A VITÉZ ÚJ VILÁG

A vadember mélázva ült a 127-es étkezőszoba fényesen megvilágított sarkában, vállát görnyesztve meredt az asztal szennyezésgátlóval kezelt lapjára. Előtte érintetlen szóma-burger meg egy teli surrocroftos pohár. Egy ízben, nyilván unalmában vagy kíváncsiságból, a műanyag paradicsomból kinyomott az asztalra egy kis ketchupot. Az asztal atompolarizált lapja természetesen taszította a szennyeződést, a ketchup vörös pacni formájában, akár egy izgatott amőba kúszott az asztal szélére, onnan a vadember ölébe pottyant, akinek XX. századbeli öltönye nyomban felszívta magába. A vadember néhány pillanatig némán mozgatta az ajkát, aztán folytatta apatikus mélázását.

– Kíváncsi lennék, miért ilyen szerencsétlen – jegyezte meg Gatesby, a kutató. – Hiszen ha nem hozzuk át a mi korunkba, szörnyethal abban az autóbalesetben. Az ember azt gondolta volna, hálás lesz érte.

– Feltettem neki ezt a kérdést – mondta Carson, az ellenőr. – Csak annyit válaszolt, hogy „idegen vagyok egy idegen országban”. Ami, úgy látszik, idézet attól a XX. századi írótól, Heinz Lyontól, az Ötvenhét igazság című filozófiai művéből.

Gatesby értetlenül csóválta a fejét.

– Hihetetlen. Egy óra hosszat sem volt képes élvezni a szenzovíziót, és ránézni sem hajlandó a legprímább nimfa-robotjainkra, tudod, előléptetési esélyeinket is veszélyeztetheti, ha nem sikerül valami módon asszimilálnunk.

– A legjobb lesz, ha még egyszer beszélgetünk vele – döntötte el Carson. Odalépett a legközelebbi diszpenzomatáhóz, és betáplálta egy kapszula receptjét, amely fokozza a rábeszélőkészséget, a pszichikai aurát és a problémamegoldó képességet. Alig egy másodperc múlva csillogó műanyag tojásocska pottyant a tenyerébe. A szájába ejtette, és így friss energiával, ruganyos léptekkel elindult az újabb találkozóra a vademberrel. Gatesby néhány lépés távolságiban követte. Neki nem kellett a kapszula.

Őszintén szólva nem értem magát – kezdte Carson. – Előrehoztuk az időben, olyan korba, ahol megszüntettünk minden betegséget, éhezést és háborút. Senkinek sem kell dolgoznia, hacsak nem akar, és a legegyszerűbb polgárnak is több és tökéletesebb érzéki kielégülésben van része, mint a régi világban a leghatalmasabb királynak. Erről a jövőről a maga korának embere legfeljebb ha álmodozhatott, és maga mégsem boldog. Miért? Kérem, magyarázza meg, miért.

– Ha annyira kíváncsi rá – felelte a vadember, és a szakállát kócolgatta –, ez részben azért van, mert annak idején sci-fi rajongó voltam.

Carson odafordult kollégájához, és kérdően felvonta szemöldökét.

– Utánanéztem ennek a kifejezésnek, már amikor először használta – magyarázta Gatesby. – Úgy látszik, egy kis írócsoportról van szó, azokért rajongott, amelynek tagjai tudományos látnokok voltak, mint Azimuth, Anny Logg vagy Funnygut. Ezek az írók jórészt azzal foglalkoztak, hogy megpróbálták megjeleníteni a jövőt. Nem mindenkinek volt olyan furcsa neve persze, így egyikőjüket, a leghíresebbet Shaw-nak hívták.

A vadember megmozdult a székén.

– Ó igen, Shaw – mondta felcsillanó szemekkel.

– De ez nem magyaráz meg semmit – mondta Carson. – Sőt ettől még érthetetlenebb az egész. Ha magát annyira izgatta a jövő, akkor most mámorosan boldognak kellene lennie, amiért a valóságban is benne élhet. Hát akkor miért nem eszméletlenül boldog?

– Miért? Miért? – A vadember kihúzta magát. Az arca változatos érzelmeket tükrözött: haragot, elkeseredést, megvetést. – Hát nem értik, maguk nyálas csúszómászók, maguk nyomorúságos poltronok, hogy itt túlságosan sok van mindenből? Hogy itt nyoma sincs annak a változatosságnak, a kihívásoknak, a vágyaknak és kiábrándulásoknak, amelyek az élet ízét adják? Maguk a határtalan bőség sivatagában élnek, amiből egyszerűen nincs menekvés!

– Menekvés?

– Azt mondtam. Én azért szerettem a sci-fiket, mert segítettek áttörnöm a XX. század nyomasztó korlátjait, a sci-fik adták a színt annak a kornak a sötét palettáján. Az emberi lélek az ellentétekből táplálkozik: az örömmel szemben ott a fájdalom, a szerelemmel a gyűlölet...

– De hiszen a robotnimfákba is betáplálhat olyan utasítást, hogy fájdalmat okozzanak – sietett megjegyezni Carson. – Bizonyos keretek...

– Bizonyos előre meghatározott keretek között! – csattant fel gúnyosan a vadember. – De akad-e vajon a maguk folyékony szolehoid automatái között, amelyik meg akarna gyilkolni, mert féltékeny rám egy másik sorozatban gyártott nővére miatt? Nem, maguk baktériummentessé tették, csírátlanították, sterilizálták, ezt a maguk tökéletes, műanyag világát, nem törődtek azzal, hogy az élet maga is folt az örökkévalóság izzó fehérségén. Tökéletesen kiirtottak mindent, ami emberivé tett bennünket.

Úristen, mennyire hiányoznak innen az igazi, kiismerhetetlen nők, hiányzik a sokféle sör változatos íze, az eső sustorgása, csókja, az öregek kapadohányának fojtó illata, a politika és a hírek irracionalitása vagy akár egy tömeg futballrajongó nagy nehezen kordában tartott tombolása...

– Álljon meg egy percre – vágott közbe Carson. – Futballt mondott? Szereti a futballt?

– Captain S. P. Meek sci-fi könyvei után a leginkább a futballmeccseket szerettem – sóhajtott fel a vadember. – De persze itt ezt is elsöpörte az, amit maguk haladásnak neveznek.

Carson tagadóan ingatta a fejét.

– Nem, nem söpörte el. A futball nálunk a legnépszerűbb sport.

– Micsoda? – A vadember tátott szájjal, csodálkozva meresztette rájuk a szemét. Aztán megint egykedvűen folytatta: – Ó, már értem, az egész játékot katódsugarakra varázsolt elektronikus foltokká redukálták.

– Nos, ezzel tönkretettük volna a játék lényegét. – Carson bátorítóan mosolygott a vademberre. – A futballt ma is ember ember ellen játsszák, és mint mindig, ma is az emberi erő, gyorsaság és ügyesség próbája.

– Azt akarja mondani, hogy...

– Azt akarom mondani, hogy a futballklubok a XXV. századi Angliában is élnek és virágoznak – mondta Carson. – Jobb kedvre derítené, ha holnap este megnéznénk a nagy kupamérkőzést? Itt Londonban? Biztos vagyok benne, hogy egy Arsenal és Manchester City első osztályú mérkőzés már a maga idejében is komoly eseménynek számított.

– Arsenal és City kupamérkőzés! – A vadember lehajtotta fejét, de így sem tudta elrejteni Carson és Gatesby elől a szeméből kibuggyanó könnyeket. Azok ketten diadalmasan összenéztek, aztán felálltak, és tapintatosan magára hagyták a vadembert csendes szobájában.

Egy nagy labdarúgó-mérkőzés légköre nem sokat változott öt évszázad alatt, és mégis, a vadember mintha furcsa módon elégedetlen lett volna.

Feszengve sétált fel-alá az igazgatói páholyban, lebámult a reflektorfényben úszó pázsitra, a huszonkét játékos pontosan begyakorolt mozdulataira, a lelátókon hullámzó, izgatott tömeg zajongására. Az első félidő elején néhány percig fokozódó izgalommal figyelt, aztán izgalma egyik pillanatról a másikra lelohadt. Szakállas arcán komor kifejezéssel nézett végig a zsúfolt lelátókon.

Gatesby, aki némi nyugtalansággal figyelte, megjegyezte:

– Nem egészen úgy megy a dolog, ahogy szeretné?

– A tömeg olyan fegyelmezett... olyan – passzív.

A vadember vádló tekintettel fordult Gatesbyhez. – Odalent csak Arsenal-nyakkendőket látok. Ezek itt mind Arsenal-szurkolók!

– Természetesen.

– És hol van az ellenfél? Hol vannak a Manchester City-szurkolók?

– Természetesen Manchesterben. Ők Manchesterben nézik a mérkőzést.

– Rémes! – jelentette ki undorral a vadember. – Televízión!

Gatesby nyomatékosan rázta meg a fejét.

– Szó sincs róla! Mindenki tudja, hogy a televízió nem közvetítheti egy futballmeccs igazi hangulatát, az embernek személyesen kell ott lennie. Manchesterben az igazi mérkőzést nézik, pontosan úgy, mint mi itt.

A vadember bosszúsan szorította ökölbe a kezét.

– Micsoda link szöveg ez? Vagy mi nézzük az igazi mérkőzést, vagy...

– Talán hadd szóljak egy szót – szakította félbe türelmesen Carson, az ellenőr. – Tudja, a XX. század végére, amikor a vendégszurkolók mindent összetörtek-zúztak a lelátókon, a futballhuliganizmussal járó társadalmi problémák olyan méretűvé váltak, hogy úgy látszott, a futballt véglegesen ki kell iktatnunk a sportok közül. Szerencsére a tudomány segítségünkre jött. Hála a robottechnika terén elért komoly eredményeinknek, kialakulhatott a „látogató” mérkőzések fogalma. Most minden labdarúgó-mérkőzés „hazai” mérkőzés, és a saját pályájukon könnyű megfékezni a prolitömeget.

– Robottechnika? – A vadember gyanakodva nézett végig a reflektorfényes pályán. – Azt akarja mondani, hogy ez a mérkőzés két robotcsapat között folyik?

Carson hangosan felnevetett.

– De szó sincs róla! Ez igazán gyatrán reprodukálná két hús és vér csapat hagyományos vetélkedését!

– De hát...

– Hát nem érti? Az egyik, a vendégcsapat csupa robot, de mindegyik robotot manchesteri ember párja vezérli tökéletes szinkronban. Ugyanígy a mi Arsenal emberjátékosaink mindegyike szinkronban működik robot párjával, amelyet reggel küldtünk fel Manchesterbe. Mindegyik emberjátékos minden mozdulata pontosan lemásolódik a másik játéktéren, csakúgy, mint ahogy a két labda minden pördülése, minden röpte is tökéletesen szinkronban van. Így ugyanaz a játék játszható két különböző helyen, de mindig csak hazai szurkolók előtt, és ezzel kiküszöböltük a vendégmérkőzéseken megszokott huliganizmust.

– De hát ez nem az igazi! – kiáltott fel a vadember. – Ezért olyan halott ez a játék. Itt az emberjátékosokat nem fűti, inspirálja, ingerli az az érzelmi töltés, amely egy tömegből árad! A lelátókon nyoma sincs a csoportvetélkedések feszültségének. Nincs személyes elkötelezettség, nincs katarzis, veszélyérzet... Várjon csak! És vajon a futballszurkoló közönség miért fogadta olyan passzívan, olyan türelmesen ezt a szörnyű új rendszert? Nem akadtak olyanok, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy személyesen utazzanak el az idegenben rendezett mérkőzésekre, csakúgy, mint korábban?

Carson egy kapszulát ejtett a szájába, és sietve lenyelte.

– Eleinte előfordult, de a kormány rájött, hogy elemi, országos érdek a prolik mozgását korlátozni. Ezért egy geo-szinkron műholddal az egész országot beborítottuk egyfajta sugártakaróval, és ez mindenkiben, aki nincs különlegesen védve, fájdalmat és súlyos rosszullétet idéz elő, ha vízszintes irányban körülbelül öt kilométernél nagyobb távolságra utazik. Így, hogy úgy mondjam, kiküszöbölődtek a csapatmérkőzések, de a játékosok megszokták, hogy nem kell időt vesztegetniük az utazgatással, és sose kell összecsapniuk idegen, ellenséges tömegekkel. Az egész rendszer roppant kielégítő.

– Gonosz, embertelen rendszer – sziszegte szikrázó szemekkel a vadember, majd az arca lassan töprengd maszkká merevedett. – Mondják, derék barátaim, vajon én védve vagyok azzal a maguk átkozott sugárzásával szemben? Amellyel az egyszerű népet gyakorlatilag mintha valamiféle láthatatlan ketrecbe zárnák?

– A maga mozgási szabadsága semmiben sincs korlátozva – nyugtatta meg Gatesby a vadembert –, de nem értem...

– Majd meg fogja érteni, efelől biztosíthatom. – Azzal a vadember odasétált az igazgatói páholy szélére, majd egyetlen hatalmas lendülettel átugrott a korláton, és eltűnt a lent nyüzsgő tömegben. Ekkor a fényben úszó gyepen egy játékos gólt rúgott, és a stadionban felhangzott a nézők udvarias, fegyelmezett tapsa.

– Most mit csináljunk? – kérdezte Gatesby, mikor a lelkesedés elült. – Értesítsük a rendőrséget?

– Ne törődj vele – felelte higgadtan Carson. – Már kezdtem unni a vadembert. Hamarosan rá fog jönni, hogy semmit sem tehet, amivel a rendszert felboríthatná.

Carsonnak, az ellenőrnek később módja volt visszaemlékezni ezekre a szavaira, amikor alig egy hónappal később az első osztályú kupadöntőben a fején találta egy sörös üveg, amelyet egy robot-futballhuligán vágott hozzá ember feletti pontossággal, tagja egy szikrázó szemű, szakálla; alak vezetése alatt működő bandának, amely szerte az országban sorra rendezte a lehető legemberibb, pompásnál pompásabb verekedéseket a lelátókon.

Kaposi Tamás fordítása