SZÓ SZERINT

 Hillowen felett repedt F hangon megcsendült az apró csengő, majd egy perc múlva megismételte, amikor óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Az alagsori helyiséget, ahová jutott, egy magas, megfeketedett fajú pult választotta ketté. Mögötte gyöngyfüggöny ajtó, meg polcok, rajtuk ősrégi főkönyvek. Az egyetlen ablak nem ért a járda szintjéig, így a rajta átszűrődő januári eső-színű fény fáradt szürkére színezte a levegőt.

 Akárkié is ez a hely, megpályázhatná a "dickensi" jelzőt, gondolta Hillowen. Nem tűnik a földi boldogság kincsesházának, azt hiszem, itt jobb, ha az ember ütött-kopott külsővel jelenik meg, ha nem akarja magára felhívni a figyelmet. Kopogott a pulton, várt, majd határozottabban kopogott.

 Megcsörrent a gyöngyfüggöny és egy alacsony, idősödő, jól öltözött, barna szemű és kellemesen csúf arcú férfi lépett elő mogulé. Ujjbegyével a pultra támaszkodott, arcán barátságos mosollyal udvariasan meghajolt.

– Jó napot, uram – mondta. Hangjából nem érződött akcentus, valami mégis azt sugallta, hogy nem ez az anyanyelve. – Állhatok a szolgálatára? – Mr. Zurek? – kérdezte Hillowen.

A mosoly enyhén bánatosra változott. – Felér egy büntetéssel.

– Ah, nagyszerű. Nos, az én nevem Hillowen és Mr. George Lorrimer barátja vagyok. – Hillowen a belső zsebéből előhúzott egy légiposta borítékot. – Ajánlólevelem van tőle. – Lorrimer – mondta Zurek a szemöldökét ráncolva és egyáltalán nem érdekelte a levél. – Lorrimer... Lorrimer...

– Volt egy kis üzleti kapcsolatuk – sürgette Hillowen. – Úgy hat hónapja. Ő most külföldön él – mondta és jelentőségteljesen lehalkította a hangját.

– Ah, igen! – a barna szemek megint Hillowenre pillantottak. – Természetesen emlékszem az úrra! Az éjszaki tengeren találkoztunk, ugye?

– Így van... a Tkumirui-szigeten.

– Gátlástalan hajadonok, meg a helyi korpa-koncesszió.

– És az állandó balzsamos éghajlat!

– Ez az – kuncogott Zurek. – Egy kissé talán banális, de ne törődjön vele... amíg ő boldog.

– Ó, hát persze, hogy boldog.

– Jó, jó! – Zurek pillantása hirtelen kevésbé őszintére változott, csak a mosolya maradt. – Úgy értesültem, Mr. Hillowen, egyszerű tranzakcióra készül.

– Nos... – Hillowen nyelt egyet, hirtelen ideges lett, mihelyt túlestek a bevezetésen. – Igen, az volt az eredeti elképzelésem.

– Hmmm. – Zurek mosolya elhalt, a barna szemek most érdeklődést tükröztek. – Mr. Hillowen, tudom, hogy ez nem fog tetszeni önnek – különösen az után, amit a barátja felől hallott –, de igen kétlem, hogy önnel üzletet kötnék.

Hillowen a szemöldökét ráncolva bámult rá.

– Azt akarja mondani, hogy nem érdekli a dolog?

– Attól tartok, erről van szó.

– De hiszen ez nevetséges! – Hillowen úgy nézett rá, mintha láthatatlan hallgatósággal állna szemben. – Azt hittem érdekelni fogja, hízeleg majd önnek a dolog és mindenféle előnyös ajánlattal fog előállni. – Sértődöttsége gyorsan eltűnt.

– Végül is nem a Csatorna Alagút érdekeltségeiről van szó, hanem az én halhatatlan lelkemről!

– Ezt tudom, Mr. Hillowen és nagyon sajnálom! – Pár hónapja viszont buzgón kötötte meg az üzletet Georggal! Egyik lélek olyan, mint a másik. Zurek megrázta a fejét.

– Mr. Lorrimer fiatalember, aki előtt számos, a Földön eltöltendő év áll még. És ő hajlamos a jóságra. Nála igen jó lehetősége volt annak, hogy saját módján hozzájusson azokhoz a spirituális hitelekhez, amikkel megszabadulhat azon lelki kötöttségektől, amikkel születésünktől mindannyian rendelkezünk. Akit én szolgálok... – Zurek zavartan körbepillantott. – A feletteseim úgy ítélték, Mr. Lorrimerrel érdemes szerződést kötni, míg az ön esetében, Mr. Hillowen... Nos... nem mintha túl nagy jelentősége volna, de ön már gyakorlatilag meg van nyerve.

– Nem hiszem, hogy ez a hang túlságosan tetszene nekem – mondta Hillowen hevesen. – Nem volt rossz életvitelem. Honnan tudják, hogy nem nyernék eleget a spirituális hitelből – ahogyan önök nevezik – ahhoz, hogy a mennyországba jussak?

– Az a nyakkendő, amit visel... a Londoni Köztársasági Iskoláé, ugye?

– Igen, de...

 Zurek megérintette az ajkát, hogy leplezze önelégült mosolyát. – Mint már mondtam, Mr. Hillowen... ön már gyakorlatilag a miénk.

– Honnan ilyen biztos abban, hogy nem változom meg? – kíváncsiskodott Hilllowen. – Bevallom, nem ifjúságom első felvirágzását élem, de még bőségesen van időm. Elég ahhoz, hogy vallásossá váljak, elég ahhoz, hogy... – elhallgatott, mert látta, hogy Zurek leemeli a háta mögötti polcról az egyik főkönyvet és kinyitja.

– Ó, igen – mondta Zurek jobb mutatóujját az egyik bejegyzés elején nyugtatva. – Norman Stanley Hillowen! Ötvenhárom éves és komoly kardiovaszkuláris problémákkal küzd, plusz májbaja van, amit gyorsabban szerzett be, mint azt a büntetése indokolná... Akarja tudni, pontosan mennyi ideje van még vissza?

– Nem! – kiáltotta rettegve Hillowen. – Nincs ember, aki ekkora teherrel élni tudna. Még a Sátán taníványa sem árulná el a pontos dátumot.

– Négy éve van – mondta Zurek, mit sem törődve vele. – Négy éve és... lássuk csak... tizenegy napja.

– Ez borzasztó. – Hillowen reszketni kezdett. – Maga nem olyan ember, amilyennek hittem. Amikor beléptem, maga kedves és rendes volt, de most...

– Mit várt? – vágott közbe Zurek. – Gondolkodjon, ember! Mit gondol, Ő mit tenne velem, ha nem a számára megfelelő határidőre alkudnék meg a kuncsafttal?

– Alkudni? – kapaszkodott a szóba Hillowen és a pultnak támaszkodott, mert remegni kezdett a lába. – Alkut mondott? Lehet alkudozni?

– Biztos benne, hogy még mindig akar üzletet kötni? – hunyorított Zurek, mint az ékszerész, aki megvizsgálja az órát. A háta mögül egy sovány, fekete macska ugrott hangtalanul a pultra.

– Így, hogy csak négy évem marad? Az isten szerelmére...

– Hilllowen elhallgatott, mert mind Zurek, mind a macska elhúzódott tőle. – Sajnálom, kicsúszott a nyelvemen... megértheti, hogy ez az egész igen megterheli az idegeimet.

– Nem történt semmi – Zurek szórakozottan rávágott a macskára.

 – Köszönöm, köszönöm – mondta Hillowen lelkesen és támasztékot keresve a pultnak dőlt. – És most lássuk az én javaslatomat. Halhatatlanságomért cserébe...

Zurek feltartott kézzel elhallgattatta.

– Ne olyan hevesen, Mr. Hillowen! Mielőtt folytatná, hadd jegyezzem meg, hogy ön nem dicsekedhet anyagi jóléttel. Nincsenek értékpapírjai, sem ingatlanjai. Nincs aranya, sem más értékes fémje. – Mintha valamilyen hivatalos okiratot idézne, hozzátette: – Nincsenek értékes kövei, ásványai, vagy azokból készült tárgyai, végül nem tud felmutatni génsebészeti beavatkozást, ami...

– Az ilyesmik sosem érdekeltek – vágott közbe Hillowen. – De – csupán kíváncsiságból –, miért kellene, hogy legyen?

– Csőd esetére – mondta Zurek sokat sejtető vállvonással.

– Akárhogy is, a legtöbb jövőbeni ügyfelünknek hosszúlejáratú biztosítékot ajánlunk fel.

 Hillowen elgondolkodva oldalra hajtotta a fejét. – Miféle biztosítékot?

– Nos, ha óhajtja, felhatalmazásom van, hogy felajánljak... – elgondolkodva szipákolt és ujjaival a pulton dobolt, mintha egy láthatatlan számológépen kalkulálna. – Mondjuk háromezer egydolláros elsőbbségi részvényt a Kwangsi Császári Vasúttársaságtól.

– Kwangsi? Az hol van?

– Kínában. – Kínában! – kiáltotta Hillowen, s a halántéka lüktetni kezdett. Szarok én Kínára. Én azt akarom...

– Amit még nem akarhat, az az extra idő – mondta Zurek határozottan, jelezve, hogy nem kívánja feladni az alkudozás során felsőbbrendű helyzetét.

– Szó sem lehet halhatatlanságról, de még száz évről sem. Még ha fiatalabban, mondjuk negyvenévesen fordult volna hozzám, akkor is csak a kiszabott négy évet kapná meg, azután valamilyen módon befejeződne földi pályafutása. Önnek négy éve maradt és ezt semmi nem változtathatja meg. Hillowen bólintott.

– Nem vagyok annyira naiv, mint azt gondolja. Négy év nem hosszú idő, de ha úgy élhetem le, ahogyan akarom, akkor az extatikus négy év lesz, ami felér négy évszázaddal. Jó életem volt, jó anyagi feltételeim, amik a legtöbb embert kielégítettek volna. Egy nagyszerű ház a Royal Tunbridge-en, méltányos társadalmi helyzet, sikeres beosztás, de amit megtagadott tőlem az élet, ami után leginkább vágyódtam, az a... – A politikai karrier nem képezheti alku tárgyát – mondta gyorsan Zurek. – Ha arra gondolok, hogyan jártunk azzal az asszonnyal és hogy mit csinált...

– Nem, nem, nem! Nem érdekel a politika. Én csak annyit akarok további életemben, hogy... hogy...

– Mondja ki, Mr. Hillowen – Zurek felvette a fekete macskát és a mellére ölelte. – Marge és én megértők leszünk.

Hillowen nagy lélegzetet vett és gyorsan elhadarta:

– Azt akarom, hogy ellenállhatatlan legyek a nők előtt.

– Ez minden? – mondta Zurek és hanyag mozdulattal a földre dobta a macskát. – Miért nem ezzel kezdte? Sok időt megtakaríthattunk volna.

– Úgy érti...? – Hillowen nagyokat lélegzett, hogy lecsillapítsa heves szívverését. – Úgy érti, meg tudja csinálni?

– Igen.

– De én úgy értem, hogy tényleg ellenállhatatlan legyek a nők számára. Azt akarom, hogy reszkessen a lábuk, ha megpillantanak. Azt akarom, hogy ne tudják levenni rólam a kezüket. – Tökéletesen megértem – mondta Zurek magától értetődő hangnemben. – Maga most teljességgel ellenállhatatlan a nők számára – vagyis lesz, mihelyt aláírja a szerződést. – Megengedett egy szomorú mosolyt. – Ma nagyon formában van, ugye?

 Hillowen meglepődött és gyanakodni kezdett: hirtelen minden olyan simán ment.

– Mondhatom, túlságosan is gyorsan beleegyezett.

– Elárulok egy apró titkot – mondta Zurek óvatosan, miközben előhúzott egy nyaláb iratot a pult alól. – Ön ma a harmadik nőknek-ellenállhatatlan kuncsaftom.

Hillowen elpirult és megpróbált lezsernek látszani.

– Mindig ez a favorit?

– Csak a férfi kliensek között. Most pedig, ha volna szíves aláírni ezeket az íveket...

– Nem, nem – mondta még mindig zavartan. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben van. Mr. Lorrimer azt mondta, ő nagyon meg van elégedve a szerződésével. Azt mondja, ön szó szerint betartja.

– Örömmel hallom, hogy meg vannak elégedve velünk. Ebben az esetben ha volna szíves aláírni, kérem...

– Ugye, nem vérrel kell? – Hillowen kényelmetlen pillantást vetett a felajánlott kérdőívre. – Mindig finnyás voltam egy kicsit...

– Jó lesz a golyóstoll is – kuncogott Zurek és elővett a zsebéből egy ezüsttollat. – Itt van, használja az enyémet. Most pedig, ha itt aláírná... ez az... és most itt... most a rózsaszín példányt, végül még egyszer a számítóközpont példányát... Nagyszerű!

 A golyóstoll és a szerződés eltűnt és Zurek meleg, őszinte tisztelettel rázta meg Hillowen kezét. A macska leugrott a pultról és dörömbölni kezdett.

– Mr. Hillowen – jelentette be Zurek derűs hangnemben –, megegyeztünk!

– Nagyszerű! – válaszolta Hillowen és a szíve megint kalapálni kezdett. – Akkor hát megvagyunk? Nem érzek semmi különbséget. Mit tegyek?

– Amit tennie kell, Mr. Hillowen. Hogy háromig számol.

– És mihelyt megteszem, máris...

– Tökéletesen – mondta Zurek még mindig mosolyogva.

– Hát – mondta Hillowen, s elhatározta, többet nem teszi kockára négy évét –, ez esetben... egy!

– Isten önnel, Mr. Hillowen.

– Isten áldja – mormogta és mindent egy kaleidoszkópon át kezdett látni. Nem volt ijesztő, inkább érdekes. Például Zurek fogai csuklós fehér gyűrűkké változtak, a macska fejéből pedig tizenhatfülű fekete biliárdgolyó lett.

– Kettő – mondta Hillowen kuncogva.

 A kaleidoszkóp forogni kezdett, ettől enyhe szédülés fogta el. Körülötte az univerzum halkan morajlani kezdett. Hát erre meg minek van szükség? – gondolta és valamitől hirtelen elálmosodott.

– Három – suttogta, s abban a pillanatban körülölelte a sötétség. Hirtelen éles, véletlenszerű hangokra ébredt. A hátán feküdt és jellegtelen színfoltokon kívül mást nem látott.

A hangok bántóan erősek voltak, a színek túl rikítóak. Az a bizonytalan érzése támadt, hogy a szabadban van. Hirtelen pontosan a feje fölül egy homályos, ovális folt ereszkedett alá. Bizonytalanul ráhunyorított, amint kivehetővé vált – aztán hirtelen rádöbbent, hogy az egy arc. Az arcban kék szem lebegett, homályos orr és rúzzsal vastagon kihúzott száj, ami lágy mosolyba görbült.

– Otyo motyotyo, nakivanitt? – búgta halkan. – Igyigyi bigyigyi, hátanagyi!

 Hillowen apró teste összerándult, piciny lábaival dühösen és megsemmisülten rugdalózott. Kis zöld csörgőjét kihajította a babakocsiból. Azután üvölteni kezdett.