3. fejezet 

 

 

 

     – Mi ez a rettenetes lárma? - kérdezte Mikhail, amikor Aidan kinyitotta előtte a hatalmas nappaliba vezető ajtót. Nagyon rég nem látta a harcost, így most a herceg elmosolyodott, amikor a harcosok módján, egymás alkarját megszorítva üdvözölték egymást. 

Aidan szokatlan színű szemei felragyogtak, mint két régi aranypénz.  

– Megtisztelsz a jelenléteddel bennünket, Mikhail.  

– Kérlek, mondd, hogy Byron unokaöccse, Josef már nincs itt látogatóban.  

Mikhail megtorpant a küszöbön, szemöldökeit helytelenítően összehúzta.  

– Úgy tűnik, itt gyűlnek össze. Joshnak van egy videojátéka, amit Alexandria tervezett, és mindenki ki akarja próbálni. Josef is itt van természetesen, – tette hozzá figyelmeztetően Aidan, amikor félreállt az ajtóból, hogy beengedje a herceget.  

Mikhail mozdulatlanná dermedt, a lába megállt lépés közben a levegőben.  

– Talán szólnunk kellene Byronnak, hogy azonnal hívja el valamiért.  

Aidan önelégülten elmosolyodott.  

– Úgy beszélsz róla, mintha vámpír lenne.  

– Inkább egy vámpírral néznék szembe. Reméltem, hogy Olaszországban marad. Byron valószínűleg egy durva viccként hozta magával.  

– Nagyon szórakoztató, a maga túláradó módján, – mondta Aidan.  

Mikhail sötét szemöldökei összehúzódtak.  

– Felhívja magára a figyelmet és közben még a legalapvetőbb készségeinkkel sem rendelkezik.  

– Láttam ma este fejest ugrani a tetőről, de az alakváltás csak félig sikerült neki.  

– Mégis úgy nézel ki, mintha jól szórakoznál, – sóhajtott Mikhail. – A huszadik évében jár. Már nem engedhetjük meg magunknak, hogy túl sok időt hagyjunk a gyerekeinknek a felnövésre.  

Aidan megrázta a fejét.  

– Ő, még ez emberi évek szerint is egy egyszerű tini, Mikhail. Sokáig és túlzottan közel éltünk az emberekhez, kezdünk úgy gondolkodni, mint ők. A gyerekeink megérdemlik a gyerekkort. Szeretem nézni, ahogyan a kis Joshua növekszik. Josef boldog és egészséges… 

– Joshua ember. Josef pedig nem. A mai világ pedig nagyon veszélyes lett a fajtánk számára, – mutatott rá Mikhail. – Ellenségek vesznek körbe bennünket, a nőink és a gyerekeink a legsebezhetőbbek. Szükségünk van Josefre, és hogy gondoskodni tudjon a saját biztonságáról, meg kell tanulnia fajunk készségeit. Saját biztosítékokat legalább tud szőni? 

Aidan bólintott.  

– Természetesen, igazad van. Amióta az a koncentrált támadás, az a gyilkossági kísérlet megtörtént ellened, nekem is folyamatosan az jár az eszemben, hogy a következő célpontok valószínűleg a gyerekeink és az asszonyaink lesznek. Josef intenzívebb tanításáról beszélni fogok Byronnal, hogy készítse fel a megfelelő védekezésre, ha támadás érné.  

– Nekem meg az jutott eszembe, hogy nőket szintén fel kellene készítenünk erre, – halkította le a hangját Mikhail, miközben elindult abba az irányba, amerre Aidan invitálta, egy csendesebb sarokba a nappali ricsajából. – A nőket, mindig mi védtük meg.  

– Mert ők a fény, – mondta Aidan. – Bennük nincs meg az a sötétség, ami a gyilkoláshoz kell.  

– Tehát mindannyian gondolkodtunk már a megoldásokon, és a vadászok számának csökkenése miatt új megoldásokat kell találnunk az önvédelemre. Az idők változnak, és őszinte leszek Aidan, a kipusztulással nézünk szembe. Már nem járhatjuk a régi utakat. Készen kell állnunk rá, hogy nyitottak legyünk az új helyzetek új megoldásaira.  

– Az ősiek nem fognak rajongani a haladó gondolatokért.  

Egy apró mosoly lágyította el Mikhail kemény vonalú száját.  

– Én pedig éppen úgy látom, hogy az ősiek még nálunk is rugalmasabbak és haladóbb gondolkodásúak. Ugyanakkor aggályaim vannak a karácsonyi partival kapcsolatban, amit Raven szervez.  

– Alexandria is nagyon jó ötletnek találta, – mondta Aidan, – így lehetősége lesz találkozni a többi nővel. Úgy gondolja, hogy ez mindenképpen segíteni fogja Sheát is a szülésben. Olyan sokan vagyunk itt, hogy a gyermeknek nagyobb esélye van a túlélésre.  

– Shea nagyon közel van már hozzá, vagy még ma éjjel elkezdődik, vagy holnap éjjel. Raven éppúgy, mint Alexandria, úgy érzi, hogy a család érzetét keltheti ez az összejövetel a Kárpátiakban, a leánygyermekek, és Shea sikeres szülése, pedig reményt adhat a még egyedülálló hímeknek is. 

– Alexandria kint van a konyhában. Joshua és Josef feltaláltak neki valami nagy sebességű turmixot, hogy gyorsabban elkészíthesse az ételt az ünnepségre. Azt hiszem, a krumpli darabolást szerették volna elkerülni. Találkoznod kell vele, gyere ki hozzá, bár egy kissé tart a veled való találkozástól.  

– Tőlem tart? – Nézett rá mogorván Mikhail, – Miért fél a velem való találkozástól?  

– Úgy hallotta, megfélemlítő tudsz lenni, – vigyorgott Aidan.  

Mikhail is elmosolyodott lassan, válaszképpen. 

– Ezek a nők… – Megcsóválta a fejét, majd hirtelen abbahagyta, pillantása reménykedőnek tűnt. – Hacsak nem Josef… – pillantott oda a tévé képernyőjére, ahol épp egy hatalmas csata dúlt.  

Joshua, Alexandria göndör fürtű öccse kezelte a játékkonzolt, és hangosan felkacagott, amikor a karaktere egy hátra szaltóval átvetette magát Josef karakterén. Josef az elméjével irányította saját játékosát, ami olyan hirtelen pördült meg, hogy majdnem elbotlott a saját lábában.  

– Ezt a játékot Alexandria tervezte? Ez nagyon jó, nagyszerű. Remek gyakorlási lehetőség a népünk tagjai, így Josef számára is, – mondta Mikhail. – Hogy jutott egyáltalán eszébe?  

– Josh és én imádunk videojátékokat játszani, szegény Alex meg csak nézett bennünket. Még csak a grafikánál és a video megoldásoknál járt, amikor rájött, hogy képes vagyok az elmémmel is irányítani a saját karakterem. Így karácsonyi ajándékképpen, megcsinálta nekünk Josh-al ezt a játékot.  

– Elképesztően intelligens nő. Arra gondoltatok, hogy piacra is dobjátok ezt a játékot? 

– Igen. Aki csak látta, mindenki odáig volt tőle, és magának is akart belőle. És Alexandriának, a folytatással kapcsolatban is vannak már ötletei. Mert hát ugye itt van nekünk Josh, aki ember, meg Falcon és Sara hét örökbefogadott gyermeke is, azt tervezi, hogy megcsinálja a játékot úgy is, hogy két konzollal is lehessen vele játszani, ha szükséges. Ez egy újabb lehetőség is lenne, hogy emberinek hathassunk. És online is játszhatunk egymással.  

– Kiváló ötlet. Remélhetőleg ez segít közelebb hozni bennünket egymáshoz akkor is, ha nagy távolságokra élünk egymástól. – Mikhail megdörzsölte az állkapcsát. – Beszélnem kell Dimitriről a testvéreddel. Ha jól értesültem, Julian és Dimitri nagyon jó barátok voltak gyerekkorukban.  

– Igen, azok voltak, – mondta Aidan, – itt van Dimitri is? 

– Lejött Oroszország erdeiből, hogy csatlakozzon hozzánk, de az idő legnagyobb részében farkas alakban van, és a fák között portyázik. Ha előbb futsz össze Juliannal, mint én, mondd meg neki, hogy lépjen vele kapcsolatba. Azt hiszem, jobban ismeri Dimitrit, mint bármelyik más Kárpáti. Még az is lehet, hogy valamelyik csata után vért cseréltek. Azt szeretném, ha felügyelné Dimitrit, ilyen közel az asszonyainkhoz.  

Aidan éberen felkapta a fejét. 

– Úgy érzed, Dimitri átfordult? 

– Már nem számíthatunk arra, hogy száz százalékosan képesek vagyunk az elméket olvasni, hogy megérezzük a hatalom vibrálását vagy a gonoszságot. A vámpírok nagy valószínűséggel megpróbálnak bejuttatni majd valakit a táborunkba. Nem hiszem, hogy Dimitri átfordult volna, inkább úgy gondolom, hogy nagyon erősen kell már küzdenie ellene. Ilyen sok nő a közelében lehet, hogy reményt ad neki, hogy folytassa a harcot, de lehet, hogy épp a rossz irányba billenti el. Jobb óvatosnak lenni.  

– Régóta egyedül harcol a vámpírok ellen a területén, – bólintott egyetértően Aidan. – A túl sok vadászat pedig kiveszi a maga vámját a vadászból.  

– Mikhail felsóhajtott. 

– Nem tudom megmenteni mindannyiukat, Aidan.  

– Nem, de mindent megteszel, hogy megmenthesd a népünket, ami csak szükséges Mikhail, ez minden, amit elvárhatsz magadtól. Gyere, ismerd meg az életpárom.  

Mikhail követte Aidant, a hatalmas nappalin keresztül a konyha felé.  

– Raven megkért, hogy játsszam el a Mikulást. Tudod, azt a fehér szakállú, piros kabátos fickót.  

Aidan olyan hirtelen állt meg, hogy a mögötte lépkedő herceg majdnem beleszaladt.  

– Te leszel a Mikulás? 

Mikhail megrázta a fejét, vidám szikrák jelentek meg a szemében.  

 – Meghagyom a vejemnek.  

– Gregorinak? – Aidan fogai felvillantak. A felhők elmozdultak, a Hold fénye végigömlött a Kárpátin, odavonzva a figyelmet óarany színű hajára. – Ott kell lennem, amikor megmondod neki.  

– Azt hiszem, el fogják árasztani a házát a pókok, legyek és talán néhány madár is lesz, – mondta nyilvánvaló elégedettséggel Mikhail. – Szeretnék találkozni a hihetetlenül tehetséges életpároddal. Mutasd az utat. Már pusztán az, ha elképzelem Gregorit abban a nevetséges holmiban, figyelemreméltóan felvidít. Alexandria nem fog megfélemlítőnek találni.  

Aidan a kilincsre tette a kezét, habozott.  

– Alexandria vámpírtól szerzett először tudomást a fajunk létezéséről. Az öccsével együtt kapta el. A vámpír leláncolva tartotta, táplálkozott belőle és a vérét itatta vele, azt akarta, hogy miután mindketten táplálkoznak majd az öccséből, Alexandria ölje meg. Néha még mindig rémálmai vannak. Elkapom a visszhangjait, amikor mindketten félálomban vagyunk. Joshua már nem emlékszik, de előtte nem is akarja elrejteni, hogy mik vagyunk. Ez pedig azt is jelenti, hogy tudnia kell, hogy vadásznak ránk. Bátor tett volt hát Alexandriától, hogy a félelmeit félretéve eljött ide, hogy találkozzon a többi nővel.  

– Gyerekvállalásról, beszéltetek már? 

Aidan megrázta a fejét. 

– Még nem. Jól ismeri a vetélések, és a gyermekeink halandósági számait.  

Mikhail bólintott.  

– Gary valami olyasmiről beszélt, hogy minél gyorsabban születik meg a baba az átalakítás után, annál kisebb a valószínűsége, hogy elveszítjük. Úgy gondolja, minél régebben Kárpátiak a nők, annál nagyobb a valószínűsége a vetélésnek, és kisebb az esélye a lánygyerekek születésének, de a miértre még nincs válasza, különösen hogy Francesca gyermeke is lány.  

– Nekünk legalább itt van Joshua, aki inkább fia, mint az öccse Alexandriának. Eddig még nem akart megfoganni, úgyhogy még ezzel a problémával nem kellett foglalkoznunk.  

Mikhail rezzenéstelenül, hajlíthatatlanul, parancsolóan nézett a szemébe. Aidan felsóhajtott. 

– Beszélni fogok vele róla.  

– Tedd azt. A népünknek szüksége van minden gyermekre, minden egyes újabb lányra, akiket ezen a módon kaphatunk. A vadászaink reménytelen helyzetben vannak Aidan.  

– Én is az egyik reménytelen helyzetben lévő vadász voltam Mikhail, – felelte csendesen Aidan. – Tudom, mi a kötelességem a népem iránt.  

– Aidan! – Joshua szinte nekiszaladt, megragadta a kezét és húzni kezdte visszafelé. – Nem játszol velünk? Josef szünetet tart, úgyhogy beszállhatnál.  

Aidan szeretetteljesen megborzolta a kisfiú haját.  

– Egy perc Josh. Alexandria még nem találkozott Mikhaillal. Ő a népünk vezetője, nagyon fontos ember.  

A kisfiú szemei nagyra nyíltak, ahogy felnézett a hercegre. Mikhail lenézett az apró, göndör-fürtű fiúcskára, aki Aidan kezét rángatta, és egy apró szúrást érzett a mellkasában. Akart egy másik gyereket. Egy olyat, aki úgy nézne rá, mint ahogy ez a kicsi néz Aidanra. Egy egész falut akart, tele gyerekekkel, akiknek a csillogó szemei, boldog kacagása körülvenné, akiknek az arcában ott ragyogna a remény.   

Tekintete megpihent Josefen, aki Josh után indult, és most először gondolt jó szívvel a fiatalemberre. Josef ismét nőtt jó pár centimétert, vállai kezdték felvenni a Kárpátiakra jellemző szélességet, de még mindig vékony és nyakigláb volt, fekete hajának vége kékre festve, valamiféle tüskeszerűségekbe rendezve meredezett a fején, úgy nézett ki, mint egy madárijesztő.  

– Hello Josef. Jó újra látni téged.  

A fiú mintha egy pillanatra megrémült volna, de aztán felöltötte magabiztos vigyorát.  

– Téged is királyi fenség. Meg kellene hajolnunk? 

Aidan egy halk, figyelmeztető morgással tarkón csapta, Mikhail pedig mogorván rámeredt, fekete szemeiben veszély ragyogott fel. A házban szinte tapinthatóvá vált a hatalom, még a falak is felhullámzottak.  

Josh kivágta a konyhaajtót és berohant. 

– Alex! Van itt valaki. 

Az öccse hangjából hallatszó félelemtől és az épületben megemelkedő hatalomtól, Alexandria olyan villámgyorsan pördült meg, hogy alakja egy homályos folttá maszatolódott. A feltuningolt, nagysebességű turmixbot a kezében volt, és még mindig működött. A vágóélekről fokhagyma, sajt és burgonyadarabok röppentek szét minden irányba, jutott belőlük a falakra éppúgy, mint a mennyezetre. Egy csepp felragadt Mikhail bal oldali pofacsontjára.  

Alexandria ezt látván felzihált, és teljesen odafagyott álltó helyébe, a járó mixerrel együtt, még több pépet terítve szét a helyiségben. Elborzadt tekintetét képtelen volt elszakítani a hercegről.  

Egy hosszú pillanatig csak a mixer és a szétspriccelő krumplipüré hangja hallatszott, amiből immár a herceg mellkasára is jutott. Josh kuncogni kezdett.  

Josefből valami köhögésféle tört ki, majd amikor egymásra pillantotta két fiú, kétrét görnyedve kitört belőlük a nevetés.  

Ez a hang ösztönözte végül cselekvésre Aidant. Egy intéssel elzárta a hatalommal működő szerkezetet, és meglepő gyorsasággal átvágott a helyiségen, hogy szoborrá vált életpárja kezéből kivegye azt, ezzel egy időben pedig közé és a herceg közé helyezkedjen.  

Egy rövid ideig csak a fiúk nevetése hallatszott.  

Alexandra beleásta az arcát Aidan mellkasába, kezeit becsúsztatta farmere hátsó zsebébe. 

„El sem hiszem, hogy ezt műveltem. Mit fog rólam gondolni?”  

Nyilvánvalóan megpróbálta visszatartani a saját nevetését, bár szinte reménytelenül.  

Aidan kissé eltávolodott és elfordult tőle, ujjízületeivel finoman végigsimított az oldalán, de közben szeme sarkából Mikhailon tartotta a pillantását.  

„Ez nem több, mint egy aprócska baleset,”– nyugtatta meg. Érezte saját nevetését is feltörni. Nehéz volt rezzenetlenül, fapofával álldogálni, amikor fokhagymás krumpli pettyei terítették be a herceg fél arcát és ruháját. 

Mikhail szája is megvonaglott, gyorsan eltakarta a kezével.  

– Fölösleges úgy állnod ott az életpárod előtt, mintha azonnal porrá akarnám égetni őt azért, amit a ruhámmal művelt, Aidan.  

– Úgy néz ki, hogy úgy állok? – kérdezte hitetlenkedően megemelt szemöldökkel Aidan.  

Josh bólintott, majd tovább nevetett.  

– Mintha le akarnál lőni valakit.  

Aidan mintha csak egy pisztoly lenne nála, rászegezte a mixert a túlságosan készséges Joshra.  

– Most tényleg arra gondolok.  

– Kicsit jobbra célozz, Josefnek is jusson, – javasolta Mikhail.  

Alexandria megköszörülte a torkát, próbált nagyon komolynak tűnni, de valójában nagyon is nevetni akart.  

– Rettenetesen sajnálom, – mondta fennhangon Mikhailnak, – a mixer kiszabadult az irányításom alól.  

– Nagyon hasonlítasz a testvéredre, – mondta Mikhail, és a legnagyobb lelki nyugalommal lesöpörte az arcáról és a mellkasáról a krumplipürét. – Szerencsére én Kárpáti vagyok, és ezek nem jelentenek nagyobb kényelmetlenséget, mindössze arra jó, hogy kisgyerekeket szórakoztasson.  

Fekete szemei veszélyesen összeszűkültek, zöldessárga színt vettek fel, amilyen egy farkas szeme, izzó pillantása pedig megállapodott Josefen. Halk, mély morgás hullámzott fel a szobában, nagyon is jellegzetes volt, mégsem lehetett volna pontosan megmondani, kinek a torkából jön.  

Josef rögtön lenyelte a nevetést, felegyenesedett és távolabb ment Mikhailtól. A herceg kőből faragott, mozdulatlan álarcot öltött vonásaira, bár belülről az fenyegette, hogy belőle is kitör a nevetés.  

Mikor hallotta utoljára gyerekek nevetését? Több időt kellene töltenie Sarával és adoptált gyermekeivel. A fiatalok mindig a reményt jelentették a számára, rávették, hogy frissnek, izgalmasnak lássa a világot maga körül. Szüksége volt egy gyermekre az otthonában, aki belekapaszkodik a lábába, és úgy néz fel rá, mint ahogyan Joshua nézett fel Alexandriára. 

„Mikhail. Skyler haza akar menni. Visszajössz, hogy elkísérd, vagy kísérjem én?” 

Raven hangja félbeszakította a gondolatait. Sok teendője lett volna még, de Ravennek sem volt kevesebb. 

– Reméltem, hogy beszélgethetek még veled egy kicsit Aidan, de Skyler náluk van, haza kell őt kísérnem. Visszatérek, mihelyt meggyőződöm róla, hogy biztonságban van.  

– Én úgyis át akarok menni Desarihoz, – mondta gyorsan Alexandria, – hazakísérhetem Skylert. Szeretnék szívni némi friss levegőt. Szakácsnak úgyis rossz vagyok… 

Joshua felkuncogott. 

– Tényleg az. Mindig mindent odaégetett.  

Alexandria bosszúból meghúzta az egyik göndör tincset a fején és felnevetett.  

– Szomorú, de ez tény. Rettenetes szakács vagyok, de talán Aidannal megmenthetnétek a krumplit.  

Mikhail mozdulata elakadt a levegőben, amivel az utolsó fehér morzsákat akarta lesöpörni magáról. 

– Én? Főzzek? 

– Én meg tudom csinálni, – mondta Josef, – azt a turmixot úgy is ki akartam próbálni. Ezt nézd, Josh! 

Intett a kezével, és a burgonyapürés tál felemelkedett a levegőbe. Az edény esetlenül rángatózott, hol Josef, hol Aidan felé dőlt, míg végül megállt a herceg fejmagasságában. Aidan elkapta, még mielőtt valami végzetes dolog történt volna.  

– Alexandria sokat dolgozott ezen az… anyagon.  

– Anyagon? – visszhangozta Alexandra. – És majd éppen ez az Aidan és Josh fogja megmenteni a krumplipürémet.  

Mikhail hátralépett és megfordult, hogy ránézzen Josefre.  

– Remélem, nem azt tervezted, hogy a fejemre öntöd.  

Joshuából a kuncogás egy újabb rohama tört ki.  

– Ha Alexandria csinálta, akkor az anyag egy nagyon jó szó Aidan.  

– Hé! Mostmár aztán elég, – nézett rá tettetett haraggal Alexandria. – Befogod a szád, vagy te fogsz sütni-főzni.  

„Én is hazakísérhetem a kis Skylert,”– ajánlkozott Aidan.  

„Szükségem van némi nyugalomra, – felelt neki Alexandria, – „imádom Josht, de a videojáték, a tört krumpli és Josef, egyszerre egy kicsit sok.” – elárasztotta elméjét szeretete melegével. – „De tökéletesen jól vagyok.” 

Ez mindent egybevetve, nem volt teljesen igaz. Lehetetlen volt bármit is elrejtenie életpárja elől, így az pontosan tudta, milyen szorongásokkal jött a Kárpátok hegyei közé.  

„Egyetlen szerelmem. Veled megyek.” 

„Itt maradsz, és szórakoztatod a herceget. Tényleg szükségem van némi időre egyedül.” 

Teljes szívéből szerette Aidant, a teste minden egyes sejtjével, de néha még mindig elég nehéz volt elfogadnia, hogy minden gondolatát ismeri. Ez alkalmanként kellemetlen volt, amikor ügyetlennek, alkalmatlannak érezte magát a többi Kárpátihoz képest, és emiatt szégyenkezett. Utálta, hogy Aidan is látja, milyen értéktelennek érzi magát.  

„Nem vagy értéktelen. Minden jogod megvan hozzá, hogy aggódj Joshua biztonsága miatt. Kevesen vannak olyanok, akiket vámpír fogott el, mégis életben vannak.” – Aidan lehajolt hozzá, és egy csókot nyomott a tarkójára. – „Te vagy a világom.” 

„Ahogyan, te is az enyém.” 

Alexandria felvillantott egy apró mosolyt a herceg irányába.  

– Megtiszteltetés volt találkoznom veled, még akkor is, ha összefröcsköltelek krumplipürével. Maradj, és beszélgess Aidannal. Már alig várta, hogy egy kis időt együtt tölthessen veled. Ügyelni fogok rá, hogy Skyler biztonságban hazaérjen.  

Mielőtt bármelyik férfi is tiltakozhatott volna, ragyogóan rámosolygott Joshra.  

– Szeretnél velem jönni? – Ellenállt a késztetésnek, hogy alkalmazzon egy enyhe kényszert, amivel a nemleges választ elérhette volna. Tényleg szüksége volt az éjszaka nyugalmára.  

– Josef és én még játszani akarunk az új játékkal Alex, – válaszolt Josh, – nagyon király.  

– Örülök, hogy ennyire tetszik. Neked készítettem.  

– Alexandria… – Aidan hangja elakadt. Nem akarta még jobban zavarba hozni azzal, ha ellenkezni kezd vele, amiért egyedül megy. Csak egy rövidke sétányira állt Mikhail háza, és mióta ennyi Kárpáti visszatért a szülőföldjére, teljes biztonságban kellene lennie, de… Felsóhajtott. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy eltűnjön a szeme elől. – Én szívesen sétálok veled egyet.  

„Csak egy kis levegőre van szükségem. Nem tudom, miért vagyok ilyen ideges, ha ennyien vannak körülöttem, de az vagyok. Ennek a problémának a leküzdéséhez időre van szükségem Aidan, kérlek, értsd meg.” 

Elküldte felé szerelme egy hatalmas hullámát. Imádta Aidant, de mindig is független volt. San Franciscóban nyugodt, ellazult volt, de mióta hazaérkeztek a szülőföldjére, nagyon feszültnek tűnt. Joshnak és Alexandriának is rémálmai voltak, Joshnak álmában, Alexnek pedig ébredéskor. Rémítő álmaik csak fokozták saját félelmét, és ez felkeltette Aidan védelmező ösztöneit, arra késztette, hogy próbálja minél közelebb tartani magához őket.  

Alexandria bólintott a hercegnek, fújt egy csókot Aidan és a fiúk felé, felvette a kabátját és a kesztyűjét, és kisietett az ajtón, mielőtt Aidan meggondolhatta volna magát.  

Odakinn beszívta az éles, hideg, kristálytiszta lebegőt, arcát az ég felé fordította. Apró hópelyhek szállingóztak, lassan, lusta örvényekbe keveredve, elszigetelve szinte minden hangot körülötte. Kinyújtotta a kezét, kitátotta a száját, hagyta, hogy néhány hópehely beléhulljon.  

Az élet Aidannal hihetetlen volt. Úgy bánt Joshuával, mintha a saját fia lett volna, vele pedig akár egy királynővel. Fogalma sem volt róla, miért érzi hát magát szomorúnak és alkalmatlannak, amióta csak idejöttek.  

De a legrosszabb az egyre fokozódó félelme volt. Egy merő ostobaság volt, néha mégis azon kapta magát, hogy az árnyékokat figyeli, a szíve pedig dübörög a rettegéstől.  

Valószínűleg a rémálmok lehettek az oka, az undor, amit akkor érzett, ha visszaemlékezett a vámpír érintésére, érdes nyelvére a bőrén, a fogai marásának fájdalmára, ahogyan marcangolta a nyakát.  

Odanyomta a kezét a nyakára, arra a foltra, ami égni kezdett.  

Már halott. Aidan megölte, soha többé nem térhet vissza: sem Joshért, sem érte. De akkor miért lüktet a nyaka pontosan ugyanazon a helyen, ahol az élőholt feltépte? 

Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa az elméjét. Karácsony van, a szépségre kell felkészülnie. San Franciscóban nem találkoztak hóval, így Josh egészen felvillanyozódott a Kárpátoktól.  Sok férfival találkozott már online a játékban, és most alig várta, hogy személyesen is megismerkedjen velük. Nem szerette volna ezt a találkozást elrontani senki számára a buta rémálmaival.  

Eltökélte magát, eltolta elméjéből a túl színes, túl élénk emlékeket, és lassan sétálni kezdett a herceg háza felé. Tudta az utat, százszor is látta már Aidan elméjében, megjegyzett minden egyes lépést. Szerette volna, ha jól érzi magát a szülőföldjén, így megosztotta vele az összes emlékét, sőt, rajzolt neki egy virtuális térképet is, hogy könnyebben felfedezhesse a környéket.  

A szél megérintette, végigsimította az arcát, a hó megült a haján. Fel kellett volna vennie a csuklyáját, de izgalmasnak érezte, hogy szabadon sétál az éjszakában, egy sűrű erdőben, ahol ropogós, friss, hideg levegő árad a tüdejébe, és végre béke lopózik belé.  

Skyler már türelmetlenül várta a tornácon.  

– Egész egyszerűen nevetséges, hogy Gabriel és Lucian nem akarják megengedni, hogy egyedül sétáljak, – mondta. – Ide is teljesen egyedül jöttem, még mielőtt bárki észrevette volna, hogy eltűntem. Josefre senki sem akar kísérőket aggatni. – A nyaka köré tekerte a sálját, és felhúzott orral, drámai mozdulattal vetette hátra a végeit a válla fölött. – Nekem aztán senki sem fog folytonosan parancsolgatni, hogy mit csináljak. De Lucian és Gabriel, mindenkinél rosszabbak.   

Alexandria összehúzta a szemöldökét.  

– Josef kapcsolatba lépett veled, ő idegesített fel, ugye?  

– Kisbabának nevezett. Egyedül jöttem ide, és határozottan egyedül is akartam visszamenni.  

Eltakarta a kezeivel az arcát.  

– Josef csak bosszantani akart, ugye tudod? Azt hiszem, meg kellene őt kérned, hogy vegye fel előtted egy bagoly alakját.  

Skyler felkapta a fejét, és elgondolkodva nézett Alexandriára.  

– Gondolod? Élvezném? 

Alexandria komolyan bólintott. 

– Rendbe hozná az egész napodat.  

Lassú mosoly terjedt szét Skyler arcán.  

– Köszi a tippet. Raventől már elköszöntem. Azt hiszem, a pecsenyelé nem igazán úgy sikerült, mint ahogyan szerette volna.  

– A krumplipürém sem. Pillanatnyilag a herceg viseli magán.  

Skyler megtorpant és felpislogott Alexandriára.  

– Magán viseli? A krumplit? Hozzávágtad?  – A mosolya még inkább kiszélesedett. – Bárcsak ott lehettem volna.  

– Bárcsak én meg ne lettem volna ott. Josh megijesztett, megfordultam és megfeledkeztem róla, hogy egy nagysebességű mixer van a kezemben, amit Josh és Josef turbóztak fel direkt nekem. Szanaszét fröcsköltem a tört krumplit Mikhailon.  

Tekintete találkozott a Skylerével, és mindkettejükből kitört a nevetés. Hangjuk keresztülsodródott az erdőn, felemelkedett, hogy elé menjen a lehulló hópelyheknek.  

Valahol felhuhogott egy magányos bagoly. Egy farkas válaszolt rá, hosszú, elnyújtott üvöltéssel, magához hívva a falkát.  

– Alexandria, – mondta Skyler elcsendesedve. Valami a hangjában, azonnal magára vonta a nő figyelmét. 

– Mi az? 

Skyler vállat vont, megpróbált lezsernek tűnni.  

– Csak egy ostoba kérdés. Hallottad valaha sikoltozni a földet? 

– Sikoltozni? A földet? – ismételte meg Alexandria.  

– Tudom, hogy őrültségnek hangzik. Meg sem kellett volna említenem, de néha, – nem volt mersze bevallani, hogy amióta a Kárpátokban van, mennyire gyakran, – mintha sikolyokat hallanék.  

Alexandria megrázta a fejét.  

– Én soha nem tapasztaltam ilyesmit. Beszéltél erről Francescának? 

Skyler megvonta a vállát.  

– Valószínűleg csak ostobaság az egész. Sokszor rendezek magamnak ilyen utó gyerekkorszerűséget.  

A farkas ismét felüvöltött, de most egy másik válaszolt is neki. Úgy hangzott, mint egy kihívás. Alexandria odakapta a fejét a sötét sűrű irányába, a gerincén végigborzongott a hideg. Gyorsabban kezdett lépkedni.  

– Játszottam az új videojátékoddal, – társalgott Skyler. – Döbbenetes. Josh, Josef és én, napfelkeltéig játszottunk online. Néhány férfi is bekapcsolódott. Ugyanolyan gyors vagyok, mint Josef. Gabriel úgy gondolja, azért, mert Francescával mindketten adtak a vérükből, de szerintem simán csak jól tudok összpontosítani. Én is képes vagyok az elmémmel irányítani a játékot. Josh azt mondta, valami különlegességen dolgozol a számunkra. Készen van már?  

Alexandria odanyomta a tenyerét égő nyakára. A nem létező seb dobogott, mintha még mindig eleven lenne, a hideg levegő szinte sütötte.  

– Már majdnem. Karácsonyi ajándéknak szántam Joshnak, de még egy kicsit csiszolgatni akarom. A grafikák már majdnem túlságosan is valódiak. Úgy gondoltam, egy kicsit enyhítek rajtuk. Más Kárpátiakkal is játszol az interneten?  

Tudta, hogy Joshua is szeretett volna mindenkivel játszani, de ő nem engedte, csak olyan Kárpátiakkal, akiket Aidan személyesen is ismert.  

– Joseffel. Más játékokat a világ minden tájáról, mindenféle emberekkel. Igazán nagyon tehetséges. A számítógépekhez is nagyon ért. Bármit feltör, legalábbis ezt mondja. Múltkor egy orosz weboldalra tört be, és szentül állította, hogy az, felbérelhető bérgyilkosok üzenő központja volt.  

Alexandria összevonta a szemöldökét.  

– És ezeket Joshnak is elmeséli? 

– Valószínűleg. Josh felnéz rá, mert annyira jó a játékban.  

– Nagyszerű. Ez az én hibám.  

Levelek susogtak körülöttük, az ágak tompa kattogással egymásnak csapódtak. A hang, reszketést küldött végig Alexandria gerincén.  

Az út, ami Gabriel és Francesca házához vezetett, ritkán használtabb, kitaposatlanabb volt, mint amelyik a herceg otthonáig vitte.  

Megpróbált az erdő mélyére látni, de sziklák, fatörzsek, bokrok tették a talajt egyenetlenné, alattomossá. Ha Skyler nem lett volna vele, egészen biztosan a levegőbe emelkedik és egyenesen hazarepül.  

– Josef bajba fogja magát keverni. A hackereket le lehet nyomozni.  

– Én is mondtam neki. – Skyler szándékosan belelépett az apró pocsolyákba, élvezte, hogy a vékony jég recsegve betörik bakancsa talpa alatt, és a repedések egészen a tócsák széléig kifutottak. A következőre már páros lábbal ugrott, jeget és sarat fröcskölve szét a hóra. – De úgy gondolja, hogy mivel Kárpáti, legyőzhetetlen.  

– Hát, nem az.  

Alexandria próbált nem ránézni az érintetlen havon szétterjedő sárra. Túlságosan úgy nézett ki, mint egy hosszú árnykar, ami nyújtózik valami felé, az áldozatai felé, mint rémálmaiban.  

Vett egy mély lélegzetet, és megpróbált túljutni a rátörő rettegéshullámon. Mintha mozgást érzékelt volna a szeme sarkából, pillantása visszaugrott az erdő mélye felé. Egészen biztos volt benne, hogy egy hatalmas farkast lát, ami párhuzamosan lopakodik velük.  

– Mi az? – kérdezte Skyler. Hirtelen ő is elcsendesedett, pillantása végigsöpört az erdőn, mintha ő is érezné az ellenséget.  

– Nem tudom édesem, de fogd meg a kezem, és ne ereszd el. 

Skyler nyelt egy nagyot, és lebámult kesztyűs kezére. 

– Sajnálom. Nem tudom megtenni. Soha nem érintek meg senkit. Akkor érzem az érzéseiket, teherként nehezednek rám.  

Alexandria visszaejtette a karját az oldalához.   

– Ne haragudj. Ne legyél már annyira szomorú. Nekem kellett volna emlékeznem erre. Akkor csak maradj szorosan mellettem. Gabriel vagy Francesca, repültek már veled?  

– Persze. Attól nem félek. Szeretek repülni. Láttál valamit?  

– Nem vagyok benne biztos, de ha mégis, szeretném, ha gyorsan a levegőbe emelkedhetnénk.  

Skyler gondosan körülnézett. 

– Én nem látok semmit.  

– Most én sem. „Aidan? Kissé nyugtalan vagyok. Azt hiszem, egy farkast láttam, de nem vagyok benne biztos. Biztonságba helyezem Skylert, de találkozzunk Gabriel házánál. Nem szeretnék egyedül hazamenni.” 

„Ott leszek.” – Aidan hangja meleg volt és megnyugtató. – „Semmit ne kockáztass Alexandria, Gabriel vagy Lucian eléd megy.” 

„Nem ismerem őket.” 

Szabadon eresztette természetfeletti érzékeit a területen, próbált észrevenni, kinyomozni bármit, ami ellenség jelenlétére utalhatott.  

Rengeteg farkas volt az erdőben, de azok távol tartották magukat a Kárpátiaktól. A férfiak is előszeretettel változtak át farkasokká. Meglátni egyet sem kellett volna, hogy bekapcsolja a riasztórendszerét, de az most mégis teljes erőből sikoltozott.  

– Kihívtuk a hímeket egy paintball játékra, – mondta Skyler, tovább sétálva a ház felé. – Josef ötlete volt, és hogy szórakoztató legyen, senki sem válthat alakot, mivel én, Josh, és a gyerekek sem tudunk. Mondtam Francescának, hogy szabályokat kellene hozni. Az kevés, hogy nem változhatnak át, a férfiak nem is kommunikálhatnak egymással, másképp túl nagy előnyük lenne, nem gondolod?  

A levelek összezörrentek, mintha csak susognának. Egy gally elreccsent. Alexandria a hang irányába kapta a fejét.  

– Nincs is szél. Valaki van a fák között, a bal oldalunkon Skyler. Azt hiszem, fel kellene emelkednünk a levegőbe. Mintha megint láttam volna egy farkast a bokrok között. Hatalmas volt, és mintha lépést tartana velünk, de lehet, hogy csak képzelődöm.  

– Nagyon úgy néz ki, hogy akkor mindketten ugyanazt képzeljük, – felelt a lány, és közelebb húzódott Alexandriához. – Néha megérzem, ha közeledik felém valami. Meg tudnám keresni… 

– Ne! – szólt rá Alexandria élesen, – Fogalmad sincs róla, hogy barát-e, vagy egy szörnyeteg. Ha kinyitod az elméd, lehet, hogy egyenesen visszavezeted magadhoz. Már idehívtam hozzánk Aidant, ő pedig Gabrielnek is szólt.  

Míg beszélt, Skyler belelépett a következő jéghártyával borított pocsolyába.  

A ropogás a hóesés ellenére is nagyon hangos volt, a sár szertefröccsent. Egy árnyék esett a hóra, egy sötét folt, ami túlságosan is ismerős volt Alexandria számára. Egy kar terjeszkedett, nyúlt meg obszcén módon, hosszabbodott, mintha gumiból lenne. Csak egy jelentéktelen árny volt, mégis Skyler felé nyúlt, sziklákon, bokrokon siklott át, akár egy kígyó.  

Ha nem havazik, talán észre sem vette volna, de a fehér háttéren a csontosnak, bütykösnek rémlő ujjak, és rajtuk a karomnak is beillő hosszú körmök világosan kirajzolódtak.  

Legnagyobb rémületére, a pocsolya piszkos vize is megmozdult, körülölelt egy magas fát, belemaródott a törzsébe, mintha meg akarná fojtani.  

– Skyler! 

Ahogy Alexandria felé mozdult, Skyler ösztönösen hátralépett. A fa megreccsent, a föld megingott alattuk. Alexandria párává oldódhatott volna, de ellenállt a késztetésnek, nem volt hajlandó magára hagyni a tinilányt. Rávetette magát, elmaszatolódó gyorsaságát felhasználva biztonságba söpörte mindkettejüket, de a megrengő talaj elsodorta tőle Skylert.  

A legjobb, amit tenni tudott, az az volt, hogy ellökte magától a lányt, olyan messze, amennyire csak tudta, és remélte, hogy így talán elkerülheti, hogy a fa rázuhanjon és összetörje.  

A törzs szinte nyöszörgött, a föld hullámzott, aztán egy szörnyű roppanással a fa megadta magát az iszonyú erőnek, a hatalmas ágak zuhanni kezdtek, egyenesen feléjük. Alexandria érezte, hogy ütés éri a fejét, a jókora ág ledöntötte a lábáról, és aggasztóan a földhöz szögezte.  

Egy pillanatra mintha hangokat hallott volna, amik valamiféle idegen nyelven mormoltak egészen a közelében, de képtelen volt kivenni belőle bármit is. 

Megpróbálta Skyler felé fordítani a fejét, de a mozdulat nagyon fájdalmasra sikerült, csillagok jelentek meg a szeme előtt, majd amikor elhalványodtak, nem maradt más, mint a fekete, ásító űr.  

– Alexandria?  

Skyler megpróbált bátor maradni, és megfékezni hangjában a remegést.  

„Gabriel! Francesca!” – szólította a családját, sírós segélykiáltása végigsöpört az éjszakán. – „Azonnal ide kell jönnötök!” 

Őt is leszorította egy súlyos ág, a lábai csapdába estek, annyira fájtak, hogy a hányingerrel küzdött.  

„Kicsim. Jövök! Csak tarts ki!”  

Gabriel hangja erős volt és higgadt, egy szikla, amire támaszkodhatott.  

„Megsebesültél.” – Francesca hangja finom és enyhítő volt. – „Mondd el, mennyire rossz.” 

Próbálták megnyugtatni, elterelni a figyelmét, de ő érezte maga körül a veszélyt, egy fojtogató jelenlétet. A lába vérzett, az élénkpiros vér végigfolyt a havon. Ha moccanni akart, törött csontjai kínzó fájdalommal dörzsölődtek egymáshoz, a fájdalom végigsugárzott az egész testén, elöntötte az izzadság.  

Valami megmoccant mögötte, a bokrok között. Képtelen volt megfordulni, hogy megnézze, mi cserkészte be hátulról. Forró lélegzet csapott a nyakába, felkiáltott, megpróbálta elrántani magát a közeléből.  

Bunda simított végig az arcán, egy óriási farkasé, ami keresztülfúrta magát a rajta fekvő ágakon, hogy megvizsgálhassa a sebét.  

Skyler lélegzete a torkán akadt, mozdulatlanná dermedt, ahogy az állat ráemelte a pillantását. A szemei ragyogó jégkékek voltak, szinte rémítően virítottak rá a sötét bundából. 

– Ismerlek téged, – suttogta fennhangon, a szíve a torkában dobogott, – láttalak már, ugye?  

A farkas alakot váltott. A hatalmas, prémes testet felváltotta egy magas, széles vállú férfi alakja, akinek sötét haja lefolyt a hátára. Az arca végtelenül érzéki volt, éles vonásait mintha csak sziklába vésték volna, határozott állkapcsa és férfias szája volt. Hihetetlenül kék szemei szinte égették.  

– Miért hagyták, hogy egyedül gyere ki? – kérdezte. – Tiszta bolondok. Ha nem vigyáznak rád jobban, nem fogom hagyni, hogy továbbra is náluk maradj.  

Míg beszélt, egy pillanatra sem engedte el Skyler tekintetét, és mégis képes volt kilépni a testéből, erőteljes, uralkodó szellemmé válni.  

Azonnal megérezte a jelenlétét, ahogy belépett a testébe. Szeretett volna sikoltani, harcolni, hogy távol tartsa magától.  

Gyorsan, céltudatosan siklott keresztül rajta, legelőször is megjavította a megsérült ütőeret, aztán a csontot, végül pedig a húst, és a bőrt.  

És mindvégig megosztotta vele az elméjét. Megismerte az emlékeit, rendíthetetlen határozottságát.  

Dimitri. A könyörtelen vámpírvadász. A farkasok védelmezője, és… Skyler életpárja.  

– Nem! 

Rázta a fejét kétségbeesett tagadással. Ő nem lehet senki életpárja, legkevésbé pedig ennek az égő szemű, nagyon is domináns férfinak nem.  

Még csak elképzelni sem tudta magát egy ilyen kemény, végtelenül magabiztos hím mellett. Az érzelmei szinte elárasztották, a színek fényesek, vibrálóak voltak a számára, hogy szinte belevakult, de az is lehet, hogy ezek az ő saját félelmei, az ő érzelmei, az ő színei voltak.  

Képtelen volt élesen elválasztani magukat, mintha azáltal, hogy belépett a testébe, hogy gyógyítsa őt, valahogyan a lénye köré fonódott volna, és valahol mélyen rátalált a lelkére is. Az elméjét kitárta az övé előtt, megmutatva neki azt a szellemjárta, sötét helyet, az évszázadokon keresztül, lelkifurdalás nélkül osztott halált.  

Hevesen, gyorsan cselekedett, és mindig teljes határozottsággal. Hogy ezek a halálok részei lettek-e fájó, végtelen szomorúságának, és magányának, azt nem tudta volna megmondani. Ezt a férfit nem lehet eltántorítani az elhatározásától. Kitartóan követte az ellenséget, hajthatatlan, könyörtelen elszántsággal.  

Dimitri világa az erőszak volt, ő pedig soha, de soha nem megy oda vissza többé. Nem élné túl. Már így is, hogy épp csak végigsimított az elméjén, rátalált sötétségére és az összekuporodva várakozó démonra benne, annyira megrémült, hogy legszívesebben visszavonult volna, arra a rejtett, biztonságos helyre a testében, hová senki más nem juthatott be rajta kívül.  

– Nem fogod megtenni, – parancsolt rá, amint visszahúzódott a testéből a sajátjába. – Vérre van szükséged.  

Megrázta a fejét.  

– Majd Gabriel és Francesca adnak.  

Felé fordította jégkék szemeit, amitől egyszerre fázott és égett is a bőre.  

Skyler remegett, képtelen volt róla elfordítani a pillantását, hihetetlenül rémült volt, de hogy pontosan miért, azt nem tudta volna megmondani. Ez a férfi örökre megváltoztatná az életét. Felfalná, szőröstül-bőröstül, egészben lenyelné. Érdes és merev, egy kompromisszumokra képtelen hím. Skyler annak idején keményen megharcolt, hogy visszatérhessen abba az életbe, ahová most tartozik, onnan, ahová önmagában visszavonult.  

Dimitri nem volt gonosz, nem olyan volt, mint az apja, de az ő élete is az erőszak volt, az érzelmei erősek és szenvedélyesek, mégis képes volt mindezt úgy elrejteni előle, hogy egyáltalán semmit nem érzett belőle.  

Elhúzódott előle, amikor az elméjéért nyúlt. Skyler érezte a folyamatos, könyörtelen nyomást, megpróbált ellene falakat emelni, vastagokat, áthatolhatatlanokat, acélból, de a támadás túlságosan jól koncentrált és túl erős volt.  

Védekezően maga elé emelte a karját, amikor érte nyúlt, hogy közelebb húzza magához, a félelem egy apró kis hangja szakadt ki belőle, mielőtt kénytelen lett volna átadni neki az ellenőrzést maga felett.  

Dimitri a karjaiba ölelte és megengedte magának, hogy átjárhassa az öröm és a béke érzése. Ennyire sok évszázad után, már egyáltalán nem is számított rá, hogy megtalálja őt. Brutális szükségét hideg fejjel uralta, de a meleg, puha kis test reményt ébresztett benne ott, ahol eddig semmi sem volt. Alig látott, a színek fényesen vibráltak előtte, és alig volt képes elhinni, hogy ennyi idő után érzelmeket érez.  

Lecsupaszította a mellkasát és elsuttogott egy parancsot. A vére pótolhatja azt, amit elvesztett, a sebe gyorsabban fog begyógyulni. Érezte, hogy a többiek gyorsan közelednek, mégis lehunyta a szemét, és átadta magát az extázisnak, amit a szája finom mozgása váltott ki a bőrén, ahogy magához vette, amit felajánlott neki, létrehozva közöttük egy még erősebb köteléket.  

És mert már olyan kevés ideje maradt, közben ő is ráhajtotta a fejét a nyakára, és elvette azt, ami jogosan az övé, nem annyit, ami elegendő lett volna az átalakításhoz, épp csak akkora mennyiséget, hogy teljes legyen a csere, ami éppen elegendő ahhoz, hogy mindig megtalálja, és hogy bármikor az elméjéért nyúlhasson.  

Amikor felemelte a fejét, Gabriel Daratrazanoffal nézett farkasszemet. A Legendával. A gyors, és könyörtelen gyilkossal.