8. fejezet 

 

 

 

     Mikhail alacsonyan repült, közvetlenül a fák fölött, és közben minden érzékével folyamatosan a területet vizsgálta, veszély, fenyegetés után kutatva, ami arra készülhet, hogy ártson az övéinek.  

Gyakran megérintette Raven elméjét, érezte boldogságát, hogy végre sikerült elkészítenie egy csészényit abból a valamiből, amit az ünnepi vacsorára szánt. Fogalma sem volt róla, hogy életpárjának ennyire hiányozhat a főzés, és emiatt el is szégyellte magát.  

Hosszú évek óta volt már az életpárja, de még mindig tudott új dolgokat felfedezni vele kapcsolatban. Élvezte az étel elkészítését, és örömmel töltötte el, hogy másoknak adhatja. 

Mintha az ujjai végigsimítottak volna a bőrén. Érezte melegét, mosolyát szemeiben.  

„Igen, szeretek másoknak főzni, de amire szükségem van az életben maradáshoz, az te vagy. Teljes életet élek Mikhail, és semmit sem sajnálok.”  

A hangja megtöltötte az elméjét szerelemmel, sarokba szorítva a borzalmas magány emlékének kísértetét. Nincs Kárpáti férfi, aki elvesztette az érzelmeit és a színeket, majd miután megtalálta az életpárját, aki visszaadja neki mindezt, hagyná őt elmenni. Abban a pillanatban, szinte sajgott benne a szerelem.  

Ez segített egy kicsit megszabadulni a rettenetes tehertől, hogy az ünnepségre hazatért egyedülálló vadászok, a becsület és tisztesség mintaképei, végül elveszthetik a csatát a sötétséggel szemben. 

„Aggódsz Dimitri miatt.” 

„Nyugtalan vagyok. Baj közeledik, és egyelőre nem látom. Dimitri nem rám tartozik. Egyikünk sem felejti el soha azt a magányt, amit átélt, mielőtt megtaláltuk volna az életpárunkat, és emlékszünk a sötétség terjedésére, saját belső démonunk üvöltésére, ahogyan a szabadságát követelte.”  

Aggodalom, és figyelmeztetés volt a hangjában. 

„Dimitri rendben lesz, mert egyszerűen muszáj rendben lennie. Másoknak is megvan a maga felelőssége Mikhail. A fajt nem te hoztad létre.” 

„Nem, de a sorsuk most az én kezemben van, az én kötelességem, hogy a népünk felvirágozzon. És én megtagadom, hogy engedelmeskedjek a természetnek, az ellenségeinknek, de még a saját természetünknek is, hogy diadalmaskodjanak felettünk.”   

Raven eltöprengve hallgatott egy rövid ideig. 

„Ugye nem gondolod komolyan azt, hogy a Kárpátiak kihalása természetes jelenség? Bármi is okozza, egészen biztosan nem természetes jelenség.” 

Mikhail elmosolyodott magában. Raven mindig olyan vadul védelmezte a népét, mint őt magát. 

Szellemi úton gyengéden végigsimított az arcán. Magasra emelkedett a levegőben, majd lassú, egyenletes körökben ereszkedni kezdett. A hó még mindig hullott körülötte, bár már ritkábban, de sokkal nagyobb pelyhekkel, amik ragyogó fehérbe öltöztették az egész tájat.  

Szerette a havat, mintha csak világos nappal lett volna tőle, még az éjszaka közepén is, a világ talpig ezüstben csillogott.  

Mikhail elrepült egy megfeketedett, halott vidék fölött, amit most hó borított, és ami egykor az egyik legdúsabb talajú területnek számított. A csata, ami a Kárpátiak, és az élőholtak között dúlt, mérgezett, a végsőkig megsebzett földet hagyott maga után. 

Mostanában felfigyelt rá, hogy az élőholtak, mielőtt elhagytak volna egy régiót, teljesen terméketlenné tették a területet, szinte élettelenné változtatták, és az otthonukat egyre több ilyen folt vette körül. Ez is az egyik olyan dolog volt, amit neki kellett megoldania, méghozzá hamarosan.  

Valami magához vonzotta a bagoly éles tekintetét, ereszkedni kezdett, hogy megvizsgálja a csatateret. 

Egy jókora részen kicsiny növények törtek át a fagyos földön és a havon. A fák már nem voltak morbid módon görbék és csavarodottak, büszkén, egyenesen álltak, erős ágaikat az ég felé nyújtva.  

Mikhail döbbenten ereszkedett le a földre, és csillant emberi formájába. 

Mindenfelé apró, zöld hajtások dugták elő a fejüket, és a fagy, a hó ellenére szemmel láthatóan, vadul növekedtek.  

Leguggolt, hogy közelebbről is megvizsgálja a talajt. Ahelyett az elpusztult, mérgező káosz helyett, ami itt uralkodott eddig, a föld most sötét volt, és duzzadt az ásványi anyagoktól, egy valóságos, látható csodaként. Víz hangjára lett figyelmes.  

Tiszta. Jéghideg. 

Átfutott a sziklák között. Leguggolt a kicsi patak partján, és hallgatta a remény, az élet hangját.  

„Raven!” – képtelen volt elrejteni a hangjából az izgalmat, ilyen hihetetlen csoda láttán. „Emlékszem erre gyerekkoromból.” – elküldte neki a képet – „Volt a falunkban egy nő. Megfeledkeztünk a régi életmódunkról. Olyan társadalomban éltünk, ahol voltak kézművesek, művészek, tudósok és gyógyítók. És nem csak a népünk tagjait voltunk képesek gyógyítani, ott volt az a nő. Még csak gyerek voltam, és egyetlenegyszer láttam őt.  Nagyon kevésre emlékszem belőle, csak hogy zöldbe borult minden, amerre csak ment, és hogy ő is jelen volt a születéseknél. Lucian talán többet tud mondani erről az óriási hatalomról. Ő és Gabriel, a legősibbek közöttünk. Talán ők még emlékeznek.” 

Raven mintha egy rövid pillanatig habozott volna. 

„A föld gyógyítása? Shea és Gregori úgy gondolják, hogy a nőkkel és a gyerekekkel lévő problémáink egyik legfontosabb kiindulási forrása, a föld. Ha lenne közöttünk a földnek egy gyógyítója, ő nem nyújthatna a terhes asszonyoknak biztonságos pihenőhelyet? Nem így lehetett ez a múltban is?” 

Mikhail megdörzsölte a halántékát, igyekezett visszaemlékezni gyerekkorára. Olyan rég volt, olyan mélyre eltemetődött, és akkor kezdett megváltozni népük életmódja. Nagyon kicsi gyerek volt még, de abban egészen biztos volt, hogy látta azt a nőt.  

„A talaj itt most talán a leggazdagabb, amit valaha is láttam. Ha belefúrom a kezem, világosan érzem a különbséget,” – igyekezett tárgyilagos maradni, visszafojtva izgalmát. – „Ki csinálhatta ezt?” 

„Nem tudom, de mindenképpen ki akarom deríteni Mikhail.” – Raven ismét habozott. – „Talán ostobaságnak fog hangzani, de tegnap este néhány nővel elmentünk a medencés barlangokhoz úszni, emlékszel? Mondtam neked.” 

Homályosan emlékezett rá. A nők összejöttek és közös programokat szerveztek, hogy jobban megismerjék egymást.  

„Azt mondtad, jól érezted magad.” 

„Többször is voltuk már ott, mert a hely gyönyörű, a víz gazdag és felüdítő, de most még inkább annak tűnt. Emlékszem, még el is gondolkodtam rajta, hogy a föld a barlangokban mennyivel dúsabbnak, feketébbnek, kövérebbnek tűnt, és hogy a víz mennyivel erőteljesebb, de azt hittem, hogy csak én érzem még a szokásosnál is jobban magam, hogy a többiekkel lehetek.” 

„És?” – sarkalta folytatásra Mikhail, amikor ismét habozva elhallgatott. 

„Azt fogod hinni, hogy bolond vagyok, de amikor felébredtem ma este, és tudtam, hogy megfoganhatok, az jutott eszembe, hogy eddig nem lett volna szabad belemennem a vízbe.” 

A herceg szíve megugrott a mellkasában, lenyúlt és végigsimított egy aprócska kis bimbón, ami néhány órával azelőtt még nem is létezett.  

„Ki volt még ott veled?” 

„Savannah. Desari, Syndil és Tempest is, valamint Corinne és Alexandria. Sara is beesett egy rövid időre. Melyikükre gondolsz?” 

„Ez lehetetlen.” – Több időre volt szüksége, hogy utánajárhasson a tényeknek, még mielőtt hamis reményeket ébresztene, így témát váltott. – „Hogy áll a vacsorára valód?” 

Most valahogy sokkal jobb szívvel gondolt az esti ünnepségre. Ha az összejövetel azzal ér véget, hogy talál egy nőt, aki képes meggyógyítani földet, és megvédheti a terhes nőket és a születendő gyermekeket, amíg megtalálják a még hiányzó válaszokat a gyógyítók, végtelenül hálás lenne, és akkor valóban lenne mit megünnepelnie a fajuknak.  

És mi van ha… csak feltételezés ugyan, de mi van akkor… - alig merte végiggondolni saját eszmefuttatását - ha a víz, vagy a talaj váltja ki a nőkből, hogy képesek legyenek teherbe esni? Nem mert még reménykedni, de életében most először, ez az érzés nem hagyta, hogy elnyomja magában. 

„Most már, több mint remek minden. A karácsony úgy tűnik, most is elhozza a maga csodáit. Csak meg kell őket keresni. Keresd meg őt Mikhail. Ha képes arra, amit mondasz, értékesebb annál, mint ahogy azt bármelyikünk is elképzelni tudná.” 

Mikhail ismét a levegőbe emelkedett, a szíve dübörgött a mellkasában. Messze maga alatt észrevett egy egymásba fonódó párt, akik mindenről megfeledkeztek maguk körül, egymáson kívül. Gyorsan letapogatta a környezetet körülöttük, hiszen gondoskodnia kellett népe minden tagjának biztonságáról. 

Ismét azt az ideges izgatottságot érezte, védelmi jelzőrendszere riadóztatta, mégsem talált ellenséget közel és távol sem, sem pedig felállított csapdákat.  

Egy apró, figyelmeztető gondolatlökést küldött a hímnek, egy kis rosszallással, hogy emlékeztesse rá, figyelnie kell az ellenségeikre, majd tovaszárnyalt, egyenesen egy kis kunyhó felé, amit Lucian választott magának itt tartózkodásuk idejére.  

Ahogy visszaváltott eredeti alakjára, és fellépett a verandára, a közelben több farkas is riadójelzéseket adott le.  

Lucian majdnem pontosan előtte öltött testet, és még ennyi év, ilyen óriási hatalom és felelősség, amit a vállán hordott, sem akadályozta meg benne, hogy megfélemlítse ez a férfi.  

Fekete haja végigomlott a hátán, vállait kihúzta, sötét szemeiben a halál ígérete ragyogott.  

Lucian és Gabriel Daratrazanoff a Kárpáti faj két legnagyobb legendája volt, és ez meg is látszott Lucian széles vállain, szigorú vonásain. Mikhail úgy találta, hogy Gabriel sokkal megközelíthetőbb.  

Mindig is humorosnak találta, hogy a legtöbb Kárpáti félt Gregoritól, a helyettesétől, legjobb barátjától és vejétől, és eközben megközelíthetőnek találták a bátyjait, akik legalább annyira veszélyesek voltak, mint ő, ha nem veszélyesebbek.  

Lucian a harcosok üdvözlésével megragadta az alkarját. Gregori bátyja jó kondiban lévőnek, erősnek tűnt, ragyogó pillantása metszően mélyedt Mikhail szemeibe, mintha még a lelkében is képes lenne olvasni.  

– Jó ennyi idő után újra látni téged, Mikhail. Erőteljes vezetővé nőttél, amióta nem láttalak. Apád büszke lenne rád. 

Mikhail viszonzásul megszorította a karját, érezte benne a hatalmas erőt.  

– Megmondhatod az asszonyodnak, hogy most már leteheti a fegyvert.  

A lassú mosoly megmelengette az eddig ridegnek tűnő szemeket.  

– Nem lesz túl boldog, hogy észrevetted. Zsaru, és határozottan büszke a képességeire. Hogy Kárpáti lett, az pedig csak tovább bővítette a készségeit.  

– Egészen pontosan nem tudom megmondani, hogy hol van, – vallotta be Mikhail, – csak hogy valahol a közelben, és fegyvert szegez rám. Hallottam róla, hogy nem akart otthon maradni, ahová tartozik. 

Felháborodott morranás hangzott fel fölöttük, egy fiatal nő testesült meg mellettük pisztollyal a kezében, és dühösen villantotta Mikhailra tekintetét.  

– Hová tartozik? 

Platina és aranyszín sávos haja rövidebb volt annál, amit a Kárpáti nők általában hordanak, de vonzó módon foglalta keretbe tündérarcát. A szemei sötétek voltak, ami meghökkentő kontrasztot alkotott platinaszőke hajával és fehér bőrével.  

Lucian egy laza mozdulattal kivette a kezéből a fegyvert, és lehajolt, hogy visszalökje azt a csizmája szárába.  

– Nem lőheted le a herceget Jaxon. Szó sem lehet róla.  

– Nem is akartam lelőni! – tiltakozott, és egy gyors, csintalan vigyort küldött Mikhail felé. – Legalábbis ha nem ragaszkodik hozzá a végsőkig, hogy a nők maradjanak otthon, míg a férfiak remekül szórakoznak.  

 – Szórakozásnak nevezed az élőholtak elpusztítását?– kérdezte Mikhail.  

Megvonta a vállát. 

– Ami nem házimunka, az szórakozás. Szeretek csinálni is valamit, nem csak otthon üldögélve várni az én hősömet.  

– Szeretsz bajba keveredni, – helyesbített Lucian, bársonyhangjából világosan kihallatszott az ugratás. – De azt legalább végre elismerted, hogy én vagyok a hősöd.  

Mikhail már meg is feledkezett róla, hogy milyen hatalmas, megbabonázó fegyver Lucian hangja. Az egész férfi maga volt a megtestesült „kényszerítés” és „fegyver”. Bár az arcán kőből faragott vonásokat viselt, a szemei elevenek voltak, hevesebbek és halálosabbak még annál is, mint amire Mikhail emlékezett.  

– Téged is jó újra látni Lucian. Nagyszerű, hogy megtaláltad az életpárod. – Röviden meghajolt Jaxon felé. – Képtelen voltam ellenállni, hogy ugrassalak, hiszen hallottam, mennyire hevesen védelmezed Luciant, – mondta. – Mindannyian nagyon hálásak vagyunk neked. Köztünk ő egy élő legendának számít.  

– Ragaszkodik hozzá, hogy testőrködjön mellettem, – mondta Lucian.  

– Hát persze. Minden Kárpáti vadásznak, akit többszöri figyelmeztetés ellenére is lelő egy halandó, szüksége van egy bébiszitterre, ööö… testőrre.  

Lucian lehajolt, hogy egy csókot simítson a feje tetejére. 

– Tiszteletlen.  

Egyértelműen látszott Jaxon arcán a mélységes szerelem, még akkor is, ha épp ugratta őt.  

– Én is úgy látom, – vallotta be Mikhail.  

Valahol mélyen magában végtelen boldogságot érzett látva a párokat, de ezt a párt látva különösen. Lucian már-már lehetetlenül hosszú ideig volt egyedül, vívta a csatáit, áldozott fel túl sokat. Ez az aprócska kis tündér túl törékenynek tűnt mellette, amíg Mikhail bele nem nézett a szemeibe. Túlságosan sokat láttak azok a szemek, túl öregek voltak, de az erő, ami áradt belőlük, egyenlő nagyságú volt életpárjáéval.  

Rávillantott Mikhailra egy mosolyt, ujjai pedig összefonódtak Lucianéval.  

– Köszönjük, hogy megengedtétek, hogy használjuk az egyik házatokat. Lucian otthona túlságosan messze van ide a hegyek között, sok időbe telt volna az oda-vissza röpködés, és te sem tudtál volna meglátogatni bennünket.  

– Gyere be, – lépett félre az útjából Lucian, miután szélesre tárta az ajtót. – Sok mindenről beszélnünk kell. Amikor először hallottam erről az ünnepségről, azt gondoltam, hogy egy merő bolondság az egész, túl nagy a kockázati tényező, de már látom, hogy tévedtem. Jó újra itthon lenni, és ismét találkozni mindenkivel. Túlságosan sokáig tartottam magam távol innen, a közösség újra megfelelő értelmet nyer így.  

– Én is csak remélem, hogy helyesen cselekszünk, – mondta Mikhail, és belépett a kicsi, otthonos kis házikóba.  

Évek teltek el azóta, hogy ebben a régi házban járt. A falakat már kijavították, a szél nem süvített át a gerendák között. Jaxon és Lucian belakták a belső teret, így az most világosnak és barátságosnak tűnt.  

Tűz pattogott a régi kandallóban, a bútorok hívogatóak voltak. Lucian a kanapé felé intett, és Mikhail helyet foglalt Lucian székével szembefordulva.  

Jaxon habozott pár pillanatig, óvatosság kúszott fel az arckifejezésére, gyors pillantást vetett az ablak felé, hogy felmérje, nem lopakodhat-e valaki könnyedén a közelükbe.  

– Igazából nagyon ritkán harapok, – intett Mikhail, az általa elfoglalt kanapé üres másik vége felé.  

Jaxon mégis inkább Lucian székének karfájára kuporodott, és ott kezdte hintáztatni az egyik lábát.  

– Köszönöm, de nekem itt is tökéletesen kényelmes.  

– Ragaszkodik hozzá, hogy őrizzen, – magyarázta Lucian, – vagy legalábbis úgy tesz. Az igazság azonban az, hogy képtelen meglenni nélkülem.  

A himbálózó láb, valahogy nagyobb lendületet vett, és Jaxon belerúgott a férfi vádlijába.  

– Látom, – mondta szárazon Mikhail, – Raven ugyanezt szokta csinálni, nagyon utál nélkülem lenni. – Megosztotta a beszélgetést az életpárjával. Azonnal megérezte a meleg nevetést, ami végigsimított az elméjén. – Még mielőtt végképp megfeledkeznék róla, kellene valaki, aki eljátssza ma éjjel a gyerekeknek a Mikulást.  

A mosoly egyszerre tűnt el Lucian szájáról és szemeiből, átvette a helyét az óvatosság. Egy röpke pillanatra megdermedt.  

Mellette viszont Jaxon megmozdult, akinek azonnal a combjára tette a kezét, hogy megakadályozza, hogy megszólaljon.  

„Fel ne merj ajánlani engem.” 

„Ne légy már ilyen ostoba. Ezek csak gyerekek.  

„Piros ruhája és szakálla van.” 

„Olyan édes és ölelnivaló lennél.” 

Mikhail mentette meg a szorult helyzetből. Egy apró félmosollyal hátradőlt a kanapén.  

– A vejemet alkalmasnak tartom a szerepre. Mivel ő a te öcséd, a véleményedet kérném. 

Jaxonból egy nagyon furcsa, nyikkanó hangocska tört ki valahol a rémület és a nevetés között. Majdnem lezuhant a szék karfájáról, egyedül Lucian villámgyorsan köré fonódó karja akadályozta meg, hogy a padlón kössön ki.  

– Viccelsz? Gregori pontosan ugyanolyan rossz választás, mint Lucian lenne. A gyerekek egy pillantást vetnek rá, és futnak, mint a nyulak, vagy kitör belőlük a zokogás.  

Lucian hüvelykujja végigsimított a hátán.  

– Soha ne becsülj alá egy Daratrazanoffot, kicsi egyetlenem. Meg tudunk felelni bármilyen kihívásnak, és abban is biztos vagyok, hogy Gregori élvezni fogja ma éjjel a szerepet. – A vigyor, amit Mikhail felé küldött, határozottan farkasszerű volt. – Szólj kérlek, amikor elindulsz hozzá, megmondani neki, micsoda megtiszteltetés érte, veled tartanék.  

– Ó, ti ketten nagyon is nyilvánvalóan rosszban sántikáltok, – mondta Jaxon. – Túlságosan is szereted megkeverni a kártyákat. De Gregori sem marad adóstok, mindketten tudjátok.  

Halvány vigyor futott át Mikhail vonásain, majd olyan gyorsan el is tűnt, ahogyan jött.  

– Ez akkor is megéri.  

Lucian egyetértően bólintott, és szellemi útvonalukon keresztül ikertestvéréért nyúlt, hogy megossza vele az információt. Gabriel azonnal válaszolt.  

„Nálam már járt Mikhail, és alig tudtam megállni, hogy ne osszam meg veled is az információt, de megkért rá.” – Nevetés volt a hangjában. – „Részemről én egészen biztosan jelen akarok lenni, amikor a hercegünk az apósaként, először ad neki utasítást.” 

Lucian ujjai megszorították Jaxon kezét. Megosztotta a szeretet, a szórakozás és a nevetés ezen rövid pillanatát életpárjával. Olyan iszonyatosan hosszú ideig élt érzelmek nélkül, hogy még mindig elbűvölte ikertestvére iránt érzett szeretetének ereje. Az érzelmek emlékei az évszázadok múltával egyre csak halványodtak, és ez nagyon aggasztó volt. A leghalványabb remény nélkül kóborolt a sötétségben, míg el nem jött Jaxon az életébe.  

Jaxon odasimult hozzá, és szerelmének ritka, nyilvános kimutatásaként megcsókolta a feje tetejét. Bár a mostohaapja már halott volt, még mindig nehezére esett nem rejtegetni az érzelmeit, amivel addig védte azokat, akiket szeretett.  

Ahányszor csak Lucian köré fonta a karját, vagy magához ölelte, megmerevedett és elhúzódott, óvatosan szétnézve maga körül. Csak nagyon lassan kezdett enyhülni ez a helyzet, ennek a jele volt ez az aprócska kis szeretetnyilvánítás is.  

Lucian megdörzsölte az állát.   

– Azt hiszem, hogy fényképeket is kellene készítenünk erről az ünnepségről. Jó szolgálatot tehetne az elkövetkezendő években, ha lenne a birtokunkban pár ilyen kép.  

Mikhail előredőlt, az a halvány mosoly ismét ellágyította a vonásait.  

– Biztosan, nem zsarolásra gondoltál. 

– Nos, talán mégis. Évszázadokig tarthatnánk vele sakkban. 

– Szegény Gregori. Nem tisztességes, hogy összeesküvést szőttök ellene, – tiltakozott Jaxon. Aztán összevonta a szemöldökét. – Bár ha jobban belegondolok, nagyon is megérdemli, amilyen hímsoviniszta. 

Mikhail szemöldöke a magasba ugrott. 

– Mert Lucian nem az? 

A csintalan mosoly, ismét kigyúlt a nő szemeiben.  

– Reménytelenül próbálkozik vele, de szerencsére itt vagyok neki én, hogy felvilágosítsam.  

– Nagyon szerencsés vagyok, – közölte Lucian szárazon.  

Az apró kis láb, másodjára is nekicsapódott a vádlijának.  

– Igenis, szerencsés vagy. Már számtalanszor elmondtam neked, de mindig elfelejted.  

Lucian halkan nevetett. Mikhail még soha nem hallotta a harcost ilyen ellazultan nevetni, és ez a nevetés mintha enyhítette volna a vállaira nehezedő terhet. Jó dolgok történnek a fajtájukkal. Lehet, hogy nem olyan gyorsan, mint ahogyan azt Mikhail szerette volna, de a változás elindult.  

– Meg akarok tőled kérdezni valamit, amit így az évszázadok homályából magam nem tudok visszaidézni. Kisfiú voltam még, nem emlékszem tisztán.  

– Nem ígérhetem meg, hogy én emlékezni fogok, de megpróbálom.  

– Volt régen egy nő, aki a falunkban élt. Arra sem emlékszem, ki volt az életpárja, ha egyáltalán volt neki. Túl fiatal voltam hozzá, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzam. A földet gyógyította. Emlékszel rá? 

Lucian összeráncolta a szemöldökét.  

– Nem voltam túl sokat a faluban, amikor te kisfiú voltál Mikhail. Visszaemlékezni valakire, különösen egy nőre… – megrázta a fejét. – A falusiak, különösen pedig a nők elmenekültek, ha tudták, hogy én és Gabriel közeledünk.  

– Próbáld Lucian, – biztatta Mihail, – ő egészen biztosan nem menekült volna el előled. Óriási volt a saját ereje is. Ahogy járt, virágok és fű sarjadt a lába nyomán. Ez nagyon fontos lenne a számunkra.  

Lucian bólintott, és összehúzott szemekkel koncentrálva próbált meg elmerülni a majdnem ezer éves múltbéli emlékekben. A faluban nyüzsgő elfoglalt férfiakra gondolt, akik olyan életet éltek, amiről azt hitte, hogy a számára soha nem adatik meg. Család. Nevetés.  

Kerülte őket, amennyire ez csak lehetséges volt.  

Jaxon keze beletúrt a hajába a tarkóján, végigpörgette ujjain a tincseket, szándékosan borzongást küldve végig a gerince mentén, átmelengetve a testét éppúgy, mint a szívét.   

Visszakényszerítette magát abba a nagyon régi időbe, a keserédes emlékek közé, míg meg nem találta a falut, ahol a Dubrinsky család élt. A gyerekek kis csoportokba futottak össze. Oly sok névtelen arc, ami próbált elfordulni tőle, nem észrevenni őt.  

Egy derűs, rámosolygó arc, egy bólintás üdvözlésképpen, miközben a gyerekek maguk után cibálták őt. Az élet a semmiből tört fel a lába nyomán, zöld szárak, élénk színű virágok alkottak pompás szőnyeget mögötte, a kicsik őszinte bámulatára.  

– Eszembe jutott egy ritka, tiszteletreméltó vérvonal. Keveseknek volt akkora tehetsége. Gyönyörű volt, a szeme sötét, a haja hosszú, mindig szálegyenesen, kihúzott vállakkal állt, és közvetlenül a férfiak szemébe nézett.  

Jaxon tarkón csapta. 

– Kétlem, hogy Mikhailnak ezekre a résztelekre szüksége lenne, – mondta. – És egyáltalán, mit keresett a szemedben? 

Mikhail megpróbálta elrejteni a döbbenetét.  

Ezt a hímet, akitől a Kárpátiak nagy része egyszerűen rettegett, az életpárja pontosan úgy kezelte, mint Raven őt, a Kárpátiak hercegét.  

Visszanyelte a mosolyát, és félrenézett, amikor Lucian félig elfordult, átnyalábolta a derekát, és a szék karfájáról az ölébe rántotta Jaxont. Az majdnem egy percig küzdött ellene, de végül lecsillapodott, és hagyta, hogy ott is tartsa őt.  

– Emlékszem rá, hogy egyszer besétált egy terméketlen mezőre. Perceken belül kizöldült körülötte minden.  

– Ott volt a szüléseknél? Kezelte a talajt, mielőtt egy gyermek megszületett? Vagy mielőtt megfogant?  

Ez teljes képtelenség volt ugyan, de Mikhail készen állt rá, hogy a lehető legapróbb lehetőségeket is megragadja.  

Lucian sötét szemöldökei megemelkedtek.  

– Mire gondolsz Mikhail? 

– Shea mondott valami olyasmit, hogy a talaj mára tele lett toxinokkal. Most pedig, ahogy átrepültem egy régebbi csata helyszíne fölött, amit megmérgezett, terméketlenné sebzett az élőholt, észrevettem, hogy egy jókora terület meggyógyult. A föld pedig a legsötétebb és legdúsabb, amit valaha is láttam. Aztán Raven tett róla említést, hogy egy pár másik nővel együtt elmentek a medencés barlangba, ahol a talaj és a víz is, egészen másmilyennek tűnt most. Ma éjjel pedig képes megfoganni. Hallottam róla suttogásokat, hogy a többi nő is ugyanezt tapasztalja.  

Mindkét férfi Jaxonra nézett. Ő pedig a magasba emelte a kezét kifordított tenyerekkel, és hajthatatlanul megrázta a fejét.  

– Én nem. Ne is álmodjatok róla. Még ezt az életpár dolgot is most szokom. És arra az esetre, ha úgy gondolnád, hogy képes vagyok gyógyítani a földet, azt gondold át újra. Kinyírtam még a legszívósabb cserepes növényeket is, ahányszor csak megpróbáltam gondozni őket, az átváltozásom előtt és utána is. Nem én vagyok a te földgyógyítód.  

– Nem is hallottál erről semmit, Jaxon? – kérdezte Lucian. Ujjai a tarkójára simultak, egy finom, lassú, szerelmes masszázsban részesítve. – Nem említett erről valamit valamelyik nő? 

– Nem, de Francescát megkérdezhetem. Úgy tűnik, hogy ő mindig mindenről tud. Fogalmam sincs rá hogy képes erre egy kisbaba és egy tinédzser mellett.  

Mikhail végighúzta a kezét az arcán, hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.  

– Ez amúgy is csak egy régi história. Nem emlékszem rá, ki volt az a nő, hogy melyik vérvonalból származott, és arra sem, hogy segédkezett volna a szüléseknél.  

– Meg fogom kérdezni az öcsémet és a többi ősit, hogy emlékeznek-e valamire ezzel a nővel kapcsolatban, de igazából Mikhail, ha tényleg van egy ilyen hatalmas tehetség közöttünk, csak meg kellene kérni azt a nőt, hogy jelentkezzen.  

– Nem lehet ilyen egyszerű a válasz.  

– Talán ez egy rejtvény egy részlete, egy kirakós nagyon-nagyon fontos darabkája.  

– Ha megtaláljuk ezt a nőt, és valóban olyan fontos, mint ahogyan én remélem, ez az ünnepség lesz a legnagyszerűbb dolog, amit valaha is véghezvittem.  

– Gondterheltnek tűnsz. A támadás miatt, ami Skylert és Alexandriát érte?  

Gabriel természetesen beszámolt a bátyjának az incidensről.  

Mikhail bólintott.  

– Néhány felemelkedés óta nyugtalan vagyok már. Ez pedig határozottan felidegesített.  

– Elmentünk oda és körülnéztünk, – mondta Jaxon. – valaki a fogadó felől érkezett szánkón, egy nagyon ügyesen és mesterségesen keltett hóesés leple alatt, egy félmérföldnyi távolságra attól a helytől, ahol Skylert és Alexandriát a támadás érte.  A hatalom nyomai hátramaradtak utána, de ez nem Kárpáti eredetű erő. – Jaxon beleharapott az alsóajkába, míg a rejtélyt boncolgatta. – Nagyon igyekszem megtanulni, felismerni a különböző energiamezőket. A Kárpáti mágia nem más, mint ezen energiának a manipulálása, és egészen jól érzékelem, és meg is tudom őket különböztetni őket egymástól.  

A Mikhail arcára kiülő meglepetéstől Luciannak egy apró mosoly futott végig az arcán.  

– Említettem már, hogy Jaxon egy nagyon jó zsaru? Már majdnem olyan jó, mint te.  

– Én csak annyit mondtam, hogy érzek valamit, – kötött belé Mikhail. – Olyasmi volt, mint egy vámpír? 

– Volt valami gonosz mellékíze, – ismerte el Jaxon, – Rajtam keresztül Lucian is érezte, de magától nem, és ez az, ami igazán idegesít. Ha megtalálták a módját, hogy megbénítsák a vadászok érzékeit, hatalmas bajban lesztek.  

– Már képesek rá egy ideje, – emlékeztette Lucian, és bátorításképpen végigsimított a combján egy apró mozdulattal. 

– De nem így Lucian, – tiltakozott, – te is érezted a különbséget. Nem volt egészen vámpír, de mégis bűzlött a gonosztól.  

Aggodalom hallatszott Jaxon hangjából.  

– Nekem is eszembe jutott, hogy az ellenségeink talán most próbálnak majd meg lecsapni az asszonyainkra és a gyerekeinkre, – árulta el bizalmasan Mikhail, – most lenne legnagyobb esélyük rá, hogy egyetlen csapással felszámolják az egész fajt. Nem tudom, mennyit tudtok arról az emberi csoportról, ami el akarja törölni a népünket. Mi csak a társaságként említjük őket. A vámpírok becsapták őket, beszivárogtak a soraikba, bábokként használják fel őket. A sötét Varázsló, Xavier is életben van, akárcsak az unokája. Ha pedig ez így van, akkor Razvan a történelemben az első Dragonseeker, aki átfordult, olyasvalami, amivel eddig még soha nem kerültünk szembe. A húga, Natalya azt állítja, briliáns stratéga, tökéletesen alkalmas rá, hogy megtervezzen egy háborút. Kétség sem férhet hozzá, hogy már ő is eljutott arra a végkövetkeztetésre, amire én, hogy most egyetlen jól irányzott csapással megsemmisítő vereséget mérhet a fajunkra.  

Lucian bólintott. 

– Egy ideje előttem is teljesen világos, hogy a nőkre fognak lecsapni.  

– És még mindig hagyod, hogy az életpárod vámpírokra vadásszon és megölje azokat.  

Lucian figyelmeztetően megszorította Jaxon combját, amikor az tiltakozni akart.  

– Mi adhatna annál nagyobb biztonságot nekik, mint ha megtanítjuk nekik, hogyan maradjanak életben, ha megtámadják őket? Jaxonnak figyelemreméltó készségei és természetes ösztöne van a vadászathoz. Inkább az lenne bűn, ha megakadályoznám, hogy megtudja, hogyan lehet elpusztítani az élőholtakat. És még mielőtt tiltakozni kezdesz, nem gondolom azt, hogy az összes nőnek kint kellene lennie velünk, és vámpírokra kellene vadászniuk. De Jaxon speciális eset, éppúgy, mint Destiny és Natalya is. Nem nyomhatom el a természetes ösztöneit, nem hagyhatom veszendőbe menni a készségeit, ezért inkább megteszek mindent, hogy felkészítsem a vadászatra.  

Mikhail felsóhajtott.  

– Régen, az életpárok nem vadásztak vámpírokra. Most viszont ez is szükségszerű.  

– Sok évszázadon keresztül vadásztam, ahogyan a harcosok többsége, és ahogyan Gregori is. Mi már nem tudunk más életet élni. Ez nem szükségszerűség, egyszerűen ezek vagyunk mi.  

– Miért nem vadászhattak az életpárok, ha ők voltak a tapasztaltabbak? – kérdezte Jaxon.  

– Mert, bár akkor még voltak asszonyaink és gyerekeink, már akkor is tudtuk, mennyire értékesek, – magyarázta Mikhail. – Ha elveszítjük a férfit, a nőt is elveszítettük volna, és ez elfogadhatatlan lehetőség volt. Most viszont nincs más választásunk, mint hogy hagyjuk a nőknek, hogy ők is harcoljanak.  

– Nem minden nőnek, – emlékeztette Lucian, – csak azoknak, akiknek megvan ehhez a megfelelő készségük, és harcolni akarnak. Az olyan nőknek, mint Jaxon és Destiny.  

– Mikhail ismét sóhajtott. 

– És Natalya. Ő aztán bent volt a nagy csata legsűrűjében is. Azt mondta, hogy az ikerbátyja, Razvan, több gyermeket is nemzett. Colby, Rafael életpárja is az egyik lánya.  

 A Dragonseeker nők, mindig is kiszámíthatatlanok voltak. És azok is lesznek. Ha Razvannak van más gyereke is Colbyn kívül, azokat sürgősen meg kell találni és megvédeni őket. Gondolom, Dominic, ha meggyógyul, elindul megkeresni a rokonait.  

– Időbe telik, míg begyógyulnak a sebei. Még a legjobb gyógyítóinknak sem volt egyszerű feladat. Francesca hamarosan ismét megpróbálja, és ha megtaláljuk azt a nőt, aki képes a földet gyógyítani, talán feldúsíthatná a talajt ott, ahol fekszik. – Mikhail felállt. – Mennem kell. Az ünnepségig már csak pár óra van, és addig még végezni akarok néhány látogatással. Tudom, hogy semmi szükség rá, hogy emlékeztesselek benneteket rá, hogy maradjatok éberek, de úgy érzem, elhanyagolnám a kötelességem, ha nem tenném.  

Lucian is felállt, és tisztelete jeléül megszorította Mikhail alkarját.  

– Tiéd a hűségem Mikhail. Ha szükséged van rám, csak hívj, mindig az oldaladon fogok harcolni.  

Egy rövid kis mosoly, pár pillanatra eltörölte a herceg szeméből az árnyakat.  

– A Daratrazanoff család mindig a Dubrinskyk oldalán állt, harcolunk egymásért.  

Jaxon intett a Kárpátiak vezetőjének, amikor az elhagyta a házat.  

– Olyan szomorúnak tűnt Lucian, legszívesebben sírva fakadtam volna, – mondta. – Pedig én soha nem sírok. – Odanyomta fájó szíve fölé a kezét. – A bánat hullámokban áradt belőle.  

Lucian átölelte.  

– Még mindig túlságosan érzékeny vagy mások érzelmeire. Mikhail nagyon nehéz terhet visel, a kipusztulástól kell visszatartania a fajunkat. Még mindig a régi módszerekben gondolkodik, pedig azok az idők örökre elmúltak. Akkoriban még mindannyian egymás közelében éltünk, egy társadalmat alkottunk. Az ő felelőssége az, hogy átvezessen bennünket egy új életbe, ahol megmaradhatunk, és összhangban tudunk élni a körülöttünk lévő többi fajjal. Akárcsak én, ő sem tud segíteni magán, visszaemlékezik arra, milyen életet éltünk, és aggodalommal tekint a jövőbe. Nem irigylem tőle a feladatát. Rettenetes súly nehezedik a vállára.  

– Tényleg úgy gondolod, hogy az ellenségeink a gyerekekre és a nőkre fognak támadni?  – Nyelt egy nagyot, lehunyta a szemét, és azonnal megjelent előtte saját öccsének a képe, akit egy elmebeteg ember gyilkolt meg. A szíve szinte kiugrott a helyéből a gondolatra, hogy az édes kis Skylert, vagy valamelyik másik gyereket is olyan brutálisan meggyilkolhatják.  

– Vigyázni fogunk rájuk.  

– De tudjuk, hogy Skyler már célponttá vált! – tiltakozott – Megpróbáltam nem törődni vele, de egyszerűen képtelen vagyok. Olyan csodálatos, egyszerre nagyon fiatal és nagyon öreg. Gabriel Dimitri miatt is aggódik, hogy esetleg a magáénak követeli, és most még ez is, – túrt bele a hajába egyértelműen idegesen. – Legszívesebben bezárnám.  

Lucian hangosan felnevetett, megfogta a kezét, a szájához emelte, és egy csókot nyomott a tenyerébe.  

– Most már akkor tudod, hogyan érzek, hogy hogyan érez minden Kárpáti hím, aki az életpárját és a gyerekeit védelmezi.  

Dühösen nézett fel rá.  

– Nekem nincs szükségem védelemre Lucian. Képes vagyok magam megvédeni. De Skyler egy tizenéves. Mi van, ha ez a Dimitri pasas megpróbálja magával vinni? 

– Dimitri csak fokozza Skyler védelmét. Nem értem ugyan, hogyan indíthatta el az ösztöneit ennyire fiatalon, de megtette, és így Dimitri már nem tehet mást, mint gondoskodik az egészségéről, a biztonságáról és a boldogságáról. Beletelhet ugyan némi időbe, míg behódolásra készteti a démonját, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog neki.  

– Miért? 

– Dimitri mindig is nagyon becsületes és felelősségteljes volt. Fiatal korában ritkán hajolt meg a szabályok előtt. Biztosan el akarja vinni a lányt, de hacsak nem történik valami szörnyűség, helyesen fog dönteni. – Még közelebb húzta magához, hogy megvigasztalja, most, hogy az emlékei így felkavarodtak, ilyen frissé és fájdalmassá váltak újra. – Másrészről pedig, mindig jobb a nagyobb biztonság. 

Felemelte a fejét és felnézett rá. Lucian mindig elérte, hogy biztonságban érezze magát. Mielőtt találkozott vele, nem ismerte ezt az érzést, sem gyerekként, sem fiatal nőként. 

Lucian megváltoztatta az egész életét, valóra váltotta a legtitkosabb vágyait és reményeit. Köré csúsztatta a karjait. 

– Azt akarom Skylernek is, amit te adtál nekem. Megérdemli, hogy boldog legyen, Lucian.  

Orrát és állát odadörgölte a feje búbjához. 

– Tudom kicsi egyetlenem. Francesca és Gabriel, ketten is ügyelnek rá. Skyler rendben lesz.  

Jaxon még szorosabban ölelte magához, odabújt a mellkasára, és a szívdobogását hallgatta.  

– Mondtam ma már, hogy mennyire szeretlek? 

– Még nem, és épp kezdtem is hiányolni. Némi sugalmazással ilyenkor nagyon jó eredményeket szoktam elérni. 

Belélegezte nőies illatát. Jaxon. 

A nő, aki nélkül képtelen lenne élni. Aprócskának és törékenynek tűnik. De ereje az acélé, akarata a vasé.  

– Nos, úgy van, – mondta az életpárja. 

– Mi? 

– Nagyon jól tudod, hogy mi.  

Lucian könnyedén felemelte, hogy közelebb húzza éhes szájához.  

– Azonnal mondd azt, hogy szeretsz asszony! 

A nyaka köré a karjait, a derekára a lábait fonta.  

– Vagy mi lesz? Megfenyegetsz, hogy valami aljas módon megbüntetsz? 

Apró fogaival rágcsálni kezdte a nyakát a pulzusa felett, karcolgatta, ingerelte, nyelve buja táncot járt a bőrén.  

– Mondd már te makacs nő.  

– Így is túl nagyképű vagy, – simított végig hosszú haján. – még egy lapátnyi dicséret, és robbansz egy bombasztikusat. 

– Bombasztikusat? – emelte magasra a szemöldökeit. – Honnan veszed ezt a szlenget? 

– Én menő vagyok, baby. Teljesen menő. – Felnevetett látva az arckifejezését. – Tulajdonképpen, Skyler rám mondta, hogy bombasztikus vagyok, de alig vártam, hogy kipróbálhassam rajtad is ezt a szót. – Elhalványult a mosolya, helyette egy apró ránc jelent meg a szemöldökei között. – Talán el kellene mennünk hozzá, megnézni, hogy tényleg minden rendben van-e vele.  

– Ez egészen úgy hangzik, mintha már eltervezted volna. Amúgy is futni akartam majd egyet a farkasokkal, és ha megyünk, talán összefutunk Dimitrivel is, és lesz alkalmam beszélni vele.  

– Miért hallok egy „de előbb-öt” a hangodban? 

A ruhái egyszerre hullottak a padlóra, mellei csupaszon szorultak a férfi mellkasához, Kemény férfiassága, máris odaszorult bejáratához.  

– Mert előbb szeretkezni akarok veled.  

– Mindig szeretkezni akarsz velem. Csak ma este, már háromszor csináltuk. Azt hiszem, segítségre van szükséged, szexkoholista vagy.  

Fészkelődni kezdett, nőiessége középpontját csábítóan odadörzsölte hozzá, fel és le, miközben szája újra végigjárta az utat a torkáig. Majd felemelte a testét, és megállt alig pár centiméterrel merevedése fölött.  

– Ébredés után te támadtál le, – mutatott rá a férfi.  

– Én? Ezt már el is fejeltettem. Nos, lehet. – Lejjebb ereszkedett, valósággal felnyársalta magát vastag, kemény hosszán, lassan, apránként magába fogadta őt, élvezte, hogy tökéletesen betölti. Elkezdett buján mozogni rajta, izmai feszesen, síkosan, selymesen, vágytól forrón simultak köré.  

Lucian megragadta két oldalról a csípőjét, és átvette az irányítást, hogy mozgásuk tökéletes harmóniába olvadjon össze, a már oly ismerős tűz pillanatok alatt felépült közöttük.  

Jaxon hátradöntötte a fejét, felajánlotta neki az ajkait, amit domináns, uralkodó mozdulattal el is fogadott, édes robbanást okozva ezzel a szájában, ami végigszáguldott a testén, összeszorította minden egyes izmát, lángokat gyújtott a véráramában.  

Amikor Luciannal szeretkezett, az a kevés alkalmak egyike volt, amikor óvatossága fellazult, és tudta, hogy a férfi is ugyanígy érez, amikor megérinti őt.  Fogaival alsóajkát ingerelte, majd átcsusszant a szája a fülére, tovább fokozva a sóvárgást magában és Lucianban is. 

– Szeretlek, – suttogta alig hallhatóan, a szó szinte elveszett egyesült szívverésük dübörgésében, és az öröm hangjában, ami morgás formájában tört elő Lucian torkából. Mégis meghallotta. Tudta, hogy meghallotta. Ujjai birtoklón szorultak a dereka köré, és átsodorta mindkettejük a színtiszta szenvedély világába.