5. fejezet 

 

 

 

     Mikhail keresztüláramlott az erdőn, fehér páracsíknak álcázva magát, amit jótékonyan elrejtett a hóesés, magasan, a fák fölött repülve követte az alatta ügető farkast. Mikhail még annak ellenére is látta, hogy Dimitri bajban van, hogy az farkas alakban volt. A farkas meg-megállt, összeborzongott a fájdalomtól, máskor vastag, fényes, erőteljes bundája most csapzottnak, nyirkosnak tűnt. Az állatalak ellenére a bánat hatalmas hullámai áradtak a hím felől, és Mikhail legnagyobb rémületére, a széles tappancs nyomokat vörös vércseppek pöttyözték a fehér havon. 

Mikhail leereszkedett a lombkorona alá, hogy a hópelyhekkel finoman sodródva többet láthasson, közelebb kerüljön, óvatosan megközelíthesse a hímet.  

Dimitri, szeretett farkasaival együtt, a poklot is megjárta Oroszországban. Végtelen századokon keresztül kellett szembenéznie vámpírokkal, halandó vadászokkal és babonás emberekkel, nélkülöznie kellett szülőhazája kényelmét és földjét, magányosan védte az embereket és a farkasokat, éppúgy, mint a népét.   

A farkas ismét megállt, horpaszán meglátszott a lihegés, felnézett a magasba, majd lehajtotta a fejét, szemeiből vérvörös könnyek hullottak a hóra.  

Hirtelen hátravetette a fejét és felvonított, beleordította a mennyországba könyörtelen fájdalmát, hogy valami istenféleség meghallhassa azt.  

Ahogy a gyászos hangok elhallgattak az éjszakában, az állat alakja eltolódott, felmagasodott a férfi alakja.  

Dimitri a kezébe temette az arcát, és lerogyott egy sziklára.  

– Érzed a fájdalmát, – csatlakozott hozzá Mikhail, – ez pedig egyszerre csoda és átok is a számodra.  

Dimitri felugrott és megpördült, hogy szembenézzen a herceggel, agyarai vicsorra húzódtak, szemeiben vörös lángok lobogtak. Harci testtartást vett fel, kezeit felemelte, a hatalom feszültsége szinte sistergett körülötte, veszélyt sugározva. 

– Nem tudtam, hogy nem vagyok egyedül, – szólalt meg végül, – akkor nem hagytam volna ennyire szabadjára az érzelmeket.  

– Hagyd, hogy idehívjam hozzád Gregorit, – kérte Mikhail, – enyhíthetné a szenvedéseidet.  

– Ezt senki sem enyhítheti, – morogta Dimitri. – Mindig tudtam, ha rátették a mocskos mancsaikat, hogy mikor sebezték meg, hogy mikor verték, mikor vagdosták. Ahogy azt is, mikor égették meg, bár érezni nem voltam képes. Ahogy a haragját, a félelmét és a kétségbeesését sem. Amikor megérintettem az elméjét, a karjaimba öleltem, összeolvadtam vele, már ott volt, amögött a fal mögött, amit Francesca és Gabriel húzott köré, hogy távolságot helyezzenek közé, és a gyötrelmek közé, azok kívül rekedve kavarogtak, mintha csak akkor történnének. És Isten úgy segítsen Mikhail, azóta érzem. Minden megaláztatását, minden szenvedését, az összes ellene elkövetett undorító gonoszságot. A haragját, a bűntudatát, a fülemben a könyörgése, az esdeklése cseng állandóan, hogy valaki mentse meg. Hol voltam én eközben? 

– A kötelességedet teljesítetted Dimitri, mindannyiunk érdekében. Skyler erős, és minden egyes nappal csak még erősebb lesz. Nem teszek úgy, mintha érteném azokat a férfiakat, akik nők és gyerekek brutális kínzására képesek, de azt tudom, hogy sok ilyen van. Skyler viszont most már biztonságban van és boldog. Francesca és Gabriel gondoskodnak a tanításáról, teljesen át fogják hozni a mi világunkba.  

Dimitri megdörzsölte az arcát.  

– Amikor megláttam Mikhail, előbb azt hittem, egy angyal. Régebben, amikor mások elbeszéléseit hallottam, még csak elképzelni sem tudtam ekkora tisztaságot és jóságot. Szükségem van rá. A sötétség szinte már teljesen bekerít, félek, lassan elveszítem a képességem, hogy felismerjem, mi a tisztességes és mi nem.  

– Mindannyiunknak vannak gyenge pillanata Dimitri. Skyler az életpárod, tehát azt kell tenned, ami legjobban szolgálja az ő érdekeit. Életben maradni, kitartani addig, amíg képes lesz eljönni hozzád. Együttműködni Gabriellel és Francescával, nem pedig ellenük dolgozni. Elrabolni őt, vagy összekötni magaddal mindkettőtöket csak megsebezne, és úgy hiszem, ezt te is tudod. Neked legalább van már reményed, van mire várnod, míg közülünk nagyon sokaknak még ez sem adatott meg.  

– Remény? Amikor ő még csak egy gyermek, és nekem vissza kell térnem az üres létezéshez? Amikor tudom, ha maradok, a magaménak fogom követelni? Amikor érzek minden brutalitást, emlékszem minden szörnyűségre, amit elkövettek ellene, és szinte képtelen vagyok elviselni ezt? – Dimitri visszaült a sziklára, lehajtotta és megrázta a fejét. – Elveszek Mikhail.  

Mikhail leguggolt mellé.  

– Nem veszhetsz el. Neki is együtt kell élnie azzal, ami vele történt, és azzal is, hogy az életpárja vagy.  

– És azzal az örökkévaló szégyennel, hogy nem voltam képes megvédeni? 

– A harag, amit érzel, a tehetetlenség dühe nem az övé, hanem a sajátod. Bosszút szeretnél állni, igazságot szolgáltatni ezek miatt az iszonyatos bűntettek miatt, de mivel neked már nem maradtak csak a hegek és az utóhatások, ezért érzed úgy, hogy képtelen voltál megvédeni. Ő egy kisgyerek volt, ezer kilométerekre tőled. Képtelenség lett volna megtalálnod. Egy becsületes vámpírvadász vagy, tudod a kötelességed.  Viselkedj hát úgy, most is. Udvarolj neki, ahogyan megérdemli. Hagyd, hogy Gabriel, és Francesca védelme alatt gyógyuljon, hogy egyszer majd magától menjen el hozzád, a saját, szabad akaratából. Ez olyan ajándék, amit megadhatsz neki, és sokkal több, mint amit mi adtunk meg a saját életpárjainknak.  

Dimitri sóhajtott egy nagyot. 

– Szinte minden éjjel bámultam odafenn a magasban a szikrázóan fényes csillagokat, és elképzeltem, hogy létezik valahol a világban, és ő is ezt teszi, ugyanazokat a csillagokat nézi. Megpróbáltam magam elé képzelni, hogy megfesthessem róla a képet a fejemben, de egyszerűen megfoghatatlan volt. Aztán megláttam a puha bőrét és a gyönyörű szemeit, és tudtam, az örökkévalóság alatt sem varázsolhattam volna magam elé, bármilyen élénk lett volna is a képzeletem.  

– Hagyod, hogy Gregori segítsen? – ismételte meg a kérdést Mikhail.  

Dimitri két kézzel túrt bele sötét, izzadtságtól csapzott hajába.  

– A magam módján kell túljutnom ezen Mikhail. Túl sok évszázadig voltam teljesen egyedül, nehezemre esik most bárki, még a saját népem tagjainak befolyását is elviselnem. Sok időt töltök farkas alakban, a falkámmal futva.   

– Így viszont fennáll a veszély, hogy a vadak módján reagálsz.  

Dimitri bólintott. 

– Ha túl naggyá válik a teher, fel fogom keresni a Legsötétebbet. Nem tudom távol tartani magam Skylertől, amíg itt vagyok.  

– Csak ne provokáld Gabrielt.  

– Neki nem kellene provokálnia engem. Nem az a szégyenlős kisfiú vagyok már, akinek gondol. Az a fiú, rég eltűnt erről a világról. – Ujjai ökölbe szorultak. – Gyilkos vagyok és örökre átkozott. Ezt látta bennem, te is tudod. Megérezte a sötétséget, és visszavonult.  

– Vadász vagy. Az egyik legjobb vadászom, – javította ki Mikhail. – Soha ne gondold ezt másképp. Skyler most már a te felelősséged, a sorsa a tiedhez kötődik. Nem mehetsz a hajnal elé, és nem választhatod azt sem, hogy gonosszá válsz. Ki kell tartanod, amíg elég idős és elég erős nem lesz ahhoz, hogy elfogadja, ha benyújtod rá az igényed. – Kiegyenesedett, és ő is felnézett az égre. – Meglátogatom Julian Savage-t is, ha jól tudom, gyerekkori barátod volt. Nem akarsz elkísérni? – Fehér fogai felvillantak mosolyával együtt, de a vidámság nem jutott el a szeméig. Érezte Dimitri bánatát és megpróbált segíteni neki, de egyetlen pillanatra sem felejthette el, hogy Dimitri veszélyt jelent, egészen addig, míg magához nem köti az életpárját. – Azt hiszem ő is, mint minden Kárpáti, nagyon élvezné, ha elmondanám neki, hogy Gregorit akarom rávenni, hogy viselje azt a nevetséges piros Mikulás ruhát.  

– Julian mindig is imádta a jó kis csínyeket, – látta be Dimitri, – de majd később látogatom meg, amikor már nagyobb lesz az önuralmam. Nem az ő életpárja rokona Gregorinak? 

Mikhail bólintott.  

– Desari, Gregori húga. Hihetetlenül tehetséges.  

– Találkoztál azzal a férfival is, aki életben tartotta őket, miután mi mind azt hittük, hogy örökre elvesztek a számunkra? – kérdezte Dimitri. – Elképesztően erőteljes Kárpáti lehet.  

Mikhail bólintott. 

– Ó, Darius. Megfoghatatlan. Csendes. Mindig azt mondja, amit gondol. Kevesen próbálnának meg keresztbe tenni neki. Nagyon hasonlít a fivéreire. Érdekes tapasztalat volt együtt látni az összes Daratrazanoff testvért. Semmi tolakodás a vezetésért. Mindegyik a maga ura, mégis tökéletes harmóniában illeszkednek egymáshoz. Nagyon erős vérvonal.  

– Azt hallottam, hogy Dominic is hazatért a Dragonseeker családból.  

– Nagyon komolyan megsérült a legutóbbi vámpírok, és Razvan Varázsló ellen vívott csatában, még mindig a föld alatt pihen. Gregori nagyon szeretné, ha még azelőtt végezhetnének rajta egy gyógyító szertartást, mielőtt Francesca visszatér Párizsba.  

Dimitri felállt és kihúzta a vállait.  

– Mondd meg kérlek Juliannak, hogy majd a partin találkozunk. Most bejárom az erdőt, megpróbálom felvenni az ellenségeink szagát. Talán a farkasoknak is vannak híreik a számomra.  

– Légy nagyon óvatos Dimitri. Visszakövették a hatalom nyomát egészen Skylerig, de ha a vére is hívja őket, emlékezned kell, te éppúgy viseled az illatát, mint ő a tiedet. Könnyen lehet, hogy te is meg vagy jelölve.  

Dimitri szája, egyetlen vékony, kegyetlen vonallá szorult össze.  

– Boldoggá tenne ez a lehetőség. Engem nem találnának olyan könnyű célpontnak, mint Skylert.  

Mielőtt Mikhail felelhetett volna neki, Dimitri elfordult tőle és rohanni kezdett, futás közben váltott alakot, a negyedik lépés után már simán, mindenféle zökkenő nélkül négy mancs érintette a földet, és Mikhail tudta, ezt senki sem tudná utánacsinálni.  

A hatalom hulláma lélegzetelállító volt, Mikhail mozdulatlanul bámulta azt a foltot, ahol az egyik pillanatban még egy férfi futott a hóban, a következőben pedig egy farkas ügetett tova. Fajtája iránti csodálata azonnal feltámadt, de a nyomában, mint mindig, rögtön felütötte a fejét az elkerülhetetlen felelősség terhe is.  

„Szerelmem. Gondterhelt vagy.” 

Raven melegsége érintette meg az elméjét. Szerelme azonnal elöntötte, megpróbálta kényelembe helyezni.  

„Semmiség. Elmegyek Julianhoz és Desarihoz. Nem szeretnél csatlakozni hozzánk?” 

„Nem tudok. Egyáltalán nem tetszik, ennek a pecsenyelének a kinézete. Egy kicsit… darabos.”– Mikhail kihallotta a hangjából a bosszúságot, ennek ellenére mégis elmosolyodott. Ha az a pecsenyelé nem viselkedik, Raven ki fogja vágni a hóra, és céltáblának fogja használni. Életpárjának elég heves a vérmérséklete, és úgy tűnt, ez a sütés-főzés nemigen megy neki. „Nem hiszem, hogy a hasznodra válik, hogy ilyen jól szórakozol rajtam.” 

 „Szórakozok?” – Mikhail az ég felé rugaszkodott, és felvette egy bagoly alakját. Abba az irányba szállt, ahol Julian háza állt. – Egészen biztos vagyok benne, hogy nem érezted volna azt, hogy szórakozok rajtad, ha nem motyogod annak az emberi módon készített húslének, hogy ha nem szedi össze magát, nem fogod megenni.” – Egy szívdobbanásnyi szünet támadt. Ijedtség futott keresztül rajta. „Raven? Ugye nem fogsz megpróbálni emberi ételt enni?” 

„Gondolkodtam rajta, hogy nem növelné-e ez az illúziót, hogy tényleg emberek vagyunk. Sokan lesznek ott a faluból, és lesz egy-két emberi vendég is.” 

Mikhail elkapott egy légáramlatot, szárnyaival vadul csapkodva felkavarta maga körül a hópelyheket. 

„Asszony, túl messzire mész, ezzel az ostoba ünnepségeddel.” 

Megtorló kuncogás söpört keresztül az elméjén, rengeteg melegséget hozva magával. Egyedül Raven merte így ugratni váratlanul, szerelmesen a Kárpáti nép hercegét. Küldött neki egy képet vicsorgó agyarairól, de nem túl félelmeteset, nehogy megijessze. Raven csak nevetett, és visszatért a darabos mártáshoz.  

Mikhail Julian Savage futó alakját pillantotta meg maga alatt, jellegzetesen szőke, hosszú haja, ami pontosan ugyanolyan volt, mint az ikertestvéréé, Aidané, ott hullámzott mögötte. Valamit tartott a hóna alatt, egy nő üldözte, míg egy másik férfi tőlük nem messze várakozóan felemelte a kezét, és odakiáltott neki. Julian elindította a levegőben a tárgyat, a másik férfi elkapta, és diadalmasan meglengette a feje fölött.  

Mikhail leereszkedett Julian otthona előtt, és a normál alakjára váltott.  

– Ez egyáltalán nem vicces Julian! – mondta sértődötten a nő, egy megvető kis szusszanással. – Ez kell az éjféli vacsorához. Barack, azonnal add ide! 

– Édesem, ezt senki sem fogja tudni megenni. – Julian óvatosan megkerülte a nőt, gondosan ügyelve rá, hogy kívül maradjon a hatótávolságán. – Hacsak nem akarnak elszántan cipőt rágni.  

Barack felvillantott egy vigyort. 

– Ezzel a cuccal egy új üzletágat indíthatunk az útjára Desari. Te sütöd-főzöd, mi meg eladjuk az embereknek, járhatnak-kelhetnek benne, és még éhezni sem fognak.  

– Eh! Ez nagyon beteges humor Barack. Túl sokat vagy Julian körül.  

– De komolyan drágám, sokkal nagyobb hasznát vennénk focilabdaként.  

– Te csak ne édesezz, meg drágámozz nekem Julian! – tiltakozott Desari. – Nem hiszem, hogy az emberek meg akarnák enni a sültet azután is, hogy már körbedobáltad itt.   

Csípőre vágta a két kezét, és dühösen meredt a két férfira.  

– Passzold ide! – szólt oda Julian Baracknak.  

Futásnak eredt, Barack pedig elindította a levegőben a sültet.  Julian a magasba vetette magát, és lehúzta a mellkasára. Ám még mielőtt földet érhetett volna, Desari énekelni kezdett, ezüstszín hangjegyek izzottak fel a levegőben, körültáncolták Juliant, csillogó hálóvá fonódva alatta. 

A férfi visszapattant róla párszor, majd a földre csúszott, csöppet sem elegánsan, hatalmas terpeszállásban.  

Barack már szinte fetrengett a nevetéstől, amikor Julian végül mégis megtalálva az egyensúlyát, diadalmasan a magasba emelte a száraz sültet. 

– Touchdown!¹  

Desari újabb pár hangnyit énekelt. Az ezüst, és aranyszín hangjegyek felröppentek, hurokká fonódtak, majd átcsúsztak Julian fején.  

Még Mikhail lélegzete is elakadt. A sötétségben és a sűrű hóesésben a hangjegyek szinte izzottak, csillámlottak az élettől és az energiától. Desari hangja szinte a testében pulzált, elérte, hogy szíve, és elméje szinte ragyogjon a melegségtől és a boldogságtól, és szeretettel életpárjáért nyúljon. 

Desari hirtelen odafordította a fejét, és rámosolygott Mikhailra. Káprázatosan szép volt, akár a hangja, ami lassan elhalványult az éjszakában. 

– Feltételezem, hogy nem lenne túl elegáns, ha a herceg előtt fojtanám meg az életpáromat, ugye? – kérdezte.  

Nem érződött zavar sem a hangjából, sem a nevetéséből, sem pedig az üdvözléséből.  

„Desari egy vérbeli Daratrazanoff. Bizalmat áraszt.” 

Megosztotta a Kárpáti nő képét életpárjával, áramló hajáról, lágy vonásairól, muzsikaszerű hangjáról, és a táncoló arany és ezüst hangjegyekről az életpárja nyakán.  

„És gyönyörű.” 

Semmiféle él nem volt Raven hangjában, Mikhail rámosolygott telepatikus kapcsolatukon keresztül.  

„Talán jobb lenne, ha a bogarakra bíznád azt a húslét, és idejönnél hozzám, bár egyetlen teremtményt sem lenne szabad megmérgezni.” 

„Nagyon vicces vagy hercegem.”  

Mikhail önkéntelenül összerezzent. Raven soha nem szólította hercegnek, kivéve, amikor komolyan bajba sodorta magát előtte. Rámosolygott Desarira. 

– Én is mindig meg akartam fojtani Juliant.  

– Akárcsak a bátyám, Darius, – felelte Desari, és kecses mozdulatokkal odasétált hozzá.  

Lassú mosoly lágyította el Mikhail vonásait.  

– El tudom képzelni, ha Darius olyan, mint Gregori. Juliantól Gregori is a falnak ment. Még csak kisfiú volt, Julian mégsem félt tőle. Kizárólag a saját útját volt hajlandó járni, és több galibát csinált, mint az összes többi gyerek együttvéve.  

Julian Desari karcsú dereka köré fonta a karját.  

– Ne hallgass rá. Nem én voltam a Kárpátiak rosszfiúja. Csak olykor. És akkor is jó okkal. Egy vámpír használta a szemeimet, hogy kémkedjen a népünk után. Nem maradhattam itt túl sokáig. 

– Megsemmisítetted azóta azt a vámpírt? – kérdezte Mikhail. 

Julian bólintott.  

– Erősebbé kellett válnom, mint ő volt. Gyerekként úgy tűnt, végtelen a hatalma, mint minden szörnynek gyerekkorunkban, de amikor felnőttem, már egyáltalán nem tűnt annyira erőteljesnek, mint amilyenre emlékeztem. Most így visszagondolva, el kellett volna mondanom egy felnőttnek, és talán már akkor vadászhattak volna rá, megsemmisítették volna, visszaadhatták volna a gyerekkoromat, de azt gondoltam, hogy meg fogja ölni a vadászainkat.  

Mikhail vállat volt. 

– Utólag már általában nagyon bölcsek vagyunk, mit is kellett volna tennünk, hiszen akkorra több információ birtokába jutunk, amik alapjaiban megváltoztatták volna a döntéseinket, ha időben hozzájuk férünk.  

Julian felvillantott egy halvány mosolyt.  

– Visszakövetelhettem volna az Aidannal töltött éveket. Úgy tesz, mint aki jól tűrte, de tudom, hogy nagyon megviselte a szétválásunk.  

Desari a kezéért nyúlt, felajánlotta neki megnyugtatását.  

– Olyan gyakran meglátogatjuk, ahogy az csak lehetséges Julian, – emlékeztette rá, majd elrántotta tőle a kezét, és beletörölte a combjába. – Tiszta zsír vagy.  

– A hírhedt sültedtől, – felelte Julian, és felmutatta a szikkadt húst, majd udvarias meghajlás kíséretében átnyújtotta neki.  

Mikhail megpróbálta elfedni saját reakcióját, beleköhögött a tenyerébe, és udvariasan elfordította a tekintetét, amikor Desari dühösen rámeredt életpárjára.  

– Ez már csupa latyak, tönkretetted a sültemet Julian. Most mit fogok csinálni? Valamit nekem is vinnem kell a vacsorára.  

– Kérd meg Corinne-t, hogy segítsen, – mondta Barack, – azt mondta Dayannak, ő elég sokat főzött, míg magának nem követelte őt.  

– Egyáltalán nem is latyakos! – tiltakozott Julian. – Inkább olyan, mint a marhabőr. 

Desari vágott rá egy grimaszt, és lenézett a húsra. 

– Undorítóan néz ki. Azt hiszem, megkérem Corinne-t, segítsen valami mást csinálni.  

Barack kérőn felé nyújtotta a kezét. 

– Dobd ide Desari, befejeznénk a meccset!  

Mikhail megcsóválta a fejét.  

– El akarom mondani nektek, hogy Alexandria és a kis Skyler bajba került alig néhány perccel ezelőtt. Mindannyiunknak riadókészültségben kell lennünk, különösen nagy gonddal kell a nőinkre, és a gyerekeinkre figyelnünk.  

– Syndil otthon van, azt hiszem ő is a partira készít valamit. Megyek és megnézem. Ha csak érte nyúlok, akkor úgyis csak azt mondja, hogy minden rendben.  

Barack egy apró gesztussal elköszönt tőlük, és a levegőbe emelkedett.  

Julian arcán is elhalványodott a mosoly. Közelebb lépett Desarihoz. 

– Milyen bajba? Aidan egyetlen szóval sem mondta, hogy Alexandria megsebesült.  

– Már jól van, de ő is és Skyler is érezte a hatalom egy finom jelenlétét, aminek a környékén irracionálisan felerősödtek az érzelmek. Még Gabrielre is hatottak, elvesztette a fejét Dimitrivel szemben.   

– Tudom, hogy Dimitri is hazajött, – mondta Julian, – érzem benne a sötétséget, szinte óráról órára nő. Már nagyon instabil, mindent meg kell tennünk, hogy megóvhassuk. Gregori annak idején egy feladatot adott nekem, hogy kitartsak, amikor már fel akartam adni a létezést, és ha találnánk valamit Dimitrinek is… – sóhajtott fel. – Egyedül volt, mint vadász, sokkal gyakrabban ölt, mint kellett volna, és ez lassan elpusztítja.  

– Skyler az életpárja, – közölte Mikhail.  

Desari élesen beszívta a levegőt. 

– Ó édes Istenem, de hát ő csak egy kisbaba. Ez egészen biztos?  

– Visszaadta neki a színeket és az érzelmeket.  

– Ez egyáltalán nem jó, – mondta Julian. – Még normális esetben is szörnyen nehéz kezelni a visszatérő érzelmeket, de ebben a helyzetben, amikor Skylert olyan brutálisan bántották, Dimitri a poklot járja meg. El kell mennem hozzá, hogy megtudjam, tehetek-e érte valamit. Desari hangjának bámulatos hatalma van. Lehet, hogy segít neki egy kicsit helyrerázódni.  

– Nem kötheti magához! – mondta élesen Desari, a keze a torkára csúszott. – Túlságosan fiatal, és az alapján, amit Francesca mesélt róla, túlságosan törékeny is.  Gabrielt és Francescát is teljesen igénybe veszi, hogy távol tartsák a múltjától, hogy normálisan élhessen. Tudtátok, hogy egyáltalán nincsenek olyan gyerekkori emlékei, amiket előhívva segíthetnének neki? És mindez most hirtelen rászakadt Dimitrire is, nagyon nehéz lehet neki. Egy jó ideig nyers és fájdalmas lesz Skyler régi sebeitől.  

– Ez valóban egy nagyon veszélyes helyzet, – értett egyet Mikhail. – Ha Dimitri a közelében marad, folyamatosan harcolnia kell majd az ösztöneivel, hogy ne követelje a magáénak. Ha úgy dönt, hogy visszatér Oroszországba, még nagyobb veszély leselkedik mindkettejükre.  

Megdörzsölte a halántékát, hirtelen nagyon öregnek érezte magát. A felelősség súlya, rengeteget kivett belőle ezekben a sötét napokban.  

A karácsony közvetlen közelében, amikor reményt és örömet kellett volna éreznie, fáradtnak érezte magát, és kétségbeesettnek. Hogyan menthetné meg őket?  

Két-három gyerek nem elég. Még ha Shea kislányt hoz is a világra, és a baba életben marad, még hosszú évekbe telik, hogy megmentsen egy hímet. Túl hosszú idő ez a sötétségben. És túl sok a hím. Ilyen kevés életpár nem tudja őket megmenteni a kihalástól, különösen most, hogy ellenségeik összeálltak, és merészebbnél merészebb támadásokat engednek meg maguknak velük szemben.  

– Sokáig előnyben voltunk, – mormolta hangosan. – Megéreztük, be tudtuk azonosítani az ellenfeleinket, olvasni tudtunk a gondolataikban, de már megtalálták a módját, hogyan blokkoljanak bennünket. Éreztük a gonosz bűzét, az undorító jelenlétet, de már nem bízhatunk meg saját érzékeinkben, hogy azok irányítsanak bennünket. – Szélesre tárta a karjait. – Ezelőtt soha nem mertek volna ide utánunk jönni, félték a hatalmunkat, most pedig szinte napi rendszerességgel törnek ránk. Az ellenségeink többen vannak, mint mi, és ahogy mi gyengülünk, ők egyre erősebbekké válnak.  

Desari rápillantott Julianra. Borostyánszemei szinte izzottak, ahogy a herceg vállára tette a kezét. Olyan vadnak és harcosnak látszott, hogy önkéntelenül végigfutott rajta a büszkeség.  

– Mi is erősödünk Mikhail. A vezetésed alatt összegyűltünk, pedig előtte szétszórtak bennünket, félreeső helyekre. Te fáradhatatlanul dolgoztál, hazaszólítottad az ősieket, egy percig sem adtad fel, hogy megtaláljuk Desariékat, és a hozzájuk hasonlóan elveszetteket.  

– A nők vonakodnak, hogy gyereket vállaljanak, hogy teherbe essenek, – mutatott rá Mikhail, miközben a fejét csóválta. – Gyerekek nélkül pedig Julian, lehet bármilyen hosszú is az életünk, a fajunk ki fog pusztulni.  

Desari rámosolygott.  

– Életben fogunk maradni. Ez a csodák időszaka, nem emlékszel? Azt hittem, hogy te hívő vagy Mikhail. Hol van hát a hited?  

Támadt egy kis csend. Végül Mikhail elkomorodott vonásai felengedtek.  

– Talán éppen Raven ünnepe az, amire szükségem van Desari, hogy helyreállítsa a hitem. –  Elgondolkodva megdörzsölte az orrnyergét. Amennyiben Josef úgy dönt, hogy fel akarna lépni előttünk, kérlek, azonnal kezdj el énekelni. A hangjegyeid vajon el tudnák némítani őt?  

– Josef hírneve messze megelőzi őt, – nevetett Desari, – pedig úgy tudom, épp csak egy maroknyi még.  

– Mondjuk inkább úgy, hogy nem irigylem Byront és Antoniettát, amiért nekik kell megpróbálniuk szemmel tartani azt a fiút. Azt mondják elég értelmes, csak nem elég szorgalmas, amikor arról van szó, hogy fajunk valamely képességét kellene elsajátítani. Azt hiszem, nagyon elrontották, amikor hagyták, hogy emberi gyerekekkel keveredjen, és megfeledkezzen a kötelességéről, amivel a fajtánknak tartozik.  

Julian titkon egy mosolyt villantott Desarira Mikhail komor hangja hallatán. Gyerekként, magáról is ilyen komoran, éles hangon hallotta beszélni a felnőtteket.  

– Remek férfivé válik majd, ha felnő, – biztosította a herceget. – Talán nem lesz belőle vadász, de a népünknek másokra is szüksége van, ha vissza akar térni a fejlődéshez. Olyanokra is szükségünk van, akik az üzlettel, művészetekkel, de főképp a tudományokkal foglalkoznak.  

– Nincs kétségem afelől, hogy az ifjú Josef sikeres lesz majd abban, amibe végül belefog, – mondta szárazon Mikhail, – de attól tartok, többen közülünk nem élik túl az ifjúkorát.  

– Mintha úgy rémlene, Gregori valami hasonló dolgot mondott rólam is, valamikor nagyon régen. – Vigyorodott el Julian, furcsa színű szemei ragyogtak, mint az arany. – Humorérzékre lenne szüksége. Nem érzi viccesnek, hogy most én vagyok a sógora. Pedig a sors a legjobb tréfamester.  

Mintegy tükörképként, Mikhail arcán is kigyúlt egy lassú mosoly.  

– Be kell vallanom Julian, hogy ez eddig eszembe se jutott. Neked a sógorod, nekem viszont a vejem, és mint apósa, úgy gondolom, hogy neki is eleget kell tennie a családi kötelezettségeknek. Gyakorlásnak pedig tökéletes lesz a számára ma este a Mikulás szerepe.  

Julian szemöldökei a magasba emelkedtek.  

– Hercegem, – hajolt meg különösképpen mélyen és szertartásosan, – Ha ezt megteszed, mesternek foglak elismerni abban a játékban, amit oly gyakran játszunk a Legsötétebbel.  

Desari egyik férfiról a másikra nézett.  

– El sem tudom képzelni még csak a szituációt sem, ahogy megkéred Gregorit, hogy ő legyen a Mikulás, de ha Julian még helyesli is ezt, akkor maga lehet a katasztrófa.  

– Látom, jól ismered Juliant, – figyelt fel Mikhail.  

Desari megpihentette a fejét Julian mellkasán.  

– Ő volt az ügyeletes rosszfiú, míg felnőtt? Simán el tudnám képzelni róla.  

Mikhail megrázta a fejét. 

– Független volt. És okos beszélgetőtárs. Szerette a tudást, és kevés félelem volt benne. De nem. – összeráncolta a szemöldökét. –  Volt egy másik fiatalember, alig néhány évvel idősebb, mint Julian, Akinek Gregori kénytelen volt folyamatosan a sarkában járni. Még annál is sokkal rosszabb volt, mint amilyennek Josefet valaha is el tudnánk képzelni. Az összes létező alkalommal megkérdőjelezte a felsőbb utasításokat.  

– Én is emlékszem rá, – mondta Julian, – bámulatosan bánt a fegyverekkel, már olyan fiatalon is. Tiberiu Bercovitz. Évszázadok óta eszembe sem jutott már. Vajon ő is eljön az ünnepségre? Jó barátok voltak Dimitrivel.  

Valódi él nem volt a hangjában, de Mikhail elkapta az óvatosságra intő lobbanást a vadász szemeiben. Julian, szinte észrevehetetlenül finom mozdulattal közelebb lépett az életpárjához.  

– Ilyenné vált az életünk, – mormogta Mikhail, – már a barátainkban sem bízunk, akik annak szentelték az életüket, hogy biztonságban tartsák a népünket és az emberiséget. Gyanakvással kezeljük a legjobb vadászainkat.  

– Mindig is így éltünk, – jegyezte meg Julian. 

Mikhail megrázta a fejét. 

– Volt idő Julian, amikor egyensúlyban éltünk a természettel. A világban harmónia és béke volt, és gyakran tartottunk ilyen ünnepeket, mint ez a mostani.  

– Ma éjszaka is tartunk egyet, – mutatott rá Desari, – Egy egyedülálló összejövetelt, ahol a Kárpátiak összegyűlnek, hogy együtt ünnepeljenek, megerősítsék a barátságaikat, vagy épp újakat kössenek. Évszázadok óta nem tettünk így. Ez egy üzenet a népünknek, hogy ismét egységesek vagyunk, és egyben üzenet az ellenségeinknek is, hogy erősek vagyunk, és együtt még erősebbé válunk. Ez egy új kezdet, nem gondolod? És ezt az ajándékot te adtad nekünk Mikhail.  

Apró mosoly görbítette fel a herceg szájsarkát.  

– Raven adta nekünk ezt az ajándékot. A Kárpátiak korábban soha nem ünnepelték a karácsonyt, de remek ürügy arra, hogy az évnek ezen szakában összehozhasson mindannyiunkat. Előbb úgy gondoltam, hogy téved, de már látom, én tévedtem.  

– Alkalmunk nyílik rá, hogy megismerjük egymást, – mondta Desari. – A családom, nos, nem a Daratrazanoff, és nem is Julian, hanem a zenekar, a Sötét Trubadúrok, nem ismernek senki mást a népünkből, így ez számunkra hatalmas lehetőség. Főleg, hogy mi nem azt a közös útvonalat használjuk a kommunikációra, mint az összes többi Kárpáti.  

– A bátyád, Darius egy csodát vitt véghez, hogy annyi gyereket életben tartott, amikor ő maga is csak egy kisbabányi volt. Shea és Gregori mindenképp találkozni akarnak vele, hogy megbeszéljék vele, milyen növényeket, milyen összetételben használt fel, hogy mindannyiótokat életben tartson.  

Desari bólintott. 

– Mindhárman együtt vannak, amióta megérkeztünk kora reggel. Azt hiszem, épp csak tartottak egy kis szünetet, hogy a főzési tennivalókat elvégezhessék. Azt is hallottam, hogy Shea nem érzi túl jól magát. Szörnyen meg lehet rémülve a szüléstől, ismerve a fajunk születéskori elhalálozási adatait.  

Vetett egy gyors pillantást Julianra, aki megpróbálta elkapni a tekintetét, de Desari gyorsan el is rántotta.  

Julian a kezéért nyúlt, odahúzta a tenyerét a szívére.  

„Ha nem akarsz teherbe esni ma éjjel Desari, úgy legyen. Soha nem venném el tőled a választás jogát.”  

Desari elfordította a fejét a hercegtől, visszatartotta a könnyeit, és nekidörzsölte az arcát Julian vállgödrének.  

„Nem tudom, hogy ez egy különleges év-e, vagy pusztán az okozott ilyen furcsa egybeesést, hogy hazatértünk a szülőföldünkre, de már több nő is mondta, hogy teherbe tudna esni, csak éppen nem akarnak.” 

„Desari, majd akkor lesznek gyerekeink, amikor készen állsz rá. Ha megtörténik a csoda, elfogadom, hogy így döntöttél. Ha nem…” – Julian megvonta a vállát, és közelebb húzta magához, körbevette megnyugtatással és szerelmével. „Azt is.” 

Nem egy olyan férfi volt, aki a mások által kijelölt utakon járt. Ha Desari nem akarja megkockáztatni a gyermek elvesztésével járó szívfájdalmat, ő aztán nem fogja emlékeztetni, vagy rábeszélni arra, hogy ez a kötelessége a népükkel szemben.  

Desari rámosolygott. Ő is tudta, hogy soha nem fog nyomást gyakorolni rá, imádta őt a türelméért, és a belé vetett törhetetlen bizalmáért is.  

– Julian, újra megkérlek, vedd fel a kapcsolatot Dimitrivel, – mondta Mikhail. – Beszélnem kell Dariussal is. Szeretnék többet hallani róla, hogyan tartotta életben a gyerekeket.  

Julian egyetértően bólintott, és figyelte hogyan csillámlik áttetszővé Mikhail alakja, hogyan áramlik annak a háznak az irányába, amit Darius választott ki maguknak, míg itt tartózkodnak.  

Átölelte Desari vállát, félresöpörte hosszú haját a nyakából. 

– Kettesben vagyunk.  

Desari szája lassú, buja mosolyra húzódott. 

– Valóban? – Felemelte a szemöldökeit. – Lehet, hogy kettesben vagyunk, de mivel tönkretetted az én hozzájárulásomat a ma esti ünnephez, újra meg kell sütnöm. Vagy még jobb lenne, ha te sütnéd meg.  

Az aranyszemek ráragyogtak.  

– Akkor neked viszont az ellenőrzésed alatt kell tartanod. 

A karjaiba söpörte, és átdobta a vállán, mintha egy tollpihényi lenne csak a súlya, és rohanni kezdett vele a ház felé.  

– Julian! Te vadember! – fejjel lefelé lógva megragadta a derekát, miközben a férfi egyszerűen átugrott a terasz korlátján és berúgta az ajtót. – Ne viselkedj úgy, mint egy barlanglakó. 

– Ha ha ha, – csapott rá fészkelődő fenekére, ahogy keresztülvágott a házon a hálószoba irányába. – Ha jól tudom, hivatalosan te is egy Savage vagy, azaz egy Vadember.  

Felnevetett, teljesen átkarolta, és szándékosan végigsimított egy finom mozdulattal farmernadrágja elején. A tett azonnal összezavarta a férfit, elvétette hosszú, egyenletes lépteket. Desari kihasználta az alkalmat, párává oldódott, és maga mögött hagyva az üres levegőt ölelő Juliant, végigszáguldott a házon, mint egy szivárványszín, csillámló üstökös. Puha nevetése ingerelte a férfi érzékeit, ujjai mintha végigsimítottak volna az arcán és a mellkasán.  

– Ez nem volt szép Desari, – tiltakozott Julian, miközben kényelmesebb tempóban követte a szivárványszín sávot, – és határozottan tisztességtelenül játszol.  

„Vissza nagyfiú,” – figyelmeztette Desari, és próbált egy vicsorgás képét küldeni felé, de helyette csak kuncogás tört fel belőle. „Én tehetek róla, hogy ennyire összezavar egy véletlen érintés is?” 

– Véletlen? Én azt hiszem, nem az volt.  

Felemelte a kezét, és egy bonyolult mintázatot rajzolt a levegőbe. Színek kavarodtak fel és álltak össze egy szilárd hálóvá, és Desari azonnal valós alakjában landolt a padlón. Nevetve ült a lábai előtt, szemei vidáman csillogtak fel rá, sötét haja szétömlött körülötte, vonzóbb volt, mint valaha.  

Julian szíve összeszorult a mellkasában.  

Az érzés olyan erős volt, hogy a mellkasára nyomta a tenyerét, és vett egy mély lélegzetet.  

– Minden egyes este, amikor felébredek, úgy gondolom, hogy már nem vagyok képes jobban szeretni téged Desari. És minden este, amikor felébresztelek, és rám nézel, a szerelem, amit irántad érzek mindig több, mindig erősebb, annyira, hogy néha úgy érzem, képtelen vagyok elviselni.  

A vidám nevetés elhalványult, amikor kinyújtotta érte a kezét, hogy talpra segítse és magához húzza. Rásimította a kezeit kétfelől az arcára. Desari magas volt, de Julian még magasabb, így hátra kellett hajtania a fejét, hogy felnézzen rá, pillantása találkozzon izzó tekintetével. Szemei fénylő aranyszínűekké váltak borostyánból, az éhsége meglepte.  

– Te vagy a szerelmem Julian, az örök szerelmem.  

– Így akarlak tartani mindig, biztonságban, a karjaimban, ahogy a tested tökéletesen illeszkedik az én testemhez. – Elfordította a fejét, szégyellte azokat a mérhetetlen érzelmeket, amiket sok évszázad alatt megszerzett önuralmával sem tudott leplezni. – Amikor fekszünk, és énekelsz nekem, nem létezik a földön annál nagyobb béke, mint amit elhozol a számomra.  

Desari vett egy mély lélegzetet, a szerelem szinte megrázta. 

– Akarsz egy kisbabát Julian? Szeretnéd megpróbálni akkor is, ha tudjuk, hogy sokkal nagyobb esélyünk van egy mérhetetlen szívfájdalomra? Hajlandó vagy megkockáztatni a létező legnagyobb bánatot, hogy elveszítjük a fiunkat vagy a lányunkat, és ez többet vesz el tőlünk, mint amennyink egyáltalán van?  

Tudnia kellett az igazságot, mielőtt meghozza a döntést.  

Egy része gyereket akart, fényes, szőke hajú, aranyszemű kisfiút, egy gyermeket, aki játszana, aki csínyeket követne el, kötözködne vele, túlságosan is emlékeztetve a férfira, aki a másik fele. De az ár olyan magas volt. Nagyon-nagyon magas. 

– Így gondolod Desari? Ha elvesztenénk egy gyermeket, azt is elvesztenénk, ami közöttünk van? – Megrázta a fejét. – Soha. Az egyszerűen lehetetlen.  

– A szerelmünk olyan erős, az érzelmeink olyan hevesek Julian, hogy a bánat, ha elvesztenénk egy gyereket, elpusztítana bennünket.  

A gombóc Julian torkában azzal fenyegetett, hogy megfojtja.  

– Minden szülő tudja, hogyha elveszít egy gyereket, abba ő is belehal, – mondta óvatosan. – Igen, hatalmas lenne a bánatunk, de ha engem kérdezel, hogy a bánat kockázata megéri-e az esélyt, hogy legyen egy fiunk a te szemeiddel és mosolyoddal, akkor azt kell mondanom, hogy nekem megérné. De a végleges döntés a tiéd. Te az én boldogságomhoz elég vagy. Egy gyermek maga lenne a csoda, de engem önmagában a létezésed is életben tart.  

– Nem vagyok gyáva Julian, – mondta Desari, és belefúrta ujjait a hajába. Nekitámasztotta testét az övének, fejét ráhajtotta a mellkasára, és hallgatta a szilárd, magabiztos ütéseket. – Nem azért habozok, mert gyáva vagyok.  

Julian végigsimított a hosszú, csillogó fekete hajon.  

– Egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy gyávának gondoljalak drágám. Lesz gyermekünk, majd ha úgy érzed, hogy teljesen készen állsz rá, egy pillanattal sem hamarabb. Én már megtettem a kötelességem a népünk iránt, ezerszer annyit adtam, mint amennyi járt, nem lesz gyerekem pusztán csak kötelességből. Ha lesz gyermekünk, szeretetben fog megfoganni, és azért, mert mindketten ezt akarjuk.  

Desari szíve felvette az övének ritmusát. A vére felmelegedett az ereiben. Felemelte az arcát, hogy végigcsókolja nyaka vonalát, finoman belecsípett, nyelvével kóstolgatta.  

– Nos, mivel úgy tűnik, hogy mindketten akarjuk ezt a babát, akkor azt hiszem, tennünk is kellene érte. Próbáljuk meg Julian, és élvezni fogom a fogantatás és a terhesség minden egyes pillanatát, nem fogom hagyni, hogy az aggodalom börtönbe zárjon bennünket. A gyermekünk lesz a karácsonyi ajándékunk egymás számára.  

Julian teste már készen állt, vére gyorsan forrósodott, hogy hozzáilleszkedjen életpárja hevéhez.  

– Egészen biztos vagy benne Desari?  

Lecsapott a szájára, magához vette édes, rabul ejtő ízével együtt, feléje áradó szerelmét is. Minden sejt reagált rá a testében. Felemelte a karjaiba anélkül, hogy megszakította volna a csókot.  

„A karácsony valóban hozhat csodákat.” 

Életpárja nevetése csak tovább ingerelte érzékeit. 

„Azt azért ne hidd, hogy ezzel felmentést kapsz az alól, hogy segíts valami mást sütni a mai ünnepségre.”  

„A mai ünnepséghez épp most kezdünk hozzá,” – felelte.