INCIDENS EGY NYÁRI REGGELEN

Ragyogó napsütés – az a nosztalgikus fajta, amit az 1930-as utazási plakátokon látni – telepedett Chesire környékére, a városokra és a falvakra.

Az egyik városban úgy délelőtt tizenegy óra előtt Bért Wash a kerékpárján ült és türelmetlenül várta, hogy átkelhessen az úton, amely mellett a háza állt. Wash korosodó science-fiction író volt, aki súlyproblémákkal küszködött, olykor öngyilkos gondolatok fordultak meg a fejében és gyakorta erős vágyat érzett valamilyen tömény ital után, mely tulajdonságát ír őseitől örökölte.

A helyi postahivatal felé tartott, de – mint mindig –, az odajutás körülményesnek bizonyult, mivel a Cranford Roadon zajló forgalom megnehezítette az átkelést. Az autók és teherkocsik forgalma, még ha lanyhult is olykor, nem adott alkalmat arra, hogy átkeljen köztük. Néha támadt köztük valamennyi rés, de oda máris besorolt a mellékutcából egy kisebb jármű, amely igyekezetében majdnem felborult, de azután nyoma sem maradt az igyekezetének, a főutcán haladó autók között komótosan folytatta az útját.

Az ilyenfajta dolgok meglehetősen bosszantották Washt, merthogy gyakorta fordultak elő vele.

A science-fiction írókat igaz, hogy nem sokan ismerik, de gondolhatnák, hogy ő most a postára igyekszik, hogy feladjon egy kéziratot a főszerkesztőjének. Az igazsághoz tartozik, hogy a posta épületében ott az italbolt és Wash ebéd előtt le szokott önteni a torkán néhány doboz Carlsberg Special Brew-t. Volt idő, amikor megpróbálta rábeszélni magát, hogy ne igyon annyi mámorító italt. A CSB pedig ő is jól tudta, erős. Sokba is kerül, meg erős is, könnyen kiüti az embert. A legfurcsább, amit a Special Brew-val kapcsolatban felfedezett, hogy amikor kedvet kapott rá, más nem felelt meg helyette!

Feszülten figyelt, felkészült, hogy öreg Dawes bringájával befurakodjon a legközelebbi sávba, mihelyt rést pillantott meg. Hangosan káromkodott, valahányszor vissza kellett húzódnia. A túloldali mellékutcából most is egy kisautó sorolt be a városból kifelé tartó forgalomba, megállítva Wash mozdulatát.

– A szarházi, így keljen át az ember az úton – mondta Jimmy Millar, egy ezüsthajú, pirospozsgás arcú nyugdíjas, aki Wash közelében álldogált a járdán. Ő volt a másik, aki minden nap megtette zarándokútját a postahivatalhoz, ahol járadékának egy részét durva brit sherryre költötte. Az tartotta benne a lelket vacsoráig. Mindig egy narancslés üvegbe töltette az italt és Sainsburys bevásárlószatyorban vitte haza.

Így álcázta reggeli kirándulásának valódi okát.

– Most mondja – válaszolt Wash mogorva pillantást vetve az egyik, éppen bekanyarodni készülő autó utasaira. – A legbosszantóbb, hogy azok ott a kocsiban azt hiszik, ők az igazi emberek! Látja, milyen önelégülten néznek körbe? Tényleg azt hiszik, hogy ők igazi emberi lények!

Jimmy alaposan megnézte Wash arcát.

– Miről beszél, fiam?

– Azokról a figurákról ott a kocsiban. Nem veszik észre, hogy vacak autójukkal együtt csak azért bukkannak fel ezen a sarkon, hogy késleltessék az átkelésemet és mihelyt befordulnak a következő sarkon, újból megszűnnek létezni.

– Egyszer majd kiveszem a könyvtárból valamelyik könyvét – mondta Jimmy bizonytalanul.

– Én nem a könyvekről beszélek – mondta Wash ünnepélyesen. – Ez a dolog túl sokszor fordult elő velem ahhoz, hogy véletlen legyen. Bárhová indulok, akár biciklin, akár autón... a dolgok mindig összeesküsznek ellenem. Valamely oknál fogva Valakinek nagyon fontos lehet, hogy lelassítsa tevékenységemet. Ha egyszer túl korán érnék a városba, még itt találnám a díszletező munkásokat.

Jimmy bólintott.

– Az egész város félkésznek látszik, még belülről is.

– Ezt nem mondja komolyan – folytatta Wash morcos pillantást vetve a teher és személyautók szakadatlan sorára.

Szomjúsága minden másodpercben csak nőtt.

– A fejünk felett ott a Vezérlő egy műholdon – vagy magasan szálló helikopteren, – akinek az a feladata, hogy rajtam tartsa a szemét, mihelyt kiteszem a lábam otthonról. Ha úgy látja, hogy elindultam, mielőtt elkészülnének, a közelemben materializálja ezeket a kis autókat és a megfelelő irányba tereli őket, hogy visszatartsanak engem.

– Nézze, ott is egy! – Wash szomorú arca egy pillanatra eltorzult, amint a közelében keletkező rést hirtelen betöltötte a mellékutcából kirontó kisautó, amely azután nyugodt tempóban haladt tovább.

A benne ülő férfi és nő hűvös pillantást vetett Washra és Jimmyre, amint elgördültek előttük.

– Elég valóságosnak látszanak – mondta Jimmy, mintha ő is részt akarna venni a játékban.

– Hát persze, hogy igazinak látszanak! – vicsorgott Wash. – Mit sem ér az egész, ha a látvány nem meggyőző. Fogadok, még hamis emlékeket és hamis okmányokat is bevetnek, az egész... Ha baleset történik és kiszáll a rendőrség, a pszeudolények teljesen valóságosnak adják ki magukat. De mihelyt az útjukra engedik őket, befordulva a következő sarkon megszűnnek létezni.

– Látszat – mondta Jimmy.

– Igen, ez az, amiről beszéltem.

– De látványt mondott.

Wash egy pillanatra az égre emelte a tekintetét.

Krisztusom, gondolta, még ezen a rohadt sarkon, útban a rohadt gyógyszeremért is el kell tűrnöm a rohadt kritikát!

Balra pillantott, majd jobbra és ösztönös becsléssel felmérte a járműfolyamot. Kinézett egy méltányos szünetet – NASA nyelven ablakot, – amely egy hatalmas fekete luxuskocsi előtt kínálta magát. A hűtőrács feletti krómozott táblácskáról megtudta, hogy egy régi Daimlerrel van dolga.

– Jó magával beszélgetni, Jimmy – mondta –, de van egy kis sürgős elintéznivalóm. Lehet, hogy e pillanatban éppen maga Stanley Kubrick keres telefonon. Később még látjuk egymást.

Hirtelen ráhelyezte testsúlyát a készenlétben, felső helyzetben tartott pedálra és előrelendült.

Egyetlen csodálatos pillanatig ember-gép tökéletes egységben mozgott. Azután a lánc elszakadt. Wash lábai folytatták a megkezdett körívet, ettől a teste előrelendült és a heréit az üléshez préselte. Felnyögött kínjában és oldalt dőlt – pontosan a fekete Daimler elé. Ott hempergett a forró aszfalton.

Az impozáns luxuskocsi megállt, első lökhárítója a kerékpár hátsó kereke fölött. A libériás sofőr lehajtotta az ablakot és undorral pillantott Washra, mielőtt megszólalt:

– Valami baj van?

– Mi baj volna? – kérdezett vissza Wash, miközben igyekezett kikászálódni a kerékpár váza alól. – Ez amolyan népszokás errefelé. Nem tudta?

Felállt és Jimmy segítségével a járdára vonszolta a bringát. Eközben mozgást észlelt a sötét üvegű Daimler utasterében. Egy alig felismerhető férfialak hanyatlott vissza a vastagon kárpitozott ülésre, nyilván megzavarta az incidens. Egy perccel később a nagy autó csendben továbbindult, folytatta útját a Cranford Roadon.

– Új láncra lesz szüksége, fiam – mondta Jimmy Washnak.

– Mit mondott? – szólt Wash mélán. Úgy vélte, helikopter robaját hallja a feje fölül. Felpillantott a kék égboltra. Szakállas arcára nyugtalan kifejezés, baljós sejtelem ült ki.

Jimmy türelmetlenül megvonta egyik vállát:

– Azt mondtam, új láncra lesz szüksége.

– Nincs igaza – válaszolta Wash. – Valójában egy italra van szükségem és valami azt súgja, jobb, ha minél előbb hozzájuthatok.

Megragadta a kerékpár kormányát és mit sem törődve a biztonságával, befurakodott a két sávon folyó forgalomba.

Egy pillanatra csend lett az Észak-Chesire fölött lebegő nukleáris meghajtású helikopter vezetőfülkéjében.

– A veszély elmúlt – jelentette be az Igazgató az embereinek, akik körbeülték a képernyőt.

Azon teljes élethűséggel rajzolódtak ki az utak, parkok, ösvények, csatornák és hidak, amik Chesire egyik legnagyobb városát rajzolták ki. A kép annyira tiszta volt, hogy az utakon az egyes járműveket is ki lehetett venni. Mindegyiket halványszínű kódszám jelezte, ami egyben a típust is jelölte. Az egyik jármű színe a többiekétől eltérően élénkvörösen villódzott.

– Milyen típusú bomba volt? – kérdezte egy Másodosztályú Manipulátor.

– Dupla érzékenységű, időráccsal védett – mondta az Igazgató.

– Ha nincs az a pár percünk, amíg elveszti a potenciálját, a Herceg már valamelyik távoli, elérhetetlen dimenzióba repült volna. Azt pedig nem akarom részletezni, hogy a mi világunkra ez milyen hatással lett volna.

– Az ön késleltető módszere egészen jól működik – kommentálta a Független Megfigyelő. – Bár megjegyzem, a Herceget megzavarta az incidens. Mi történt volna, ha leereszti az ablakot és beszédbe elegyedik a helyi ügynökkel, akinek az volt a feladata, hogy a kocsi elé vesse magát? Megtört volna a Nagy Illúzió?

– Sose mondjon ilyet! – parancsolta éles hangon az Igazgató és letörölte homlokáról a verítéket.

– Bocsánat, de mi van, ha a Herceg valóban beszélt az ügynökkel?

– Önnél bölcsebb elmék gondoskodtak arról, hogy az ilyesmi ne történhessen meg – válaszolta az Igazgató. – A mi ügynökünk csupán látszat volt, egyike azoknak, amiket a Herceg útvonala mentén helyeztünk el. És megtettük a szükséges elővigyázatossági intézkedéseket is, komplett mesterséges memóriával láttuk el, amely kiállja a legalaposabb faggatózást is.

Természetesen már dematerializálódott, de amíg aktív szolgálatban volt, azt hitte, ő egy korosodó science-fiction író, aki súlyproblémákkal küzd, olykor öngyilkos gondolatok fordulnak meg a fejében és gyakorta erős vágyat érez valamilyen tömény ital után...

Nemes Ernő fordítása