JÁTÉKORSZÁG SÖTÉT ÉJSZAKÁJA

 

 

Csak ma ne... – imádkozott magában Kirkham.

Aztán az utóbbi időben egyre agresszívebb, gunyoros másik énje kéretlenül közbevágott: Hát igen, elég baj az, ha egy gyerek rákban meghal, de az aztán végleg rohadt érzés lenne neki, ha éppen karácsony napján kellene meghalnia.

Kirkham felállt íróasztalától, és lázasan járkálni kezdett a dolgozószobában. Szégyenkezett a hang miatt, és félt is tőle, bár volt benne annyi manicheus beütés, hogy az okát megtalálja. Tölgyfa burkolatú szobája eddig tökéletesen kielégítette a kisvárosi metodista lelkész igényeit, akinek feladata volt a XXI. század ellenséges klímájában megőrizni a vallásos hitet, de most mintha komor, nyomasztó börtöncellává változott volna. Az ablakhoz sétált, félrehúzta a zöld bársonyfüggönyt. Odakint koromsötét volt, hat óra, karácsony reggel. Pontosan olyan sötét, mint akármelyik téli reggel hat órakor.

És megint a hang: Íme, karácsony van... és mi idekint egy csillagot hajszolunk...

Kirkham az öklébe harapott, aztán elindult kávét főzni. A konyhában Dora pasztellkék hálóköntösében csészékkel, kanalakkal foglalatoskodott. Tartása van. Bátor asszony. Nyilván ilyeneket mondogattak róla a barátok, a szomszédok, de azt csak ő tudta, milyen mérhetetlenül megviseli Timmy betegsége.

Egy ízben, amikor ő a hitről beszélt. Dora szomorú rezignáltsággal legyintett rá: „Hiszel abban, John. hogy kétszer kettő négy? Persze hogy nem. Mert tudod, hogy annyi.”

Dora sem azelőtt, sem azóta nem beszélt vele így, és ő akkor zavartan úgy érezte, az asszony az élettel és halállal kapcsolatos személyes élményét közli vele.

– Nem hallottam, hogy jössz – mondta. – Nincs túl korán neked?

Dora nemet intett a fejével.

– Úgy szeretném ezt a napot olyan hosszúra nyújtani, amennyire lehet.

– Ez nem megy, Dora. – Kirkham pontosan tudta, mi hajtja Dórát: Dosztojevszkijről mondják, hogy kivégzése napján reggel elhatározta, élete minden hátralevő másodpercét annyira fogja nyújtani, hogy egyetlen órába egy egész élet beleférjen. – Engedned kell, hogy az idő múljék. Önként. Csak úgy tudod megragadni az örökkévalóságot – mondta és várt. Fellengzősen hangzott, ezzel tisztában volt, de reménykedve arra gondolt, talán Dora ellentmond neki, s ezzel elismeri, hogy szüksége van a segítségére. Ami viszont őbenne alapozná meg a hitet, hogy képes segíteni rajta.

– Tejet vagy tejszínt kérsz? – kérdezte az asszony.

– Tejet. – Egy ideig némán fogyasztották reggelijüket a konyhabútorok geometriai formái között, mint két idegen.

– Mit csinálunk jövő karácsonykor. John? – kérdezte Dora tárgyilagos hangon, mintha csak nyári terveikről beszélne. – Ha egyedül leszünk?

– Várjuk meg, mit rendel számunkra Isten. Akkorra talán megértjük.

– Talán már most is értjük. Talán az egyetlen dolog, amit meg kell értenünk az, hogy nincs mit megértenünk.

– Dora! – Kirkham igyekezett úrrá lenni izgalmán. Úgy érezte, talán most valóban elérkezett Dora arra a pontra, ahol nyíltan elismeri, hogy elvesztette hitét. Tudta, addig nem segíthet rajta, amíg a probléma felszínre nem kerül. Ha Isten belelát is gondolatainkba, a szavakat akkor is ki kell ejtenünk, a gondolatokat szájmozgássá, levegőrezgéssé kell formálnunk.

És a hang: Csoda jó szeme van Istennek. Szóval, hogyan tudna másképpen ott ülni a galaktika közepén, ezer meg ezer fényévekre kozmikus sugarakat kibocsátani és eltalálni velük egy kisfiú gerincében azt a bizonyos sejtet? Ez aztán a mesterlövész, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Különösen Isten nagykönyvében...

Kirkham szemével már nem Dora arcát kutatta. Szerencsétlen dolog, hogy a szervezet egyetlen része a gerinc, ahol az élő struktúrák felépítése annyira összetett, hogy a bioanyag képtelen a sejteket reprodukálni. Persze, ennek ellenére alkalmazták a kezelést, a legmodernebb vegyületeket használták, és Timmy életét sikerült is három hónappal meghosszabbítani. Egy ideig még reménykedtek is, hogy meggyógyul, de aztán a fiú bal lábán megindult a bénulás, első jele annak, hogy a bioanyag, amely ugyanolyan ütemben löki ki a ráksejteket, ahogy azok képződnek, alkalmatlan az eredeti sejtek pótlására.

– ...most ébren lesz – hallatszott Dora hangja. – Menjünk be hozzá.

Kirkham érezte, elmúlt az alkalmas pillanat. Bólintott, és együtt mentek be Timmyhez. Az éjszakai lámpás halvány fényénél látták, hogy a fiú ébrén van, de még hozzá se nyúlt az ágya mellett felhalmozott karácsonyi ajándékokhoz. Kirkham nem először érezte át szinte fizikailag is, mit jelent ez a kifejezés: „megszakad a szíve”. Félt, hogy elcsuklik a hangja, inkább hátramaradt. Dora odament a fiúhoz, letérdelt az ágya mellé.

– Reggel van, karácsony – mondta simogató hangon. – Nézd, mennyi ajándékot kaptál.

Timmy merev arccal nézett az anyjára.

– Tudom, mama.

– Nem akarod kibontani őket?

– Most nem. Fáradt vagyok.

– Rosszul aludtál?

– Nem úgy vágyok fáradt. – Timmy elfordította szinte ünnepélyesen komoly, magányos kis arcát. Dora lehajtotta a fejét.

A fiú tudja, gondolta Kirkham, azzal összeszedte magát, átsietett a szobán, és nekiállt kibontogatni a tarka papírokba csomagolt ajándékokat.

– Ide nézz! – mondta vidáman. – Leo bácsitól kaptad. Egy audiográf. Nézd, hogyan alakítja a hangomat színképekké! És itt egy automata sakk-készlet... – Tovább nyitogatta a dobozokat, míg az ágyat ellepték az ajándékok meg a sok félredobott csomagolópapír.

– Irtó klassz, papa – mosolygott Timmy. – Majd később játszom velük.

– Jól van, fiam. – Kirkham úgy döntött, még egy kísérletet tesz. – Van valami, amit még nagyon szeretnél?

A fiú hirtelen felélénkült, édesanyjára pillantott. Kirkham hálásan nyugtázta tekintetét.

– Egyvalami – mondta Timmy.

– Micsoda?

– Múlt héten mondtam mamának, de úgy gondoltam, nem akarod...

– Miért ne akarnám? – kérdezte megbántva Kirkham.

– A Biodoh készlet – mondta Dora. – Timmy tudja, mi a véleményed róla.

– Nos, hát el kell ismerned, hogy az nem...

– Én mindenesetre megvettem neki.

Kirkham már-már tiltakozni készült, de mikor látta, hogy Timmy béna lába ellenére az izgalomtól csillogó szemekkel ülő helyzetbe küzdi fel magát, tudta, az adott pillanatban helyesebb, ha nem ellenkezik. Dora az egyik szekrényből csomagolatlan, lapos dobozt vett elő. A doboz fedelén foszforeszkálva világító, neonreklámszerűen villogó betűkkel állt: BIODOH.

Kirkham spontán felgyülemlő ellenszenvvel nézte.

– Jól van, apu? Elfogadhatom? Ha nem leszel szomorú – Timmy majdnem leesett az ágyról, felgyűrődött pizsamakabátja alatt láthatóvá vált a gyógyászati flastrom, amelyet az orvosok a hátára rögzítettek.

Kirkham mosolyt erőltetett az arcára.

– Persze hogy jól van.

Dora hálás szemmel nézett fel rá. Kényelmesebben elrendezte a vánkosokat, a többi ajándékot áttette egy asztalra.

Kirkham rábólintott. Az ablakhoz sétált, félrehúzta a függönyt, az ablak üvegére rátelepedő éjszaka sötétje pontosan tükrözte a szobában lejátszódó jelenetet. Egy gyermek meleg kuckójában, mellette édesanyja térdel. Az első karácsony gondolata, amely máskor annyi békét sugallt, most Dora ajándékát elnézve, szinte káromlásként hatott. Legszívesebben kiment volna a szobából, hogy nyugalmat keressen, gondolkodjon, de akkor kockáztatta volna, hogy elrontja fia váratlan örömét. Visszament az ágyhoz, és figyelte, hogyan kutat Timmy a Biodoh készlet különböző rekeszeiben.

Rózsaszínű gyurma képviselte a húst, vöröses pászmák az izmokat, összetekercselt kék meg sárga szálak az idegeket, műanyag rudacskák a fontosabb csontokat, egymásba font fehér szemcsék a csigolyákat. Aztán: tágra nyílt, formás párokba rendezett kis szemek. Kapcsos nejlonhorgok az izomcsatlakozásoknak, ezüstkapcsok az idegvégződések számára. És ami Kirkham szemében mindennél visszataszítóbb volt, a ganglionná, primitív kis aggyá formálható, agyagszerű szürke gyurma, a Timmy gerincében dolgozó bioanyag vegyileg tisztátalan, kereskedelmi változata. A fiú végigzongorázta a doboz tartalmát, ujjai röviden megpihentek sorra mindegyik drága kincsen.

Kirkham a padlóra dobott doboztetőre nézett. „BIODOH segít gyermekének, hogy megértse az Élet Titkát.” Bolondok, gondolta, nem tudják, hogy amit megismertünk, megszűnt titok lenni?

Timmy végigtanulmányozta a használati utasítás fényes lapjait.

– Mit csináljak meg először, mama?

– A könyv mit javasol?

– Hadd lám... óriás hernyó. Primitív, gerinctelen... vak... Megpróbáljam? Most rögtön?

– Soha jobbkor. Majd segítek – biztatta Dora. Összedugták a fejüket, és keményen nekiálltak a munkának, miközben sűrűn tanulmányozták a használati utasítást.

Egy húsz centiméteres hernyót próbáltak összehozni. Először megfelelő hosszúságú izomszalagot választottak ki. Minden nyúlványához miniatűr ernyőként egy-egy végtagcsonkot illesztettek, aztán kék színű, közepén végig kettémetszett idegszál következett, levágott végein ezüst idegvégződésekkel.

Ezután az egyik rekeszből hússzerű, halványzöld anyagot vettek ki, amit középen végigmetszett hot-dog-zsemleszerűvé formáltak, abba került bele az ideg, az izom, aztán a végtagcsonkokat préselték be keményen a zöld anyagba.

Végül Timmy egy szürke gyurmagolyócskát emelt ki a dobozból, egyik kezével keményen a másik csuklójára szorította, és vagy egy percig rászorítva tartotta, miközben tenyerét ütemesen nyitogatta, csukta, ezzel vitte át a csuklójára szorított, képlékeny anyagba saját idegimpulzusát.

– Ez az – mondta aztán lihegve. – Gondolod, hogy működni fog, mama?

– Azt hiszem. Mindent szabályosan csináltál.

Timmy az apjára nézett, dicséretet várt, de Kirkham képtelen volt szólni, csak némán bámult a tárgyasztalkán heverő élettelen, zöld tárgyra. A látvány egyszerre borzasztotta és megbűvölte. Timmy most a szürke golyócskát behelyezte művébe, és lezárta a két ezüst idegvégződést.

Abban a pillanatban a hernyó tekeregve megmozdult.

Timmy meglepett kiáltással ejtette ki kezéből. A műállat a tábla lapján az oldalán fekve nyújtózkodott. Teste minden alkalommal összehúzta magát, undorítóan szétnyílt, és Kirkham tisztán látta a testében duzzadó izmokat.

Nem mondtál nekünk igazat, Krisztus, gondolta elborzadva. Az életben nincs semmi különös, semmi szent. Bárki képes létrehozni. Így aztán lélek sincsen.

Timmy elragadtatottan kacagott. Felemelte a hernyót, és összenyomta a hosszanti nyílást rajta. A halvány hús nyomban összeforrt. Timmy kísérteties biztonsággal dolgozott, apró, lábszerű nyúlványokat formált, végig a hernyó aljára, aztán, ahogy visszatette a táblára, a műállat vakon, a lábait rakosgatva mászkált a fiú öklétől átvett ritmusban. Timmy diadalittasan nézett édesanyja szemébe.

– Ügyes gyerek vagy! – kiáltott fel Dora. Timmy az apjához fordult.

– Apu?

– Én... Soha... – Kirkham valami inspirációra várt, de nem jutott okosabb az eszébe: – Milyen nevet adsz neki?

– Nevet? – Timmy meglepetten nézett rá. – Nem tartom meg, apu. Máshoz kell az anyag.

– Mit csinálsz vele? – kérdezte Kirkham merev szájjal.

– Természetesen visszateszem a dobozba. – Timmy felemelte a némán mocorgó hernyót, hüvelykujjával kettényitotta, kivette belőle a szürke golyócskát. Ahogy az idegcsonkok elváltak a gangliontól, a műállat megszűnt mozogni.

– Ennyi az egész – állapította meg Timmy. Kirkham bólintott, és kiment a szobából.

 

John és Dora, sajnos meg kell hogy mondjam, a fiuknak igen kevés ideje van már hátra. – Bert Rowntree megkeverte a teát, amit Dora töltött ki neki. Kanala éles hangon koccant a csésze széléhez a szoba csendjében. Arcán orvosoknál szokatlan szomorúság.

– Mennyi az a idő? – Dora arca gondtalanul nyugodt volt.

– Talán egy hét sincs. Újabb szövetkompatibilitási tesztet végeztettem, és a kompatibilitási arány nagyon gyorsan esik. Én... Nincs értelme, hogy hamisan optimista képet fessek...

– Ezt nem is szeretnénk, Bert – mondta Kirkham. – Biztos benne, hogy nem lesznek fájdalmai?

– Egészen biztos. A bioanyag blokkjai beépültek, és Timmy egyszerűen el fog aludni.

– Ez valami, amiért hálásak lehetünk Istennek.

Dora hirtelen megremegett, a mozdulatra teapatakocska csurrant le csészéje oldalán. Kirkham érezte, Dora most legszívesebben ellentmondana neki; Értsd úgy, valami, amiért hálásak lehetünk a bioanyag feltalálójának. Megint azt kívánta, bárcsak Dora végre hangot adna gondolatainak, hogy megindulhasson lelkében a katarzis folyamata. Bele kell nyugodnia abba, hogy Isten üzenete nem változott, és sose fog változni.

Hagyd már el, John, kuncogott benne az a másik Kirkham. Nem vehetsz mindent szentírásnak, ami a Bibliában áll!

– Timmy megmutatta Biodoh készletét – mondta Rowntree. – Úgy látszik, néhány egészen bonyolult szerkezetet felépített már.

– Roppant tehetségesen csinálja. – Dora hangja ismét nyugodtan csengett. – Olyan jól haladt, hogy meg kellett vennem az összes kiegészítő dobozt hozzá. Egyensúly; egységet, hangszimulátort meg efféléket.

– Tényleg?

– Igen, bár nem láttam mindent, amit készített. Azt mondja, valami egészen különleges meglepetést készít számunkra.

– Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire belejött.

– Érzéke van hozzá. Kár, hogy... – Dora hangja elfúlt. Megrázta a fejét.

– Nem örülök, amiért ezt a játékot kapta – mondta Kirkham. – Van benne valami természetellenes, és azt hiszem, túlságosan igénybe veszi a gyereket.

– Ostobaság, John. Ha a szakmai véleményemre kíváncsi, nagyon szerencsések voltak, amiért találtak valamit, ami ebben a fázisban leköti a gyerek figyelmét. Megóvja attól, hogy túl sokat töprengjen.

– Én is így gondoltam – mondta Dora. Most mintha fölébe kerekedett volna férjének.

Rowntree megitta teáját.

– El kell ismernünk, hogy a Biodoh elragadó valami. Tudják, hogy ez végeredményben durva változata az orvosi bioanyagnak? Nos hát, azt olvastam róla, hogy az anyag tisztátalanságai néha olyan peremjelenségeket produkálnak, amelyek adott esetben igen különös hatást keltenek. Bizonyos mértékig azt sejtetik, hogy az élet önmagában...”

– Ha nincs kifogása ellene – szakította félbe Kirkham, és felállt. – Elő kell készítenem az e heti beszédemet.

Rowntree is felállt.

– Hát persze, John. Különben nekem is vissza kell már mennem a klinikára.

Kirkham az ajtóig kísérte a doktort. Mikor visszatért, Dora már felment az emeletre, valószínűleg Timmyhez. Egy pillanatig habozott, aztán bement dolgozószobájába, megpróbált a beszédén dolgozni, de egyetlen alkalmas mondat sem állt össze a fejében. Tisztában volt vele, mire célzott Rowntree, és az a másik Kirkham is folyvást azt ismételgette. Maga az élet, hangzott a kíméletlen, kárörvendő hang, nem más, mint holmi vegyi tisztátalanság.

Január nyolcadikán Timmy kómába esett. Ezután Johnnak és Dórának nem maradt más hátra, mint várni. A férfi számára a várakozás hosszú órái álomszerűen teltek, mintha kívül estek volna az időn. A fia már kilépett egyik világból, és most arra várt, hogy bizonyos formalitásokon túlessen, mielőtt a másikba bebocsátást nyer.

Mikor ez a végső próbatétel megkezdődött, Kirkham úgy érezte, a vártnál könnyebben viseli el. Sokat és gyakran aludt, mindig csak egy-két órát. Néha azzal ébredt, hogy mozgást hall Timmy szobájából, de valahányszor benyitott hozzá, a fiú tökéletesen mozdulatlanul feküdt, az ágy fejénél a diagnosztikai képernyőn a borsóméretű fényecskék a meghatározott, változatlan rendben világítottak, jelezve, hogy Timmy állapotában nem következett be változás.

Csak a Biodoh dobozok fedőjén vibrált a fényes festék. Dora ragaszkodott hozzá, hogy a dobozokat az ágy mellett tárolják. Jelenlétük változatlanul szálka volt Kirkham szemében, de az éjszakai órák alatt, míg Dora és Timmy aludt, számba vette aggályait, és sikerült túltennie magát rajtuk.

A Biodoh azért borzasztotta, mert azt az érzést keltette, mintha mindenkinek, férfinak, nőnek, de még egy gyermeknek is megadná a lehetőséget, hogy életet hozzon létre. Ami logikusan és elkerülhetetlenül Isten tagadására vezetett volna, s ez azt jelentette volna, hogy az a személy, akit addig Timmy Kirkham néven ismert, hamarosan és mindörökre megszűnik létezni. Mert síron túli életet csak Isten ígérhet, és nem a Biodoh játékkészlet megalkotója.

Aztán, ha a módja undorította is, végül megtalálta az egyszerű választ problémájára.

Az ő hernyója korántsem sikerült olyan jól, mint Timmy első próbálkozása, ezért aztán szétszedése is kevésbé volt visszataszító. Az ezüst csonkok könnyeden elváltak a szürke modultól, és ezzel minden mozgás megszűnt. Egyszerű, mechanikus folyamat. Ezért igazán nincs értelme felidegesítenie magát.

Második műve már valamivel nagyobb, egyszemű hernyó volt, amely addig kúszott a fényforrás felé, amíg az íriszen áthaladó fény intenzitása bizonyos szintet el nem ért, ennél a pontnál megfordult. Ez is sokkal gyengébben sikerült, mint Timmy változata – Dórának igaza volt, hogy a gyerek különleges tehetség –, de végül is mászott a fény felé, megtorpant, elfordult, elmászkált, aztán a fény megint maga felé vonzotta.

Amikor Kirkham megértette a játék működési elvét, be kellett látnia, hogy az egész lényegében cseppet sem különbözik az elem hajtotta játékoktól, vagy attól, amelyik nem tud leesni az asztal széléről. Szinte szomorúan állapította meg, mennyire naiv volt, amikor Biodoh primitív konstrukcióit egy sorba helyezte egy élő szervezet egyedülálló komplexitásával.

És az éjszakai óra lüktető csendjében, miközben fia egyre közelebb került a halálhoz, Kirkham egykedvűen felemelte az egyszerű hernyót, kinyitotta hasát és az alkatrészeit visszahelyezte dobozukba.

 

Timmy január tizenkettedikén, a kora reggeli órákban halt meg.

John és Dora kéz a kézben állt az ágya mellett, és figyelte, hogyan alszanak ki lassan a lények a diagnosztikai képernyőn. Szerencsére a végső eseményt semmi más tünet nem kísérte. Timmy apró, békés arcocskája egy igazgyöngy fényével csillogott. A fények, amelyek Kirkhamben kihunytak, más természetűek voltak: Istennek sose volt szándékában egy gyermek elvesztéséért tökéletes kárpótlást nyújtani. De egy drága láng szilárdan tovább lobogott benne, és ebből erőt merített.

Dora reszketeg, mély sóhajjal elnehezedett karján. Kivezette a szobából. Az asszony engedelmesen hagyta, hogy a hálószobájukba vezesse, lefektesse a díványra, és betakarja pokróccal.

– Szeretném, ha itt maradnál egy ideig – mondta Kirkham. – Próbálj meg pihenni. Én megyek, betelefonálok a klinikára.

Kirkham keze már a kilincsen volt, amikor Dora utána szólt. A hangja fáradtan, de határozottan csengett.

– John!

– Parancsolj...

– Én... én megnehezítettem a dolgodat... és tévedtem. Nagyot tévedtem.

– Tudom, hogy tévedtél, drágám. De attól fogva, hogy ezt belátod, semmi más nem számít.

Dora mosolyt erőltetett az arcára.

– Akkor jöttem rá, amikor Timmy elment. Akkor tudtam, hogy ez nem lehet a vég. És tudtam, hogy viszontlátjuk egymást.

Kirkham helyeslően bólintott, mint aki tudomásul veszi, hogy amit várt, bekövetkezett.

– Megkaptad az üzenetet. Ne veszítsd el soha.

Leoltotta a villanyt, becsukta az ajtót, és elindult a lépcső felé. Jobbról mintha valami zajt hallott volna. Mintha egy apró tárgy esett volna le valahol a padlóra. Érzése szerint Timmy szobája felől jött a hang. Nem hagyott magának időt a gondolkodásra. Kinyitotta az ajtót. Maga sem tudta, mit várt. Timmy teteme békésen, mozdulatlanul feküdt a lámpa tompa fényénél. Belépett a szobába.

Le kellett volna takarnom az arcát, gondolta.

Odament az ágyhoz, nekiállt, hogy felhúzza a márványba vésett vonásokra a takarót, de valami arra késztette, hogy egy pillanatot várjon, és elsimítson néhány szál hajat a fiú gyöngyöző homlokáról. Aztán letakarta az arcát, s ekkor vette észre, hogy néhány morzsányi szürke anyag tapad az ujjaira. Mint a Biodoh kortikális gyurmája.

Lehetetlen, mondta magában, ezt a csuklóra kell szorítani. Timmy nyilván nem szoríthatta a homlokára, ilyesmi nem áll a használati utasításban.

Valami mozdult a háta mögött.

Sarkon fordult. Szájához kapta a kezét. A szoba egyik sötét sarkából apró, gyermeknyi alak lépett elő, és merev tartással, kezeit széttárva elindult feléje. Bal lábát éppen úgy húzta, mint valaha Timmy. Az ajkát mozgatta. Gyenge, torz hangon mondott valamit. Ap... Ap... Apu...

Kirkham hanyatt dőlt, estében felborított egy széket. A földön heverve figyelte, hogyan lépdel feléje, szemeit rászegezve a csupasz, rózsaszín testű kis alak kísérteties ügyetlenséggel.

– John? – Dora hangja mintha egy másik világból szűrődött volna hozzá. – Valami baj van, John?

Kirkham megpróbálta elképzelni, mi történne, ha Dora most belépne a szobába. A gondolat pillanatok alatt visszaadta erejét: feltétlenül meg kell óvnia Dórát, nehogy neki is át kelljen élnie ezt a megrázkódtatást.

– Semmi baj! – kiáltotta. – Maradj csak nyugodtan.

Feltérdelt, és engedte, hogy az emberke tovább közelítsen feléje. Engedjétek hozzám a kisdedeket, idézte gunyorosan másik énje. Kirkham behunyta szemét, megvárta, míg a sima, hűvös test a lábába botlik, akkor felemelte, hüvelykujjával felnyitotta, s amint láthatóvá váltak a fejbe felvezető idegkötegek, ujját alájuk helyezve az egészet kiemelte a testből. A kis szerkezet mozdulatlanná merevedett.

Nem kell mást tennem, mint az alkatrészeit visszatenni a dobozukba, gondolta. Nem nézett az ágyon fekvő alakra, de az ajka újfajta mosolyra húzódott. Egyszerű mechanikus folyamat...

 

 

Kaposi Tamás fordítása