ELFEKVŐ HILTON

A lakosztály szép volt, elegáns és kényelmes – a gyanútlan szemlélő aligha jönne rá, hogy nem más, mint öldöklő gépezet.

Miután a bejárati ajtó becsukódott mögötte, Renfrew néhány percig mozdulatlanul állt, körülnézett és megpróbálta felmérni a halál legvalószínűbb forrásait. A konyhát – mindig a legrázósabb helyiség – nyilván el kell kerülnie. Minden falat étel, minden csepp folyadék gyanús, esetleg mérgezett, a szerelvényekbe áramot vezethettek, amely könnyen agyonütheti a gyanútlan használót, a színes konzervdobozok bombák lehetnek, s felrobbanhatnak, amint hozzáér a fedelükhöz. A legegyszerűbb mozdulat, a szekrényajtó kinyitása is azonnal ölő méregfelhő kiáramlásával járhat, egyetlen riadt, mély lélegzet és vége…

A bejárattól, ahol állt, belátott a fürdőszobába, az is veszélyesnek tűnt – a sok krómozott szerelvény mind kellemetlen meglepetéseket tartogathatott. Pedig túl fogja élni a lakásban eltöltendő hét napot – ebben biztos volt –, de hogy sikerüljön, rettentő óvatosnak kell lennie. Már el is döntötte, milyen tervet követ: a lehető legkényelmesebben elhelyezkedik a nappali szoba közepén a padlón, és ott marad, amíg a hét nap le nem telik. Nem lesz könnyű vagy kellemes, már csak a testi szükségletek miatt sem, de életről vagy halálról van szó, és Renfrew életben akart maradni.

Bement a nappaliba, és felmérte, mennyiben felel meg a szükségleteinek. Durván tízszer tízes volt, faltól falig kék szőnyeg borította; drága heverő, könnyű székek és hozzávaló asztalok alkották a bútorzatot. A krémszínű falakat néhány eredeti absztrakt festmény díszítette. A szoba nyugodtan lehetett volna egy fiatal, intelligens, nem kifejezetten eredeti ízlésű ember otthona akárhol az országban, New York és Los Angeles között – két furcsa dolgot leszámítva. Az egyik az ablakok hiánya, a másik az álkandalló fölötti falra felszerelt kijelző ernyő volt.

A képernyőn vibráló, sárga, groteszk típusú betűkből ez a felirat állt:

AZ ESKÜDTSZÉK TANÁCSKOZIK

Renfrew alaposan szemügyre vette a szobát, és nyomban elhatározta, hogy miután üres területre van szüksége, a középen álló legnagyobb asztalt a falhoz tolja. Ha már a szoba felfegyverkezett ellene, nem kockáztathatja még a legfutóbb érintkezést sem a berendezési tárgyakkal. Nem tudhatja, melyik bútorból kezd majd méreg szivárogni abban a pillanatban, ahogy az esküdtszék bűnösnek nyilvánította, ezért biztos akart lenni benne, hogy álmában sem érhet hozzá semmihez, ha netán megfordul.

Amikor megpróbálta megmozdítani, az asztal meglepően súlyosnak bizonyult. Renfrew egy pillanatra megrémült, hogy a padlóhoz rögzítették, de amikor taktikát változtatott, és emelés helyett tolni kezdte, egész könnyen csúszott, mély barázdát vájva a szőnyegbe. Amikor elérte a falat, Renfrew kinyújtott karral visszalépett, és felbecsülte a megtisztított területet. Bőségesen elégnek látszott.

Mintha túlságosan is könnyen menne – gondolta Renfrew megcsappant önbizalommal. Senki sem tudta, hogy az elítélt gyilkosok hány százaléka tartott ki egy hétig – humánus okokból a túlélőket a legnagyobb titokban, villámgyorsan csempészték ki a gyarmatokra –, de ha a rendszert ki lehetne játszani egyszerűen csak úgy, hogy letáborozik az ember a szoba közepére, vajon nem változtatnának rajta? Lehetséges, hogy magát a szőnyeget is átitatják méreggel, vagy éjszaka hosszú tőrök nyúlnak majd ki a padlóból?

Nem, az nem volna fair – gondolta Renfrew, és kicsit alábbhagytak a félelmei…

Abban az esetben a lakás egyszerűen kivégzőkamra lenne, márpedig a 2061-es Halálbüntetési Reformtörvény célja éppen az volt, hogy megszüntesse a bekövetkező halál bizonyosságának tudatát, azt, amit a humanitárius gondolkodók a régebbi rendszerekben a leginkább kárhoztattak. Van tehát remény, hogy átvészeli a hetet. Pusztán ész, eltökéltség és önuralom kérdése. No meg ki kell bírni hét napig egy korty víz nélkül.

A börtönben a mikrolexikonok bosszantóan bizonytalan adatokat közöltek, hogy vajon mennyi ideig él az ember nulla folyadékfelvétel mellett. Az idézett szaktekintélyek egy része nem is szolgált adattal, mások pedig beérték azzal a kijelentéssel, hogy a halál hét-tíz nap után áll be.

A különbséget nyilván olyan tényezők döntik el – gondolta Renfrew –, mint a testmagasság, súly, általános egészségi állapot, a pórusok párolgásának mértéke.

Ebből a szempontból mindent elkövetett, hogy a mérleg az ő oldalára billenjen. Amúgy is zömök alkatú volt, ráadásul a tárgyalás négy napja alatt minden ételét alaposan megsózta, s rengeteg folyadékot – teát, kávét, tejet, vizet – ivott. Folyadék visszatartási hajlama, ami miatt sokat bosszankodott a múltban, most képessé tette rá, hogy testsúlyát hozzávetőleg öt kilóval növelje, ami négy liter életadó folyadéknak felel meg.

Már ez önmagában valószínűleg elég lett volna, hogy biztosítsa a túlélést, de Renfrew ennél is tovább ment. Előre tudta, hogy mielőtt bekerül a lakásba, minden használati tárgyától megfosztják, úgyhogy reggeli után bőrét még befújta egy szerencsére majdnem szagtalan izzadás gátlóval. Gyanította, hogy a hatása nem tart sokáig, de az, hogy összehúzza a pórusokat, és egy időre megakadályozza az izzadást, mégis külön fegyvert adott a kezébe az életéért folytatott harcban. Már csak két intézkedés volt hátra.

Renfrew a kandalló fölötti képernyőre pillantott, és látta, hogy a bírák még mindig tanácskoznak.

Még öt percet sem töltött a lakásban, de miután védelme kudarcba fulladt a tárgyaláson, félig-meddig felkészült rá, hogy rekordidő alatt meghozzák a döntést. Fortesque, a védelmére kirendelt fiatal ügyvéd abból próbált tőkét kovácsolni, hogy az áruház biztonsági őre ellen, akit Renfrew lelőtt, egykor szintén vádat emeltek, mert meggyilkolt egy fegyvertelen fiút, amikor az egy tálca aranygyűrűvel megpróbált elinalni. A védelem szerint Renfrew egy mániákusan lövöldöző fanatikussal szemben védte magát, de Renfrew előtt nyilvánvaló volt, hogy a bírák inkább a fanatikusokkal rokonszenveztek, sőt szívesen alkalmaztak volna akár egész csapatnyit, hogy megvédjék a tulajdonukat. Ekkor már erősen törte a fejét, hogyan élhetne majd túl egy hetet – ahogyan mindenki emlegette – az „elfekvő” Hiltonban.

A hátralévő elővigyázatossági intézkedések közül az egyik az volt, hogy a hőmérséklet csökkentésével még inkább akadályozza a test párolgását. Renfrew megkereste a fűtőtestet, és a legkisebb fokozatra kapcsolta. Aztán kiment a konyhába, megtöltött egy poharat, és hogy tovább növelje folyadéktartalékait, kortyolgatni kezdte a vizet. Csábító, de túlságosan veszélyes dolog lenne minden fellelhető edényt megtölteni, és egy heti vízadaggal körülvéve leheveredni. Azonban akármilyen parányi buborék egy pohárban mérget tartalmazhat, amelyet távirányítással rögtön kipattanthatnak, mihelyt a bírák meghozták döntésüket.

Halk, de makacs kongás töltötte be a lakást. Renfrew letette a poharat, visszament a nappaliba, és látta, hogy a képernyőn a felirat már megváltozott.

Most az állt rajta:

AZ ESKÜDTSZÉK SZAVAZ

– Csak tessék, tessék – mondta magában Renfrew, hogy megpróbálja feloldani görcsös félelmét, amikor tudatosodott benne, hogy éppen ezekben a pillanatokban döntenek életéről.

Az egyik székről elvett egy párnát, letette a szoba közepére; habozott: egy párna éppen olyan tárgy, mint egy mikrohullámú sütő, éppolyan kelepce lehet. Gyorsan visszadobta a székre, és lekuporodott a szőnyegre, arccal a képernyő felé. Várta a végső kinyilatkoztatást. Nemcsak félt, hanem erős izgalmat is érzett. Hirtelen eszébe jutott, hogy a 2061-es törvénycikkelyt a jelen rendszer sikeresen végrehajtotta. Halálra fogják ítélni, és valahogy mégsem volt igazán tudatában közeli vesztének.

Az erőszakos bűntettek határozott növekedése miatt a huszadik század utolsó negyedében egyik állam a másik után állította vissza a halálbüntetést. A huszonegyedik század közepére az egész országban szinte egyetemessé vált, és ennek arányában nőtt a törvényhozók erkölcsi dilemmája. Hogyan ítélhetik el a gyilkosságot, amikor maguk is életet vesznek el? A kivégzés számtalan módját kipróbálták, de a törvényes gyilkolással szembeni fő ellenérv megmaradt: embertelenség közölni valakivel, hogy pontosan mikor és hogyan hal meg, és hagyni, hogy végigkínlódja a hátralévő időt. És ha az állam nem humánus, hogyan várhatja, hogy a polgárai majd azok lesznek?

Lényegében az volt a kérdés, hogyan lehet a kegyetlenséget kellemessé tenni; és 2061-ben használható megoldás született. A korábbi rendszerek hosszadalmas, lélektipró huzavonája helyett bevezették egy tizenhárom tagú esküdtszék többségi szavazaton alapuló rendszerét, és a halál szörnyű bizonyosságát egy, a lakásban eltöltendő hét kibírásával cserélték fel. Így nemcsak hogy homályba burkolták a kivégzés módját és időpontját, hanem meghagytak egy reménysugarat, hogy a vég akár el is kerülhető.

És ez volt a fontos: a kiskapu.

Renfrew érezte, hogy feszült, izgatott, éber – de mindenekfölött bízik benne, hogy túljár a rendszer eszén. Csak egyetlen titkos, árnyalatnyi kétség motoszkált benne. Az ötlete bombabiztos volt, de meglehetősen egyszerű. Lényegében ez volt a legelső terv, amely felmerült az agyában – és Renfrew tökéletesen tudta, hogy minden, csak nem zseni. Ha az ő terve sikeres, erre bárki más is rájöhetett. Ezek szerint csak néhány agyalágyult lakolna a legsúlyosabb büntetéssel? Vagy lehet, hogy valami jelentéktelennek tűnő tényezőt nem vett figyelembe?

Megint kongás hallatszott, és a képernyőn a felirat vörösbetűs szavakra váltott:

A SZAVAZÁS BEFEJEZŐDÖTT – ÍTÉLETHOZATAL KÖVETKEZIK

Az ernyő alsó felén egy kar kérlelhetetlenül törölni kezdte az egyperces óra másodperceit.

Minden rendben lesz – gondolta Renfrew. Csak nem szabad megmoccannom hét napig.

Pillantása a szemközti fal szegélylécére, két hosszanti repedésre esett. Mintha kis csapóajtókat építettek volna a fal aljába. Hirtelen újra megcsapta a veszélyérzet, amint azon gondolkodott, vajon mire szolgálhatnak. Semmi közük nem lehet a szellőzéshez, nem is olyan helyen vannak, hogy elektromos berendezést takarjanak, szekrénynek túl kicsik…

Renfrew szeme összeszűkült, ahogy észrevette a szőnyegen alig látható keréknyomokat, és megértés gyulladt az agyában: – Takarító robotok!

A lakás olyan makulátlanul tiszta volt, amilyenné csak automatizált takarító berendezés varázsolhatja.

Ez azt jelenti, hogy éjjel, amikor a lakók ágyukban alszanak, halk gépecskék jönnek ki a falakból, és eltüntetnek minden piszokfoltot – gondolta Renfrew. De ő nem ágyban fog feküdni, hanem a padlón, miközben a szorgos robotok körbeszaglásszák és megbökdösik. Bármelyik végezhet vele egy tucat különböző módon. Milyen gyorsak? Hányan lehetnek? Hogyan kerülheti el őket?

Renfrew az órára pillantott. Húsz másodperc, és a lakásban beáll a hadiállapot.

Félig felemelkedett, a konyha felé fordult. Vajon van még annyi ideje, hogy kirohanjon, felkapja a könnyű asztalt, és visszaérjen vele? Mi lenne, ha…

Ahogy meghallotta az ítéletet jelző utolsó kondulást, a szájához kapta a kezét.

A képernyőre meredt, és az álla leesett, amint hitetlenkedve elolvasta a három fénylő szót:

ÍTÉLET: NEM BŰNÖS

Hangos, reszkető zokogással tört fel melléből a levegő. Kisimított egy tincset a homlokából, mintha jobban akarna látni, hátha a fénylő szavak megváltoztatják a jelentésüket. Az üzenet változatlan maradt.

Szabad ember volt!

Renfrew talpra állt, és hirtelen tudatosodott benne, hogy mennyire rettegett a rá váró megpróbáltatástól. Utolsó pillantást vetett a lakásra, halkan, megkönnyebbülten felkuncogott, és lendületes mozdulattal az ajtóhoz lépett, hogy sok-sok hónap után végre megízlelje a szabadságot.

Az ajtógomb nem fordult, amikor megragadta.

Helyette méregfelhőt lövellt Renfrew tenyerébe, olyan gyorsan ölőt, hogy már nem volt ideje rádöbbenni: kivégzői becsapták. Emberiességükben nem riadtak vissza egy ártatlan kis hazugságtól sem.

Gspann Vera fordítása