ÉLETED LEGSZEBB NAPJA

Jean Bannion magához szorította legkisebbik fiát, és hunyorgott, hogy enyhítse szemében a hirtelen, szúró fájdalmat.

A nyolcesztendős gyermek engedelmesen bújt az anyjához. Homloka száraz és hűvös tapintású volt, hajából a friss levegő illata áradt. Az asszony érezte, hogy ajka remegni kezd.

– Nézzétek csak – szólt Doug Bannion, és alig akart hinni a szemének. – Már szipog! Mit művelne, ha Philip évekre iskolába menne?

Ott magasodott a felesége mellett, aki térdelve ölelte magához a kisfiút. Tanárosnak és jókedvűnek látszott, amint felesége fejét veregette. A két idősebb fiú megértően mosolygott.

– Anya könnyelműen pazarolja az érzelmeit – mondotta a tízesztendős Boyd.

– Hajlama van a lelki önfeláldozásra – szólt a tizenegy esztendős Theodore.

Jean tehetetlenül függesztette rájuk a szemét, ők pedig azzal a bölcs tekintettel néztek vissza rá, amelynek kárhozatos, hunyorgó kedvességét annyira gyűlölte, amióta megjárták a Royal Roadot.

– Fiúk! – szólt rájuk élesen Doug Bannion. – Több tiszteletet tanúsítsatok anyátok iránt.

– Köszönöm – nyugtázta Jean meggyőződés nélkül. Tudta, hogy Dougot nem a felesége iránti érzelmei indították fiai megdorgálására, hanem az a törekvés, hogy kijavítson minden kiütköző hibát, amely kárt tehetne fejlődő jellemükben. Jean még szorosabban magához ölelte Philipet, de az kényelmetlen helyzetében mocorogni kezdett, emlékeztetve vele anyját, hogy néhány év múlva úgyis elveszítené.

– Philip – súgta Jean kétségbeesetten a fiú hideg cimpájú fülébe. – Mit láttunk tegnap a moziban?

– Pinocchiót.

– Ugye, milyen érdekes volt?

– Az isten szerelmére, Jean! – Doug Bannion csaknem kíméletlenül elhúzta a gyereket az anyjától. – Gyere, Philip, nem szabad, hogy az egyetlen tanítási napodon elkéss.

Kézen fogta a gyereket, és elindult vele a Royal Road zöld fogadócsarnokának csillogó, könnyedén rugalmas padlatán. Jean utánuk nézett, ahogy egymás kezét fogva elvegyültek a megnyitóra összesereglett gyerekek és szülők csoportjaival. Philip a szokott módján kacsázott a lábaival, és Jean szívébe hirtelen belenyilallt az aggodalom: a gyerek fél attól, ami jön! De Philip nem nézett vissza.

– Ni, hogy megy – mondotta büszkén a tízesztendős Boyd. – Remélem, apa holnap behozza az irodába. Én jól hasznát vehetném.

– Az én szobámban jobban elfér – közölte a tizenegy esztendős Theodore. – Egyébként a fiduciáris kötelezettségekről szóló törvényt a jövő héten kodifikálják, és tucatnyi kártérítési ügyben lesz tárgyalásom. Éppen ezért nekem nagyobb szükségem van a segítségére, mint neked.

Mindketten társak voltak apjuk ügyvédi irodájában. Jean Bannion gyerekei nyugodt, bölcs arcára nézett, és erőt vett rajta a félelem. Megfordult, és tétován elindult; minden erejét összeszedte, nehogy könnyekben törjön ki, és zokogása csecsemő módra eltorzítsa az arcát. Körös-körül kis csoportokba verődve mindenfelé szülők álltak – önelégült, hűvösen diadalmas arckifejezésük csak még jobban próbára tette önuralmát.

Végül az egyetlen szabad utat választotta a menekülésre: a Royal Road csaknem egészen néptelen kiállítási csarnokába sietett, ahol ragyogó háromdimenziós vetített képekkel és nyájas gépi suttogás kíséretében az akadémia büszke történetét mutatták be.

Az első kép két szócsoportból állt; halványzöld betűk csillogtak a levegőben az éjszakai égbolt mélykék háttere előtt. Amikor a mozgójárda hangtalanul tovagördült a kép előtt, Jean ezt olvasta:

Tanulás nélkül a tudást ne várd,

apáról fiúra sohasem szállt.

– Gay

Bárcsak most láthatna bennünket Gay!

– Martinelli

A következő megjelenítő egység Edward Martinellinek a szobormását mutatta, aki az akadémia megalapítója és annak a tudományos kutatócsoportnak a vezetője volt, amelyik az agykérgi manipulációs komplexet tökéletesítette. Martinelli saját hangja – a halála előtt néhány hónappal készült felvételről a pontosan sugárzott hang megrázó közvetlenségével zengett Jean fülében:

„Amióta a tudás az ember fegyvertárának fő fegyvere, legfontosabb szövetségese a fennmaradásért vívott harcban, azóta az emberek keresik a módját, hogy miképpen gyorsítsák a tanulási folyamatot. A huszadik század közepén az emberi feltételek bonyolultsága olyan fokot ért el, hogy az értelmiségi osztályok tagjai tevékeny életük nem kevesebb mint egyharmadát voltak kénytelenek a terméketlen adatabszorpciós szakasszal eltölteni...”

Jean figyelme elkalandozott a gondosan modulált szavaktól. Már kétszer hallotta ezt a hangfelvételt, amelynek érzéstelen tárgyszerűsége sohasem volt képes felcsigázni érdeklődését. Az akadémia által használt kiegészítő eszközök – több szintű hipnózis, pszichoneurotikai szerek, az agy proteinösvényeinek elektronos módosítása, többszörös hangrögzítés – a végeredményhez képest érdektelenek voltak a számára.

Márpedig az eredmény az volt, hogy a megfelelő intelligenciaszintű gyerekek valamivel több mint két óra alatt agyukba beültetve megkaphatják a teljes hivatalos ismeret-anyagot – mindazt a tudást, amelyet egyébként tíz esztendő alatt szerezhetnének meg a hagyományos középiskolában és az egyetemen.

Az a gyerek jöhet számításba, akinek az intelligenciahányadosa legalább 140, és akinek a családja ki tud fizetni egy akkora összeget, amely nagyjából megegyezik a tízévi hagyományos iskolázás költségével. Ez volt az oka, hogy a szülők arca a fogadócsarnokban a büszkeségtől puffadozott. És ez volt az oka, hogy még Doug Bannion is – aki a közönyösséget hivatásának tekintette – az olyan ember kemény, villogó tekintetével nézett körül, aki megismerte a beteljesedés érzését.

Három hibátlan fiú apja volt, valamennyiük intelligenciahányadosa lángész-fokozatú. Sikerrel járta végig velük a kiválasztáshoz vezető utat, amely oly sokak elől eltorlaszolta a Royal Roadot. Kevesen értek el ilyen sokat.

Kevés asszonynak jutott osztályrészül az a megtiszteltetés, hogy osztozhat ilyen nagy sikerben. „De miért kellett ennek így történnie? – töprengett Jean. – Velem is meg a gyerekekkel is .. Vagy miért nem lehettem én is olyan okos, mint Doug? Akkor a Royal Road közelebb hozta volna hozzám a fiúkat, így meg...”

Ahogy a mozgójárda továbbvitte az asszonyt hallgatag kőrútján, a lelkes megjelenítők rábeszélően suttogtak neki a Royal Road felsőbbrendűségéről a régi, hosszadalmas, bűnösen pazarló oktatási rendszerrel szemben. Az ifjú Philip elképesztő szerencséjéről beszéltek neki, aki olyan időpontban született, amikor a csúcspontjára felfutó technikai fejlődés jóvoltából két rövid óra alatt megszerezheti a jogi doktorátust.

De kétségbeesésének tömlöcébe zártan Jean mindebből mit sem hallott.

Mihelyt vége volt az avatási szertartásnak, Jean valamilyen ürüggyel otthagyta Dougot és két idősebb fiát. Ezeknek még tiltakozásra sem maradt idejük, olyan gyorsan kisietett a teremből, és visszament a kocsihoz. A hátsó ülés napsütötte műbőr borítása kellemetlenül égette a bőrét a vékony ruhaanyagon át.

Cigarettára gyújtott, és szeme elrévedt a csillogó kocsisor felett, míg csak meg nem érkezett Doug és a három fiú. Doug behuppant a vezetőülésbe, nevetve, lökdösődve beszálltak a fiúk is az apjuk mellé. Jean a hátsó ülésen úgy érezte magát, mint akit elkülönítettek családjától. Képtelen volt levenni szemét Philip simára kefélt, csinos fejéről. Semmi nem mutatott arra, hogy agyában változásokat idéztek elő, olyan volt, mint bármelyik másik normális, egészséges nyolcéves kisfiú...

– Philip! – csúszott ki a száján önkéntelenül.

– Mi van, anya? – fordította hátra a fejét Philip, és Theodore meg Boyd is megfordult, mert megérezték anyjuk hangjában a fájdalmat. Három rózsás, csaknem egyforma arc nézett rá nyugodt kíváncsisággal.

– Semmi, csak... – Jean torka összeszorult a fájdalomtól, és beléfojtotta a szavakat.

– Jean! – Doug Bannion hangja érdes és elkeseredett volt, ahogy a kormánykerék fölé görnyedt. Kezén az óelefántcsontszínű bütykök átizzottak a bőrén.

– Hagyd csak, apa – szólt a tízesztendős Boyd. – A legtöbb asszony számára határozottan traumás élményt jelent a lélektani köldökzsinór elvágása.

– Ne búsulj, anya – szólt Philip, és furcsán felnőttes mozdulattal megveregette anyja vállát.

Jean eltolta magától a fia kezét, miközben forró könnypatakok csorogtak végig az arcán. Ezúttal nem volt megállás, mert az asszony tudta, anélkül hogy a fiára nézett volna: a nyolcesztendős gyerek szeme bölcs és kedves és öreg...

Elek István fordítása