ÁLOMHARCOS

 

 

Rowannak és feleségének saját maguknak kellett fölcipelniük a bőröndjeiket a harmadik emeletre, maid végig egy bánatos barna folyosón. A világítótestek egy része nem működött, de a többi is csak piszkos-narancssárga foltokat emelt ki a falakon. Jane megállt a recepciós által nekik kiadott szoba ajtaja előtt, és ahogy körülnézett, pillantásában megvetés keveredett elcsigázottsággal.

– Szép kis szálloda – mondta. – Miért engeded meg, hogy Sammy ilyen helyeken foglaljon szállást nekünk?

– Csak egy éjszakát maradunk – csillapította a nőt Rowan.

– Mindenhol csak egy éjszakát maradunk. Nem bírom már ezt sokáig, Victor.

– Hamarosan kipihenjük magunkat.

– Nem tudom, hogy gondolod. A pénz, amit egy-egy harcért kapsz, manapság alig futja a következőig.

– Még mindig jobb, mintha semmiféle jövedelmünk nem lenne, márpedig úgy állna a helyzet, ha én… – A férfi kezében tartott csomagok súlya hirtelen elviselhetetlenné vált. – Nem folytathatnánk ezt a beszélgetést odabent? Ha már fizetünk ezért a szobáért, használhatnánk is.

Jane bólintott, elfordította a kulcsot a zárban, és belökte az ajtót. A túloldalán, a szoba kopottas félhomályában ott állt egy vigyorgó, pikkelyes rémség – félig ember, élig sárkány –, fenyegetően fölemelt karmos kézzel. Jane-nek egy pillanatra elakadt a lélegzete, de egy tapodtat sem mozdult

– Victor – mondta - Victor!

– Bocsáss meg – motyogta a férfi. Fájdalmasan elrekesztette elméjét, mire a teremtmény semmivé foszlott.

– Kicsúszik az irányításod alól. – Jane megindult befelé, keresztül az iménti rémlátomás helyén, aztán föllódította az ágyra a bőröndjét. – Ez nem annak a jele, hogy ideje lenne abbahagyni?

– Hogy a pokolba hagyhatnám abba? – Rowan berúgta az ajtót maga mögött, ledobta a bőröndöket, és végigdőlt a másik ágyon. A puha, dió nagyságú dudor a feje tetején lüktetett, fájt, nyugtalansággal töltötte el. Rászorította a tenyerét, érezte természetellenes forróságát a rövidre nyírt hajon keresztül is, megpróbált ellazítani.

– Victor, nem vagy harcra alkalmas állapotban. – Jane letérdelt mellé, úgy beszélt hozza halkan. Rowan hálát érzett a hangjából áradó melegség miatt. Az asszony felé fordult, és végignézett egykor érdekesen szép arcán, melyet az évek feszes, ökonomikus síkok együttesévé csiszoltak. Ő mindazonáltal még mindig gyönyörűnek látta.

– Nem lesz semmi gond – mondta. – Ha ma este megverem Grummant, megint megtelik az erszényünk, és akkor... – Elhallgatott, mert Jane csóválni kezdte a fejét.

– Victor, zsinórban tizenkétszer vesztettel. Méghozzá harmadosztályú ellenfelekkel szemben. Márpedig Grumman állítólag jó.

– Talán annyira azért mégsem.

– Hozzád képest túl jó. – Nem volt Jane szavaiban semmi rosszindulat vagy szemrehányás. – Öt évvel ezelőtt még másképp álltak a dolgok, de most... Nem is értem, hogy tudta Sammy megszervezni neked ezt a mérkőzést.

– Akkor legalább nem kérdés, kire kell fogadnod – Rowan felesége kis, rituális tétjére célzott ezzel, ami újabban egyre nagyobb arányban bizonyult kidobott pénznek.

– Soha – mondta az asszony. – Na menj, pihend ki magad inkább!

Rowan lehunyta a szemét, és aludni próbált, de az idegeit túlságosán felkorbácsolták a közelgő verseny körűi forgó gondolatai. Alig néhány óra volt már csak hátra a kezdésig. Izgalom generált felfokozott forgalmat az idegpályáin, a külső-agy pedig – ahol paranormális képességei. székeltek – úgy kuporgott koponyája tetején, mint valami külön életet élő kis a állat, ami terveket kovácsol, álmodozik...

 

A taxi, ami Sammy Klinget a belvárosba fuvarozta, már az előtt is vénségnek számíthatott, hogy kitépték dízelmotorját, és helyére elektromos akkumulátorokat építettek be. A keskeny hátsó ülésen gubbasztott, onnan bámult ki a lelakott házakra; szeméből most hiányzott a szokásos csillogás. Hogy lehet az, kérdezte magától, hogy annyi szép várost eltüntetett a Nagytakarítás, bezzeg az ilyen nyomortanyák mind megmaradtak?

Kérgesszívű kis ember volt, általában közönyös a környezete iránt, ám ezúttal sebezhetőbb hangulatba hozta egy néhány perccel korábbi telefonhívás. Az egész alig húsz másodpercig tartott, és semmi másból nem állt, mint Grumman menedzserének, Tucks Raphaelnek kimért utasításából, miszerint találkozzon vele a szállodájában. Raphael meg sem várta a beleegyezését, máris letette a kagylót.

A tény, hogy ilyen stílusban bánhatnak vele, döbbent rá Kling, csalhatatlanul jelzi, mennyit zuhant az ázsiója az utóbbi időkben. Valamikor még négy jó harcosban is volt tulajdonrésze, de azóta egy meghalt közülük, kettő pedig kiégett. Az egyetlen megmaradt, Vic Rowan csillaga is gyorsan halványult, évekkel korábban meneszteni kellett volna. Kling természetesen szerződtetett másokat is, de az értékítélete valahogy már nem volt a régi – vagy csak a játék változott meg? Akárhogy is, egyikük sem vitte sokra. És most megfizeti az árat örök vesztességének: olcsó szállodákban lakik, szintetikus pépet eszik, és fülét-farkat behúzva szalad, ha Tucks Raphael vagy valamelyik másik nagykutya füttyent neki

Amikor a taxi kirakta a Sheraton előtt, vita nélkül kifizette a sofőr által követelt csillagaszati összeget, és besétált. Raphael lakosztálya csak a negyediken volt, de Kling ma a lepcsőmaszáshoz sem érzett elég erőt magában, hát leszurkolta a liftdíjat, és fölvitette magát. Két marcona külsejű férfi vezette be a fényárban úszó, ezüstösen csillogó szobába, ahol Raphael egy öblös karosszékben elterpeszkedve telefonált épp. Meghízott és megkopaszodott az évek alatt, mióta Kling utoljára látta, de ő most nem is foglalkozott vele, minden figyelmét lekötötte az ablaknál álló fiatalabb férfi. Testfelépítése inkább egy régimódi bokszolóhoz illett, semmint álomharcoshoz; Ferdy Grumman volt az, halványszürke szeme körül a jellegzetes fehér szempillákkal. Impozáns izomzatát kicsi, nőies száj ellensúlyozta, melyet mintha folyamatos undor préselt volna még vékonyabbra. Koponyáját tarra borotválták, így jól látszott tetején a külső-agy szabálytalan kidudorodása.

Kling egy pillanatig meg bámulta, aztán találkozott a pillantásuk, és hirtelen jeges rémület markolt a szívébe, vad dühkivetülés csapott le rá, amitől azon nyomban megértette, hogy Grumman majdhogynem pszichopata – olyan ember, aki azért harcol, mert belül szörnyetegek falják a lelkét. Gyorsan elfordította a tekintetét, de azt még lattá, hogy a másik sápadt szája elégedett vigyorra rándul.

Szegény Rowan, gondolta Kling. Szegény jóindulatú, kiégett Rowan, nincs semmi esélye. Ma este bevégezheti.

A gondolat számára szokatlan bűntudat-szikrát csiholt benne foglalkozásával kapcsolatban. Több különféle mutáció is föltűnt az emberiségben a Nagytakarítást követő években, de mindegyikre jellemző volt a kutacson keresztül előtüremkedő fölös agyszövet. Akadtak közöttük egyszerű telepaták – legtöbbjüket megölték, mielőtt az ENSZ kiterjeszthette volna rájuk különleges védelmi programját –, de jövőbe látók is, és olyanok, akik korlátozott mértékben ugyan, de telekinézisre váltak képessé. Valamennyiük adottságai így vagy úgy hasznosnak bizonyultak a társadalom számara, és ebből kifolyólag új, jövedelmező foglalkozási ágak jöttek létre – ám előkerült néhány Besorolhatatlan is, köztük olyanok, akik nem létező dolgokat láttathattak embertársaikkal.

Látomásaikat részben a környező sugárzási mezők ösztönszerű irányításával hozták létre – teremtményeiket ugyanis le lehetett fotózni –, de szerepet látszott a jelenségben a telepátia is, mert szabad szemmel sokkal részletgazdagabbnak, sokkal valóságosabbnak tűntek a képek. A megfáradt, megtépázott világ ebben egy új, látványos sportág alapjait látta meg, és hamarosan megszületett az álomharcos fogalma.

Egyes országokban egykettőre be is tiltották ezt a sportot, aggódván a versenyzők pszichológiai túlterhelése miatt. Most, Grumman rémisztő jelenlétében Kling tökéletesen megértette ezt az aggodalmat...

– Helló, Sammy! - üdvözölte Raphael, és letette a telefont. – Mi újság?

– Semmi, Tucks. Minden a legnagyobb rendben

Raphael hitetlenkedve elmosolyodott.

– Ismered az én Ferdy fiacskámat?

– Nem. Helló. – Kling Grumman felé bólintott, aztán megint elkapta a pillantását, nem akart a szemébe nézni. A másik semmilyen módon nem reagált a köszönésre.

Raphael mosolya szélesebbre nyílt.

– Jól van, Sammy, térjünk a tárgyra! Az én Ferdym lesz a következő területi bajnok, méghozzá reményeim szerint már idén.

– Nem vesztegetitek az időtöket – jegyezte meg Kling, tudta, hogy valami ilyesmit várnak tőle.

– Még szép, hogy nem! De ehhez a következő öt hétben tíz győzelmet kell elérnie zsinórban Ez a menetrend, és nem akarok semmit a véletlenre bízni. Egyáltalán semmit.

Kling bólintott.

– Miért akartál engem látni?

– A helyzet a következő. Ferdy ma este elintézi Vic Rowant, de mivel ez egy nagyszabású terv része, rengeteg dohánnyal a háttérben, fölajánlok nektek két lepedőt. Biztosítéknak, ha érted, mire gondolok.

Kling próbálta elcsitítani kalimpáló szívét.

– Azt akarod, hogy Vic eladja a meccset?

– Nem kell semmit eladnia – magyarázta Raphael színlelt türelemmel. – Csupán nagylelkű vagyok. Adok nektek Rowannel fejenként egy ezrest, hogy méltósággal viseljétek a vereséget.

– Kidobott pénz – közölte Grumman mogorva, színtelen hangon. – Pépet csinálok Rowan agyából, de úgy, hogy a szemén fog kifolyni.

Raphael csöndre intette.

– Na, mit szólsz, Sammy?

Kling agya jéghideg hatékonysággal elemezte a helyzetet. Rowan mindenképpen veszíteni fog. Régi nimbuszának utolsó darabkái is lassan leperegnek róla, egyre nehezebb ellenfelet találni a számára. Annyira elkönyvelte már ő maga is előre a vereséget, hogy szólni sem kell neki a megegyezésről. Ha pedig mind a két lepedő Sammy Kling zsebében marad, akkor végre hátat fordíthat a harcoknak, s belekezdhet valami jövedelmezőbb és biztosabb üzletbe. Nem esett nehezére meghozni a döntést.

– Áll az alku, Tucks – mondta. – Szóval akkor két lepedő?

– Itt van benne – emelt ki Raphael az egyik belső zsebéből egy hosszúkás borítékot, aztán átadta Klingnek.

– Kösz, Tucks. – Kling sarkon fordult, és már majdnem az ajtóhoz ért, amikor Raphael utánaszólt.

– Sammy! Vic Rowan valamikor nagy szám volt, ugye?

– Állítólag.

– Ne felejtsd el! – hangsúlyozta Raphael. – Te meg Rowan elfogadtátok a pénzem. Megvettelek titeket. Úgyhogy ma este bármi sunyisággal megpróbálkoztok, bedoblak mindkettőtöket a húsdarálóba. Vetted?

Kling némán bólintott, aztán kifordult a szobából.

 

Rowan óvatosan fésülködött, igyekezett nem hozzáérni a most már lángoló púpjához.

– Kijössz a meccsre? – fordult a feleségéhez.

– Hogy segítselek utána kicipelni? – Jane cigarettafüstből felhőt fújt maga elé. – Nem, kösz.

– Csak egyszer kellett hordágyon kihozni...

– Nem számít. Különben is hallottam, hogyan harcol Grumman, és nem akarom látni – Mesterkélt közönyösséggel tovább lapozgatott egy magazint. Jane minden mérkőzés előtt feszülté és zárkózottá vált, de a mostani viselkedésében valami aggasztani kezdte Rowant.

– Ugye itt leszel, amikor visszajövök?

– Hova mehetnék, Victor?

– Én… – Rowan hiába keresgélte a megfelelő szavakat. Behúzta maga után az ajtót, és lesétált a lépcsőn a harmadikról. A járda mellett Sammy Kling várta egy taxival. A kis ember úgy nézett ki, mint mindig, de Rowan külső-agya azt súgta, hogy valamit forgat a fejében.

– Minden rendben, Sammy? – kérdezte, miközben beszállt az autóba.

– Velem minden rendben – felelte Kling komoran. – De érted egy kicsit aggódom.

– Miért?

– Nem tetszik, amiket Grummanról hallok. Figyelj, Vic, ha érzed, hogy ő kerekedik felül... ne tedd magad tönkre azzal, hogy mindenáron meg akarod állítani! Csak dobd be a törölközőt, oké?

Rowanben bosszúsan csattant föl

– Miért van mindenki úgy oda ettől a Ferdy Grummantól?

– Csak nem hiszem, hogy megérné kockára tenni az agyad épséget, ennyi az egész – morogta Kling. – De persze tied a döntés.

– Tudom. – A stadionig vezető rövid út során több szó nem is hagyta el Rowan száját. Tudta, hogy megint veszíteni fog, hogy nincs már meg benne a kellő lelkierő a győzelemhez, de régi énjének utolsó maradványa tiltakozott az ellen, hogy ilyen egyszerűen leírják. Az a perverz gondolat futott át az agyán, hogy mégis megérné megverni Grummant, ha másért nem, azért, hogy láthassa Jane arcát, amikor meghallja a hírt.

A borostyánsárga fényben úszó stadionban igyekezett átesni a regisztrációs rituálén, amilyen gyorsan csak lehet, és megkönnyebbült, amikor végre magára maradhatott az öltözőben. A rendszer nagyon fontos részét képezte, hogy az álomharcosok nem találkozhatnak összecsapásuk előtt, különösen az utolsó percekben, amikor az ellenséges érzelmek maximumra járatódnak és legkönnyebben veszíthetik el uralmukat a képességük fölött. Rowan ledőlt a csupasz ágyra, és félig hallotta, félig érezte, ahogy a feje fölötti arénában a tömeg időnként tombolni kezd. Ők Grummannal a negyedikek a műsorban – jó hely, addigra a közönség már kellőképp ráhangolódik a programra. Rowan teljesen mozdulatlanul feküdt, még levegőt is alig vett, így készült lelkileg a közeledő összecsapásra.

 

Amikor megérkezett a jel – kettős csengőszó a fali hangszóróból –, sietség nélkül fölkelt, és a folyóson elsétált a rámpáig, amely fölvezetett az arénába. Egy erős felépítésű férfi, akiben Grummanra ismert, lépett ki egy másik folyosóból, és vele egy időben érte el a rámpa alját. Rowan azonnal megérezte ellenfele dermesztő pszichikai auráját, de leküzdötte, ahogy az úszó küzd le egy keresztirányú hideg áramlatot, és a kezét nyújtotta

– Sokat hallottam rólad – mondta.

Grumman lenézett a kinyújtott kézre, és egy darab barna, gőzölgő ürüléket idézett bele. A kép túl közel volt Rowan erejének hatásköréhez, így egy másodperc töredékéig maradt meg csupán, de az eltűnését kísérő szellemi lökéshullám fölért egy ökölcsapással. Grumman arca mindeközben nem változott, a férfi előremeredő szemmel masírozott föl a rámpán. Rowan követte, szinte meg sem hallva a hangosbemondó arénát betöltő hangját. Magát átkozta, amiért lehetőséget adott Grummannak a pszichológiai előny megszerzésére.

A rámpa tetején mindkét oldalon egy-egy kör alakú pódium helyezkedett el. Grumman a bal oldalihoz lépett. Rowan jobbra indult, és még mindig néhány lépesnyire járt a pódiumától, amikor hirtelen csend állt be, amit egy női sikoly követett. Megpördült, és egy tíz méter magas démonnal találta magát szemközt.

A bírói fülkében vörös fény kezdett villogni, jelezve, hogy Grumman szabálytalanságot követett el, nem várta meg a startjelet. Rowan érzékeit közben betöltötte az előtte tornyosuló szörnyeteg valósaga. Sok rémségét látott már pályafutása során, olyan lényeket, amelyeket arra terveztek, hogy az ellenfélben félelmet, s így gyengeséget keltsenek, de ez itt páratlan volt a maga nemében. Arca emberi és állati alkotórészek elegyéből állt össze, ráadásnak néhány olyan vonással, ami a földön nem is létezett. Torz, deformálódott teste valamiféle idegen szimmetriát sugallt – fekete volt, erőteljes, egyes helyeken szőrös és matt, máshol csupaszon csillogó. És mindenekfölött obszcén, töményen szexuális, olyan részletekbe menő kidolgozottsággal, ami mögött a szándék egyértelműen a megfélemlítés lehetett. Rowan állt legközelebb a látomáshoz, így az őrá hatott a legnagyobb erővel.

Ösztönösen hátralepett, föltapogatózott a pódiumára, egyre kevesebb kedvet érezve ehhez a harchoz. A küzdelem során különös, intim viszonyba kellene kerülnie a démon alkotójával, márpedig arra egyáltalán nem vágyott. Abban az első pillanatban megfordult a fejében, hogy föladja, lelép az emelvényről, de aztán megértette, hogy az ellenfele éppen ezt akarja elérni. Ez volt az ilyen összecsapások lényege – a másik elméjének leigázása, nem fegyver, hanem a lidércálom ereje, maga a félelem által. Egy igazi álomharcos nem futamodhatott meg.

A sokéves megszokás máris működésbe hozta különleges érzékeit, hogy közelebbről is megvizsgálja láthatatlan tapogatóival az előtte magasodó démont. Úgy találta, a látomás szilárd. Vagyis Grumman mindent egy lapra tesz fel, egyetlen képbe koncentrálva összes erejét, hogy azzal nyerje meg a mérkőzést. A felfedezés meglepte Rowant, mert a rugalmasság hiányara utalt, ami veszedelmes hátrány egy nagyratörő harcos számára. Összegyűjtötte minden erejét, kinyitotta elméjének redőnyeit, és megidézett egy pikkelyes, csapott vállú dinoszauruszt, magasságra ugyanakkorát, mint a démon, ám súlyra annak a többszörösét. A környező lelátókon elismerő moraj kelt.

Rowan előrelódította dinoszauruszát, de a fekete démon borotvaéles karmú keze hihetetlen sebességgel csapódott ki az őslény torka fele. És célba talált. A mozdulat annyira természetes volt, annyira koordinált és olyan tökéletesen szimulálta a valóságot, hogy még Rowant is meggyőzte egy pillanatra, aki ennek hatásara elvesztette uralmát a saját látomása fölött. Sötét vér szökőkútja tört föl, és a dinoszaurusz csaknem teljesen letépett fejjel az oldalára dőlt. Rowan automatikusan eltüntette a vonagló lényt, és közben igyekezett megfékezni tulajdon rémületét. Váratlanul érte a támadás, még dolgozott a dinoszauruszon, amikor azt lemészároltak, így most már a tudatalattijában elraktározódott az információ, milyen érzés is az, amikor szerves kések tépik a testét. Minden kísérlete hiábavaló maradt, halálos félelem áradt szét benne.

A démon néma diadalmámorban rázta göcsörtös karját a feje fölött, és a mellette parányinak tűnő Grumman ugyanúgy gesztikulált, mint valami bábu, ami gazdája lábánál ugrándozik.

Rowan újabb rohamra kényszerítette magát. Külső-agya izzott, kínzóan pulzált, de azért sikerült munkára bírnia, és – talán a démon alvilági kötődéseire reagálva – egy óriási lovagot jelenített meg, teljes középkori páncélzatban. A harcos két kezében pallost szorongatott, amit csillogó ívben lendített meg a démon felé. A csapás azonban sosem ért célba. A démon túl gyors volt, túl vad. Megint sikerült meggyőznie Rowant, és így ő megint elvesztette uralmat a teremtménye fölött. A fényes páncél alufóliaként nyílt szét, és vér spriccelt elő. Rowanben megint meghalt valami.

Megpróbálkozott még egy kétfejű pitonnal, ami azonban materializálódni sem tudott meg a démon nyaka körül, az máris széttépte, valamint egy denevérszárnyú lénnyel is, amit Grumman szörnyetege lekezelő könnyedséggel szaggatott darabokra

Rowan egyik alkalommal sem tudott elég gyorsan leválni, az ennek köszönhető idegi sokkok pedig szó szerint térdre kényszerítették. Külső-agya mintha fehéren izzó fémmassza lett volna, ami át akart olvadni a koponyáján. Két kézzel szorongatta a teje búbját, és előre-hátra hintázott, csak nagyritkán pislogva ki lezárt szemhéja mögül. A tömeg, mikor megérezte, hogy a mérkőzés kritikus pontjához érkezett, abbahagyta a zajongást.

Ideje föladni, mondta magában Rowan. Nem kell többször meghalnod. Csak lepj le a pódiumról, és azzal vége az egésznek, akkor megpihenhetsz.

Önkéntelen ringatózása egyre hevesebbé van, ahogy teste, mit sem törődve olyan dolgokkal, mint a büszkeség vagy a presztízs, megpróbált dacolni az elméje által kiadott parancsokkal.

– Gyerünk, öreg... dőlj mar el! – Grumman kárörvendő suttogása mintha fényévek távolából ért volna el hozzá. – Add föl! Legfőbb ideje már.

Rowan értetlenül bámult rá. Mindenki ugyanazt várta tőle. Jane. Sammy. Grumman. Mind azt akarták, hogy adja föl. Bizonyos szempontból jó ötletnek is tűnt abbahagyni a harcot, de…

Rowan szemével a másik pódiumra fókuszált, és megdöbbentő felfedezést tett. Grumman minden figyelmét őrá összpontosította, átadva magát ellenséges érzelmeinek ahelyett, hogy a fölé tornyosuló látomást irányította volna. Rowan fölpislantott, és észrevette, hogy a hatalmas démon körvonalai kicsit meglágyulták, a lenyűgöző részletesség itt-ott elmosódott. Várt még egy teljes másodpercig, mialatt emlékei mélyéről megidézett egy régi barátot – valakit, aki a múltban sokszor segített már rajta.

Valerius hivatásos katona volt, sebhelyes, cserzett arcú veterán, aki három légióban is szolgált, Szíriában, Galliában és Britanniában. Az esőt, a havat és a sivatagi forróságot ugyan olyan egykedvűséggel tűrte, Róma legkülönbözőbb ellenségeit pedig válogatás nélkül gyilkolta halomba, tekintet nélkül arra, selymet vagy állatbőröket viseltek-e, illetve milyen istenekhez fohászkodtak támogatásért. Közönyös, csekély képzelőerővel megáldott férfi volt – olyan egyszerű, céltudatos és könyörtelen, mint a rövid kard, amit a derekára kötve hordott –, és sok esztendős szolgálata alatt egyszer sem találkozott olyan lénnyel, amely túlélte volna, ha egy vaspenge a hasába fúródott. Vagyis az ő világ látása szerint olyan lény nem is létezhetett.

Rowan, mivel alaposan ismerte már valamennyi részletét, minden szegecsét és szíját a légionista felszerelésének és páncéljának, mikroszekundumok alatt megjelenítette őt. Sokkal kisebb volt ugyan a démonnál, ezzel is jelezve, hogy teremtőjének ereje a végét járja, de a kardja attól még ugyanolyan éles maradt, és ezt nem is habozott gyorsan bizonyítani. A penge mélyen elmerült a szörnyeteg kidudorodó hasában, és nyomában gennyszerű folyadék fröcskölt elő. Rowan hallotta, ahogy Grumman fájdalmasan és meglepetten felnyög, és azonnal megértette, hogy a fiatalabb férfi még sosem tapasztalta, milyen egy idegi sokk.

Hát ilyen, gondolta bosszúszomjasan, teremtményével vadul szabdaltatni kezdve a démont. Annak teremtője természetesen minden csapást újabb sokként élt meg, és hamarosan már kétrét görnyedt a kíntól. Grumman ekkor fölpillantott, és fekete démonát elsöprő rohamra vezényelte, Valerius azonban – kinek testét a római légionisták hosszú pajzsa védte – egy sebész pontosságú, arcra mért vágással megállította a szörnyet.

A fiatalabb férfi nyüszítve zuhant hanyatt pódiumáról. Amint a padlónak csapódott, a démonja szertefoszlott.

A mérkőzés véget ért.

Fáradtsága ellenére Rowan addig még megőrizte Valerius kivetített képét, amíg az felemelt karddal fogadta a közönség ovációját, csak utána tüntette el fokozatosan.

Nem lett volna szabad leírniuk, mondta a halványuló harcosnak. Sosem szabad egy embert idő előtt leírni.

 

Későre járt, és a stadion már ki is ürült, mire Rowan megszabadult a helyi sportriporterektől. Egy darabig megpróbált nyomára bukkanni Sammy Klingnek, de végül egyedül kellett bemennie a szervezőirodába, ahol átadták neki a győztesnek járó díjat: egy ötszáz monitról kiállított csekket. Nem értette, hová tűnhetett Sammy, úgyhogy még az épület előtti lépcsőkön is várt rá egy darabig, vissza-visszabiccentve a búcsút intő, hazainduló személyzetnek. A stadion szektoronként sötétbe borult. Elgondolkozott, hívjon-e egy taxit, aztán úgy döntött, inkább visszasétál a szállodába, attól talán alábbhagy fejének tompa lüktetése. A győzelem utóíze kevésbé volt kellemes, mint amire emlékezett.

Rágyújtott egy cigarettára, és északnak indult egy árnyékos utcán.

Az autó macskaszerű fürgeséggel húzódott le mellé, karcsú karosszériáján esőcseppek ültek. Négy férfi szállt ki belőle. Szó nélkül léptek oda Rowanhez. Ő megérezte szándékukat, behúzta a nyakát, és megpróbált elfutni, de ketten ütötték meg egyszerre, kőkeményen, mintha ujjaikra bokszért húztak volna. Összeesett. Pillanatok alatt berángatták egy sikátorba, aztán egy lidércálomszerű időszak következett, ami alatt szisztematikusan végigrugdosták a nyakától az ágyékáig. Amikor végre tompulni kezdtek a fájdalom vérvörös robbanásai, hálával eltelve megértette, hogy mindjárt elveszíti az eszméletét.

– Elég lesz – szólalt meg ekkor egy hang valahol fölötte – Tudnia kell, mi történik vele.

A teste elleni támadás abbamaradt, és a homályos alakok átcsoportosultak. Az utcáról beszűrődő tompa fényben úgy látta, egyikük egy közönséges kerti ásót szorongat. Rowan ráébredt, hogy itt valami rettenetesebb is történhet vele a kiadós verésen kívül, hát megpróbált tenni ellene.

– Tartsátok nyugton a fejét! – A sötét alak közelebb lépett, olyan óriás dimenziókat nyerve, mint Grumman démonja. Fejét leszorították a nedves betonra.

– Ne – nyöszörgött. – Ne!

– De igen, Rowan - közölte a hang. – És nehogy azt mondd, hogy nem figyelmeztettünk!

Az ásó csapott a koponyájára, bőrt és kitüremkedő agyszövetet metszve le. És a kínnak abban a felülmúlhatatlan görcsében Rowan újjászületett, a normális emberek világába.

 

Körülbelül két óra telhetett el, mire elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy föltápászkodjon és folytassa útját a szálloda felé. Az utcák szokatlanul csöndesnek tűntek, de nem tudta eldönteni, valódi ez a némaság, vagy valami személyes dolog, ami a fejére ereszkedett újsütetű csöndből ered. Időnként elhúzott mellette egy autó, lassítás nélkül, utasaikra nem gyakorolt különösebb benyomást egy hazafele tántorgó részeg, aki véres zsebkendőt szorít a fejéhez.

A szálloda hallja is kihalt volt, de így legalább észrevétlenül fölkapaszkodhatott a lépcsőn a harmadikra. Amikor sikerült nehezen engedelmeskedő kezével kinyitnia az ajtót, odabent sötétség fogadta, az ablak közelében parázsló cigarettavég azonban jelezte, hogy Jane ébren várt rá.

– Hol jártál, Victor? – kérdezte az asszony halkan. – Mi történt veled?

Felesége hangjában az aggodalom emlékeztette Rowant, hogy az asszonynak is megvannak a maga álmai, szebb álmok, mint amik egészen eddig az ő életét uralták

– Mit akarsz először hallani? – kérdezte, igyekezve legalább erre a kulcsfontosságú pillanatra egyenesen tartani magát. – A rossz hírt vagy a jó hírt?

 

 

Németh Attila fordítása