1. fejezet 

 

 

 

     Csillagok ragyogtak az éjszakai égen, a Hold elömlő fénye megvilágította odalent a fákat, a levelek ezüstszínben fürödtek. Egy apró nősténybagoly ereszkedett alá a lombkoronába, már egészen alacsonyra siklott, amikor csökkenteni kezdte a sebességét az ágak labirintusában, így épp csak sikerült elkerülnie az ütközést egy vastag faággal. Egy második, nagyobb bagoly követte az elsőt, körözni kezdtek egy tisztás fölött, amin egy jókora, kétemeletes kőház állt. A nőstény meredeken a tető felé zuhant, karmai a kémény felé nyúltak, majd a legutolsó pillanatban irányt változtatott, hogy kitérjen a jóval nagyobb testű hím elől, szárnyai hangtalanul csapdostak, tollain szivárványszín villant.  

„Raven!” – figyelmeztette éles hangon életpárját, Mikhail Dubrinsky. – „Ez túlságosan közel volt.” 

„Izgalmas volt.” 

„Raven, ki fogsz fáradni.” 

Volt Mikhail hangjában egy lágy, figyelmeztető morgás, mintha nem is egy bagoly, inkább farkas testéből beszélne. 

A nő nevetése halkan tört fel az elméjében, megmelengette a telepatikus kommunikáció közben.  

„Nem vagyok már zöldfülű Mikhail, ennyi év után azt hiszem, tudom kezelni a repülést. Szeretem. Ez az egyik kedvenc tevékenységem. Le fogsz szokni valaha is róla, hogy túlvédelmező légy?” 

„Nem hinném, hogy túlvédelmezés lenne ügyelni szívem és lelkem asszonyára. Mindig túlzásokba esel, amikor repülsz. Sokkal nagyobb kockázatot vállalsz, mint kellene.” 

Ebben lehetett valami, de Raven ezt nem szándékozott beismerni. Amikor madárrá változott, mindig szeretett volna hosszú-hosszú ideig az is maradni. 

„Csak szabadnak érzem magam.” 

Az átalakítása legelső pillanatától, - amikor emberből Kárpáti lett, - izgatta és örömmel töltötte el a gondolat, hogy immár képes repülni. Szárnyalhatott a magasban, mérföldeken át láthatott maga alatt gyönyörű erdőket, hűvös tavakat, rikító, vadvirágos foltokat. A szépség mindig körülölelte, amikor bagollyá változott, egy rövid időre elfeledtette vele a csodát, - és egyben felelősséget is, - hogy az életpárja a Kárpáti nép hercege. 

Támadt egy kis csönd. 

„Raven, velem nem érzed szabadnak magad? Soha nem zártalak kalitkába, bár azt belátom, olykor eszembe jutott, hogy talán az lenne az egyetlen biztonságos megoldás.”  

A nőstény bagoly visszakörözött a hímhez, hogy a bal szárnya alatt vegyen fel új röppozíciót. 

„Nem erről van szó, te buta. Nem szeretsz repülni? A szél emeli a tested, alattad pedig minden olyan varázslatosnak tűnik.” 

Ott volt a hangjában a szeretet susogása, ami végigsimított az elméjén. Mikhail elérte nála, hogy függővé váljon a kitartásától, szerelme állhatatosságától.  

„Ez, annyira te vagy. De ha valaha is kétségbeejtővé válna a természetem, tudasd velem. Néha érzem a szomorúságot, a fájdalmat a szívedben, szerelmem.” 

„Nem Mikhail. Az nem miattad van. Vagy kettőnk miatt. Mint bármelyik nő, aki megtalálta az élete valódi párját, én is gyerekeket akarok. De képmutatás lenne, ha panaszkodnék. Szeretjük egymást és van egy lányunk, Savannah, és ez máris több, mint amit a legtöbb nőnk elmondhat magáról. Ha soha nem is lesz több, már akkor is szerencsésnek kellene éreznem magam, hogy van egy gyermekem, és enyém az egyetlen férfi a földön, aki boldoggá tud tenni. Veled és Savannah-al megelégszem.” 

Mikhail azt kívánta, bárcsak otthon lennének, ahol a karjaiba húzhatná és alaposan megcsókolhatná. Az iránta érzett szerelme jobban fájt annál, mint amit hajlandó lett volna beismerni, hallotta a hangjában, érezte benne a vágyat, hogy mennyire szeretne egy gyermeket tartani a karjaiban. Ez volt a legnagyobb kudarca, nem csak az életpárja iránti kötelességeként, de népe iránti kötelességeként is.  

Több száz év után, még mindig nem tudta megvédeni a népét a legnagyobb fenyegetéstől, nem a vámpíroktól, nem a Varázslóktól, nem is az emberi társaságtól, sem pedig attól, hogy az első kétszáz év után eltűnik a hímjeikből az összes érzelem, és a sötétség kezd belopózni a lelkükbe.  Attól nem tudta megvédeni őket, amit ő maga is kezdett lassan elhinni, hogy a népük ki fog halni.  

„Mikhail,” – suttogta bele elméjébe Raven a nevét. A teljes szerelem és együttérzés csendült a hangjában. – „Meg fogod találni a válaszokat a népünknek. Már azzal is hatalmas eredményt értél el, hogy ekkora elméket hoztál össze, hogy foglalkozzanak a problémával. És három baba az elmúlt évek során máris életben maradt. Nekünk is megmaradt Savannah. Francescának és Gabrielnek ott van Tamara, és most már Corinne és Dayan kislánya, Jennifer is. Három kislány, szerelmem. Van remény.” 

Mikhail csendben maradt, pedig legszívesebben beleüvöltött volna a mennyországba. Három gyermek, amikor a faja férfijai közül oly sokan vannak remény nélkül. Hogy életben maradhassanak, hogy megtarthassák a becsületüket, arra nem volt más lehetőségük, mint hogy megtalálják azt az egyetlen nőt, aki egésszé teheti a lelküket, fényt vihet a sötétségükbe. Nők nélkül, csak a végtelen, terméketlen létezés várta őket.  

„Nem egészen,” – tiltakozott Raven, – Sokan közülük, a halandók között találták meg az életpárjukat.” 

„Egy maroknyian, Raven. Miért nem találjuk a megoldást, ha olyan sok kiváló elme dolgozik a problémán? Nőkre és gyerekekre lenne szükségünk, vagy a faj kihal.” 

Csak több, ellene elkövetett gyilkos merénylet után döbbent rá Mikhail, mennyire törékeny is már a Kárpáti faj. De hiába a sok ellenség, a legsebezhetőbb pontjuk továbbra is a nők és a gyerekek hiány maradt. Eddig a csapásokat mindig a férfiak felé irányították, de az ellenségeik közül valaki előbb utóbb rájön, hogy a nép kiirtásához elegendő a nőket és a gyerekeket megölni.  

A gondolat pedig, hogy Raven, imádott életpárja, és szeretett lánya, Savannah, célpontok lehetnek, majdnem több volt, mint amit képes volt elviselni, mégis elkerülhetetlen volt. Az ellenfeleikhez a sötét mágus is csatlakozott, aki módot talált a vámpírok jelenlétének elrejtésére, és ez kétszeres veszélyt is jelentett. A Kárpátiak már nem számíthattak a képességükre, hogy elméket olvasva megérezhetik a fenyegetést. Éberebbnek kell lenniük, mint valaha. Még most is, Mikhail folyamatosan tapogatta le maguk alatt az erdőt, képtelen volt ellazulni.  

„Mikhail. Elzártad az elméd az enyém elől.”  

Visszaerőltette a gondolatait a beszélgetésükhöz. Éppen elég rossz volt, hogy képtelen megvigasztalni az életpárját, aki elvesztett egy gyermeket, nemhogy még egy másik keserű témát is a terítékre hozzon.  

„Csak ötven éve élsz még velünk, és máris elvesztettél egy gyermeket. El tudod képzelni, mekkora lesz a bánat száz vagy kétszáz év múlva? A nők nem szenvedhetik el ezeket a veszteségeket súlyos következmények nélkül.” 

„Shea úgy gondolja, hogy Garyvel hatalmas felfedezések küszöbén állnak. És most már Gabrielle is segíthet,” – emlékeztette Raven.  

Gary ember volt, mint ahogyan Gabrielle is. Nemrégiben, hogy megmentsék az életét, Gabrielle keresztülment az átalakításon, de már előtte is fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy segítsen Sheának kideríteni, miért vetél el annyi Kárpáti nő.  Minden tudásával, amit emberi kutatóorvosként szerzett, és minden vele született tehetségével, mint Kárpáti gyógyító, Shea óriási erőforrás volt népük számára. Gabrielle-el és Garyvel dolgozott, na és természetesen Gregorival, hogy megtalálják a válaszokat, és több terhesség érhessen véget sikeresen. Ami kevés baba megszületett, még azokból is csak elvétve néhány élte túl az első évet. Raven a vetélése után hálát adott, hogy ez még korán megtörtént, nem tudta, hogyan lett volna képes elviselni azt a bánatot, hogy egy évig a karjaiban tarthatja, és azután veszíti el a kicsit. – „Shea, már olyan sok mindenre rájött. Meg fogja fejteni ezt is.” 

Az ellenségeik szövetkeztek egymással, körbezárták őket, egyre gyakrabban támadtak. És ami a legrosszabb, úgy tűnt, legősibb, legfanatikusabb ellenfelük is életben van. Xavier, a nagy hatalommal bíró sötét Varázsló és az unokája, Razvan, ősi tudásukkal segítették az élőholtakat.  

Raven ismét elszakadt tőle, hogy a szokásos nemtörődömségével a fák lombjai között repüljön. A szíve majdnem megállt, össze kellett szednie önfegyelmét, hogy ne parancsolja vissza az oldalához, ahol biztonságban tudhatja. Nem tudta volna bebörtönözni őt, ahogyan azt a Kárpáti hímek általában tették az életpárjukkal, de a szükség, a vágy erre, benne is éppúgy tombolt, könyörtelenül kísértette. 

Mikhail szinte robbanásszerűen felgyorsult, követte a nőt, aki egésszé tette a lelkét, éles szemei a földet pásztázták maguk alatt, amerre csak repültek. Érezte a boldogságot, ami Ravenből áradt, a repülés élvezetét, ez pedig segített enyhíteni lelkén a terheket.  

„Ugye tudod szerelmem,” – kérdezte Raven tréfálkozva, – „hogy te játszod majd a Mikulást a gyerekeknek a karácsonyi partin?” 

Mikhail, több száz év után most először vesztette el a bagoly képét az elméjéből. A teste lezuhant a magasból, és már majdnem egy fa koronájába csapódott be, mire összeszedte magát a sokkból.  

Még a bagoly testén belül is megremegett.  

„Azonnal felejtsd el ezt a tervet.” 

Raven egyre alacsonyabbra körözött az otthonuk felett, teste még repülés közben is kecses volt. Már saját alakjában, két lábbal érkezett a földre a teraszra vezető kavicsos ösvényen. Mikhail közvetlenül előtte szállt le és váltott alakot, hogy megakadályozza a szökését.  

Arcára vad, komor vonásokat öltött, ezzel próbálta megrémíteni a nőt. 

„Ennek a beszélgetésnek, még nincs vége.” – Raven képtelen volt megakadályozni, hogy reakcióként végigfusson rajta a borzongás. – Vannak dolgok, amire soha nem lenne szabad megkérned egy férfit sem.  

Raven a szemét forgatta.  

– A gyerekek számítanak rá, hogy a Mikulás megjelenik. Ez lesz az első nagy karácsonyi partink, az első igazi, a nők beleegyeztek, hogy főznek, de a férfiaknak is ki kell venniük belőle a részüket. Neked is Mikhail.  

– Erről nem fogsz tudni meggyőzni.  

Arckifejezése képes volt megfélemlíteni, még a legnagyobb hatalmú vámpírokat és vadászokat is, de határozottan nem úgy tűnt, mintha eredményre vezetne az életpárjánál.  

Raven elkeseredettem fújt egyet.  

– Ne légy már ennyire kisbaba! Nincs mitől félni, az emberi férfiak folyamatosan ezt csinálják.  

– Nem félek.  

Raven egyik szemöldöke felszaladt, ami mindig felizgatta Mikhailt, de ezúttal némi joggal gyanakodott, hogy kineveti.  

– Ó, hát persze, hogy nem. Azért vagy sápadt a rémülettől.  

– Csak azért vagyok sápadt, mert hosszú utat tettünk meg repülve, táplálkozás nélkül. Én a Kárpátiak hercege vagyok, nem a Mikulás.  

– Ez nem kifogás. Népünk vezetőjeként az a kötelességed, hogy eljátszd a télapót. Ez a hagyomány.  

– Ez nem Kárpáti hagyomány. És egyáltalán nem méltóságteljes, Raven.  

Mikhail hátrasöpörte a haját a nyakából, és egy bőrszíjjal rögzítette a tarkóján. Fekete szemei szinte izzottak életpárjára, hogy rávegyék az engedelmességre.  

Hangosan felkacagott, egy csöppet sem együttérzően, és határozottan nem rémülten.  

– Ez pech, nagymenő. Ez a te feladatod. Kárpáti hagyomány vagy sem, azt ígérted, hogy tartunk egy nagy karácsonyi összejövetelt, amire mindenkit meghívunk. A népünk szétrajzott az Államokban, Dél-Amerikában és egyéb országokban, de mind hazajönnek, hogy részt vegyenek az ünnepen. Nem okozhatunk nekik csalódást.  

– Az még nem csalódás, ha nem teszem meg ezt a nevetséges dolgot.  

Raven nevetése buján, csábítón elmélyült, végigfutott a gerincén, a gyomra furcsán összerándult. Egyedül Raven képes erre. Csak ő képes elérni, hogy bármit a világon megtegyen, amit csak szeretne.  

– Bízz csak meg az ítéletemben, Mikhail. Az egész Kárpáti faj csalódott lenne, ha nem láthatna téged a Mikulás jelmezében. – Ujjhegyeivel végigsimított az arcán. – Egy szép, fehér szakáll, – a finom ujjak a mellkasán, lapos hasán is végigfutottak, – egy szép, kerek pocak… 

– Egyáltalán nem vagy vicces.  

Pedig az volt, minden önuralmára szüksége volt, hogy el ne mosolyodjon.  

– Megígérted, hogy mindent megteszel, hogy az első karácsonyi partink sikeres legyen.  

– Nem tudtam tisztán gondolkodni akkor. Megzavartál, – morogta.  

– Én? – Nézett rá Raven, ártatlanul pislogva. – Nem emlékszem.  

Mikhail köré fonta a karjait és odahúzta magához. Miközben a nyakát majszolgatta, a pulzusát ízlelgette, megérezte válaszát az ő izgalmára, és tudta, ez mindig is így lesz közöttük. Raven. Mindig azt hitte, nem képes már jobban szeretni, de az érzés, minden egyes nappal egyre erősebb lett, míg már úgy érezte, szinte sugározza magából. Néha, amikor úgy gondolta, hogy életpárja nem látja, vérvörös könnyek törtek fel a szeméből. Ki hinné el a Kárpátiak hatalmas hercegéről, hogy ennyire szerelmes egy nőbe?  

A kötési rítus szavai, éppúgy születése előtt belevésődtek már az elméjébe, mint a többi Kárpáti hímnek. Hatalmas sokk volt felfedezniük, hogy nemcsak, hogy életpár lehet egy halandó nő, de sikeresen át is lehet alakítani a saját fajtájukra. Az pedig végképp megdöbbentette, hogy az elsöprő szerelem és az éhség, amit iránta érzett, egyre csak növekedett, minden egyes együtt töltött pillanattal. Ha csak ránézett, már elakadt a lélegzete.  

– Mindig olyan jó illatod van.  

Raven lábujjhegyre állt, hogy a nyaka köré fonhassa a karját, és közelebb húzhassa magához a fejét, hogy megcsókolhassa.  

Abban a pillanatban, ahogy az ajka megérintette az övét, tűz lobbant Mikhail gyomrában, szétterjedt, lesüllyedt, szétterjedt benne, vére megsűrűsödött, a szívverése felgyorsult. Közelebb nyomta hozzá a testét, hogy érezhesse vágyának bizonyítékát.  

Raven lágyan nevetett.  

– Mindig eléred, hogy megfeledkezzek róla, mit is akartam. Nekem kell megsütnöm a pulykát.  Az egy hosszú folyamat, és nem szabad hibáznom. Már meghívtam Ostojicékat, és a fogadó vendégeit is. Bár mi nem fogunk enni, szükségünk lesz emberi élelmiszerre is, és mivel ez az egész az én ötletem volt, nekem kell az est legfontosabb elemét, a vacsorát elkészítenem.  

– Igen, valóban neked kell, – helyeselt Mikhail, a hangja hirtelen ravasszá vált.  

Raven távolabb dőlt tőle és összehúzott szemekkel figyelte életpárja túlságosan is ártatlan arckifejezését.  

– Mit forralsz Mikhail? 

– Átadom a jó öreg, vidám Mikulás szerepének kötelességét.  

Raven elengedte, csípőre tette a két kezét, féloldalra hajtotta a fejét, szemei gyanakvóan szűkültek össze.  

– Valami nagyon-nagyon rosszban sántikálsz. Érzem, hogy nevetsz. Mi olyan szórakoztató? 

– Csak épp eszembe jutott, hogy van nekem egy vőm is.  

A lassan szétterjedő vigyortól Mikhail arcán, Raven a sokktól döbbenten kapott a torkához.  

– Ezt nem teheted. Gregori nem jó ötlet. Halálra rémít minden gyereket. Akkor se tudna jóságosan nézni, ha akarna.  

– Nekiadtuk a lányunkat, – mondta Mikhail, – azt hiszem, mint apósát nehezen rázhat le.  

– És még azt mondod, nekem van rossz humorérzékem, – vádolta Raven.  

– Mit gondolsz, honnan vettem az ötletet? – súgta bele a nyakába robusztus hangon Mikhail, és hozzádörgölte az orrát.  

Ravent elöntötte a jól ismert bizsergés. Szerette, hogy Mikhail minden érintése olyan bizalmas. 

– Soha az életben nem vállalja. Egy millió évig is könyöröghetsz neki, de azért szeretném látni az arcát, amikor megkérdezed tőle.  

– Nem áll szándékomban megkérdezni, – mondta Mikhail, és teljes magasságában kiegyenesedett. – Én a hercege és az apósa is vagyok egyben, ő a helyettesem és a vőm is. Ez a kötelessége, hogy megcsinálja helyettem az ilyen dolgokat.  

– Nem adhatod neki parancsba, hogy játssza el a Mikulást.  

Raven egyre reménytelenebbül próbálta megakadályozni, hogy kibukjon belőle a nevetés. Gregori volt az egyik legfélelmetesebb férfi, akivel valaha is találkozott. Már a gondolat is, hogy egyáltalán fontolóra veszik, hogy ő játssza el a Mikulást, egyszerre volt vicces és nevetséges is.  

– De megtehetem Raven, – mondta komoly arccal Mikhail, – te rám parancsoltál, de én vagyok a herceg.  

Ravenből elszökött egy kuncogás.  

– De jobban szeretnéd, ha a lábaidnál csúsznék-másznék.  

Mikhail rásimította a kezeit az arcára és lehajolt, hogy birtokba vegye a száját. Szerette a száját, az ízét, az azonnali válaszát.  

„Örökké tudnálak csókolni.” 

„Az jó, ha már rugdosva, sikoltozva átcibáltál a világodba.” 

Raven behunyta a szemét, és átadta magát csókja színtiszta varázsának. Karjai ismét a nyaka köré fonódtak, teste az övéhez simult, érezni akarta magán minden egyes izmának lenyomatát, hogy igazi, hogy él. Túl sok gyilkosságot kíséreltek meg Mikhail ellen. 

Épp nemrég vesztették el az egyik házukat, egy hatalmas csatában, amit Razvannal, egy Varázslóval és a vele szövetséges vámpírhadakkal vívtak. Eddig soha senki nem hallott még olyasmiről, hogy a vámpírok szövetségbe tömörültek volna, főleg pedig más fajokkal nem kötöttek alkut. Megrémítette, hogy összeesküvést szőnek Mikhail elpusztítására. Éppen a rémület, a félelem volt az egyik oka, amiért ezt a hatalmas karácsonyi ünnepet javasolta.  

Bár valóban nem egy olyan ünnep volt, amit a Kárpátiak számon tartottak, de Ravennek és a többi, korábban emberi nőnek hiányzott ez az ünnep. Neki pedig különösen szüksége volt valamire, ami elterelhette a figyelmét egyre növekvő félelméről, Mikhail biztonságával kapcsolatban.  

Mikhail felemelte a fejét, de megtartotta az állát, hogy elkaphassa a pillantását.  

– Nincs okod aggodalomra a biztonságom miatt, Raven.  

A mosoly elhalványult életpárja arcán, Raven ellépett tőle.  

– Arra mindig van ok. – Elnézett az erdő felé, és egy pillanatra megdermedt. – Valaki jön.  

– Csak egy fiatal Raven, senki, akitől félni kellene. – Mikhail a szájához emelte a tenyerét, és a közepébe nyomott egy csókot. – Még soha nem láttalak ennyire idegesnek.  

– Megpróbálom elfogadni, amit megváltoztatni nem lehet Mikhail, de ahogy az évek múlnak, a téged fenyegető veszély egyre csak növekszik. Próbálok olyan normális életet élni, amennyire csak lehetséges, de még most, amikor minden ösztönöm azt parancsolja, hogy téged védjelek, még most sem vagyok képes a földben aludni. A rettegésem az élve eltemetéstől sebezhetőbbé tesz bennünket, mint kellene.  

Szégyenkezve lehajtotta a fejét, elkapta róla a pillantását.  

„Raven. Szerelmem.” – Újra lehajtotta hozzá fejét és olyan gyengéden csókolta meg, hogy könnybe lábadt tőle a szeme. – Tettem neked egy ígéretet, és be is akarom tartani. Soha nem kell a földben aludnod. A föld a kamrában is megfiatalít minket, fölösleges úgy érezned, hogy ezzel veszélyezteted az életem. Te vagy az életem. Soha nem engedném, hogy veszélybe kerülj. Ha úgy gondolnám, hogy a kamrában aludni veszélyes, találnék más megoldást.  

Raven szemei az övét keresték, elméje átsöpört a hercegén, az igazságot fürkészte. Tudta, hogy erős biztonsági mágiát sző mindig maguk fölé, de még mindig tartott tőle, hogy veszélybe sodorja valahogyan, a földtől való idegenkedésével.  

A házukhoz vezető ösvényen susogni kezdtek a lehullott falevelek, szétrebbentve őket. Mikhail azonnal mozdított testhelyzetén, kissé elfordult, így Raven és az erdő között foglalt helyet.  

Egy fiatal nő került elő a bokrok közül, kissé rémültnek, de nagyon eltökéltnek tűnt.  Átlagos magasságú volt, borzas, sötét haján, vörös csíkok húzódtak végig. A bőre egy fiatal lányé volt, de a szemei ősöregeknek tűntek.  

„Skyler,” – mondta Mikhail Ravennek, – „Francesca és Gabriel örökbe fogadták. Mindketten a vérüket is adták neki. Még mindig ember, de nagyon erős vérvonalat hordoz. És nagyon erős pszichés képességei vannak.” 

Raven rámosolygott a tinilányra.  

„Aggódik a Kárpáti hímek miatt, akik követelhetik őt, most már, hogy tizenhat éves lett. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyesmi miatt aggódjon.” Te nem lehetsz más, mint Skyler. Nagyon kedves tőled, hogy meglátogatsz bennünket. Talán bejöhetnél és beszélgethetnél velem, míg utánanézek a pulykának.  

– Nem látom veled Gabrielt, – mondta élesen Mikhail.  

Ez a fiatal lány egy újabb reményt jelentett a népének, mégis egyedül, védelem nélkül kelt át az erdőn.  

„Mikhail! Ne rémiszd meg!” 

„Az erdőben farkasok vannak, és ott leselkedhetnek az ellenségeink is.” 

Skyler hirtelen megállt, pillantása Mikhailra ugrott. Sötét pillantása egy pillanatra dacosan összecsapott a herceg fekete szemeivel.  

– Gabriel bízik bennem, hogy eltalálok a házadhoz. Nem vagyok már gyerek.  

– Látom. Az én nevem Mikhail, ő pedig itt az életpárom, Raven. Gabriel és Francesca olyan gyakran beszélnek rólad, hogy már egészen úgy éreztem, hogy személyesen is ismerjük egymást. Bocsáss meg, amiért kimutattam a törődésem egy olyan fiatal nővel szemben, akit a családomhoz tartozónak tekintek.  

Egy végtelenül halovány mosoly jelent meg a lány arcán, de gyorsan tovatűnt.  

– Ezt mindenképpen meg kell mondanom önnek Mr. Dubrinsky. Úgy kellene éreznem magam, mint egy féregnek, de nem vagyok hajlandó. Csak azért vagyok itt, hogy teljesen világossá tegyem, senkinek sem vagyok az életpárja.  

Egy árnyék suhant el a hold előtt, egy pillanatra eltakarta az erdőre ömlő fényt. Denevérek keringtek, csaptak le eszeveszett sebességgel az éjszakai égbolton.  

Mikhail mozdulatlanul állt, és közben természetfeletti képességeivel átkutatta az erdőt. Parancsolóan az ajtó irányába intett, amit Raven nyitva tartott. Aztán követte Skylert az épületbe. 

– Annyira biztos vagy ebben?  

A pulyka aromája betöltötte az egész házat, Mikhail pedig elrejtette előtörő természetes undorát a sülő hús szagától. A múltjához kötődő illatok viszont gyakran megvigasztalták Ravent. Így hát figyelmen kívül hagyta saját kellemetlen érzéseit, és inkább életpárja boldogságát figyelte, az a pulyka a sütőben a gyerekkorának fontos részére emlékeztette, kellemes emlékekre, így nagyon gondosan odafigyelt, hogy tönkre ne tegye az élményt. Raven egy apró mosolyt küldött felé, mintha csak olvasná a gondolatait, az erős pajzs ellenére. Kénytelen lesz hozzászokni. Raven készségei napról-napra erősödtek.  

Skyler megnézte magának a magas, gerendás mennyezetet és a hatalmas, nyílt tereket, tekintete megakadt a három ólomüveg ablakon. Felragyogott az arca, egyenesen odament hozzájuk.  

– Ez Francesca munkája. Hát nem döbbenetes? Én is segítettem neki, amikor ezt csinálta.  

Félredöntött fejjel tanulmányozta a vibráló színeket. – Én még nem tanultam meg, hogyan lehet beleszőni a biztonsági intézkedéseket az üvegbe. Paplant már magam is tudok csinálni, de az üveg bonyolultabb, – nézett Ravenre. – Szoktál előtte állni naplementekor, és érezni, mennyire megnyugtató? – Odalépett a nő mellé, egy kicsit oldalt. – Ha jó helyen állsz az utolsó sugaraknál, érezni fogod. Itt, ahol én állok.  

– Egy valódi műalkotás, – mondta Raven. – Ha módomban állna, minden ablakomat Francesca munkái díszítenék. Fogalmam sem volt róla, hogy te is segítettél benne.  

– Van hozzá némi tehetségem, bár messze nem olyan erős, mint az övé, de segít fejleszteni a készségeimet. Remélem, hogy egy napon majd méltó társa lehetek a készítésükben.  

A mosolya hamar eltűnt, az arca ismét kifejezéstelenné vált. Felnyúlt, hogy kisöpörje az arcából sötét haját, ezzel pedig felfedett a homlokán egy félhold alakú sebhelyet, és felhívta a figyelmet a kezén és az alkarján lévő sebekre. Skyler úgy tűnt, ráébredt saját ideges gesztusára, mert gyorsan leeresztette a kezét és hajszálnyira megemelte az állát.  

– Hallottam pletykákat arról, hogy összejövetelt rendeznek, ahol a férfiak összegyűlnek, hogy kiderüljön, ha esetleg összeegyeztethető egy nővel… 

– Nincsenek nőink, – mutatott rá Mikhail. – És mivel nincsenek nőink, összejöveteleink sincsenek… 

Skyler makacsul összeszorította a száját, ahogy követte a párt a konyhába. 

– Gabriel és Francesca a családtagjának tekint engem. 

Mikhail bólintott. 

– Úgy szeretnek, mintha a lányuk lennél. – Vett egy mély lélegzetet, beszívta a tüdejébe az illatát.  – És a szeretetükön kívül a vérüket is neked adták, tehát mindenféle módon a lányuk vagy.  

– Felajánlották, hogy átalakítanak, amint huszonegy éves leszek, de még gondolkodom rajta, de meg akarok bizonyosodni róla, hogy nem akarnak rákényszeríteni, hogy egy férfival legyek. Bármilyen férfival. 

– Senki nem kényszeríthet téged semmire, – mondta Raven. – Gabriel egy igencsak nagy hatalommal bíró férfi. Nem gondolod, hogy megvédene? 

– Természetesen megvédene. De nem akarom, hogy Francescának, vagy Gabrielnek kelljen megvédenie. Ha átmegyek az átváltozáson, nem szeretném, ha bárki is a magáénak követelhetne.  

– Nem vagy vele tisztában, milyen nehéz helyzetben van a népünk? A hímjeink? – követelt választ tőle Mikhail.  

Raven megérintette a karját. 

– Foglalj helyet Skyler. Adhatok neked valamit enni, vagy inni? Van gyümölcslé a hűtőszekrényben. 

Anélkül, hogy egy pillanatra is elkapta volna a pillantását Mikhailról, a tinilány szinte fejedelmi mozdulattal foglalt helyet, és bólintott. 

– Igen, köszönöm, egy gyümölcslé jól esne. 

„Hát nem fantasztikus Mikhail? Halálra van rémülve, de szentül elhatározta, hogy meghallgatásra talál.” 

Egyszerre volt csodálat és figyelmeztetés Raven életpárjának szánt szavaiban. Öntött egy pohár narancslevet, és letette Skyler elé.  

Mikhail hirtelen felkapta a fejét, majd az ablakhoz lépett, szemei nyugtalanul kutatták a sötétséget. Érezte a zsákmány után járó baglyok és farkasok jelenlétét, de semmit nem talált, ami a gyomrára csavarodó nyugtalanságot indokolhatta volna.  

Rápillantott az állát kihívóan felemelő tizenévesre, és közben finoman az elméjét, az emlékeit szondázta. Azt találta, hogy Gabriel és Francesca pajzsokkal homályosítják a lány elméjét a kórterembe kerülése óta, korábbi élete brutális emlékeitől, de még úgy is, hogy ez a védelem távol tartotta tőle, a rosszindulatú kegyetlenkedések és az erőszak emlékébe Skyler szinte belebetegedett.  

Mikhail vetett egy gyors pillantást Ravenre is, látta, hogy hatalmas szemei könnybe lábadnak, ahogy megosztozott Skylerrel a múlton, a fájdalmon és kétségbeesésen, egy olyan gyerek reménytelenségén, aki képtelen volt megszökni a felnőttek ocsmány, romlott világából.  

Raven sietve elfordult, hogy megnézze a sütőben a pulykát. 

– Nagyon jó illata van, – mondta Skyler. 

– Vadrizzsel töltöttem meg, – felelte Raven. Még emlékeztem erre, gyerekkoromból. Beletelt némi időbe, míg ráakadtam a receptre. Jól kellene sikerülnie, bár nagyon hosszú ideje nem főztem már semmit.  

– Francesca is hagyja, hogy főzzek, amikor csak akarok. Megbízik bennem, hogy saját döntéseket hozzak, – pillantott Skyler Mikhailra.  

– Tisztában vagy vele, hogy mi történik egy Kárpáti hímmel, ha nem juthat az életpárjához? – kérdezte Mikhail, a hangja szigorú és kényszerítő volt.  

Skyler bólintott.  

– Gabriel és Francesca mindketten elmagyarázták. Először a színeket és az érzelmeket vesztik el. Több száz év után végül a becsület is elhalványul bennük, a vadászok pedig, akik az életüket kockáztatják, különösen ki vannak téve ennek a veszélynek. Végül pedig vámpírrá válhatnak, minden teremtmény leggonoszabbikává. 

– És te ezt a sorsot szánnád az életpárodnak? Ilyen kegyetlen és könyörtelen lennél? Szenvedjen még tovább, mint amennyit mindenképpen szenvednie kell? 

– Mikhail! – pördült meg Raven bosszús arccal. „Ő csak egy gyerek. Hogy tehetted ezt? Hogy a lányunk túl korán kirepült Gregori miatt, az is elég rossz volt, de ez a kislány szenvedett. És még azt sem tudjuk, egyáltalán életpárja-e valamelyik férfinak.” 

„A tapasztalata messze túlmutat az emberi évei számán, Raven. Hagyd, hogy válaszoljon.” 

Skyler lassan az asztalra tette a poharat, felállt, karba fonta a kezét és kihívóan megállt Mikhail előtt.  

– Nem, természetesen nem. Nem szeretném, hogy bárki is szenvedjen, de úgy tűnik, képtelen vagyok legyőzni bizonyos dolgokat a múltamból. – Kitartotta maga elé, reszkető kezeit. – Nem érzem jól magam férfiak jelenlétében. Alkalmatlan vagyok rá, hogy bárkinek is az életpárja lehessek, és nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, ahol már nincs választásom, beleszólásom az életembe. Nem könnyen jutottam erre a következtetésre. Szeretem Gabrielt, és még rágondolnom is borzalmas, hogy szenvedne, lehetne akár halott, vagy vámpír is, de képtelen lennék újra tehetetlen lenni. A Kárpáti hímek túlzottan uralkodóak, én pedig azt venném észre, hogy visszacsúsznék arra a sötét helyre, ahol Francesca legelőször rám talált.  

Mikhail összeráncolta a szemöldökét. 

– Te azt hiszed, hogy a nőinknek nincs hatalma? Ilyennek látod Francescát? 

Skyler megrázta a fejét. 

– Francesca szeret és viszontszeretik. Ez az, amire én nem vagyok képes, és soha nem is leszek. Gabriel és Lucian megígérték, hogy soha nem fogják megengedni, hogy bárki kikényszeríthessen tőlem valamit is, de tudom, hogy a Kárpáti hímek képesek összekötni magukkal a nőket. Teljesen Gabriel és Francesca lánya akarok lenni, de nem akarom alávetni magam a világuk törvényeinek.  

„Nincs tisztában vele, hogy az életpárja összekötheti magával akkor is, ha ember marad,”– nyúlt Ravenért Mikhail, elbizonytalanodva, hogy mi is lenne a teendője ezzel a félig lánnyal, félig nővel. „Gabriel és Francesca, sőt, még Lucian is, miért tartottak volna vissza előle egy ilyen fontos információt?” Skyler, – mondta fennhangon. – Egy Kárpáti hím mindenek fölé helyezi az életpárja szükségleteit. Gondoskodna róla, hogy meglegyen mindened, amire szükséged van, és türelmes lenne veled. Még nagyon fiatal vagy. Fogalmad sincs róla, hogyan fogsz érezni néhány év múlva.  

– Tudom.  

– Mégis halálra ítélnél egy Kárpáti hímet, aki talán rengeteg szolgálatot tett a népének, vagy ami még rosszabb, vámpírlétre, pusztán a félelmeid miatt? 

– A döntésemnek semmi köze sincs a félelmeimhez.  

– És a Kárpáti fajjal mi van? A népünk szinte kihalt. Nem létezünk tovább nők és gyerekek nélkül. Egy nőnek óriási hatalma van. Megmenthet egy férfit és képes gyermeket szülni.  

– Látom, hogyan küzd néha Francesca, hogy hű maradhasson a saját természetéhez. Gabriel iszonyúan védelmező vele, és nem szereti, ha nélküle megy bárhová is.  

Mikhail abban a pillanatban felrántott egy akadályt, hogy Raven ne láthasson bele az elméjébe. Gabrielnek tisztában kellett lennie vele, hogy az ellenségeik lecsaphatnak a nőikre, mégis elengedte egymagában az erdőbe Skylert. Vagy talán mégsem? 

– Említetted Gabrielnek, hogy meglátogatsz minket? 

Skyler túrabakancsával a konyha kövezetét kezdte rajzolgatni.  

– Lehet, hogy elfeledkeztem róla. Elfoglalt volt, Francescának segített mézeskalácsházak elemeinek sütésében, amit a gyerekeknek készítünk. 

Raven egyetlen hang nélkül locsolgatta a pulykát, Skyler félelmeit forgatta a fejében.  

– Mi ellen küzd Francesca, Skyler? – kérdezte.  

Skyler vállat vont. 

– Te, mi ellen küzdesz? 

Mikhail kissé megdöbbent az emberi tizenéves válaszától. Túlságosan is érett volt a korához képest, és ezt a veszélyt eddig nem vette figyelembe. Ha Gabriel és Francesca potenciális kockázatnak gondolta volna a lány érettségét, arról biztosan tájékoztatták volna őt, még mielőtt a szülőföldjükre hozzák.  

Még csak tizenhét éves, az ő mértékeikkel mérve épp csak egy újszülött, de tapasztalatai messze túlöregítették a valódi korán. Úgy nézett ki és úgy beszélt, mint egy felnőtt. Képes lenne a hangja elindítani egy Kárpáti hím rettenetes szükségét? Ha igen, ha visszaadja a hímnek a színeket és az érzéseket, még mielőtt tudomást szerezne a tinilány igényeiről, az irtózatosan veszélyes lenne a férfi számára, hiszen Skyler nem áll rá készen, hogy vele legyen, igazából még arra sem, hogy megtalálja őt. Gyakran előfordul életpároknál, hogy a heves, szexuális ébredés és szükség hamarabb jön, mint a szerelem, sőt, még a szeretetet is megelőzi.  

Raven megérintette a kezét, egy aprócska gesztus volt ez csak, mégis megnyugtatta egy kissé. Rámosolygott a lányra.  

– Én az életpáromtól függetlenül küzdök az élet hatalmas terhével, hiszen tudom, mennyien akarják elpusztítani őt. És küzdök a saját hiányosságaim ellen is. Még mindig vannak a Kárpáti életnek olyan oldalai, amikkel nem voltam képes megbirkózni, ez pedig plusz kockázatot jelent az életpárom számára. – Rámosolygott Mikhailra. Az a tiszta, egyértelmű szerelem, ami felfénylett a szemeiben, váratlanul összerántotta a herceg torkát. – De soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy az életpárja lettem ennek a férfinak. Azt hiszem, alábecsülöd önmagad és a képességeidet Skyler. Nagyon bátor fiatal nő vagy. Túlságosan is fiatal ahhoz, hogy a Kárpáti férfiakon gondolkodj, de végül majd eléred a teljes erőd és képességeidet. A legtöbb férfinak sincs a leghalványabb fogalma sem az elején, hogy mibe is keveredett, – kacsintott rá a lányra. –  Most még túl fiatalak vagyunk, de gyorsan tanulunk, és idővel kifejlődnek a készségeink és a hatalmunk, éppen a velük való elmekapcsolat, az ő tapasztalataik révén.  

Skyler bólintott. 

– Gabriel és Francesca is így tanítanak, telepatikus úton adják az információt, és úgy gondolom, hogy minden beszédnél vagy könyvnél részletesebb, és színesebb. Látom, hogyan vagy képes gyorsan tanulni.  

– Gondolom, ugyanezt teszi Tamara baba is. – Raven hangjában volt egy apró bicsaklás, és szándékosan nem nézett fel Mikhailra. De persze ő észrevette. Mindig észrevette. Tekintete szinte perzselve csúszott végig rajta, túl sok tudással. Nem mondta el neki, hogy ismét teherbe eshet, hogy most van az optimális idő, és ha kicsúszik a kezükből ez a lehetőség, a következőre újabb egy évet kell várni. Szégyenkezett miatta, hogy a lehetőségtől elönti a félelem, a legutóbbi próbálkozás, a gyász és a fájdalom emléke, Raven inkább állhatatosan nem nézett rá. – És még egyszer Skyler, küzdök a saját gyengeségeimmel, a félelmeimmel, de soha nem az életpárommal, soha nem Mikhaillal.  

Skyler nyilvánvalóan hatalmas beleérző képességgel rendelkezett, közelebb lépett Ravenhez, mintha jelenlétével képes lenne csökkenteni a szomorúságát.  

– Azt hiszem, mindannyian ezt tesszük, nem igaz? – nézett Mikhailra megerősítésképpen.  

Mikhail gyengéden végigsimított Raven haján az ujjhegyeivel. 

„Raven, szerelmem.” – Az elméjében megszólaló hang végtelenül lágy volt. „Minden Kárpáti hím tisztában van vele, mikor képes megfoganni az életpárja. Te vagy mindaz, amit valaha is akartam. Amikor kész vagy rá és csak akkor, ha valóban készen állsz, majd újra megpróbáljuk.” 

Tekintete végigsimított életpárján, még mielőtt rámosolygott volna Skylerre. 

– Te egy nagyon bölcs, ifjú hölgy vagy.  

Sötét felhők lebegtek át a Hold előtt, egy pillanatra elsötétítették az eget, hátborzongató árnyakat vetve a konyhára. Egy hatalmas farkas sziluettje suhant át a padlón, ahogy elment az ablak előtt, mintha a hatalmas lény nem is odakinn, hanem a helyiségen siklott volna végig.  

Mikhail, Raven és Skyler, ösztönösen a mosogató fölötti következő ablak felé fordultak.  

Skyler alig hallhatóan felkiáltott, amikor az óriási, bozontos, fekete bundájú fej felemelkedett, és a majdhogynem vörösben izzó szemek közvetlenül rámeredtek az üvegen keresztül.  

– Maradjatok benn, – mondta Mikhail, és már oldódott is párává, hogy az ajtó alatti egyik résen kiáramoljon a szabadba.  

A farkas egy szempillantás alatt eltűnt, a két nő már csak a hűlt helyét bámulhatta a sötétben. 

– Ez vagy Gabriel, vagy Lucian volt, engem keresnek, – találgatott Skyler. – Gyakran veszik fel egy farkas alakját.  

Raven megrázta a fejét. 

– Akkor egyszerűen bejöttek volna a házba, beszéltek volna Mikhaillal, és megmosták volna a fejed, amiért aggódniuk kellett miattad.  

Skyler megnyugtatóan Raven karjára tette a kezét, és ez önmagában is nagy teljesítmény volt a részéről, nem szeretett megérinteni senkit, de azt sem szerette, ha őt érintették meg.  

– Legalább egy tucat Kárpáti hím van hallótávolságon belül. Ha a hercegnek segítségre lenne szüksége, csak kiáltania kellene.  

Raven rámosolyogott, de a keze önkéntelenül a torkára csúszott. 

– Persze, hívhat segítséget. De bármi is az ott, nem érzem magunkra nézve fenyegetőnek. – Egy állatalakban lévő, jól képzett Kárpátinak vagy vámpírnak elég egyszerű lett volna elrejtenie a gondolatait előlük, de Ravennek ezt egyáltalán nem állt szándékában elmondani Skylernek. – De ha mégis valami gond lenne, Mikhail azonnal szólni fog. De nekem a pulykára is ügyelni kell a sütőben. Sütöttél már ilyesmit? Még sok dolgom lenne, és tudnék használni egy segítő kezet.  

Skyler felnevetett. 

– Házvezetőnőnk van. Ő szokott sütni-főzni, de olykor beenged a konyhába, bár nem igazán szereti, ha bárki is ott lábatlankodik.  

– És te ezt természetesen tudod. Hiszen egy empata vagy, érzed az érzéseit. Eléggé kényelmetlen lehet.  

Skyler megvonta a vállát. 

– Francesca és Gabriel megtanítottak, hogyan kapcsolhatom ki. Még nem vagyok tökéletes benne, de azt hiszem, idővel nem fog problémát jelenteni. Francesca mindig segít árnyékolni, amíg ébren van.  

– Miért akarod, hogy átalakítsanak? 

– Ők a családom. Velük akarok lenni.  

– Mindketten vért cseréltek veled?  

A lány bólintott. 

– Csak egy vércsere kell az átalakításhoz. Gabriel már elmagyarázta, de azt szeretné, ha várnék, míg idősebb leszek. Azt hiszi, hogy több időre van szükségem, hogy átgondoljam, de én tudom, mit akarok. Ha a herceg nem ragaszkodik hozzá, hogy egy Kárpáti hím életpárja legyek, akkor megpróbálom rábeszélni Gabrielt, hogy minél hamarabb tegye meg.  

– Nehéz lesz az átváltozás a testednek, – figyelmeztette Raven, – nagy fájdalommal jár, amitől nem tudnak megvédeni sem.  

– Érzem a nyugtalanságod Raven. Valamit nem mondasz el nekem.  

Valaha Raven is ember volt, mint Skyler, és neki is voltak már akkor is pszichés képességei. Érezte, hogy a Kárpáti vér már felfokozta a lány készségeit, kiélesítette érzékeit. Intelligens, erős, jól fejlett pszichikai képességekkel. Raven még tisztán emlékezett arra az időre, amikor rajta kúsztak keresztül mások érzelmei, élesen, rettenetesen. A romlottságnak, gonoszságnak épp úgy volt egy jellegzetes szaga, mint egy érzete, és amilyen érzékeny Skyler volt, mindenképpen szüksége volt a védelemre ellene. Nem csoda, ha Gabriel és Francesca is adott neki a véréből, hogy bármelyikük védhesse.  

– Azt hiszem, már azt is tudod, mit nem mondtam el Skyler. Nem azért jöttél, hogy elmondd a meglehetősen súlyos kifogásaidat Mikhailnak, és nem azért, hogy felmentést kérj tőle. Francesca és Gabriel bizonyára nem rejtették volna el előled azt az igazságot, hogy az igazi életpárod akkor is összeköthet magával, ha még ember vagy és nem Kárpáti. Ha te vagy a lelke másik fele, magáénak bélyegezhet. Tudtad ezt, ugye?  

Skyler elpirult, bólintott, majd lehajtotta a fejét. 

– Sajnálom. Nem kellett volna hazudnom. Néha többet tudok meg úgy, ha tudatlanságot tettetek. A legtöbben nem számítanak intelligenciára, vagy érettségre egy tizenévestől. Védelmet azért kérhetek ellene, nem? 

Raven az idősnek tűnő szemeket fürkészte.  

– Találkoztál az életpároddal? 

Skyler megrázta a fejét, tekintete a távolba révedt.  

– Rémálmaim vannak. Néha hallok egy hangot, és félek tőle. – Habozni látszott. – Amikor még nagyon kicsi voltam, és a férfiak csináltak velem bizonyos dolgokat, sikoltottam és egyre csak sikoltottam a fejemben. Már akkor hallottam egy hangot, ami értem kiáltott. Azt gondoltam, hogy megőrültem. De most már tudom, hogy odakinn van valahol, és engem keres. – Megdörzsölte a sebhelyet a homlokán. – Nem akartam eljönni a Kárpátok hegyei közé, féltem, hogy itt van, de Gabriel és Francesca nem hagytak volna otthon egyedül. Gabriel azt mondta, folyamatos védelemre van szükségem.  

Raven szíve megugrott. 

– Ezt mondta? 

Skyler bólintott. 

– Mostanában nagyon furcsa. Egyáltalán nem akarja, hogy én vagy Francesca eltűnjünk a látómezőjéből. Bár nem mond semmit, látom rajta, hogy nagyon ideges. Francesca dolgozik a kórházban és több menedékhelyen is, és én is gyakran megyek vele, de látom, hogy mostanában már Gabrielnek egyáltalán nem tetszik, ha elmegyünk.  

Raven ismét meglocsolgatta a pulykát, hogy elfoglalja magát, bár semmi szükség nem lett volna rá.  

– Mióta ideges Gabriel körülbelül, ha valamelyikőtök elmegy otthonról? 

Igyekezett semlegesen tartani a hangját, de a szeme sarkából elkapta Skyler éles pillantását.  

– A herceg elleni támadás óta.  

„Nincs semmi aggasztó idekinn Raven. Egy férfi futott az erdőben, állatalakban, és úgy döntött meglátogat bennünket, de látta, hogy társaságunk van. És az öcsémmel is beszélek. Nem engedhetjük haza Skylert az erdőn keresztül, kíséret nélkül.” 

„Aggódnom kellene valami miatt, Mikhail?” 

Érezte a férfi rövid habozását. 

„Nem tudom. Nyugtalan vagyok, de nem találom az okát.” 

„ Légy óvatos Mikhail. Tartsd magad biztonságban. Mit akarsz megbeszélni Jacques-al?” 

Raven érezte, hogy hirtelen felvidul. 

„Hogy hogyan fog kinézni Gregori Mikulásnak öltözve a gyerekek között.”