte a nyakát.  

Riordannak nem volt más választása, mint elpárologni alóla, de már áramlott is elé, felvette az alakját, keze ismét lecsapott a mellkasára.  

A vámpír a megtorlást választotta következő fegyverének kétségbeesésében, karmos, bütykös keze áttörte a bőrt, megrepesztette a csontokat a vadász mellkasában.  

Az életpárjával összeolvadt elméjű Juliette úgy érzékelte az ütést, mintha őt érte volna. A kín gyorsan szétáradt benne, a lélegzetét éppúgy ellopta, mint az eszméletét. A kapcsolat abban a pillanatban megszakadt a férfival, Juliette-nek csak a saját sebei fájdalma maradt, ő pedig minden erejével kapaszkodott a tudatába. Riordan féltése egyszerűen megtiltotta az elméjének, hogy kikapcsoljon.  

Egy második, majd egy harmadik férfi érkezett. A családi vonásokat azonnal felismerte, így egyből tudta, hogy az egyik Manolito, Rafael és Riordan testvére. A másik pedig határozottan Mikhail Dubrinskynak, a Kárpátiak hercegének tűnt. Köhögött, megpróbált beszélni.  

– Segíts neki. 

Biztos volt benne, hogy valóban sikerült kimondani ezt a két szót, a torkán tátongó hatalmas lyuk ellenére is, mégsem sietett senki Riordan segítségére. Az övére annál inkább. 

– Segítünk neki, – csillapította Rafael, amikor másodjára is próbálta kimondani, – a te életed túlságosan fontos ahhoz, hogy kockáztassuk, Riordan pedig el tud bánni egy vámpírral.  

– A létező leggazdagabb talajra van szükségünk, – mondta Mikhail. – Valaki meggyógyította a földet egy olyan helyen, ahol nemrég egy csata zajlott. Szedjetek abból, és hozzátok a gyógyító barlangba. Ha valaki tudja, ki az a nő, aki képes gyógyítani a földet, őt is hozza magával. Üzentem Francescának és Gregorinak. Ott találkozunk. 

Senki sem figyelt Riordanra és a vámpírra. Juliette, kétségbeesetten igyekezett elérni őt az elméjével.  

Aztán már nem is látta az életpárját, Rafael a levegőbe rugaszkodott vele, és elvitte egy barlangba, pedig ő sehová sem akart mozdulni onnan. De bármilyen eltökélten is próbálta, képtelen volt ismét megszólalni, telepatikus kapcsolattal pedig nem mert próbálkozni, nehogy megzavarja Riordant a koncentrációban.  

A Kárpátiak is elkezdtek szállingózni a hívásra, hogy segítsenek népük egy tagjának. Rémítő volt ilyen sok idegen, és főleg ennyi férfi között lenni. Mégis elviselte, makacs természete lehetővé tette. A vámpír a legnagyobb félelmeit használta fel, hogy csapdába csalhassa.  

Kisugározta volna magából a félelmeit? Honnan tudta, hogy követni fogja a Jaguár hímet? És most Riordan veszélyben van, de úgy tűnt, ez senkit sem érdekel. Megpróbálta megragadni Rafaelt, de úgy tűnt, mintha a tagjai ólomból lennének. Hova lett az ereje? Miért homályosodik el a látása? Minden egyre inkább elmosódott, egyre távolibbnak tűnt.  

– Juliette! 

Rafael hangja éles és parancsoló volt. Mindig is úgy gondolta, hogy a férfi igazán túlzásba viszi a parancsolgatást, és nagyon erőszakos, és ezt meg is mondta volna neki, de hirtelen lényegtelenné vált, súlytalan testtel felhők között lebegett.  

– Juliette! – sziszegte újra a nevét, – Riordannak szüksége van rád. Gyere vissza! 

Ez azonnal felrázta. Természetesen mindjárt Riordanra összpontosított, csak azt nem értette, miért tartja Rafael a karjaiban, ahelyett hogy máris az életpárjához vinné? 

Semmi értelme nem volt az egésznek, és a fájdalom túlságosan nagy volt. Lehunyta a szemét, szerette volna csak úgy szépen elengedni magát, lassan elsodródni.  

– Már tartom.  

Ez Riordan volt.  

Felismerte karjai melegét, ölelése biztonságát, testének minden porcikáját. Hosszú haja végigsimított az arcán, ahogy fölé hajolt, az érzéki érintés megnyugtatóan ismerős volt a számára.  

De érezte a vére illatát is, és hogy összerezzen, ahogy közelebb húzta magához. 

„Egy merő cafat vagy. El kell látnom a sebeidet,” – suttogta az elméjébe, és megpróbálta felé fordítani a fejét, hogy megvizsgálja a mellkasát. 

„Már itt van a gyógyító szerelmem. Gondoskodni fog rólam, ha szükséges. Most viszont maradj összeolvadva velem.” 

Riordan érezte, hogyan bizonytalanodik el, hogy távolodik tőle a szelleme. Rengeteg vért vesztett, bár Rafael befedte földdel a sebeit, és most épp a gyógyító szertartására készültek. Csakhogy ez nem történt olyan gyorsan, mint kellett volna.  

Juliette túl sápadt volt, az elméje túl zavaros. Még azt sem vette észre, hogy távolodik tőle, pedig a távolság percről percre egyre csak nőtt, életereje pedig fogyott.  

– Siessünk, nincs sok időnk. 

Megérkezett Gregori, egy magas, széles vállú, markáns arcú férfi, akinek a hátán végigfolyt a haja. Egyetlen finom vonása sem volt.  

Minden bevezető nélkül Juliette fölé hajolt, majd hátrapillantott a nőre, aki mögötte lépett be a barlangba. 

– Francesca. Igyekezz. Nagyon gyorsan távolodik. 

Riordan semmit sem szeretett volna jobban, mint tiltakozni a diagnózisa ellen, de tudta, hogy igaza van. Elméje könyörtelen szorításába markolta Juliette-t, mintegy ketrecbe zárta a szellemét, hogy ne sodródjon el végképp az óriási vérveszteség miatt.  

A gyógyító kezének egyetlen apró hullámzására, az illatos gyertyák mind lángra lobbantak körülöttük.  

Riordan ott ült a két gyógyító között, Juliette testét dajkálva a karjaiban, és figyelte, ahogy a férfi egyszerűen ledobja magáról a testét, és fehér fénnyé válik. Az energia olyan erős volt, hogy Riordannak el kellett róla fordítani a tekintetét.  

Francesca szinte ugyanabban a pillanatban lépett ki a testéből.  

Érezte, hogy belépnek Juliette testébe, és sietve a torka, nyaka felé haladnak, hogy megvizsgálják a nagy vénákat azon a területen.  

„Túlságosan sok vért veszítettél Riordan, gyógyítanod kell magad is. Ott a fivéred, ad az övéből az életpárodnak. Erős, ősi vér a tietek, elő fogja segíteni a gyógyulását,” – diktált tárgyilagosan Gregori.  

Rafael azonnal előlépett, és felajánlotta a csuklóját. Riordannak nem volt más választása, mint kényszeríteni Juliette-t. Túl gyenge volt hozzá, hogy magától táplálkozzon, és igazság szerint abban is kételkedett, hogy elfogadta volna-e a vért a fivérétől, vagy bárki mástól rajta kívül.  

Raven, Mikhail életpárja elkezdett lágyan, dallamosan kántálni, a körülöttük álló Kárpátiak, akik megtöltötték a gyógyítás barlangját, és azok is, akik távol voltak, átvették az éneket, hogy ezzel segítsék Juliette-t. Az ősi szavak gyönyörűek voltak, ahogy összeolvadtak a halk, torokhangú énekben.  

Riordan tudta, hogy a gyógyítóknak is hatalmas segítség ez, hiszen a dal a nagy gyógyító ének volt, amit akkor használtak, ha a gyógyítani kívánt lelke már elindult a másvilág felé.  

Könnyek szöktek a szemébe, ahogy érezte fokozatosan elsöprővé erősödni fajtája egyesített hatalmát, ahogy a férfiak és nők egyetlen célra összpontosították erejüket, hogy visszaadják neki az életpárját, visszahúzzák nővérüket maguk közé. A hangja beleolvadt a kórusba, most is éppen úgy, mint azokban a nagyon régi szép időkben, az ősi nyelv segítségével, egy olyan rituáléban, ami egykorú volt magával az idővel.  

 

Ot sis arm ainajanak hany, jama. 

Me, ot sisarm kuntajanak, pirädak sisarm, gond és irgalom türe. 

Opus wäkenkek, ot oma śarnank, és ot pus fünk, álnak ekäm ainajanak, pitänak sisarm ainajanak elävä. 

Ot sisarm sielanak pälä. Ot omboće päläja juta alatt ojüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. 

Ot en mekem ŋamaŋ: kulkedak otti ot sisarm omboće päläjanak. 

Rekatüre, saradak, tappadak, odam, kaŋa o numa waram, és avaa owe o lewl mahoz. 

Ntak o numa waram, és mozdulak, jomadak. 

Piwtädak ot En Puwe tyvinak, ećidak alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. 

Fázak, fázak nó o śaro. 

Juttadak ot sisarm o akarataban, o'sívaban, és o sielaban. 

Ot sisarm sielanak kaŋa engem. 

Kuledak és piwtädak ot sisarm. 

Sayedak és tuledak ot sisarm kulyanak. 

Nenäm coro; o kuly torodak. 

0 kuly pel engem. 

Lejkkadak o kaŋka salamaval. 

Molodak ot ainaja komakamal. 

Toja és molanâ. 

Han ćaδa. 

Manedak ot sisarm sielanak. 

Alədak ot sisarm sielanak o komamban. 

Alədam ot sisarm numa waramra. 

Piwtädak ot En Puwe tyvijanak és sayedak jälleen ot elävä ainak majaknak. 

Ot sisarm elä jälleen. 

Ot sisarm weńća jälleen. 

 

Nővérem testének egy darabja a föld alatt, a halál közelében. 

Mi, a népe, körülvesszük nővéremet figyelmünkkel és együttérzésünkkel. 

A gyógyító energiák, az ősi, mágikus szavak és a gyógyító növények áldják meg nővérem testét, tartsák életben őt. 

De nővérem lelkének csak a fele van itt. A másik fele levándorolt a szellemvilágba. 

Nagy tettre készülök: utazni fogok, hogy megtaláljam nővérem lelkének másik felét. 

Táncolunk, kántálunk, extázisban álmodunk, hívom a lélekmadaramat, hogy nyissa ki az alsó világ kapuját. 

Felszállok a lélekmadaramra, és megmozdulunk, úton vagyunk. 

Követjük a Nagy Fa törzsét a szellemvilág felé. 

Fázom, fázom, nagyon hideg van. 

Összeköt nővéremmel a szív, a lélek és az elme. 

Nővérem lelke hív engem. 

Hallom, és követem a hangját. 

Összetalálkozom a démonnal, ami felfalta nővérem lelkét. 

Dühödten harcolok a démonnal. 

Fél tőlem. 

Villámmal ütöm át a torkát. 

Puszta kézzel töröm össze a testét. 

Elbukik és széthullik. 

Elmenekül. 

Megmentem a nővérem lelkét. 

Felemelem nővérem lelkét a kezemmel. 

Felültetem a lélekmadaramra. 

Követjük a Nagy fát, hogy visszatérjünk az élet földjére. 

A nővérem újra él. 

Teljes, egész lett újra. 

 

Francesca azon fáradozott, hogy a nagy erekben, vénákban helyrehozza a durva roncsolást, míg Gregori Juliette szellemét üldözte. Riordan vonakodott neki átadni őt, félt, hogy elillan, eltűnik mellőle örökre.  

„Fél minden más férfitól. Jól elrejti ugyan, de nagyon korán megtanulta, hogy nem szabad megbíznia a férfiakban.” 

„Te megbízol bennem?” – kérdezte Gregori.  

Riordan magába nézett. Gregori. A Legsötétebb. A herceg helyettese. A gyilkolás nagymestere, de nem azok mindannyian? A De La Cruz fivérek mindig is megkérdőjelezték a hatóságot maguk fölött, minden törvényi megszorítás ellen hadakoztak, nagyhatalmú és domináns férfiak voltak. Megadták és elfogadták a tiszteletet mindenkitől maguk körül, és lehet, hogy egy kicsit keményen próbáltak bánni az asszonyaikkal, de mindig igazságosan. Riordan úgy érezte, hogy messze nem véletlen az, hogy olyan rendkívüli személyiségű nők kerültek a De La Cruz fivérek oldalára, akik képesek voltak kezelni, de ha kell, követni is a rendkívüli férfiakat.  

És Gregori is ilyen volt. 

„Teljesen megbízok benned. Ne adj neki lehetőséget az ellenállásra.” 

Riordannak semmiféle lelki problémát nem okozott a könyörtelenség. Már akkor meg kellett volna követelnie a feltétlen engedelmességet, amikor nyilvánvalóan tudta, hogy Juliette utána fog menni a hím Jaguárnak. Ha megtette volna, az életpárja most nem a halál kapujában állna. 

Juliette próbálta elkerülni Gregori szellemét, erős személyiségének vakító, fehér fényét, ami felfelé űzte őt, a fájdalom és a szenvedés felé. Visszafelé indult, de ott meg Riordan állta útját, eltorlaszolva előle a másvilágra vezető ösvényt, és visszatolta a gyógyító irányába. Próbált küzdeni Riordan ellen, kissé fájt neki, hogy ellene szövetkezik egy idegennel, de túlságosan gyenge volt már, nem volt nehéz kényszeríteni a szellemét.  

A kín szinte letaglózta őt, őket, a nyers, eleven tűz elborította a testét. Csak sikoltott és sikoltott, könyörgött Riordannak, hogy hagyja abba. Juliette küzdött vele, a szelleme harcolt az övé ellen, de Riordan zord rendíthetetlenséggel kitartott, az arcán vérvörös könnyek folytak végig, miközben Gregori is Francesca, igyekeztek a lehető leggyorsabban dolgozni az ellenálló, harcoló testben. 

A vámpír vére nem csak savat, élősködőket is hordozott, és nyalta a sebeit, átharapta a torkát, bevitte a véráramába az undortó élősködőket.  

Azonnal nekiláttak lerohanni minden egyes sejtet, minden szervet, mint egy inváziós hadsereg, ami elszántan törekedett rá, hogy megsemmisítse őt.  

„Gregori,” – Francesca máskor oly higgadt hangja, most rémültnek tűnt. – „Nézd, hova koncentrálódik a támadás!” 

Riordan képtelen volt odanézni, a fehér fények túlságosan elvakították.  

Gregori halkan káromkodni kezdett az ősi nyelven.  

„Mondd meg mi a baj!” – követelte Riordan. 

„Az ellenségeink tovább finomították a támadást. Az élősködők a petesejtjeit keresik.” 

Gregori, a Kárpátiak által használt közös csatornán közölte az információt.  

A kántálás botladozni kezdett, a borzalmas hír mindenkit sokkolt. A férfiak összenéztek, és közelebb húzták magukhoz az életpárjukat.  

„Meg tudjátok menteni az eljövendő gyermekeit? – kérdezte Mikhail. Keze önkéntelenül belefúródott Raven fekete tincseibe. 

„Azon vagyunk.” 

Gregori ismét magára hagyta Francescát, hogy a törött bordákon, égésnyomokon, hasított sebeken dolgozzon, és megtámadta az élősködőket, elűzte őket célpontjuktól. Félelmetes volt végignézni a káron, ami utánuk maradt. Rafael vérének ereje jól látszott, az éhező sejtek, a szövetek, amiket elárasztott, elkezdték leküzdeni a vámpír mérgét. Gyorsan dolgozott, megsemmisítette a parazitákat, ahol csak érte, üldözte őket, amikor menekülni kezdtek.  

Amikor megbizonyosodott róla, hogy az utolsót is elpusztította, akkor kezdett csak dolgozni Juliette petefészkén, és megbizonyosodott felőle, hogy a férgek nem jutottak el a petesejtekig.  

Az élősködők megpróbálták volna hozzájuk kapcsolni magukat, és a majdan kifejlődő magzat belső szervein élősködni. És farkasétvágyuk lett volna. Óráknak tűnt, míg a két gyógyító dolgozott, bár egyáltalán nem volt hosszú idő, ami után Gregori végül Francescával együtt visszavonulhatott a saját testébe. Francesca teste megbillent a kimerültségtől, sápadt és fáradt volt. Rekordidő alatt hajtottak végre egy kész csodát.  

– Még több vérre és gazdag talajra van szüksége, – adta ki az újabb utasítást Gregori, – de rendben lesz.  – Tüzetesen végignézett Riordanon. – Egyébként, neked sem ártana némi segítség.  

– A föld majd rendbe hoz, – mondta Riordan. – Nem lehetek elég hálás nektek, amiért megmentettétek az életét. A lelke már túl messze ment tőlünk.  

Mikhail csöndet kérve felemelte a kezét.  

– Van itt egy közöttünk, aki képes gyógyítani a földet. Megtennéd, hogy jelentkezel? 

A Kárpátiak egymásra néztek. Abban a sarokban, ahol a Sötét Trubadúrok gyűltek össze, Barack kézen fogta az életpárját, és előre vezette. 

– Syndil képes gyógyítani a földet.  

Mikhail, hihetetlen megkönnyebbüléssel engedte ki a lélegzetét. A nő azon gyerekek egyike volt, akiket Darius mentett meg, erős, tiszta Kárpáti származású.  

Kissé idegesnek tűnt, de csendben állt és várakozott.  

– Tehát te vagy a mi csodatévőnk. Láttam a földet, miután dolgoztál rajta.  

Tétován széttárta a karjait. 

– Ehhez értek. Nem jelentős tehetség ugyan, de elég erős. 

A herceg megcsóválta a fejét. 

– Én nem hiszem, hogy jelentéktelen lenne. Átadnánk ezt a párt az anyaföldnek, hogy gyógyuljanak. Te melyik helyet választanád ki a számukra? 

– Ezt, – mutatott rá Syndil egy pontra, némi habozás után.  

– Mert a talaj ott gazdag, és nincsenek benne toxinok?  

A nő összehúzott szemöldökkel a föld fölé tartotta a tenyereit. 

– Ez a legjobb hely a barlangban, de ennél sokkal jobbá tudom tenni. – Rápillantott Riordanra. – Ha nincs ellene kifogásod, hogy várni kell egy kicsit.  

– Egyáltalán nincs, – felelt Riordan, akinek közben Gregori dolgozott a sebén, Mikhail pedig alig várta, hogy láthassa, hogyan dolgozik a földgyógyító. – Sőt, hálás lennék neked érte.  

Syndil letérdelt, és lehunyta a szemeit, tenyereit rásimította a talajra. Lágyan énekelni kezdett, hívta, kérlelte a földet, rávette, hogy megduplázza magában az ásványi anyag tartalmat.  

Mikhail ujjai összeszorultak Raven keze körül.  

„Édes Istenem, Raven. Valóban létezik. Meg tudja tenni, gazdagítani tudja a földünket.” 

„De ez, a vámot is kiveszi belőle. Nézz rá.” 

Syndil éppúgy elsápadt, és ingadozni kezdett, mint az imént Gregori és Francesca.  

Barack érte nyúlt, átkarolta a derekát, hogy megtartsa.  

Mikhail bólintott.  

„Mindannyian segíteni fogjuk, a legjobb tudásunk szerint.” 

Syndil felegyenesedett és félénken rámosolygott Mikhailra.  

– Tessék. A talaj most már készen áll, hogy teljes erejével segítse mindkettejüket.  

Juliette-t magához ölelve, Riordan lelebegett a hihetetlenül dús földben előkészített fekhelyre. Az apró, kövér göröngyök visszagördültek rájuk, lassan elfedték őket.  

Rafael előre lépett és elkezdett biztonsági intézkedéseket szőni köréjük, míg a többi Kárpáti hazafelé indult.  

Mikhail meghajolt Syndil előtt. 

– Ha megkérnélek, megtennéd, hogy kiválasztod a szülésre legalkalmasabb földet Shea számára? Körbevezethetnélek, és megnézhetnéd a különböző helyeket, amik számításba jöhetnek. Nagyon nagyra értékelném a véleményed.  

– Semmit sem tudok a szülésekről. 

– Annál többet tudsz a földről.  

Syndil rápillantott Barackra, aki bólintott.  

– Természetesen szívesen, bár kétlem, hogy így marad időm arra, hogy bármit is készítsek a ma esti vacsorára.  

– Hidd el nekem, hogy ez sokkal fontosabb, – biztosította Mikhail.  

Raven is megszólalt.  

– A vacsorát, majd én kézben tartom. Most Shea szülése a létező legfontosabb dolog, és valószínűleg a legjobb okunk is a közelgő ünnepségre.  

„Én viszont úgy hiszem, hogy ez a végtelenül szerény nő a másik legjobb okunk az ünneplésre,” – tette hozzá Mikhail.