SZTRÁJK MINDENKINEK

Az, hogy tíz dollárt kellett fizetnie egy kávéért, megrázta Lester Perryt.

Az ár már csaknem egy hónapja megállt nyolc dolláron, és benne lassan felébredt valamiféle irracionális reménység, hogy ott is marad. Szomorúan bámulta az automatát, miközben a sötét folyadék egy műanyag pohárba csordogált. Elkeseredett arckifejezése tovább hangsúlyozódott, amikor az italt a szájához emelte.

– Tíz dollár – szólalt meg. – És ráadásul az ember hidegen kapja.

Pilótája, Boyd Dunhill vállat vont, aztán gondosan megvizsgálta, nem mozdultak-e el helyükről méltóságteljes megjelenést kölcsönző arany váll-lapjai a szokatlan mozdulat hatására.

– Mit várt? – mondta közömbösen. – A repülőtér üzemeltetői nem teljesítették a kávéautomata-karbantartó munkások múlt heti bérkövetelését, úgyhogy a szakszervezet munkalassításra utasította őket; ez persze fölverte az árat.

– De hiszen alig négy hete kaptak százszázalékos emelést! Azóta került a kávé nyolc dollárba.

– A szakszervezet eredeti igénye kétszáz százalék volt.

– Hogy tudna a repülőtér kétszáz százalékot fizetni nekik, az isten szerelmére!

– A csokoládéautomata-karbantartók megkapták – jegyezte meg Dunhill.

– Tényleg? – Perry döbbenten csóválta a fejét. – Bemondták a tévében?

– Már három hónapja nincs tévéadás – emlékeztette a pilóta. – A technikusok igényét az évi kétmilliós alapfizetésre még mindig vitatják.

Perry kiitta a poharát, és a szemetesbe dobta.

– Kész van a gépem? Indulhatunk?

– Már négy órája kész.

– Akkor meg minek lődörgünk itt?

– A kisrepülőgép-szerelők termelékenységi megegyezése értelmében bármiféle karbantartási munka törvényes minimum időtartama nyolc óra.

– Nyolc órán át cserélnek ki egy ablaktörlő lapátot?! – kacagott föl Perry, de meggyőződés nélkül. – Ezt nevezik termelékenységnek?

– Így megduplázták a könyvelt munkaóráik számát.

– Naná, hogy meg, ha egyszer félórás feladatokra is nyolc órát irányoznak elő! De hát ez szándékos meghamisítása a... – Perry elhallgatott, amikor meglátta a pilóta arcára kiülő rideg kifejezést. Még időben jutott eszébe, hogy hasonló témában folynak bérviták a Légiforgalmi Munkaadók Szövetsége és az Alsószárnyas Ikermotoros Magánrepülőgépek Pilótáinak Szakszervezete között. A munkaadók 75 százalékot kínáltak, a pilóták azonban ragaszkodtak a 150-hez és a járulékos mérföldjutalékhoz. – Hívna egy hordárt, hogy hozza a csomagomat?

Dunhill a fejét rázta.

– Saját magának kell vinnie. A hordárok múlt péntek óta sztrájkolnak.

– Miért?

– Túl sokan vitték maguk a csomagjukat.

– Ó! – Perry fölemelte a bőröndjét, és kisétált vele a betonon várakozó repülőgéphez. Becsatolta magát az öt utasülés egyikébe, egy magazinért nyúlt, hogy olvasgasson útközben Denver felé, aztán eszébe jutott, hogy már legalább két hete nem jelentek meg újságok. A fölszállás előkészületei szokatlanul hosszú időt vettek igénybe – valószínűleg a földi repülésirányítók figyelmét is valamiféle kollektív alkudozás osztotta meg –, úgyhogy Perry végül nyugtalan álomba merült.

A besüvítő levegő zajára rezzent fel, ami csak azt jelenthette, hogy a repülőgép ajtaja menet közben kinyílt. Testben és lélekben egyaránt megborzongva nézett körül, és az ajtónyílásban Dunhillt pillantotta meg. A pilóta drága egyenruháját különös alakzatokba gyűrték egy ejtőernyő szíjai.

– Mi... mit jelentsen ez? – kérdezte Perry. – Kigyulladt a gép?

– Nem. – Dunhill leghivatalosabb hangját használta. – Sztrájkba kezdtem.

– Ugye csak viccel?

– Ne gondolja! Most szóltak rádión, hogy a munkaadók elutasították az Alsószárnyas Ikermotoros Magánrepülőgépek Pilótáinak Szakszervezete által tett kompromisszumos javaslatokat is, és kisétáltak a tárgyalásokról. Az Alsószárnyas Egymotorosok és a Felsőszárnyas Ikermotorosok Szakszervezete támogatásáról biztosított minket, így ennek megfelelően valamennyien beszüntetjük a munkát pontban éjfélkor, ameddig már csak mindössze harminc másodperc lehet hátra.

– De Boyd! Nekem nincs ejtőernyőm... Mi lesz velem?

A pilóta arcán a dacos elszántság kifejezése jelent meg.

– Miért kéne törődnöm magával? Maga nem aggódott értem túlzottan, pedig alig évi hárommillióból tengetem az életem.

– Önző voltam. Most már belátom, és sajnálom. – Perry kicsatolta magát, és fölállt. – Ne ugorjon, Boyd! Megduplázom a fizetését!

– Az kevesebb, mint amit a szakszervezetünk követel – mondta Dunhill türelmetlenül.

– Na jó, akkor megtriplázom. A jelenlegi fizetése háromszorosát kapja, Boyd.

– Sajnálom. Nincs különalku. Azzal gyengíteném a szakszervezeten belüli szolidaritást. – Azzal sarkon fordult, és belevetette magát az ajtón túl üvöltő feketeségbe.

Perry egy pillanatig csak bámult utána, aztán helyére birkózta az ajtót, és előrement a pilótafülkébe. A gép automata vezérléssel repült. Perry leült a bal oldali székbe, és megragadta a kormányt, több évtizedes emlékeket igyekezve visszaidézni agyába arról az időről, amikor katonaként vadászgépet vezetett. Persze már maga az is, ha leszáll, komoly bajba keveri a szakszervezettel, amely nyilvánvalóan sztrájktörőként bélyegzi meg, de meghalni ennél is kevésbé szeretett volna. Kikapcsolta a robotpilótát, és gyakorolni kezdte a berendezések használatát.

Néhány száz lábbal a repülőgép alatt Boyd Dunhill meghúzta a kioldózsinórt, és várta, hogy kinyíljon az ejtőernyője. Amikor végre megérezte a rándulást, sokkal enyhébb volt, mint amire számított, és alig pár másodperc múlva már ismét teljes sebességgel zuhant lefelé. Fölnézett, és meglátta, hogy az egységes paplan helyett csupán egymással össze nem erősített nejlonfoszlányok csapkodnak a kötelek végén.

Ekkor, immár végzetesen későn, eszébe jutott az Ejtőernyővarrók és – csomagolok Szakszervezetének fenyegetése, amely selejtgyártásra szólította fel a dolgozókat, ha a munkáltatók nem teljesítik hosszabb szabadságok iránti követelésüket.

– Kommunisták! – ordította a pilóta. – Rohadt vörös, anarchista disz...

PUFF!

Németh Attila fordítása